EGY ÉJ AZ ARANY BOGÁRBAN

1899

Tótpelsõc igénytelen városka Zólyom megyében, alig van annyi lakosa, mint egy kisebb alföldi falunak. S ami van se városias. A pap, néhány mesterember, a boltos, a nótárius és a bíró járnak kaputban. A többi egyszerû parasztság, mely nagyobbrészt angolul beszél. Mert megfordult a világ. Azelõtt latinul beszéltek a kaputosok egymás közt, hogy a parasztok ne értsék õket, most a parasztok beszélnek angolul egymás közt, hogy az urak ne értsék.

Félszázaddal ezelõtt történt itt az elbeszélendõ epizód az »Arany Bogárhoz« címzett vendéglõben, mely most is a régi karban áll, csakhogy most sárgára van meszelve és »New-York városához« neveztetik. Akkor jó bort mértek benne, most gyalázatos pancsot, ami azonban a bogarakat illeti, bogarak inkább most vannak ott nagyobb számmal, mint azelõtt - az igaz, hogy nem aranyból való bogarak. Özvegy Huszák Sámuelné, a vendéglõsné, nagy rendet és tisztaságot tartott; a három vendégszoba, mely az emeleten van, olyan volt mindig, mint a kristály, csak lent az ebédlõben panaszkodtak a vendégek a sok légy miatt, s Huszákné asszonyomnak innen maradt fenn egy mondása, amibõl nyilvánvalóan kitetszik a szellem elsõsége a többi múlandó dolgok fölött; mert Huszák Anna már harminc éve ott fekszik a völgyben, a temetõben; a kicsi, piros szobaleány, a Zsuzska, aki akkor itt sürgött-forgott kackiásan a kurta rokolyában, hasonlóképpen hamu már valahol; a poharak, tányérok, amelyekbõl akkor ittak-ettek, rég összetörtek bizonnyal, de a Huszákné mondása még mindig él, s minden nyáron felidéztetik a legyek szaporasága idején.

- Hja, a legyek, a legyek! Legjobban megmondá azt a boldogult Huszákné, mikor a vendégei zaklatták, hogy mi lesz már ezekkel a legyekkel, melyek minduntalan belepotyognak az ételekbe, italokba? Hát mi lenne - pattant fel -, õsz elején erre vándorolnak majd a fecskék nagy seregekben, s egy délután föleszik õket.

Csúfságból aztán a »fecskék vendéglõjének« nevezték el a Huszákné fogadóját, s még ma is így mondják Pelsõcön, dacára új, büszke címének.

A fecskék vendéglõje voltaképpen nagyon hanyatlott újabban, virágkorát özvegy Huszákné idejében élte és azelõtt. Most igazán csak a fecskék utaznak arra keresztül, de a régi jó idõkben lengyel urak jártak át sûrûn vadászatokra a magyar urakhoz, s itt háltak meg, néha kártyáztak is nagy pénzbe, valamint a szülõk is erre vitték leányaikat Besztercebányára s fiaikat Selmecbányára, az iskolákba. Bor- és marhakereskedõk váltig úton voltak, s gavallérmódra viselték magukat.

Azon a csikorgó éjszakán is, melyrõl történetünk szól, két lengyel úr szállt ott, akik valami örökségi ügyben utaztak, de a nagy hideg miatt nem merték az útjokat tovább folytatni. Meg kell adni, hogy mérges, kemény tél volt e tájon - ezt Görgey bizonyíthatná legjobban, aki ott közel feküdt a bányavárosokban. Mert ugyanis az 1849. év elején vagyunk, és még nem is sejtjük, hogy miképp leszünk a végén.

Hja, bizony keresett emberré vált az idén úgy a kályhásmester, Plesán József, valamint Kripuska, a szûcs.

De a szóban forgó nap (ha jól tudom emlékezetbõl, január 7.) még e borzasztó télbe se illett bele. Moszkvába való mulatság ez - hogy fújná oda az ördög! Kivált este felé még talán a farkasok foga is vacogott az erdõkben. A verebek, sármányok holtan potyogtak alá, amelyek nem voltak okosak a kazlakba és a házfedelek zsupjába bújni.

Az utca néptelen volt, csak egy-egy eb csatangolt odakünn, s szájából mint füstoszlop dõlt ki a meleg pára. Mindenki behúzódott a hajlékába, úgy, hogy az utazó egy kihalt városnak gondolta volna Tótpelsõcöt, ha nem füstölgött volna minden kémény, jelezve, hogy bent, a hóval borított fedelek alatt, vidám tüzek pattognak, s vacsora sül-fõl és sistereg a bográcsokban, tepsikben.

Maga az »Arany Bogár« is csendesebb a szokottnál; az ivóban, ahol a parasztok iddogálnak estenkint, teljes sötétség van. A kriminális hideg otthon tartja az embereket, pedig ha valaha, ebben az esztendõben érdemes kocsmába járni, mert ott szedi fel az ember a harci híreket. Egymást keresztezõ utasok hozzák. Akik jobbról jönnek, a német táborról tudnak híreket, akik balról jönnek, azok a magyarokról mesélnek egyet-mást. De az ivóban még sincs senki. Csak az extraszoba ablakai vannak kivilágítva, s az itt szorult utazó vendégek ülnek körül két asztalt: egy losonci família, férj, feleség és egy kisasszony, lakodalomra mennek Zólyomba, de éjszakára itt maradnak és a középsõ háromágyas szobát foglalják el az emeleten, a másik asztalnál két lengyel úr ül, akik szintén csak reggel utaznak el Lest felé.

Mindezt látni lehetne kívülrõl is, ha az ablaküvegek nem volnának erõsen bevonva jégvirágokkal, de így már csak legjobb lesz beljebb kerülni. Pompás világ ez itt egészen, derült, barátságos, nyájas arcok, nyájas gyertyafény (de a legnyájasabb a nagy zöld cserépkályha), fölséges rostélyosillat szállong a levegõben, s ingerlõ szoknyasuhogás támaszt hûs áramot, amint a szép, gömbölyû Zsuzsi leány sürög-forog, futkosva szerteszét az italokkal és ételekkel. Maga Huszákné asszonyom is ott látható, de õ legfeljebb igazít valamit a terítéken, vagy elkoppantja a gyertyák hamvát, vagy a mindenütt lábatlankodó kutyát rúgja meg: »Csiba te, Garam«. Tisztes kinézésû, katonás tartású, szikár asszony, parancsoló tekintettel, mint egy ezredes. Amellett valóságos mûvészettel tudja megbabonázni a vendégeit, hogy azok mindjárt otthon higgyék magukat. Hol ahhoz kerül, hol ehhez kerül, leül melléje, s bizalmas beszélgetésbe ered vele, legyen az bármily magasrangú uraság vagy úrhölgy. Úton, picinyke városban, ahol egyetlen vendéglõ van, senki sem elég elõkelõ arra, hogy a vendéglõsné iránt gõgös lehessen.

Ma is felváltva járta a két asztalt, magával vive a guzsalyát is. Leült a losonci famíliánál, hol a holnapi lakodalom felõl kérdezõsködött, s egy pár kedveskedõ szót mondott a csinos, fitos orrú szõke leányzónak, aki nyoszolyóleány lesz a holnapi menyegzõnél. Majd a lengyelekhez telepedett át. Közben kiszaladt a konyhába, ahol hamarosan felpofozta a szolgálókat. A lengyeleket is ismerte, s tudta, mi járatban vannak. A fiatalabbik valami gróf Kozsibrovszky, az idõsebbik nyilván a fiskálisa. Örökséget mennek felvenni Nógrádba. No, istenugyse, ráfér a szegény Kozsibrovszkyra. Csak aztán meg is kapja. Mert meghalni most könnyû, de írni nehéz. Márpedig, míg egy örökséget kikap az ember, ahhoz sok aláírás, tömérdek végzés és sok irkafirka kell.

Mindamellett gratulált a grófnak, aki kedélyes, vidám fickó volt, elõkelõ tartású, mint egy angol peer, de amellett elbájoló fesztelenséggel tudott fecsegni, mint egy párizsi gamin.

- Ostobaság, nyanyuska. Jedna mucha psovi! Egy légy egy kutyának. Azaz, hogy én bennem hat kutya lakik.

- No, ezer hold szép terület - ellenveté Huszákné.

- Mit ér az, nyanyuska, egy úr kezében? - mondá a nagyzoló Kozsibrovszky az orrát fintorgatva. - Nem érdemes érte eljönni, ilyen téli idõben. De mit csináljak? Hiszen halálosan unom magam. Hát útra keltem, nem az örökség miatt - bagatell -, hanem hogy talán lõhetek azon a skvarkán valamit. Mert annyira unom magam…

- Meg kellene házasodnia, gróf úr!

- Ah, isten ments! Hiszen az asszonyok oly unalmasak (és ásított a nemes gróf, hogy az állkapcái szinte a füléig húzódtak).

- Talán a gyomra rossz?

- Nem, nem, nyanyuska - felelte a gróf fájdalmas, nyöszörgõ hangon -, egész életemben ilyen voltam. Semmi se érdekelt. Alles ist so langweilig. Már a dajkám teje is végtelenül untatott, valami mást szerettem volna tõle kérni helyette; de nem tudtam még beszélni. Ah, szaperlott! Kicsoda az a csinos izé?

- Az egy losonci gazdag sertéskereskedõnek a lánya - susogta Huszákné.

- Pfuj - borzongott meg Kozsibrovszky. - Nagyon haragszom a sertéskereskedõkre, illetõleg a sertésekre. Egyébiránt mindegy a kettõ… Ah, milyen esetem volt, nyanyuska, milyen csalódásom, azt meg kell hallgatnia. Úgy körülbelül három éve nagyon elõfogott a spleen. Tudja, egy betegség, ami az angol lordokról ragad ránk mágnásokra. Was soll ich machen? Egy ideám támad, hogy átmegyek látogatóba a nagybátyámhoz, kinek szintén én vagyok az örököse. (A barátjához fordult.) Weisst du, zum Kobelinski in Amerika. Csinos területe van ott az onklinak (megint a barátja felé fordult). Von Hudson bis Mississippi. Az onkli azonban kedvetlen és unalmas volt, mert huszonötezer lova döglött meg azon a nyáron. Csupa fajlovak. A legjobb szülõktõl, bruder. Aber noch vierzigtausend geblieben. Nem bírtam két napnál tovább nála lenni. Mondtam neki: »lass mich weg! Du bist sehr langweilig, mon cher oncle!« Fenyegetett, hogy kitagad, ha nem maradok. Hát jó, tagadj ki, de én egy óráig se tudok tovább élni egy világrészben, ahol nincs arisztokrácia. Unmöglich. Visszajöttem hát Csikágón keresztül, ahol egy pár angol barátommal találkoztam - egyébiránt egytõl-egyig unalmas fickók. Hát amint ott õgyelgek velõk az utcán, hova visz minket az ördög? Egy cirkuszba. Aber langweilig! Lovak, clownok, lovarnõk, alle sind langweilig. Már éppen menni akarunk, amikor elõvezetnek egy disznót, s az hegedülni kezd, so wie ein Csermák. Diable! Das ist sehr interessant! Hallgatom, tapsolok, s odakiáltok neki: »Jesztye Polska nye zginula«, de nem akarta eljátszani. Mindamellett grossartig az egész, s eksztázisban rohanok, hogy felkeressem a cirkuszigazgatót. Egy kopasz apró emberkéhez vezetnek. Ön a direktor? »Igen én vagyok, Smith direktor.« »Mi annak a sertésnek az ára?« »Tízezer forint uram«. Kinyitom a tárcámat, kifizetem neki a tíz ezrest, és elrendelem, hogy küldje el a sertésemet a Hotel Washingtonba, ahol szállva vagyok. »És mi szándéka van vele?« kérdi a direktor. Hát az ördögbe, mi egyéb, mint hogy megeszem, és megvendégelem belõle a barátaimat. Mert egyikünk se evett még eddig mûvészhúst… No, hát el is küldte ezek után, le is ölettem, és a szakács elkészítette másnap a dinéhez. Tudja, Schweins-Caré mit Kraut. No, mit szól ehhez, nyanyuska?

- Hát én csak azt mondom - kiáltott fel fejcsóválva Huszákné, ki mint minden asszony, csodálatosan tudott hívõ képeket vágni -, hogy isten ellen való vétek azt a tömérdek pénzt elszórni. Hogy van hozzá lelke?

Kozsibrovszky pedig édesdeden mosolygott, szerette, ha megbotránkoznak a pazarlásain (melyek, fájdalom, úgyis csak képzeletbeliek valának), élvezte tehát a Huszákné kifakadását, s amint az fel akart kelni, hogy távozzék, visszaerõltette a székébe.

- Várjon még, nyanyuska, várjon még. Hisz nem végeztem be. Mert hiába beszél nekem, azt a kis pénzt megérte a mulatság. Azaz, megérte volna. De tudja, mi történt velem most az õsszel? Krakkóban vagyok, cirkuszt látok hirdetve a plakátokon, megnézem este, s íme, itt is kijön egy muzsikáló sertés. Hívatom a direktort, egy fiatal embert, a páholyomba. »Hol vette ön ezt a sertést?« Elbeszéli, hogy Csikágóban vásárolta az öreg Smith direktortól. »No hát, az isten verje meg azt a pernahajdert!« kiáltok fel dühre lobbanva. Kíváncsian néz rám: hogy miért haragszom. Hát azért haragszom, mert már én ezt az ön sertését egyszer megettem. Hogyhogy? Elbeszéltem neki az egész izét, mire nevetett és így szólt: »Mr Smith okos ember, egy közönséges, laikus sertést vásárolt hirtelen, s azt küldé önnek«. Ah, nyanyuska, milyen az élet, mennyi keserû csalódáson megy az ember keresztüli

Ásított, s a krakkói asszonyokról kezdett »povedálni«, de már azt Huszákné nem várta be, kisietett rendet csinálni odakünn. Megtömték-e a ludakat, kaptak-e a sertések enni, megfejték-e a teheneket a szolgálók, és mennyit adtak? Reggelre kenyérsütés lesz, rendben van-e a tészta? Van-e idehaza élesztõ? Jó lesz egy üveg kékítõt is hozatni. Hadd menjen a kis Ancsa, de jól kösse be a füleit nagy kendõvel, és a botost húzza fel a lábaira, mert elviszi az ördög útközben. Te pedig, fiam Matykó, ne legyeskedj itt a tûzhelynél a fehér néppel, hanem eredj becsukni a kaput éjszakára.

- Hátha még vendéget kapunk, nemzetes asszonyka.

- Nem jár most jó keresztény az országúton.

- Hát a szegény katonák! - sóhajtott az Erzsa szolgáló.

- Erzsa, Erzsa, mindég katonákon jár az eszed!

Erzsa elpirult erre, Matykó pedig fülére húzta a báránybõr-sapkát, s engedelmesen kisántikált a mankóján. Kisvártatva nagy csikorgással zárult be az »Arany Bogár« szögekkel kivert kapuja. Matykó visszajött kukoricát morzsolni, s közbe vidáman hancúrozott a lányokkal, kik, míg õ a székbe vert késpenge életlen végén gépiesen húzogatta végig a kukoricacsöveket, mind foglalatoskodtak valamivel: a Borcsa elmosogatta az edényeket, az Erzsa köpült, míg a szakácsné, özvegy Klacskáné, mákot tört.

Nemsokára aztán hallani lehetett lábcsoszogásokat a lépcsõkön; tip-top, az urak mennek fel a szobáikba lefeküdni. A nemzetes asszonyka még egyszer bekukkant, kiosztván szigorú hangon a feladatokat a hajnali órákra, aztán visszavonult szobájába és hallgatván ágyában a máktörõ buzogány tompa döngetéseit, ennél a zenénél elszenderedett.

Erre tört ki aztán az igazi szabadság. Az idegen kocsisok odasomfordálnak a cselédszoba ablakai alá, s az ablakon által folynak az incselkedések, selymaságok és purparlék.

- Eresszetek be melegedni lányok!

- A farkasok is így kéredzkednek a bárányokhoz. - Istállóban a kendtek helye.

- Csak valamit szeretnék kérdezni, húgom.

- Hallom, ha bekiáltja kend.

- De az csak súgni való.

- Inkább kinyitom az ablakot, s odateszem a fülemet a szájához. De nehogy valami bolondot mondjon kend!

Becses ilyenkor, háború idején, a férfiember, a hangját is jól esik hallani. Még a Matykó is figyelemreméltó perszóna most, mert a vackor se rossz, ha nincs szerecsika-alma; éli világát a sánta lába dacára. Hanem ha épkézláb ember van, ha csak kívül az ablaknál is, mindjárt rohamosan hanyatlik az értéke. Észreveszi az ilyet Matykó, de különben is feljebb húzza a szíve, s felsántikál az emeletre, lehozni meg tisztítás végett a vendégek cipõit és csizmáit. Útközben egy kis kárpótlást szerez. A Zsuzsi szobaleány kis fülkéjében még ég a gyertya. Lehajlik leselkedni a kulcslyukon, szeme kidülled, széles szája széthúzódik, szeretné benyelni az egész látványt. Zsuzska moja, dusa moja! Hogy veszi ki hajából a tûket, s hogy esnek le vállára hollószárnyak. Aztán kikapcsolja a mellénykéjét, egy kapocs, másik kapocs, harmadik kapocs, s aztán megoldja sorba a szoknyákat, s hull le az egyik, hull le a másik… Oh, az irigy kutya! Elfújja a gyertyát, éppen mikor a legérdekesebb lett volna.

Ezalatt minden elcsendesedett köröskörül, csak a kutyák ugattak, és a szél rázogatta a fagallyakat. Matykó eloltotta az egyetlen lámpát, mely a lépesõ alján világított. S ehol ni. No, hogy az isten verje meg! Megszólal élesen a csengettyû a kapu alatt.

- Hej hop! Ki van odakünn?

- Utas. Nyissák ki!

Matykó ledobta a cipõket, csizmákat és kinyitotta a kaput.

Közönséges parasztszekeret látott: a kocsis, egy halinás tót, körültáncolta bocskorában a lovakat, hogy meg ne fagyjon; nagy haja, szemöldöke csupa zúzmara volt. A kocsi hátuljában, közönséges szalmaülésen, egy kendõbe, viklerekbe burkolt alak ült.

- Nem látok semmit - mondá a tót paraszt -, nem tudok behajtani. Nincs valami lámpátok, te sánta kutya? Az ördög ismeri a lyukatokat.

- De iszen jól lát kend - felelte Matykó -, ha az én sántaságomat is észreveszi. Csak szólongassa meg a lovakat.

S ezzel maga Matykó fogván meg a nyerges ló kantárát, beirányítá a szekeret a boltozatos kapu alatt.

- Szobát az asszonyságnak! Van-e szoba?

- Még éppen egy szoba van.

- Tehát egy, kettõ, három. Ezer öreganyád!

Matykó az elõbb kioltott lámpát igyekezett meggyújtani, mialatt lekászmolódék az asszonyság a kocsiról és egy ezüst tallért csúsztatott a markába. Mintha lelket öntöttek volna bele, egyszeribe fürge lett, megrántotta a szobaleányhoz vezetõ csengettyût, aztán berohant az ivóba, ahol a Nr. 2. kulcsa függött a szögön.

- A szobalány már lefeküdt, kérem alásan. Majd fölvezetem. Már csengettem rá, de most nincsen úgy, hogy egy szoknyát magára ránt, aztán leszalad, most egészen fel kell öltöznie, és az soká tart. Hát csak tessék utánam felfáradni.

Elöl ment a lámpával Matykó, de miután a vendéghölgy nehány kérdést tett útközben, vissza-visszatekintett rá, a lámpát féloldalt tartva. Magas, termetes hölgy volt, fekete szoknyában, szürke botosokban, felsõ testét rókagalléros zöld vikler födte. Hogy idõs-e, fiatal-e, nem igen lehetett meghatározni, mert a feje kendõkbe volt bebagyulázva, csak a szemei látszottak és azoknak némi környéke, de a hideg által fölmarva.

- Meleg-e a szoba? - kérdé rekedtes hangon.

- Mindjárt befûtök.

- Hát valami harapnivalót kaphatnék-e?

- Azt majd a Zsuzsa mondja meg.

- Ki az a Zsuzsa?

- A szobalány. No, már öltözködik is.

A szobalány fülkéjébõl világosság áradt ki az ajtó üvegrészén át. Matykó megkopogtatta az ajtót.

- Vendég van, Zsuzska.

Ezzel kettõt vagy hármat elõrelépett s kinyitotta a Nr. 2-t.

- Ez az, kérem alásan.

Csinos, tágas szoba volt, két ággyal, két szekrénnyel, két mosdóasztalkával. Matykó meggyújtotta a gyertyát, mely az asztalon állt.

- Parancsol még valamit a ténsasszony a befûtésen kívül?

- Hozza fel a táskámat a kocsiból, a szobaleány pedig hozzon valami ennivalót. Az ágyat majd felbontom magam is.

S ezzel az ablak melletti ágyhoz lépett, levonva róla a takarót. Hótiszta fehér ágynemû volt, úgy látszott, meg volt elégedve vele.

- Nincs az ágyban poloska? - kérdé.

- Nem tudom. Én még nem aludtam benne - felelte a Matykó ostobául.

Aztán felhozta a táskákat, tokokat; sok retyerutyával utazott az asszonyság.

Türelmetlenül járt fel s alá, még mindig azon módon beburkolózva, még a kesztyûit se vetette le, még a muff is a nyakában volt egy zsinóron.

- Jobb most a pokolban - dünnyögte -, mert ott legalább bizonyosan fûtenek. Csak siessen, siessen!

- Mindjárt olyan meleg lesz itt is, mint a fürdõben.

A szoba kívülrõl fûlt, és a kályha mindég elõre meg van rakva, csak egyszerûen alá kell gyújtani. Kis idõ múlva vígan pattogott a tûz, s Zsuzsi is hozta tálcán a hideg pulykát és a sajtot.

Matykó a kályhánál guggolva és a tüzet piszkálva várta, míg Zsuzska kijön. Szeretett volna vele trécselni egy kicsit. Szegény Matykó huszonöt éves volt, ez az a kor, amikor még a felhõt is szoknyának nézi az ember, s amikor egy igazi szoknya minden felhõt elseper. A szikrázó, zümmögõ lángokon elmerengve hasalt ott, amikor végre kijött Zsuzska. No, ugyan soká volt odabent. De hát persze, ha két fehérszemély találkozik, mindig akad beszélni valójuk.

- Hát te még itt vagy, Matykó? - Mért nem fekszel le, csacsi?

- Téged vártalak - ugrott fel Matykó és a lefelé sietõ leányhoz csatlakozott. Vigyorogva húzta ki pitykés mellénye zsebébõl a kapott tallért. - Nos, te is kaptál egy ilyen fehér lovacskát az asszonyságtól?

- Nem mondhatnám - felelte a leány nevetve -, nekem csak az jutott tõle, amiben rendesen a férfi vendégek részesítenek.

- No, ugyan mi?

- Megcsípte a vállamat.

- Hát azt lehetetlen is meg nem csípni - és megcsípte Matykó is.

- Ugyan eredj, mert a körmödre ütök - durcáskodott Zsuzska, s egyszerre három lépcsõt ugrott.

Csinos volt, igazán kívánatos volt a hanyagul nyakába vetett kendõben, vállára esett hajával, hajladozó derekával.

- Hova futsz? - kiáltott utána a legény.

- Bort hozok fel.

- Kinek? Csak nem az asszonyságnak?

- De bizony - felelte kedves, ennivaló grimaszt csinálva az arcával. A legalsó lépcsõrõl visszafordult:

- Várj meg a cselédszobában, Matykó, csak a bort viszem fel neki, aztán én is lejövök.

- Nem fekszel le?

- Nem még. Mondd meg a mamának, hogy tegyen föl vizet.

Matykó tehát a cselédszobába ment, ahol már akkor nagy társaság volt. Az idegen kocsisok bejutottak azóta, s nagyban flörtöltek a lányokkal. A losonci kocsis egy darab jeget hozott be a markában s beeresztette lopva az Erzse ingvállába. Ijedten kapott a melléhez. Sikoltozott, ordított, hiába intette Klacskáné:

- Ej, Erzsa, legyen eszed! Még fel találod kelteni a nemzetes asszonykát.

A lengyel urak kocsisa ellenben fölkapta a Garam nevû nagy fehér szelindeket a vállára, s az egyik kezével az elsõ lábait összefogva, járta vele a szoba közepén a kalamajkát, vadul énekelve »Cservena csapicka - moja kochanicka«.

A kutya ugatott, a fogait vicsorgatta (de persze, a szájkosár miatt nem tehetett semmit), a leányok röhögtek. Szóval fölséges mulatság volt odabent.

Matykó régi ösmerõst talált a losonci kocsisban.

- Hopsza, Gregor! Hogy kerülsz ide, öreg cimbora?

- Zólyomba viszem az uramat, a losonci Biró Istvánt, kocsis vagyok most nála.

- De hiszen kanász voltál azelõtt.

A Gregor vidám arca elborult, sõt, mintha a szemei is megnedvesedtek volna, vagy hogy még a zúzmara olvadt a pofáján.

- Borzasztó ragályos betegség ütött be köztük a nyáron. Oh, istenkém. Mind kidöglöttek. Oh, a szegény sertések. Egy hét alatt, mind, mind. Egyedül én maradtam életben.

- No, semmi az - vigasztalta Matykó. - Fogy az elemózsia, de fogynak az evõk is. Ma délután lent voltam a pincében, letettem a fülemet a földre, hallgatóztam, hát ugyancsak ágyúztak valahol nagyon messze. Sok derék legény ott hagyhatta a fogát megint. Mit gondolsz, kenyeres?

- Nem bánom már én - felelte a losonci ember bánatos, nyöszörgõ hangon -, ha õk nincsenek életben többé!

- Jó, jó, hanem azért meginnánk egy icce bort a találkozás örömére, ha volna. Ugye Gregor?

Gregor szomorúan biccentett a fejével.

Matykó kihúzta a tallért a zsebébõl és fölhajította vidáman egyszer-kétszer a levegõbe, elfogva azt, mint a lapdát.

- Nincs itt szegénység, atyámfia. Úgy élünk itt, a legyek vendéglõjében, mint a pókok. Csak jönne már az a Zsuzsi, hogy bort adjon. Igaz ni, Klacskáné nénémasszony, tegyen fel egy kis meleg vizet a tûzre, a Zsuzsi üzeni, mindjárt bejön.

A szakácsné föltette a meleg vizet, de már forrni is kezdett, és Zsuzsi még mindig nem jött.

- Mi lesz a vízzel, he? Mit tegyek bele, te Matykó? Nem mondta a lányom? (Zsuzsi a Klacskáné lánya volt.)

- Azt gondolom, herbateát akar magának fõzni.

- De hiszen nem köhög.

- Én se vettem észre, de meglehet, eltitkolja.

- Szamár vagy, Matykó. A köhögést és a szegénységet nem lehet eltitkolni.

- Mit tudom én? Talán az idegen asszonyság a Nr. 2-bõl rendelt teát?

Klacskáné átöntötte a forró vizet egy nagyobb bögrébe és töltött bele egy kis hideget.

De Matykó már türelmetlenkedni kezdett.

- Elmegyek, megnézem, hol van.

Erzsa hamiskásan hunyorított Klacskáné felé:

- Benne van már a gebulya.¹⁹

Klacskáné vállat vont, de azért bosszantotta a célzás.

- Csak nem azt gondolod, fiam Erzsi, hogy értik egymást a Zsuzsival. Vagy hogy a Zsuzsi fõztje a gebulya. Igen csodálnám, de végre se lehetne sajnálni. A Zsuzsi szerencsés helyzetben van az istentõl. Ott éli világát az emeleten, ahol mészárosok, kereskedõk, érdemes fiatalemberek fordulnak meg. Oda van állítva felhúzott puskával - mert szép az ábrázatja, a termete - egy vadaskertbe. Ejthet magának kis vadat, nagy vadat, ha ügyeskedik. Ha azonban õ mégis ürgeöntésre adná magát, hát akkor szamár.

Matykó pedig ezalatt a Zsuzsi után ment leskelõdni. A kis kamrácska azonban üres volt. Matykó szíve megdobbant, erõs nyugtalanság fogta el. Hátha a lengyel uraknál van?

Meg kell gyõzõdnie a valóságról; megrántotta a Zsuzsihoz vezetõ csengettyût, s a falhoz lapult, leselkedve, honnan fog kijönni. Egy darabig semmi nesz. Ejnye, hol lehet? Ha jó járatban volna, elõ kellene rohannia akárhonnan.

Hosszú, kínos percek teltek, míg végre lassú, óvatos nyikorgással kinyílt a Nr. 2., és a Zsuzsi szoknyája megfehéríté a homályt egy darabkán. Matykó szívérõl nagy kõ esett le. Tehát az asszonyságnál volt bent.

- Én vagyok, Zsuzsi - mondá halkan.

- Hát mit akarsz? - kérdé ez kedvetlenül. - Te csengettél?

- Nem bírtalak bevárni.

- Úgy? - kérdé ez gúnyosan. - Hát mivégbõl akartál volna bevárni?

Matykó zavarba jött.

- Hiszen mondtad, hogy lejössz, hogy várjak rád, hogy tegyenek föl vizet… azt gondoltam…

- Ne gondolj máskor semmit - vágott szavába a leány. - Nem szeretem, ha utánam leselkednek, érted-e… Pszt!? Megint hoz valakit az ördög!

Nagy ostorpattogatás, csengés, bongás, lovak dobaja hangzott fel az utcáról.

- Utasok!

- No, csak az kellene még!

Az utcára nyíló kis ablakhoz siettek. Hát éppen akkor állt meg a fogadó elõtt egy négylovas szán. A lovak prüsszögve hányták-vetették a fejüket s kevélyen kapálták a havat.

- Tyû, ez valami nagy úr lehet. Szaladj le, nyiss kaput, Matykó, és mondd meg, hogy menjenek tovább, mert minden szoba el van foglalva.

Matykó újra vette a lámpást, Zsuzsi pedig felül várta, hogyan utasítja el õket. De csodálkozására a szánnal beálltak a kapuboltozat alá.

- Hát miért nem mondtad, hogy nincs szoba? - kiáltá le Matykóra a felsõ lépcsõrül.

- Hiszen mondtam én, de ha nem hallgatnak rám.

Zsuzsi lefelé lépegetett a lépcsõn, s látta, hogy a szánban egy õszhajú pap ül farkasbundában, a libériás kocsis mögül pedig csinos, karcsú hajdú ugrik le kardosan, tarsolyosan. No, ennek fele sem tréfa. Legalább is valami püspök lehet, ha még hajdút is tart.

- Jaj, kérem alásan, nincsen szoba - mondja a leány sajnálkozó hangon. - Oh, istenem, istenem, de kellemetlen.

- Lássa, hogy megmondtam? - kerekedett felül a Matykó.

- Teremteni kell - szólt parancsolón a hajdú. - A nagyságos kanonok úr beteg és pihenni akar. Szedjék össze az eszüket, de szobának lenni kell!

- Ahol nincs - jegyzé meg alázatosan Matykó -, ott a király se vesz el az embertõl.

- Kuss, te ember-vakarcs - förmedt rá a hajdú. - Ha még egyet szólsz, mindjárt levágom a fejedet.

S ezzel kirántva a kardját, nagy dühösen megsuhintotta a levegõben, hogy sziszegett, mint egy kígyó.

Matykó rémülten ugrott félre, a hajdú pedig még követelõbb lett.

- Mit tudom én, mit csináljatok, de azt megmondom, hogy szoba legyen. Lökjetek ki valakit az udvarra, mit bánom én, de ha az uramat el nem helyezitek, kardra hánylak és felgyújtom ezt a kalyibát. Gyere, no, közelebb, te kis leány, te talán mégis okosabb vagy, mint ez a tuskó.

Zsuzsi megszeppenve cihelõdött lejjebb egy-két grádiccsal.

- Hát hány szobátok van, leányom? - kérdé a hajdú szépen.

- Három.

- És mind el van foglalva?

- Mind.

- Kik vannak bennök?

Zsuzsi elszámolta lelkiismeretesen.

- A Nr. 1-ben két lengyel úr alszik.

- Miféle szalmájú emberek?

- Az egyik gróf közülök.

A hajdú a fejét vakarta és káromkodott. Bizony nem illendõ egy fõpap szolgájától.

- No, az már baj, ha gróf az egyik. Akkor csak hadd maradjon a vackában. Hát a másik szoba?

- Ott egy kereskedõ alszik az asszonyával, meg a kisasszonyával.

- Vigye el õket az ördög! Hát a harmadik szoba?

- Ott volna egy üres ágy, de a másik el van foglalva.

- Ki fekszik benne?

- Egy asszonyság - feleli Matykó -, aki most egy órája jött és csak imént feküdt le.

A hajdú dörmögött valamit, aztán a kanonokhoz hajolt és halkan németül tett neki jelentést. Nehány mondatot váltottak egymással. Alkalmasint azt indítványozta a hajdú, hogy menjenek a szomszéd állomásig.

- Messze van - felelte a pap -, nem bírom ki odáig, nagyon fázom.

Zsuzsi, aki konyított egy kicsit a német szóhoz, ezt az értelmet vette ki a suttogásból, és megsajnálta a szegény öreg papot.

- Talán a Nr. 2-ben meghálhatna a nagyságos tisztelendõ úr.

A nagy zajra, csatarára a cselédszobából is elõszállingóztak volt a kíváncsiabbak.

Klacskáné keresztet vetett magára és nem állhatta, hogy meg ne dorgálja a leányát.

- Oh, te istentelen pokol lánya, hogy nem félsz az istentõl olyat kiejteni a bûnös nyelveddel. Hogy hálna meg egy pap egy asszonysággal! Oh, jaj, istennek báránya, könyörögj érettünk!

A Zsuzska nagy fölénnyel mosolygott, és a csípõjére tette az egyik kezét kihívóan.

- Tudom én, mit beszélek - szólt magát nyeglén rázogatva. - Ha elkárhozom érte, én leszek ott, nem kegyelmed.

A hajdú fürkészõ tekintettel mérte végig a leányt.

- Hm, furcsa. Hát hogy gondolod azt, fiacskám, úgy, hogy az asszonyság átengedné a szobát?

- Csak az üres ágyat - vélte Zsuzsi, egy kissé elpirulva. - De nem tudom, hogy átengedné-e?

A hajdú valósággal összerezzent, nyilvánvaló volt, hogy gyanakodni kezd.

- És hát hogy jut ilyesmi az eszedbe, kis fruska? - firtatá aggodalmas arccal. - Van erre valami különös okod?

Most már a leány látszott megütközni a kérdésen. Ez a hajdú sejt valamit. De csakhamar összeszedte magát. Asszonyteremtés jobban ért az ilyenhez.

- Ugyan, no. Hát mi a szösz jusson eszembe egyéb, mikor csak az az egy üres ágy van?

Ez okos felelet volt, a hajdú gyanúját elfújta. Halkan, suttogva megint tanácskozni kezdett németül az urával.

- De nem lesz-e feltûnõ? - suttogta a hajdú fejcsóválva.

- Ki bánja most már? A szükség - szükség. Isten neki! Csak igazítsa el, George!

Körülbelül ennyit lehetett kivenni. A hajdú most Zsuzsihoz fordult

- Eredj hát fel, kis lánykám, és kérd meg azt az asszonyságot. Mondd meg, hogy a nagyságos fõtisztelendõ úr beteg, hogy keresztényi kötelesség, s a többi…

- No, ez szép parádé! - dünnyögött közbe Erzsi érdes kacajjal.

A többi fehérnép is összebújt nagy vigyorgással.

- Mit röhögtök, istentelenek - rivallt rájuk a hajdú -, nem látjátok, hogy egy szent aggastyánról van szó. Takarodjatok be a lyukaitokba, de mindjárt.

Kisvártatva visszajött Zsuzsi, hogy minden rendben van. Az asszonyság beleegyezett, hogy a kanonok úr elfoglalja a másik ágyat.

Most tehát leszállt a kocsiról a fõtisztelendõ úr, s miután Zsuzsi is, Matykó is kezet csókolt neki, Erzsi a lámpát vitte elöl, Matykó pedig a hajdúval a táskákat cipelte utánuk.

A kanonok útközben utasításokat adott a hajdúnak, de milyen szelíd, kegyes a hangja! A hajdú tótul tolmácsolta Zsuzsinak

- A lámpát hagyd künn az ajtónál, te leány. Ónagysága nem kíván ott benn világosságot. Az csak zavarhatná azt a derék úrhölgyet, aki oly szíves volt iránta. Fogd meg a kezét és vezesd egyszerûen az ágyhoz. Sötétben akar levetkõzni.

Úgy is lett; a táskákat csak úgy találomra lökték be a szobába, zajt nem volt szabad csinálni. A kanonok maga is lábujjhegyen lépett be, jó estét se mondva; azt akarta, hogy jóformán belopja magát az ágyba. A Zsuzsi fogta a kezét, úgy vezette. De milyen kicsiny keze volt, mint egy gyermeknek. S hogy didergett, hogy reszketett a hidegtõl. »Ez az öreg ember megfagyott volna, ha én nem vagyok«, gondolta magában Zsuzska.

S odavezetvén õt az ágyhoz és a székéhez, amelyre ruháit rakhassa, õ maga is úgy tûnt el, mint egy árnyék, nagy megelégedéssel téve be az ajtót maga után, mint aki egy kényes feladatot oldott meg sikeresen. Künn a hajdú járkált fel s alá katonás léptekkel, kivont karddal, mintha vártán lenne.

- Hát magának hol szorítsunk helyet éjszakára, hajdú bácsi?

- Én már csak így maradok, szesztricska, reggelig, méregetem a lépéseket.

Zsuzsi fejet csóvált s kackiásan selypíté, a szobája küszöbérõl hátra fordulva

- Ugyan mit õriz, kend, azon az öreg papon? Mintha karbunkulusból volna. Ne féljen, el nem lopják!

*

Különös érzés, ismeretlen személlyel aludni egy szobában, még akkor is, ha láttuk, ha beszéltünk vele, de hátha nem is láttuk. A fantázia leveti békóját s szabadon nyargal a mindent elborító egyforma sötétségben. Hanem hiszen éppen abból a homályból bontja õ ki a legélénkebb színeket.

Az egyik ágy az ablaknál, a másik az ajtónál van. Csak öt-hat lépés a távolság. Hallják az egymás lélegzetét egyenlõ közökben, s ez olyan bántó, idegenszerû, bosszantó, mintha egy láthatatlan fûrész hasogatná el a másodperceket még kisebbekre. Sokáig hánykolódnak ágyaikban. Hiába, hiába, nem bírnak elaludni az egymás lélegzete miatt.

A vasúti kupéban olyan nyugodtan szendereg el az ember a teljesen ismeretlen utas mellett, eszébe se jut, hogy azon törje álmatlan fejét, ki lehet az. Hja, az más, az emberen rajta van akkor a csizmája. De itt, levetkõzve, mezítláb, a dunyha alatt, ez a teljes fegyverzetlenség. És nem bír szabadulni egyik se attól a nyugtalanító talánytól, hogy miféle ember lehet a másik. Mit gondol az most? Mit tesz az most? Amint megsustorog a vánkos, amint a másik oldalára fordul, amint egy hangosabb ásítást hallat.

Így folytak a percek; óranegyedek az »Arany Bogár« szobájában is. Az ajtó melletti ágy odacseppent tulajdonosa, a kanonok, hirtelen levetkõzött, aztán bebújt a dunyha alá, csak a fejét hagyta künn. Eleinte csak az az élvezet foglalkoztatta, a meleg ágyban lenni (bárcsak láthatta volna, hogy tiszta-e, mert késõbb ez is nyugtalanítá), aztán a hálótársát kezdte figyelni. A lélegzetvételek elárulták az irányt, hol fekszik. Késõbb látni vélte az ágy körvonalait, s úgy vette ki, hogy az a dunyha alá bujtatta még a fejét is. Ah, bizonyosan szemérmes. Szerette volna tudni, hogy fiatal asszony-e, és milyen rangbeli.

A lélegzetvételek azonban csakhamar csendes szuszogásba mentek át a hálótársnál. Úgy látszik, elaludt. Ez némileg megnyugtatta az ajtó melletti ágy tulajdonosát. Künn a hajdú lépteit lehetett hallani: tip, top, tip, top. A derék George õrködik. Még egy darabig elmélkedett a kellemetlen helyzeten, míg végre az a méz kezdte tapadozóvá tenni a szempilláit, mellyel az istenek minden földi bajt agyonkennek. Már-már áthajolt az álomba, mikor az ablak melletti ágyból felhangzó halk, fájdalmas nyögések mintegy erõszakosan visszarántották.

Felütötte a fejét, s önkénytelenül odaszólt:

- Ön talán rosszul érzi magát, asszonyság?

Semmi felelet. Tehát alszik. Vagy nem akar válaszolni. Talán fél, talán restelkedik? De fáj valamije kétségtelenül. Alig egy perc múlva megrecseg az ágy, a nyöszörgõ megmozdul, s keres, tapogatózik kezével valamely bútoron.

- Madame - hangzik ismét az ajtó melletti ágyból -, kegyed, úgy látszik, szenved. Nem segíthetnék valamiben?

- Oh nem, köszönöm - felelte egy sajátságos, szürke, tompa hang az ablak mellõl. - Csak a fogam sajog. Csekélység az egész. Egy odvas fogam van, és a szél megfújta az úton.

- De ön nyöszörgött, madame, és én…

- Kétségtelenül álmomban. Hiszen fájdalmas dolog, nem lehet tagadni, de mindjárt elmúlik, ha sikerül megtalálnom szegfûszegcsöppjeimet. Ej, ide tettem valahová…

- Nem volna jó vizes borogatást tenni az arcra?

- Óh, a csöppek már kipróbált szer nálam.

- Ahogy tetszik, madame. Keresse meg, kérem, a csöppjeit. Gyújtsa meg a gyertyát is, ha szükséges, mert igen sajnálnám, ha talán… hogy is fejezzem ki magamat, irántam való tekintetbõl valamit elmulasztana ön…

- Igen köszönöm szívességét, de mindez egészen fölösleges.

Ennek azonban ellentmondtak a tények, mert még mindig tapogatózott az éji asztalkán, s nagy zörejjel estek le némely tárgyak a padozatra.

- Ah istenem, madame, ön javíthatlan. Még összetöri az üvegcséjét. S ezt énmiattam, aki hálával vagyok ön iránt, hogy ilyen körülmények között megosztotta velem szobáját. Ne legyen annyira szégyenlõs. Ön nem felel és nem gyújt gyertyát. Mit? Hogy ön nem akar engem feszélyezni? Ej, asszonyom, tudja meg, hogy semmi ok sincs az ilyen szemérmeteskedésre, mert, ha már rákényszerít, nem titkolom el tovább, hogy én voltaképpen nem az vagyok, akinek gondol.

- Mit ért ez alatt?

- Hogy nem vagyok pap.

- Ah! És ki ön? - kiáltott fel élesen, idegesen az ablak melletti asszonyság.

Úgy rémlett a sötétben, mintha kapkodna valamihez, mert egyszerre papirosok sustorogtak, s valami vastárgy csörrent.

- Én magam is asszony vagyok - folytatá az elõbbi csöndesen, nyugodtan. - A háborús viszonyok, a közbiztonság hiánya az országutakon, rákényszerítettek a papi álruhára, de én is csak asszony vagyok, s ezért kérem önt, gyújtsa meg a gyertyát és keresse meg orvosságát. Ha gyertya és gyufa lett volna itt mellettem, már régen én szolgáltam volna önnek világossággal.

Semmit se felelt a másik, mintha gondolkoznék, mintha határozni akarna valamiben, azután egyszerre hangos, önkénytelen nevetés rezegtette meg a fekete levegõt, melyhez a leeresztett zsaluk miatt az a fehérség se tudott beférni, amit a házfedelek csillogó hava vet az éjszakába.

- Ón már nevet, asszonyom, engedje hinnem hogy ez már azt jelenti…

- Valóban azt is jelenti, hogy elmúlt a fogfájásom. Alkalmasint a meglepetéstõl. Mintha egyszerre elvágták volna. De mégis inkább azon nevetek, hogy a helyzet az ön vallomása alapján asszonyom, nem javult, sõt inkább romlott. Természetesen önre nézve.

- Hogyhogy? Nem értem önt, asszonyom.

- Eddig legalább azt kellett hinnem, hogy egyforma nemen vagyunk.

- És most?

- Most? Igen sajnálom, hogy most kénytelen vagyok önt megijeszteni, de a gentlemanlike kötelességemmé teszi, hogy õszinteségért õszinte legyek.

- No és?

- A dolog úgy áll, asszonyom, hogy én meg férfi vagyok.

Mint mikor rög esik le hirtelen a tóparton, s a kis béka cuppogva ugrik a vízbe, az ajtó melletti nõ egy sikollyal mintegy behagyította magát a párnák közé, hogy a feje is be legyen kaparva a vánkosokba. Majd lecsapta a vánkost a következõ percben, ingerülten, hogy szinte csattant, felült az ágyban, s ijedelem-sugallta asszonyi ösztönnel a szoknyái után kapkodott. A kelmék sajátszerû zörgése, suhogása azt engedte gyaníttatni, hogy öltözködik a dunyha alatt.

- Ez méltatlanság! Ez gyalázatos csíny! - rebegte fojtott, fuldokló hangon, de mégis kiérzett a csengése. - Így félrevezetni egy védtelen nõt. Ez nem volt szép, uram!

Valóságosan úgy rémlett, mintha két nagy szikrázó fekete szem világítana keresztül a homályon.

A férfi felkönyökölt. S mint elõbb a fájás a fogból, most már az álom szállt el ily egyszerre a szemeirõl. Hiszen ez mulatságos kezd lenni.

- De asszonyom, hogyan tehet ön nekem szemrehányást? Hiszen én nem tettem egyebet, mint némi szívességet egy jámbor tisztelendõ úrral.

Ez a szó egyszerre megszelídítette az asszonyt.

- Hiszen igaz, igaz. Én, egyedül én vagyok a hibás… és bocsássa meg, hogy elsõ felhevülésemben kemény szavakat mondtam.

- Kemény szavak az ön lágy hangjával! Eh, asszonyom, én nem haragszom. Csak szidjon össze, ha kedve tartja. Az ilyesmi hozzátartozik a kalandhoz. Én csak azon töprenkedem, miképp lehettem oly ostoba, fel nem ösmerni a kellemetes hangjáról, hogy ön hölgy.

- Azzal én is vádolhatnám magamat az ön hangját illetõleg… Jézus Mária, mi az? Hallotta?

Valami végigszaladt a szobán, hátborzongató zörejjel. Mintha egy gombolyag gurulna a padlón… olyan kísérteties volt.

- Kis egér lehet - nyugtatá meg a férfi.

- Oh, istenem! Nem mászik az fel hozzám? Jaj, mindjárt szörnyet halnék.

- Semmit se tartson tõle. Az egér szereti a búzát, a hájat, de az asszonyok iránt közömbös.

Csakhogy könnyû azt mondani valakinek, ne féljen. A távozó bátorság nem engedi magát megmarasztalni egy-két szép szóval. Makacs egy kutya az.

- Biztos ön abban, hogy nem mászik fel? - kérdé fogvacogva a félelemtõl. - Tudja ön annyira a természetrajzot?

- Oly biztos vagyok, asszonyom, ebben az egyben, akár csak maga Buffon volt a természettudományokban, akinek megjelent az ördög ezekkel a szavakkal: »Megeszlek, Buffon.«

- No, és megette? - kérdé szórakozottan, fázékonyan.

- Ej, dehogy, Buffon megpillantotta az ördög lábait és nevetve mondá neki: »Ugyan hallgass el alaptalan fenyegetéseiddel, hiszen te kétcsülkû vagy, tehát nem eszel húst.« Biztosíthatom, hogy a kis egérke önben nem tehet kárt, hanem…

- Hanem?

- Hanem a csizmájáért nem állok jót. Bocsánat, asszonyom, de egy kanonokot el sem tudok képzelni, kivált így télen, csizma nélkül. Hát igen, az egér könnyen rághat rajta reggelig lyukat. Mert lássa, az ördög növényevõ, az egér pedig csizmaevõ - ha jobb nincs.

- Ön, úgy látszik, gúnyt ûz, uram, az én félénkségembõl. Semmi kifogásom a kedélyesség ellen, de tekintse helyzetemet, az ember végre is kétségbe esik, mikor annyi mindentõl kell tartania, mikor mindenféle szörnyek…

- Köszönöm a megemlékezést, madame. A mindenféle szörnyek közt bizonyosan én is ott szereplek a lajstromán.

Az asszony elnevette magát, finoman, alig hallhatóan, de mégis úgy, mintha egy kis csengettyû csilingelne - s amint szállt, szállt ez a nevetõ bongás az ablak felé, ibolyaillatot vitt magával. A férfi felszívta azt, belement az ereibe, ott pezsgett a vérében.

- No, nem, nem - tiltakozott az asszony. - Megjegyzésem igazán csak arra a kis szörnyetegre vonatkozik, amelyik itt szaladgál a padlón. Hogyan is gondolhattam volna önre, aki oly jó irántam?

- Tehát ön jónak gondol engem?

- Miért ne? Ön megint nevet, jól hallom. Mondja meg, kérem, min nevet?

- Engedje meg, asszonyom, de a látatlanban kiállított erkölcsi bizonyítványok mindig nevetésre fakasztanak.

- Ne beszéljen így. Most már komolyan haragszom. No, lássa! Varázslatnak kellett lennie a hangjában, nincs másképp. Vagy az éj volna az a nagy bûvész, vagy a képzelõdés az a nagy kísértõ? Ki tudná azt? Akármi volt, de ezek a szavak a férfi elõtt valóságos színek és ízek most. Ez egy kis korál, az meg az õszi barack nedve. Pedig közönséges hétköznapi beszélgetés volt, de talán a hanglejtésben, a csengésben van az a csodás fluidum, hogy õ szemével látta, a szájával ízlelte a szavait.

- Haragszik, és miért?

- Azért, mert ön most feltûnõen kevesebb képességet tanúsít abban az igyekezetében, hogy engem megnyugtasson.

- Mire? Az egérre nézve? Megnyugtassam, hogy a csizmácskákat meg nem rágja?

Az asszony észrevette (minden asszony észrevesz mindent), hogy az ismeretlen úr nagy változáson megy keresztül, s hogy türelmetlen és túlélénk, hogy nem pusztán az unalmat kergeti a fecsegésével - hanem ki tudja?… Megrémült. De éppen azért asszony az asszony, hogy mikor nem ijed meg igazán, nyafog, sikoltozik, de az igazi ijedelmet eltitkolja, s mindig kész egy merész játékra - lehet, hogy tetszik is neki.

- No, tudja, a csizmákat szívesen feláldozom az egérnek - felelte vidáman, fesztelenül. - Nincs többé szükségem rájok.

- Tehát reggel már nem veszi fel a kanonoki habitust?

- Nem. Az álruha csak azért kellett ma, hogy átcsúszhassak a magyarok hadvonalain, most már tiszta az út a mieinkhez.

- Úgy? - szólt közbe az ablak melletti ágy ura. - De ha az egyik szörnyetegnek a csizmáit áldozza fel, mit várhat a másik szörnyeteg?

Csigabiga dugja már ki a szarvacskáit, gondolta az asszony, bensejében remegve, de azért pajkosan, gondtalanul kérdé vissza:

- Ugyan mit?

- Az ember gyenge lény, asszonyom, és sok bolondság megfordul a fejében éjjel - ha nem elaszik.

- Hát miért nem alszik?

- Ej, csak egyszer él az ember.

- Igaz, de közben többször alszik. Kivált, ha hosszú, fáradalmas utakat tesz. Ön nem fáradt?

- Nem mondhatnám, pedig nagy utat tettem meg, mert én meg az osztrákok hadvonalain csúsztam át szerencsésen, a magam álruhájában. És mégis kiment szemembõl az álom… az ön jelenléte, a regényes helyzet, a kedves homály… Oh, asszonyom, kinek volna kedve aludni, mikor annyi mondani, annyi kérdezni valója van?…

- Valóban, nekem is meg kell még öntõl kérdeznem, milyen az út a császári sereg fõhadiszállásához, ahova én szándékozom reggel.

- Nem mondhatnám teljesen bátorságosnak, mert imitt-amott gerillák portyáznak az erdõszéleken, az országutak mentén.

- Ez aggasztó, de reménylem, hogy báró Zervitz ezredes, aki tudja jöttemet és ismeri a körülményeket, kíséretet küld ide értem az éjjel.

- Ön talán rokona az ezredesnek?

- Én… én az édesanyja vagyok, uram.

- Ah! No, lám. Igen örülök. Ej no! Igazán szívbõl örülök, báróné. És hogy van az ezredes?

- Köszönöm. A legutóbbi ütközetben sebet kapott, de mint értesítenek, nem veszélyes. A jó fiú! Isten, reménylem, megõrzi õt.

- Adassék neki hála érte! - s a fohászkodás ürügye alatt ásított egyet.

- Ön talán ismeri Fridrikemet?

- Hogyne - felelte vontatottan. - Tavaly ilyenkor még császári katona voltam magam is.

- Talán alatta szolgált ön egykor?

- Sajnos - jegyzé meg újra ásítva -, õ szolgált egykor alattam, mint kadét. Bizony, bizony múlnak az évek, báróné, múlnak…

Elhallgatott, mintha az idõk szomorú múlásán tûnõdnék. A beállott nyomasztó csöndet a bárónõ törte meg gonoszkodó kíváncsisággal.

- Apropos! Ön az imént mondani akart valamit.

- Én, báróné? - rezzent fel hallgatásából és harmadszor is ásított. - Igen, igen. Hogy valamit akartam mondani. Diable, mily szórakozott az ember. De már gyanítom. Alkalmasint jó éjt akartam önnek mondani.

- Jó éjt!

***

A falhoz fordultak és elaludtak. Reggel, mikor az ablak melletti ágy tulajdonosa fölébredt s kinyitotta a zsalukat, láthattuk volna (ámbár semmi kedvem a férfiakat a legintimebb ruhadarabjaikban se nézni, se bemutatni), hogy egy szép fiatalember, inkább fiú nyújtózkodik az ablaknál. Sugár, magas jegenyegyerek, ahogy mondani szokták, hamvas arccal, mint az õszi barack, okos, lelkes szemekkel, sima állal, s csak annyi pehellyel az ajka fölött, amennyi egy kisasszonyt se rútít el. Hanem a jobb arcán egy nagy kardvágás fut végig, mely a homloknál kezdõdik és a fül alatt ér véget. Be van már forrva és úgy néz ki, mint egy odavarrt keskeny paszománt. És illik neki. Azonfelül többet ér akármilyen bajusznál és szakállnál.

Elsõ pillantása a másik ágyra esett - de az üres volt. Úgy révedezett elõtte, hogy álmodott bizonyos öregasszonyról, ki valami öreg császári tisztnek volt az anyja vagy nagy anyja. Azaz hogy… valóságos igaz. Ni, a ládái, táskái most is itt vannak. Szinte megkönnyebbült, hogy maga az asszonyság már fölkelt (persze az ilyen vén boszorkányok nem tudnak jól aludni), lassankint eszébe jutott tisztán az egész dolog, hogy érkezett meg pap képében (bolond dolog ez a háború), hogy bonyolódtak aztán beszélgetésbe, és hogy a jó lélek (uram bocsáss meg neki) még egy kicsit mintha kezdegetett volna is.

Csakhamar egyébre gondolt s fütyörészve nyitván ki bõrtáskáját, kiszedte belõle nyalka huszárruháját, aztán hozzálátott az öltözködéshez, miközben kitekintett az ablakon, mely a vendéglõ udvarára nyílt.

Nagy sürgés-forgás volt odalent. A hideg, úgy látszik, nagyot engedett, mert az ablak se volt befagyva, s az udvaron az állás alatt apró gyerekek játszottak katonásdit, dobolván a korcsmárosné üres hordóin. Két táborra voltak oszolva, s Matykó oktatta õket az egzercírozásban. Lábhoz! Vállhoz! Lõjj! S erre aztán szálltak, süvítettek a nyilak a zsindelypuskák vályúiból.

A kocsisok egy farkast ütöttek agyon az éjjel, mely a kerten át ide tévedt. Fejszével, husángokkal ölték meg, s a bõrét pálinkává tévén, most vidáman hancúroztak a holtteste körül, a legkülönfélébb sportokkal lopva a drága idõt, hogy ki tud tovább féllábon állni, és ki bír a tenyerén legtovább eltartani egy darab izzó parazsat. S mindezeket ott nézi szörnyû kedvteléssel egy ismerõs úr, gróf Kozsibrovszky Muki.

A fiatal tiszt kinyitotta az ablakot s leszólt hozzá.

- Sapristi! - kiáltott az fel megösmerve a tisztet. - Te vagy az Niki? Kriszti Gott, bruder!

S ezzel szaladt fel hozzá az emeletre.

- Teringette, kis hadnagy, hát hol jársz te itt, ahol a madár se jár? Ej, ez derék! Egy kis pikétet játszhatunk a reggeli után. Van a táskámban kártya, tábla, minden.

- Nem lehet, Kozsikám, mert tüstént tovább kell mennem, küldetésben vagyok.

- Miféle küldetésben? Olyan titokzatos arcot vágsz, mintha legalább is a szent koronát vinnéd. Melyik táskában van, mutasd meg!

A hadnagy mosolygott.

- No, nem, csak levelet viszek a kormányzótól Görgeynek, de az fontos lehet, utasításom van, hogy siessek vele.

- Lassan járj, tovább érsz! Hanem te! Mit látok! Hisz itt hált még valaki?

- Igen, egy asszony.

- Ejnye, te kópé - vigyorgott Kozsibrovszky gróf diadalmasan. - Csodálatos az én szimatom. Hiszed vagy nem hiszed, órák múlva is megérzem az asszonyi test illatát, anélkül, hogy szeretném. Mert én aszkéta vagyok, kis hadnagy, és csak egy illatot szeretek, a szivarfüstét. Ez az egy szenvedélyem van és az éneklés. De az utóbbit nem hagyták kifejlõdni. Illetõleg a tehetséget nyomták el bennem. Egy kincset ástak el örökre. Elfojtották szisztematice. Mintha valaki eltaposna egy éledõ szikrát - holott minden szál gyújtó ezer forintot érne. Értesz? Mintha összeesküdött volna az egész környezetem. Gott weiss warum? Az anyám összeszidott, ha az énekben gyakoroltam magamat, az apám lekapta a falról a vadászkürtjét, hogy elfojtsa harsogásával a hangomat. A barátaim rám rohantak és befogták a szájamat, ha dalolni kezdtem. Meg akartak lincselni. Hát nem megfoghatatlan ez? Pedig talentumom van, nagy, nyers tehetség. Becsületemre mondom. Csak egy kis gyakorlat kellett volna. Nem engedtek. Még az inasom is grimaszokat vágott, ha öltözködés közben eldúdoltam a Jesztye polskát, már vagy háromszor pofoztam fel emiatt, most aztán már nyugodtan hallgatja.

- Megcsal az téged. Láttam múltkor, gyapotot visel a füleiben.

- Kitelik a gazembertõl. De látod, azért mégis hasznát vettem a talentumomnak. Ha hitelezõk jöttek hozzám, énekeltem nekik valamit, s erre szépen elpárologtak. Ezeken gyakoroltam magam. De sajnos, nem volt elegendõ hitelezõm s így maradt a hangom parlagon. Különben értem nem kár. De beszéljünk most terólad. Tehát egy kaland. Mi?

- Dehogy, mindössze egy szamaritánus cselekedet. Éjjel érkezett az a szegény nõ, tudod, milyen hideg volt, szobát nem kapott, megkértek hát, hogy engedjem át neki a fölösleges ágyat.

- És aztán?

- Hát átengedtem, õ besurrant, a sötétben levetkõzött lefeküdt.

- És aztán?

- Bah, hiszen öregasszony volt.

- Bolond vagy, minek nézted meg?

- Hiszen nem néztem meg.

- Akkor meg azért vagy bolond. És hova lett?

- Bizonyosan lement reggelizni, mert a holmija még itt van.

- Hát azt se tudod, ki volt?

- De igen. Ösmersz valami báró Zervitz császári ezredest?

- Hogyne, hogyne! A Zervitz bárók rokonságban állanak a Kozsibrovszkyakkal, egyik Kozsibrovszky kisasszony mezalliánszot csinált a múlt században, hozzáment egy Zervitzhez, de mi sohase tartottuk a rokonságot, egyrészt azért, hogy a Kozsibrovszkyak elõkelõbb, régibb család, másrészt azért, mert a Zervitzek protestánsok - s a Kozsibrovszky-család katolikus hagyományai messze vezetnek.

- Igen, mondtad már egyszer, hogy Bouillon Gottfried rokonotok volt.

- Paperlapap! - jegyzé meg Kozsibrovszky dölyfösen. - Az semmi. Hisz az csak most élt tavaly. Hanem mikor a keresztény vallás kezdõdött, weisst du bruder, amikor kezdõdött, akkor az egyik Kozsibrovszky-gyereknek, ha nem csalódom, XXIII. Szaniszlónak, de megnézhetjük a családfán mert meglehet, XXIV. Szaniszló, egy apostol volt az instruktora. Gondolom, Pál apostol. Volt kérlek, ilyen nevû apostol? Mert te csak nemrégen tanultad ezeket. Mikor én gyerekeskedtem, akkor… még nem tanították.

- Igen, volt Pál apostol.

- No, ugye? De most már emlékszem is, mert késõbb aztán ez a Pál apostol valami leveleket irkálhatott a családnak, vagy a guvernantnak - weiss der kukuk. A részletekre nem emlékszem, langweilige geschichte. Csak azt tudom, hogy a szüleim gyerekkoromban emlegették egymásközt e leveleket. Gyanítom, hogy pikánsak lehettek, mert nekünk sohase mutatták. No, warum lachst du? A Kozsibrovszkyak mindig gondos, kitûnõ nevelést adtak gyermekeiknek, csak énvelem történt kivétel. Tudod, a hangommal. De hát mit is akartam mondani? Igen, a Zervitzek. Mért kérdezted a Zervitzet?

- Mert az öregasszony azt mondta, hogy õ az ezredes anyja. No, de most már készen vagyok. Még csak a köpönyegemet veszem fel. Reggeliztél már, kedves grófom?

- Még nem. Egyedül nem esik jól. Az ügyvédemre vártam, aki még alszik. Ha hallanád, hogy hortyog. És még azt mondják, hogy akinek rossz a lelkiismerete, nem tud aludni.

- Tehát menjünk le, reggelizzünk együtt.

Lementek a lépcsõkön. A sarkantyúpengésre, mint ahogy a régi mitológiai világban a Pán sípjára, mind alábújtak a nimfák és najádok, úgy mozdult meg az egész konyha, Erzsi, Borka, Ancsa, meg Klacskáné, mely utóbbi összecsapta kezeit