|
Ezelõtt vagy két esztendõvel utaztam ama városok egyikében,
ahol iskolában jártam. A megyei fõispán, egy igen tisztelt barátom, várt a
megérkezésnél.
- A mai estédet én foglalom le - mondá -, velem kell jönnöd
vacsorálni.
- Igen szívesen.
- Nem nálam, a vendéglõben - tette hozzá.
- Igen helyesen, magam is jobban szeretem az olyan helyet,
ahol egy kis lármát csaphatok, ha valami nem úgy van, amint szeretném.
Vacsora idejéig megnézegettem a városkát, melyet huszonöt
évvel ezelõtt láttam utoljára. A magyar kisvárosok alig épülnek valamit.
Budapest minden erõt fölszí, mindent fölfal elõlük, de huszonöt év mégis nagy
idõ, s ha a lakosság semmit se változtat, bezzeg nem henyél az idõ, itt-ott
ledõl egy ház, elkorhad a kerítés, néhány fa nagyobbra nõtt, egy-kettõt
kivágtak, szóval észrevétlenül átváltozik az utcák kinézése, mint az asszonyi
arckifejezés, ha egy fogat kihúztak a szájban valahol. Szinte bajos volt
beilleszteni fölbugyogó diákkori emlékeimet e megváltozott színtérbe; a keret
nem segítette azokat elõ, de megzavarta.
Hogyan? Ez volna Plavóczy Mihály uramék kertje, ahova
átmásztunk az esti szürkületben megdézsmálni a körtefákat? De hát a körtefák
hova lettek. Most egy fakereskedõ ölfa rakományai állnak ott. Amabban a sárga
házban lakott Tóth József professzor úr, »nagy tanügyi portentum«, mint
akkoriban mondták. Még most is fülembe cseng a hangja, mikor a hexametert és a
pentametert magyarázza, kissé tótos dialektusával ad oculos.
- Ide figyeljetek, nebulók. Ha így mondjátok:
»Tóth József vágyok in, á szépirodálmi tánártok« - ez a
hexameter.
»Tóth József vágyok in, szépirodálmi tánár«, - ez a
pentameter.
Ha pedig együtt mondod:
Tóth József vágyok in, á szépirodálmi tánártok, Tóth József
vágyok in, szépirodálmi tánár - ez a disztihon.
A jeles tanügyi bácsi mindenütt a saját énjét látta,
mindenütt ebbõl indult ki s mindent ebbõl a szempontból ítélt meg. Vizsgai
dolgozatul is ezt a témát adta fel: »Tóth József és a nevelésügy.« Be szeretném
látni a kis köpcös, rátarti emberkét, ha él még.
Hát ez miféle rét balra? Nini, hiszen ez a mezõ, ahol a pige
játék folyt, meg az ütközetek a mesterlegényekkel, de az iszapos patak, melybe
bekergettük õket, kiapadt, eltûnt, csak egy kis mélyedés látszik és a bujább fû
jelzi, hogy ez a csík valaha egyéb volt. A kis kõhidacska még must is megmaradt
félig romban: a híd túlélte a patakot. Hát nem mulatságos ez? Ezen a hídon
tanulgattam reggelenként (mert surcra musis amice) a leckéimet Homérbõl. Mint
villámcikázáskor a menny, a híd láttára megnyílik eszemnek az a fiókja egy
percre, ahova a betanult görög mondatokat begyömöszöltem, istenemre, újra el
tudom mondani:
„Alloi meri ra theoi te kai anéres hüppokorüsztai.”
Ott a vén körtefa; úgy nézem, azelõtt lombosabb volt,
délutánonként jóízûen szundikálgattam alatta (mert plenus venter non studet
libenter).
Az estszürkület leszáll (még rövidek a napok, április közepe
van), mintha valami homályos piszkos pép ereszkednék alá az égbõl, nyugatról
felzúg az esteli szélben a Bonga erdõ: télen nem volt hangja, most egyszerre
megszólal, mintha milliárd nyíl süvítene a levegõben.
De jó volt, oh, de jó volt, mikor még odajártunk pipázni
nagy titokban a Bonga erdõbe, hogy a professzorok meg ne lássák. Micsoda komisz
dohányt szíttunk mi akkor! S mégis mennyivel jobb volt az a mostani havanna
szivaroknál!
Ezer meg ezer aprósága a diákéletnek szökött elém, a
cserebogár malmocska a fûzfaháncsból csinált kis síp, a parittya, melybõl a
városka kutyáit infesztáltuk, a kampaverõk, melyeket a hónunk alatt cipeltünk,
a zsindelypuska a hegyes nyíllal - azzal lövöldöztünk a Zeheriné nénémasszony
libáira. De ki bírná véges-végig elszámlálni a diákévek örömeit.
Mint mikor a vén asszony szárított virágokkal telerakott
imakönyvében lapozgat, olyan érzelmekkel õgyelegtem még egy darabig az utcákon.
Itt a fûszeres bolt, ahol a szentjánoskenyeret és a krumpli-cukrot vettük, meg
a gombostûket a rovaroknak. Ennél az ablaknál egy szép szõke leány kötögetett,
mi nagyobb diákok »glaükopis Athéné«-nek hívtuk egymás közt. (A szöszke Athéné
volt az egyetlen asszonyszemély, akit ismertünk.) Szemem most is epedve pislant
fel megszokásból, de most üres az ablak, üres, üres. Hol lehet már azóta a
glaükopis Athéné!
Így elmélázva a múltakon, egyezerre elémbe toppan, akárcsak
a gyorslábú Achilleüsz, a fõispáni hajdú.
- Õméltósága várja már a nagyságos képviselõ urat.
- Hol?
- A cukrászda elõtti padon.
Megnéztem az órámat; csakugyan a vacsora ideje, de meg lehet
azt látni óra nélkül is a városka sürgés-forgásán. A petróleum-lámpákat kezdik
meggyújtani, a kofák csomagolnak szerte a piacon. A vidáman ugrándozó
csizmadiainasok kezeiben nagy kenyérkaréjok jelennek meg ritmikus mozgásban
azon félkörben, mely a kéz szokott helyétõl a szájig visz, a majszternék
szemérmetesen a kötényük alá takarva viszik a vacsorához való nedveket, sört
vagy bort - amit nehezen vár már otthon a gazda.
Egy pár perc múlva ott voltam a cukrászda elõtt, ahol a
fõispán várt a padon ülve, erõs beszélgetésbe elmerülten egy az ajtóban álló,
fakó arcú, sovány vénasszonnyal.
- Nos - szólt, mihelyest megpillantott -, megnézted a
fiatalkori emlékeket?
- Meg.
- Mind?
- Körülbelül.
- Egyet azonban még mindig mutathatok. No, nézd meg jól a
teens asszonyt)
Megemelintettem a kalapomat és megnéztem, õ szintén reám mereszté
fénytelen, mocsárszínû szemeit, nagy kíváncsian szúrósan, mintha le akarná
velök kaparni huszonöt esztendõ patináját, kormát rólam.
Derengett valami elõttem is, mintha a ködön át ismerõs arc
próbálna kifoszladozni, de amíg egy vonáshoz kihúztam a másikat, hogy
egybeállítsam, rendesen összeomlott az egész.
- Ejnye - türelmetlenkedett a fõispán -, kihez írtad azokat
a szép verseket?
- A verseket - dadogtam, és a szájam bambán, tehetetlenül
nyitva maradt.
- Hát a Szabó Ilonka…
Micsoda? A Szabó Ilonka? A »Glaükopis Athéné«? Éppen tíz
perccel ezelõtt gondoltam rá.
- Lehetetlen, lehetetlen… Azaz örülök.
- Ugye hogy megváltoztam? - szólt a cukrászné egy mély,
bánatos sóhajjal. - Ilyenek az esztendõk… az esztendõk!
Bizony, az esztendõk, hogy eljárnak. Kivált a szegény
asszony fölött. A férfi csak egyszer hal meg, az asszony kétszer. Mikor
megöregszik, és mikor a lelkét kileheli. S csak az elsõ halál nehéz neki, a
másodikat már jól kiállja.
Alig válthattam egy pár szót „a gimnázium kedvencével”, aki
azóta rommá lett, már fölkelt a fõispán, a karomat megfogva:
- De már menjünk is vacsorálni.
Vagy ötven lépésnyire volt az „Arany Griff”, a régi fényes
vendéglõ, de milyen ocsmánynak, piszkosnak tûnt most fel, pedig azóta már
csinosítottak is rajta.
Egy nagy termen mentünk keresztül, melyet a Garibaldi képe
díszített s néhány rózsaszín tüllel dekorált tükör. Az asztaloknál szórványosan
ültek a szokott kisvárosi alakok: néhány katonatiszt a hosszú asztalnál, a
sztereotip utazó ügynök egyedül, távolabb három dorbézoló fiatal úr, homlokukra
lecsüngõ hajjal, bizonyosan a megyei aljegyzõ és két gyakornok a
törvényszéktõl. Ha még hozzá vesszük az ott õgyelgõ kucsébert, az
étlap-tanulmányozásba merült tûzoltóparancsnokot és a három ágú
petróleumlámpát, mely nyájas, barátságos fényt vet a felerészben fehérrel, fele
részben színessel terített asztalokra, teljesen meg van rajzolva a kisvárosok
mindenik étterme.
Egy üres gömbölyû asztalnál állapodtam meg hirtelen
elhatározással.
- Ne üljünk ide?
- Dehogy. Hát nem látod, hogy ott várnak bennünket?
S kezével a nagy terem alkoven formájú oszlopos keskenyebb
folytatására mutatott, hol L alakú asztalnál vagy húsz-harminc férfi ült élénk
zsibongással. Az asztalon két virágpohár volt nárciszokkal és félig nyílt
orgonavirággal, azonfelül mazsolaszõlõvel és mandolával megrakott üveg
gyümölcstartók jelezték a lakoma ünnepiességét.
- Kik azok? - kérdém önkénytelenül visszahõkölve.
- A hatodik osztály - felelte a fõispán flegmával, - Nem
ösmered meg?
- Miféle hatodik osztály?
- Ej, hát a tanulótársaid.
- A tanulótársaim? A hatodik osztály? Lehetséges-e?
- Testestõl lelkestõl, barátom, kivévén a megholtakat, mind
elõhordattam a mai napra.
Elálmélkodással siklott végig rajtuk a szemem. Az én
tanulótársaim? Ezek az idegen urak? Ezek a bozontos szakállú, hanyag külsejû
alakok, Lehetetlen, lehetetlen. Nem, nem ösmerek egyet sem. Nincs egy vonás,
egy jel, ami fogantyú lehetne.
|