A FEKETE KAKAS

1899

Úgy van az valahogy berendezve, hogy nemcsak az emberek halnak meg, hanem a betegségek is. Egy-egy ismerõs betegség egyszer csak eltûnik, és sohase látják többé a doktorok. Elkezd gyengülni, gyengül, gyengül, és mikor már olyan gyenge, hogy nem tud ártani, a halál visszahívja, mint a rokkant katonát, és küld helyette egy másikat, egy erõset. A halál is változtatja a maga szolgaszemélyzetét.

Így lett vége a becsületes öreg hideglelésnek. Pedig valaha, kivált gyümölcsérés idején, egész falvak feküdtek benne; rázta az embereket, vacogtatta a fogaikat, de már nem volt annyi ereje, hogy valakit elvigyen, hát megszûnt, mert hasznavehetetlen, s jött helyette az influenza.

Új seprõ jól seper: a kis Parászka községet valóságosan megtizedelte. Egy része meghalt magában az anyabetegségben, más része az utókövetkezményekben pusztult el, tüdõsorvadásban, vérszegénységben. Csak azok menekültek meg, akiket az orvos, dr. Brogly, a déli fenyvesekbe küldött, ahol fölvették magukat, húst és vért szedtek össze.

Különösen a következõ, az 1890-iki tél volt veszedelmes. Az influenza is fiatal volt, a tél pedig bolondozott, még december elején is nyárra játszotta magát. Minthogy azonban se a meleget, se a hideget nem eszi meg a kutya, hát januárban aztán minden maradék hideg elõjött egyszerre olyan erõvel, hogy az öregemberek is csodálkoztak: »Ilyen hideg lehetett a moszkvai, mely Napóleont leteperte.«

Ekkor halt meg Kosztohay Péter, a község kilencvenöt éves embere; Divényi Szepi bácsi, a gyerekek barátja, aki minden vagyonát bábukra, fahuszárokra, kis bögrékre és kis kannákra költötte, nem voltak gyermekei, a másokéit szerette; meghalt a nyugalmazott kulcsárné, a Francka néni, az egyetlen asszony, aki még burnótozott, úgyszintén letette a kanalat Tóth István uram, az elaggott prókátor, és Ujlaki Mihály, a legnagyobb birkózó a vidéken, aki a száguldó bikát megkapta a szarvánál fogva és egy tapodtat sem eresztette tovább: »Hopp, állj meg, hékás!«

Csak a nevezetesebbeket soroltam föl. És már mindegy, akik elmentek, hát elmentek isten hírével, nagyobb baj az, hogy akik megmaradtak, keresztülmenvén az új betegségen, csak hálni járt beléjük a lélek. Ilyen rossz karban valának Makutyi Jánosné, a szép fiatal Bolnádyné szül. Szabó Rozália, Veres Mihály, Nagy Károly, a felsõ soron Kuponyi József, Értelmes Imre és Pataky Pál. Persze itt is csak a nemességet említem, a paraszt nem számít.

No, de milyen nemesség ez! Szalmafödeles házikó a kúria, szúette rámában egy vén címer, egy keményen megvasalt griffmadaras láda, abban egy köteg régi írás, egy vén rozsdás kard, mely lelóg a mestergerendáról (sokat csuklik a másvilágon, aki utoljára viselte), egy ezüst, címeres gyûrû valahol a fiókban (aranyra nem telt az õsöknek se) és húsz-harminc holdnyi föld a szent korona testébõl a parászkai határban. Ebbõl áll az egész dicsõség.

Hanem hát jó tanító a félelem, hamar civilizál. Jézus, Mária! mi volt az tavaly, mikor Brogly ráparancsolta a betegekre, hogy menjenek a nyáron Gleichenbergbe. Mikor fölállította: vagy meghalni, vagy Gleichenbergbe menni!

No, csak az kellene még! Bolond beszéd! Hol vennénk mi arra pénzt? Majd csak hogy föl nem lázadtak a betegek. Mit keresnénk mi Stájerországban? Lehet is a halál elõl elfutni!

Az értelmesebbek, mint például Kresztics, a szûcs, egyenesen a doktor ellen keltek ki:

- Butaság Broglytól! Jó levegõrõl beszél? Egye meg a tudományát! Hiszen ha a föld forog a nap körül, mindennap belefordul mindenféle levegõbe, ez csak világos.

Ellenben a doktor javára érvelt Szlanyiczkiné, aki fiatal korában komorna volt Pesten és sokat tapasztalt.

- Lehet a dologban valami, mert én is ösmertem egy grófot Pesten, aki a vézna gyerekei mellé egy gleichenbergi leánykát hozatott, és a leányka csakugyan jó volt a hektika ellen, mert a gyerekek megizmosodtak és még a mai napig is élnek.

Így volt ez tavaly, de mikor az árendás Holz Lipót és Flingi molnár (akiket egyedül sikerült rávenni Broglynak a gleichenbergi fürdõzésre) pirosan tértek meg, olyan cipóábrázatokkal, mint a váci kanonokok, míg ellenben a többi influenzások otthon apránkint elcsepegtek, mint a halál pitvarában meggyújtott faggyúgyertyák, akkor beadták derekukat a parászkaiak is a levegõ különfélesége elõtt, és az idei influenza után Broglynak veszekednie se kellett, maguktól készülõdtek Gleichenbergbe a lábadozók. Nem kérdezték: hol veszünk pénzt? Nem mondták gúnyosan, mint tavaly: »Majd ha a lyukas hídon találunk.« Egyszerre nyíltak mindenféle források: Bolnádyné egy rétet adott el a zsidónak, Veres Mihálynak az ügyvéd fia küldött Losoncról kétszáz forintot. Pataky Pál uram a szép növésû Nyíl csikót adta el egy huszártisztnek, Értelmes Imre a takarékból vett fel kölcsönt. Egyszóval az ember szereti a saját bõrét és szívesen nyit valahol egy fiókot, ha a halállal kell alkudozni.

Gond erre nézve csak Kupolyiéknál volt. Az öreg pár, férj és feleség, tisztes békében élt együtt, az Isten is szerette õket, mert hosszú, verõfényes öregséget adott nekik, ezüst hajat, ezüst szemöldöket és arany kedélyt, de mintha aztán egyszerre megbánná. »No, de elég is már aranyból és ezüstbõl Kupolyiéknak«, hagyta õket szegénységben. Vagy húsz holdat mûvelt a két kajla ökröcskéjük, de a kicsiny birtok is meg volt terhelve, csak éppen hogy lézengtek rajta és csak úgy, hogy egyetlen unokájuk, a Pali is már keresni kezdett a sovány földek termése mellé.

A Pali, a kis Pali. Istenem, milyen hamar megnõtt! Hogy elszaladtak az esztendõk! A Pali apja, anyja elhalt, mielõtt még ismerhette volna õket, s õ az öregek közt nõtt fel boldogan, mert a nagyszülõk jobban szeretnek az édeseknél.

De milyen különös volt az a növekedõ fiú ebben a fonnyadó környezetben, ebben az ócska házban. A tiszta, sima homloka, és mikor piros száját kinyitotta, benne azok az újdonatúj fehér fogak. Az ember majdnem kísértetbe jött fölkiáltani: Ejnye, mit zavarjátok az összhangot? Hiszen itt minden öreg és minden összeillik, a gerendáktól kezdve a mohos háztetõig. A komondor, aki sajátságosan ugat, mert sok foga hiányzik, az öreg szolga, a Pap Vince, aki összetöpörödve, meghajolva gurul a napi foglalatosságai mellett, mint egy gombolyag, az anyóka a fekete fejkötõben, a nyájas arcával, a nagyapó a botosokban, az ökröcskék, akik kedvetlenül vonszolják az ekét meg a szekeret s úgy jár a mellök, mint a fújtató a kovácsmûhelyben, ha egy kicsit dolgoztak, és künn a kertben a vén szilvafák, melyek beszüntették már a termést és csak arra jók még, hogy egy kis árnyékot tartsanak nyáron s utolsó istenhozzádnak egy kis meleget adjanak az öregeknek, a kályhába jutva.

Az öreg tehénkérõl el is feledkeztem, pedig az volt a nagy fönntartó, a Riska. Egyszer már el akarták adni, de a mészáros megnézte a fogait: »a kutya se eszi ezt meg« s nem vette meg.

Kupolyi vígan dörzsölgette a kezeit.

- Ej, ha a húsa nem jó, a teje még mindig jó. Hát hadd maradjon a tehénke.

- De ha már nem akar enni - ellenveté Kupolyiné.

- Semmi az, anyóka, semmi az. Fölvágjuk neki apróra a burgundiát és megtörjük pépnek a mozsárban. Csak éljen õ szegény mivelünk.

Minden, de minden öreg volt itt - mintha a Matuzsálem itt hagyta volna a háztartását és az nem tudna elmúlni azóta. Vince egy hollót fogott valahol, aztán kalitkát csinált neki s fölakasztotta az eszterhéj alá. A holló is nagyon öreg volt már, és Vince váltig emlegette:

- Azt mondják, sokáig él, hogy kétszáz évig is elél. De már kilesem, mondok, és azóta gondját viselem a kis semmiházinak.

A kerten keresztül is patak folyt (az volt köztük a legöregebb), a patakra járt inni egy veréb, egy teljesen fehér, õsz veréb, mintha bemeszelték volna; az anyókának megtetszett, s ha a kertben meglátta, kenyérmorzsákat szórt neki. Mindig eljött ezentúl, megszerette az ingyenélést. Késõbb aztán annyira nekibátorodott, hogy a pitvarba is bejött s egész nap ott lábatlankodott maga is, vedlett, vén fickó, az öregek körül. Különösen az anyókához ragaszkodott a kis bolondos. Néha a vállára is fölrepült s utána mászkált kamrába, pincébe, mint egy kis csibe.

És olyan vidám volt ez az egész ócska kúria, ezekkel a vén teremtésekkel benépesítve. Az udvaron orgonavirág nyílt tavasszal, õsszel szõlõfürtök himbálóztak a lugason, és a jókedv télen-nyáron ott fénylett a ráncos arcokon. A szegénység, az igaz, gyakran leskelõdött a kapunál, a rozzant kerítésnél, néha a házba is belépett, de a Palihoz hozzá nem fért, mert az öregek örökké körülötte tipegtek a szeretetükkel. S nagyerejû a szükség, tisztelet neki, de akkora falakat, mint a nagyszülõk szeretete, még õ is ritkán bír áthágni.

Hanem egyszer sem volt olyan víg ez a kúria, mint azon a napon, amikor a Pali hivatalba jutott.

Mert úgy van az, hogy ami kövérséget az Isten beletett a bánáti földbe kívülrõl, ahelyett itt, a felvidéken a vékonyabb talajt kibélelte belülrõl kincsekkel. Egy kõszénbánya volt a szomszéd faluban, Vernyón, s minthogy a fiatal Kupolyit iskoláztatták is egy kicsit az öregek, ameddig tellett, némi szakértelemmel bírván, a bányamérnök mint segédjét alkalmazta a munkánál.

Ez okozta a nagy örömet, az egész ház föl volt villanyozva, az anyóka sütött-fõzött, segítségül hívatta a szomszédból Benáknét, aki olyan vén volt maga is, mint a palojtai országút, de a fõztje megfiatalította a haldoklót is. Még fûtöttek, mert kora tavasz volt, de azért a napsugár is megtette a magáét, egész nap besütött az ablakon. Mindenki sürgött-forgott; az öreg Vince fát vágott és hordta be a tûzhelyre. Csak úgy csorgott le a verejték ráncos nyakán. Az anyóka kalácsot dagasztott s uram bocsáss, valami száz esztendõ elõtti dalt dudorászott, eközben egyre jöttek a faluból meggratulálni a gyereket az öregek kortársai, és a Sajó minden erejét összeszedte, hogy még egyszer olyan élesen ugasson, mint valaha fiatal korában. A nagyapó maga csoszogott le a pincelépcsõkön s öreg pókhálós üvegeket hordott föl a hóna alatt. Tip-top, tip-top. Olyan kedves volt a nagyapó azokkal a borzasztó öreg flaskókkal.

És milyen volt aztán a lakoma! Az anyóka ült az asztalfõn. Mellette a Pali keresztanyja, Kelemen Miklósné, aztán a keresztapa, az öreg Sándor István, aztán a Pali fiú, az asztal végén a nagyapó a maga elé rakott borosüvegekkel. A kutya az asztal alatt a csontokon csámcsogott, a veréb is bent volt és vígan ugrándozott a kemence környékén. Csak az öreg Vince ebédelt künn a konyhában, mert hiába, a nemesemberek mégiscsak nemesemberek! Mégse lehet beültetni az öreg Vincét, hanem azután, ebéd végén, a borozáshoz neki is helyet szorítanak az asztalnál, mert õérte is meghalt a Jézus (de természetesen csak félig).

- Gyere, Vince fiam, ülj közénk te is egy kicsinyt. Hanem elõbb vigyél ki egy kis májat a hollónak.

Hát Vince is odatelepedett, és megindult a nagy diskurzus, a régi idõkrõl. A nagyapó pedig csak dûtötte a bort, és a szemek egyre csillogni kezdtek a fehér hajak alatt, mint a pásztortüzek a havasokon. A pipák is elõkerültek a zsebekbõl, meg a hólyagzacskók, megeredt a füst, s lassankint ott reszketett, ott hajladozott fejük fölött az a kéklõ fátyol, mely nem takar el semmit, sõt inkább jobban látnak rajta keresztül az öregek. A nagyapó beszédes lett, a Kupolyiék régi dicsõsége kezdte feszegetni a mellét. A harmadik pohárban benne szokott lenni. Intett is már neki az anyóka a szemével, hogy elég lesz, de a nagyapó csak visszahunyorított hamisan, és a negyedik pohárból kezdett szopogatni, miközben szélesen mesélte el, hogy mikor az a nagy ínség volt a múlt század elején, Kupolyi Pál három falut adott zálogba öt kenyérért és egy török asszonyért. No, ugyan nagy bolond volt, hogy mikor a kenyér annyit ért, evõt is vett hozzá.

Kapott a szón Sándor István uram, mint az elejtett kenyérgalacsinon, s ízében gyúrt belõle egy pohárköszöntõt, hogy azt mondja: amit elpocsékolt az egyik Kupolyi Pál, visszaszerezheti a másik Kupolyi Pál, s ha asszonyért ment el a három falu, visszahozhatja másik asszony a hozományával, annál is könnyebben, mert a mostani Pál - »nem azért mondom, hogy a keresztfiam« - kiválóképpen kellemetes az asszonyi személyeknek.

De már ebbõl a galacsinból meg a keresztmama gyúrt hamar egy golyóbist:

- Az ám, hm, de akkor nem férjes asszony után kellene szaladozni, hm.

No, ez most kipattant. Az anyóka búsan bólongatott a fejével, a nagyapó torkát mintha fojtogatná valami, sõt a Vince szájában is kialudt a pipa, és lehorgasztotta a gömbölyû nagy fejét. Mert hát igaz volt, két falu nyelvén csúszkált a pletyka a vernyói szép Horváthynéról, aki behálózta Palit. Tagadni sem lehet, csak a vakok közt, látják õket találkozni erdõn, mezõn, a várromoknál, elõre megbeszélt helyeken.

Elvörösödött a Pali arca, okos szemeit lesütötte, talán mondani is akart valamit, amivel elfújja, mint a könnyû pelyhet az öregek homlokáról az odalopózott árnyékot, mikor egyszerre csak honnan, honnan nem, odahozza az ördög Gilágót a két rajkójával a pitvarba (kiszagolja a vén imposztor, hol öltek malacot, hol van vendég), s rárántják hirtelen a Balassa Antal híres csárdását, s - kutyaadta teremtette, - fölugrik a nagyapó az asztal mellõl, se szó, se beszéd, derekon csípi az anyókát, aztán uccu hopp, uccu hopp, elkezd vele tipegni, csoszogni, egyet fordul, egyet kurjant, egyet bokázik, az anyóka sikongat, nevet is, szidja is: »Ugyan eredj, vén salabakter, nem szégyelled magadat!« de az öreg (mintha a vesztét érezné) úgy megrakja, úgy megaprózza, hogy csurog róla a verejték.

- Jaj, mindjárt eltaposod a fehér verebet.

No, ez megijesztette. Sikerült az anyókának kisiklani, kifutni a pitvarba, ahol is nagy patáliát csinált a Gilágóékkal: »Mennétek inkább vályogot vetni, haszontalanok.«

De bár ne csinált volna patáliát, mert ezalatt ott bent a vén gyerek, a kályha is fûtött, a bor is, a tánc is (csuromvíz volt rajta az ing), bolond fõvel kinyitja az ablakot, hogy, azt mondja, a füst kimenjen…

Hát ki is ment a füst, de alighanem megy õ maga is utána a másvilágra.

Másnap már megvolt az influenza. Élet-halál közt lebegett hetekig, s bár nagynehezen kimászott a tüdõgyulladásból, de már nem ember többé, nem Kupolyi József ez már, csak az árnyéka. Napról napra fogy, köhög, éjjelenkint izzad, s ha négyet-ötöt lép, elfúl a lélegzete, mintha késsel metélnék a mellét. Az ágyat elhagyta, de a sírt át nem ugorta.

Szomorú lett a vén kúria, és az anyóka majd kisírta a szemeit, éjjel-nappal forgatá elméjében, miként lehetne elküldeni az öreget a balzsamos fenyvesek közé. (Ilyenkor tud harapni a szegénység.)

Dr. Brogly, akivel tanácskozott, megvizsgálván az öreget - olyan volt szegény, mint egy aszaltszilva -, megkopogtatta, meghallgatta a mellét és megmondá egyenesen:

- Nem érdemes már komédiázni erre a rövid idõre.

De amikor látta, hogy az anyókának zokon esett a szó, hogy a szemeibe könnyek szöktek, hogy az arca sárga lett, mint a viasz, megenyhíté ítéletét:

- Hiszen csak a pénzrõl van szó, Kupolyiné asszonyom. Ne értsen engem félre. Az öregnek nem ártana egy kis tartózkodás, egy kis pihenés a fenyvesek közt, s ha tudnám, hogy a harisnya tele van aranyakkal, magam is nógatnám, de így csak azt mondom, hogy új tüdõt és fiatalságot ott sem árulnak.

Mindegy, azért az anyókának mégiscsak örökké ez járt az eszében, hátha mégis használna a fürdõ, errõl beszélt naphosszat a Vincével, este, mikor a bányából megjött, errõl suttogott a Palival, végre aztán meghozták a határozatot:

Ha jó termés lesz, ami gabona terem a bevetni és õröltetni valón túl, azt arra szánják, hogy az öreg elmehessen az árán. Mert használ vagy nem használ, de meg kell legalább próbálni.

Igen ám, de hátha annyi se terem, amennyi kell. Maga Kupolyi csak mosolygott csöndesen, ahogy a betegek szoktak ilyeneken.

- A földecskék jól meg vannak trágyázva, anyóka, de csodákat ne várjatok szegényektõl. Aztán mit is kötekednétek az anyatermészettel énértem. Ha hínak, megyek. Úgyis el vagyok már én fáradva.

- Ne beszélj így, jaj, ne beszélj így!

De volt légyen bármely sovány a reménység, azért az sokat ért az anyóka jó szívének és mindnyájuknak. Mert mindnyájan kijártak (vasárnap a Pali is) a búzát nézni, amint a kalászát hányja, amint a toklászait kiereszti, amint sárgul, és a kalászok mint biztattak, a kék búzavirágok s a piros pipacsok úgy nevettek, de úgy nevettek - hogy a nagy szomorúságukból mindig elszedtek valamit. Vince is mindig azzal a szóval jöhetett haza este a határból:

- Hát a búza csak jó, nagyasszonyka.

Az öregapó nem járt ki az udvarból és soha nem is kérdezte a búzák állását, hallani sem akart róluk, ne gondolják, hogy számít a termés árára. Hanem nyári estéken mégis kivitette karosszékét a kertbe, annak is a legutolsó végibe, ahol órákig hallgatta a búzák zúgását… Hogy mozognak, hogy suhognak, mintha futnának.

Aztán jött az aratás, a betakarítás, asztagba rakták a szérûn. Hát bizony nem több, mint tavaly volt, a szalmájára nézve. De meglehet, jól fog fizetni.

És hogy várták a tótokat. Olyan epekedés még nem volt tótok után ezen a planétán. Végre egy hétfõi napon megjöttek, belefogtak a cséplésbe és nyomtatásba. Oh, ezek reményteljes, izgatott napok voltak. Kupolyiné minden órában odatipegett megnézni, a fehér veréb mindenütt utána, de annak ugyan nem volt szabad egy szemet sem megenni a búzából. Éjjelenkint Vince és a Pali háltak a garmadán, Pali ágynemûben, Vince pedig csak úgy, ahogy volt, sõt még a csizmáit is lehúzta. Mert a meztelen láb a parasztember egészségügyi tanácsadója ilyenkor. Ha csizmában volna, nem venné észre, ha hirtelen csípõsre fordul az éj, megfázhatna a melle, de a fedetlen láb érzékeny bõre felkölti és meginti: »bújj be a szûrödbe, atyámfia!«

Becsületesek voltak a tótok, legalább semmi gyanús nem fordult elõ, hacsak azt nem vesszük (amiért a Vince nagyon haragudott), hogy sokat beszéltek egymást közt ángolul, a garmada pompásan szaporodott, igaz, hogy az asztag nagyon fogyott - de nem igen történhetett semmi miskulancia, mert a Vince úgy alszik, mint a nyúl, egy macska nem mehet el a szérûn, hogy föl ne serkenjen.

Csak egyetlenegyszer fogta be a szemhéjait erõsebben, két mézzel bekent tapadós ujjával Majmuna, ama bizonyos Álomtündér. De az is micsoda elõre megfontolt ravaszság volt! A Pali egy tele kulacsot hozott magával egy este, s rátukmált belõle vagy két »huzatot« az öregre. Hát elaludt tõle, mint a tej. No, jól van, - egyszerre csak érzi éjfél felé (de nem tudja: hallja-e vagy álmodja), mintha szekér gurulna nagy lassan a szérûre, mindig közelebb, közelebb, míg egyszerre megáll a garmadánál. Nagy erõfeszítéssel föl akar ugrani, de nem sikerül. Valami súgja neki a csodálatos félébrenlétben: »Kelj föl, lopnak«, de tehetetlen. A lovacskák megrázzák magukat és a hámok összezörögnek… Erre mégis fölpislog (huh, csakugyan valóság, itt áll a szekér), megdörzsöli a szemeit. (No, iszen szépen vagyunk!) A holdvilág süt, a csillagok ragyognak a kék égbolton… minden tárgy jól meglátszik, csak egy kicsit az éj leönti a maga kísérteties mártásával.

Vincében fölbugyog most az élet, kiáltani akar, a mellette heverõ vasvillához kap, de aztán meggondolja, hogy többet ésszel, lassan, óvatosan fölemelkedik, nem jobban, csak a derekával, éppen csak hogy áttekinthessen a garmada túlsó oldalára, mert ott folyik, ami történik, de egyszerre ámultan kezdi csóválni a fejét attól, amit lát.

Hiszen maga a Pali áll ott és intézkedik, mutogat a kezével. Egy csomó parasztember, csupa falubeli ismerõs, jár-kel némán, lábujjhegyen, nehéz zsákokat emelnek a fakó szekérkérõl és nagy óvatosan, hogy zajt ne okozzon, hozzáöntik a garmadához.

Vince megértett mindent és csöndesen morogta:

- Jó, jó, hát nem láttam semmit.

Aminthogy nem is látott többet, mert öreg szemgolyóit elhomályosították a könnyek, s õsz fejét lehajtván a ponyvára, tüntetõ hortyogással jelezte, hogy mélyen alszik.

Csak reggel mondá a Palinak, nézegetvén a garmadát:

- Mintha most nagyobbnak látnám ezt a rakást.

Pali vállat vont együgyûen, de nevetett befelé a lelkébe, mint szedte rá a jámbor öreget a búzával, amit az elsõ keresményén vett.

A következõ éjszakán azonban a Pali rezzent föl éjfél után valami neszre. Talán az egerek? Nem. Talán a tótok próbálnak valamit? Halk beszélgetés folyt a búza-piramis túlsó oldalán. Oh, no, hiszen ez a Vince hangja, nincs semmi baj. Inkább csak kíváncsiságból hallgatta, anélkül, hogy megmoccant volna. A Vince mondja susogva:

- Elhoztátok?

Egy hang feleli (ez a Vince sógorának a hangja):

- El.

- No, hát öntsétek ki, de lassan, hogy a Palika észre ne vegye.

Erre aztán fölemelték egy helyen a ponyvát, hallani lehetett három vagy négy ember topogását, és látni, amint dõl a búza a zsákokból, nagy szürke porfelhõt támasztva az ég kékesbarna köntösén.

Reggel fölkelt a Pali és a bányába indulóban ravaszul kezdé megkörnyékezni az öreget:

- Mintha valami lépteket hallottam volna az éjjel a garmada körül, Vince bácsi.

- Én nem loptam belõle - fakadt ki az öreg mérgesen és a másik oldalra fordult.

- Nem is azért kérdeztem, de hogy nem hallott-e valamit?

- Semmit: aludtam. Úgy aludtam, mint a megmetszett bárány - füllentett az öreg. - Persze, ti azt szeretnétek, hogy úgy álljak itt egész éjjel, mint a katona-silbak. Majd bolond vagyok. Ha nem tetszem nektek, fogadjon a nagyanyád más szolgát.

De már erre leforrázva párolgott el a Pali, látván, hogy az öreggel nem lehet további tárgyalásba bocsátkozni errõl a kényes tárgyról, õkigyelme pedig, bár állítólag úgy aludt, mint a megmetszett bárány, a nagy álmosságtól elbágyasztva, még egy kicsit megnyújtá pihenését, behunyván keresztbe álló kék szemeit.

Pedig milyen vidám reggel volt, a cséplõk már verték a nótát. A Sajó már nyalta az öreg lábait, a smaragdzöld füvekben ezer állat nyüzsgött. A nap éppen most bukkant föl bíboros udvarával a Szakály-hegy mögül. Még új, még szelíd, még nem éget, csak csiklandoz a sugaraival. Ott motoszkált az öreg, árkos arcon, valóságos gyönyörérzet volt. Simogatta, áltatta, festegette aranyszínûre.

Hanem egyszerre csak összerándul, valami a szemhéjára pottyan a magasból. Fölmarkolássza, hát egy pirosló búzaszem. Fölnéz, hát egy fehér galamb csattogó szárnyakkal szállt el fölötte, magasan a levegõben. Az ejtette el csõrébõl a búzaszemet. Még nedves is volt a nyálától…

- No, nézd, no, nézd! - morogta az öreg -, hát te is velünk dolgozol?

Utána nézett soká, soká. Szállt, szállt a galamb és szállt az álom, míg végre eltûnt mind a kettõ… De az az egy búzaszem ott maradt, elvegyült többi testvérei közé és a garmada nagyobb lett vele is.

Másnap bevégezték a nyomtatást, elmentek a tótocskák a lovaikkal, cséplõikkel, tarisznyáikkal, megvolt az érzékeny búcsú »Good by - dobro zdravja«, most már a szórás következett. Ez az utolsó stáció a gabonatermesztésnél, azaz hogy az utolsóelõtti, mert az utolsó a zsidó. A szóráshoz már nem kell a tót és még nem kell a zsidó, ahhoz csak szél kell. Kiakasztanak cérnára egy könnyû kácsatollat, annak az ingása jelzi a lapátot tartó embernek, hogy mikor és hogyan mozdítsa a kezét. Ma, mikor a gép elvégez mindent, könnyen feledésbe megy ez az õsi metódus. Abból áll az, hogy a lapátos ember fölhajítja félívben a gabonát, s a könnyû polyva elszáll a szél szerint vagy jobbra, vagy balra, a nehéz búzaszemek ellenben esnek egyenesen, s lassan-lassan gyönyörû pirosló halom támad a szérûn, melyrõl egy ahhoz értõ seprûs ember finom ecsetvonásokkal, kecses legyezgetéssel ugrasztja ki a makacs polyva-foszlányokat, melyek nem akartak a társaikhoz csatlakozni.

Nagy élvezet ez - hanem a Kupolyi-esetnél inkább a mérés volt a nagy élvezet. Ej, hogy csillogtak az anyóka szemei, mikor az a sok zsák mind megtelt és már a szuszék is színültig volt. Azt az örömet kellett volna látni. Hogy rendelkezett, mint egy generális. Ide eredj! Oda menj! Benákné lelkem, az a zsák mintha lyukas lenne alul. Hozzátok ide azt a lecsapó fát! Egy, kettõ, három. Ugorj Katka! Hogy fogod azt a mérõt, te mafla? Hadd szaladjon valaki föl a házba, hogy a másik szuszékot is ürítsék ki, de jól söpörjék ki az alját, mert rothadt burgundia volt benne. Ejnye, az a Vince, az a Pali, mordizom adta, soha sincsenek kéznél.

Persze, hogy nem voltak kéznél, egyre szaladgáltak híradással az öreghez, ki otthon várta az eredményt nagy szepegve, mint valami követjelölt.

- Már ennyi - most már ennyi, apóka. Csak úgy dõl a mag, nemzetes uram.

Pedig bizony az anyóka se feledkezett meg róla (inkább õ volt mindig az eszében, csak nem mutatta).

- Mit tátjátok itt a szájatokat, mit vagytok itt láb alatt, gyerekek - zsörtölt az anyóka egy csomó suhancra, mert azok bizton ott vannak az ilyen eseményeknél. - Alló mars, szaladjatok el hamar a Kupolyi bácsiért, hogy azonnal idejöjjön.

Nosza, megindult most a deputáció a Kupolyi udvar felé; éppen jó pillanatban, mert az egyik ökröcske, a Villám kiszabadult az istállóból s roppant unalmában hozzádörzsölte sovány hátát az eperfához, megrázódott a fa, fekete bársony bogyói potyogtak le a gyepre, mint az égi manna. Hajrá, gyerekek! Aki kapja, az marja.

Megértvén Kupolyi az üzenetet, kezdte már elhinni, hogy nem rossz eredményhez hívják, megindult tehát a Sajóval, meg a viháncoló gyerekekkel. A Sajó szétjátszotta magát, elöl futott, átugorta fiatalosan a líceum-kerítést s fölkunkorodott farkkal kezdett kergetni egy félszemû macskát a kukoricás irányában. Az apóka pedig olyan egyenesen lépkedett a szérû felé, mint egy gránátos, egyre incselkedvén útközben a gyermekekkel:

- No, melyik tudja kimondani: Dráva, Rába, Rábca rákja rágja lábamat? Jaj (nevetett jóízûen), mindjárt kitörik a nyelvecskétek!

Mihelyt meglátta, Kupolyiné eleibe futott, bizonyisten igaz, hogy futott. Olyan furcsa volt, mintha egy kis varangy kezdene futni. Azok a papucsai kopogtak, a fejkötõ pántlikája kioldózott az álla alatt, lobogott két oldalt és verdeste a vállait.

- Tudod-e, mi az újság? - kiáltá messzirõl, incselkedõ hangon.

- Nem tudom, Verona, semmit se tudok.

- Hát az az újság, hogy Kupolyi József uram fürdõre megy az idén.

- Ne beszélj, ne beszélj - motyogta Kupolyi elképedve - Hát annyi termett volna?

- De még mennyi! - szólt az anyóka és szinte csepegett hangjáról a megelégedés zamatja. - Gabona bõven van, csak üres zsák nincsen.

- Jól voltak trágyázva a földecskék - rebegte Kupolyi elérzékenyülten -, és õk mindig megteszik, amit tehetnek.

Mintha új vér szökne ettõl kezdve az ereibe, mindjárt érdeklõdni kezdett a dolgok menete iránt, pedig már egészen beleöltözött volt a gyámoltalanság ruháiba, abba a lelki öltözetbe, ami rendesen az utolsó gúnyája az embernek; elhagyta magát, nem törõdött semmivel, csak a keménymagos levesei iránt érdeklõdött még. Most újra Kupolyi József lett, a régi, visszatért a jó kedélye is, terveket kezdett szõni, készült a nagy stájeri útra, a többi falusiakkal, de elõbb még a búzát kell bevinni a városba és eladni.

A jövõ hét szerdáján aztán megrakták a szekeret, de egyre nem fért föl a gabona, fölférne ugyan, de a Villám meg a Bimbó protestált volna, hát még egy szekeret fogadtak, a Szerednyei Istvánét. De már most ki megy el a szekerekkel? Mindenáron maga a nagyapó akart elmenni. Nem lehet az, így, úgy hiszen még te beteg vagy, öregem. De az apóka csak bizonykodott, hogy elmegy, hiszen nem sokból áll, akár otthon dûlöng, akár a zsákokon, és még jót tesz neki a levegõ, az utazás, az elszóródás.

A nagyasszony tehát a Vince lelkére kötötte az urát, s eleresztette õket isten nevében, utánok kiabálva a kapuból:

- Aztán vigyázzanak a zsidó körmére a fizetésnél. Valami baj ne legyen, Vince lelkem. Ha hûvös idõ lesz, kendõt kell az úr nyakára kötni. A pénzt pedig jól eltedd, öreg, vigyázz rá! A mellényed belsõ oldalán zsebet varrtam, oda tedd be, el ne felejtsd!

Megindultak az ökröcskék lassú, egyenletes lépegetéssel, s mentek, mendegéltek minden erõlködés nélkül, csak a domboknál csikordult meg egy kicsit a járom. Nem is történt semmi különösebb az úton, hacsak azt nem vesszük, hogy Vernyón a szép Horváthyné megállította a szekeret, s egy hatost adott Vincének, hogy élesztõt hozzon (bizonyosan kalácsot fognak sütni), próbált beszélgetést kezdeni a nagyapóval is (de milyen szép ez a bestia), kérdezõsködött a betegsége iránt. Palit egy szóval se hozta elõ, s olyan nyájas volt, úgy mosolygott az öregre, hogy egészen megboszorkányozta.

- Szép asszonyszemély - mondta azután a Vincének -, nem csodálkozom a Palin. Olyan az a haja, te Vince, mintha a hollód tollazatát nézném. És nem vetted észre, hogy csupa illat? Eleinte megijedtem, hogy talán a búzánk dohosodott meg, de hát ez más, a ruhája vagyon valamely szagos vizekkel meglocsolva.

Egyre emlegette Kerazsánig; ott azonban a dombnál egyszerre leszállott, hogy, azt mondja, úgyis nehéz az ökröcskéknek föl a hegyre, hát gyalog lépeget egy kicsit az ösvényen, legalább a derekát kiegyenesíti.

Hát amint megy (bizony rossz annak a tüdeje, minden öt lépésnél megáll fújni), lát az úton, vadrózsabokornak csekély árnyékában, egy gyerekleányt a fûben fekve. Sokat mondok, ha tizenöt évesnek állítom az utas leányt. Hogy utas lehetett, nyilvánvalóvá tette a kis batyu a szõke feje alatt. Szép kis teremtés volt így arcra nézve, csak túlságos vézna. Nem aludt, csak pihent és csöndesen nyöszörgött.

- Mi bajod, kisleány? - kérdés a mellette elmenõ Kupolyi. - Talán beteg vagy?

Az ránézett a lázas kék szemeivel, és nem felelt semmit, csak a fejével biccentett egy kicsit.

- Az ám, egészen ki van gyúlva az arcod, mint a tüzes patkó. Honnan jössz, gyermekem, és hová mégysz? Felelj, fiam, hátha segíthetek rajtad. No, nézz hát rám, nem vagyok én rossz ember. No, ugye nem félsz tõlem?

A leányka fölemelkedett egy kissé a könyökére, látható erõlködéssel, és mondott valami falut, ahonnan jön, ahol mint pesztonka szolgált gyerekek mellett, de biz azt alig lehetett érteni, nem volt sokkal erõsebb hangja a méhzöngésnél, aztán megint mondott valami falut, ahova megy.

- Túl van a városon? - kérdi az öreg.

- Túl.

- No hát akkor elviszlek a városig a szekeremen. Hej, Vince, állj meg. Hopp, Vince, állj meg!

Aztán megint a leányhoz fordult:

- Hát mármost föl tudsz-e kelni, fiacskám? Megállj no, majd lehajlok én, segítek, add ide a kezedet, így ni, jaj, de forró, no, most egy, kettõ, három, hoppla, hoppla, Katharina!

Ezt a bolondos mondást a tiszttartó kisasszonyoktól szedte föl. Azok játszanak így a bábuikkal. Azt gondolta, hogy ez azoknak kedveskedés. Hát õ is megpróbálta, hogy talán meg is nevetteti vele a leányzót.

De volt is ennek kedve nevetni! Bágyadtan esett vissza a feje, mint a haldokló madáré. Szegény Kupolyi uramnak át kellett fogni a derekánál és úgy vonszolni a szekérhez.

- Mit csinál, az istenért? - förmedt rá Vince.

- Gyere csak, gyere segíteni.

- Hát ez megint mire való? - duzzogott Vince, mikor megérté a dolgot.

- Jézus Krisztus is ápolta a betegeket, Vince szolgám.

- Igen, mert õ ráért. Nem volt más dolga. De nekünk sietni kell, hogy még odaérjünk a piacra. Te meg, kisleányka, dõlj a vállamra, s lépegessünk lassankint.

Most vette csak szemügyre; tisztességesen volt öltözve, kis kordován csizmát viselt, kurta rásaszoknyát, fekete babos kendõt a fején, és túlságosan megkékített ráncos ingvállat, hanem a termete nem hibátlan, a bal válla kinõtt egy kicsit. És mégis olyan kecses, olyan filigrán volt az egész kis teremtés, mint egy cukor-baba.

Vince mélyedést hevenyészett a zsákok közt, amit kibélelt pokrócokkal, köpönyegekkel puha fekvõhelynek, fölnyalábolta a leányt, könnyû volt, mint a hab, lefektette gyöngéden; királykisasszonyt se lehetne különben.

- No, most aztán kászmálódjék föl nagyuram is.

Újra megindultak, de nem sokáig mehettek zavartalanul, a beteg leány vizet kért.

Vince csóválta a fejét, bosszankodott, de azért megállította a szekeret egy helyen, ahol a közelben forrást tudott, s a kalapja karimáján hozott neki vizet.

- Egy icce bort kapsz ezért a vízért a »Rák«-ban - biztatta Kupolyi.

A beteg szemlátomást megkönnyebbült a friss víztõl, lehunyta a szemeit és nem nyöszörgött úgy, csak a lélegzete volt izzó és gyors. Kupolyi részvéttel nézte a finom kis arcot, a formás homlokot, a halánték kék ereit, összevissza sietõ folyamokat.

- Nekem úgy tetszik, jobban van a leány. Mit gondolsz, Vince?

Az istentelen Vince nem felelt, az ökreit hajszolta, szólingatta:

- Talá, te Villám, Bimbó… Csálé!

- Mintha aludnék, te Vince?

A gonosz Vince erre se szólt semmit, éppen a készségeit igazgatta, a csutorát piszkálta a szalmaszállal.

- Mit látok, te Vince? Már nem olyan vörös a füle. Talán engedett a láza.

Homlokára tapasztá a kezét, de elszomorodott, mert éppen úgy sütött, mint a cipó, amit most vettek ki a kemencébõl.

A leány kinyitotta a szemeit, ránézett szelíden, hálásan, azzal a bódult tekintetével.

- De jó a keze, de jó.

- Jó hideg ugye? No, megállj, kislányom, majd mindjárt kitalálok valamit. Állj meg, Vince!

Megint csak megálltak a zehernyei malomnál, ott búsult magában egy öreg kõrisfa a Kisze víz partján: leszállott az öreg, letört belõle egy gallyat. Kár, hogy keskenyek a levelei, s lerázta róluk az aranyban játszó zöldpáncélos bogarakat, melyek ellepték.

- Így már csakugyan nem érünk be - dohogott Vince. - Kell is annak az a nagy parádé!

- No, no, csak ne veszekedj, te tacskó - csitítá Kupolyi. (Pedig bizony már a tacskó is a hetven felé járt.)

Az elhozott gallyal elkezdte aztán legyezgetni a beteget. Jó lesz biz az a muszlincák miatt is, melyek ott röpködtek a haladó szekér fölött, fürödve a perzselõ napvilág olvasztott aranyában. Hûs szellõt hajtott föl a gallyacska, kergette a meleget s röpködtette a leányka kalászszínû haját.

Jól eshetett neki: sovány, izzó kezével, talán önkénytelen, megkereste az apóka borostás arcát és megsimítá - mintha egy galambnak a pihegõ szívét érezné lüktetni azon a helyen.

- Te jó öregember vagy - mondá neki. Csak tézte már, nem lehetett tiszta eszméleténél.

- Jobban érzed magad egy kicsit?

- Nem tudom.

- Ne félj, nem lesz semmi bajod, elmúlik, doktort hívatok hozzád a városban, aki majd lenyomja a lázt. Jó az ellen a kinin, tudod, egy kis fehér porocska, kár, hogy most nincs nálam. Reggelre meggyógyulsz, folytathatod az utadat. Talán új szolgálatba mégysz?

A fejét rázta.

- Talán az anyádhoz vagy útban?

- Igen.

- És hol lakik az édesanyád?

- Meghalt.

A parászkai kurtanemes elgondolkozott e szavakon, a szívébe nyilalltak, csak nagysokára jött meg ismét a hangja:

- Hát akkor hová indultál?

A kérdezett zavartan, gépiesen motyogta:

- Ahol szalad ni, egy fekete kakas, annak a fején van egy veres taréjsapka, abban a taréjban belül van egy taréjcsöngettyû, annak a szavai után megyek, mert hallom azt csilingelni.

És mutatta a kiterjesztett kezeivel az irányt, ahol a fekete kakas megy. Persze nem ment ott semmiféle kakas.

- Szent isten, félrebeszél!

Egyre fûrészelõbb, iparkodóbb lett a lélegzete. A szemei, mintha tûzön forgatnák, száraz, ijesztõ fényben szikráztak. Mire beértek a városba és kiálltak a búzapiacra, elvesztette az eszméletét.

Kupolyi tûkön állt. Alig várta, hogy a kikötött zsákhoz vevõ jöjjön, mindjárt az elsõnek eladta a búzát. A türelmetlenség nem olcsó mulatság, egy hatost vesztett ezzel egy-egy pozsonyi mérõn.

Fölvette a pénzt, azt is oly sietve, mintha lopná.

- No, most hamar, hamar a »Rák«-hoz!

A »Rák« volt a parászkai nemesek kedvenc vendéglõje, így vásárkor. Egy az, hogy jó tágas állása van és a bora se rossz, más az, hogy a címertáblája rokonszenves. A kis rõt szörnyeteg a nagy ollóval és a sok lábbal, melyekkel hátrafelé megy. A régi királyok szívesen rakták be a nemesi címerekbe is. Tudták, hogy mi hova való.

A Rák-korcsmáros maga azonban nem igen tartotta magát rákjához, szépen lépegetett elõre akár anyagilag, akár testileg, kilencvenhat kilós volt jelenleg (hja, a jó koszt!). Csak a nevében fogyott ijesztõ módon. Mikor mint csaposlegény ideszakadt Prágából, Vajnalko Ferencnek hítták. Tíz év elõtt elhagyta a »ko« ragot, lett Vajnal, öt év elõtt elhagyta az »l« betût, lett Vajna, ezzel a névvel bukott meg Miskolcon, hát megint kivetett a hajóból egy sillabát, és mióta a Rákban van, hol pompásan megy a dolga, azóta hívatik Vaj uramnak, míg végre tavaly óta már csak Vay - és isten tudja, mi lesz jövõre; csak az a tény, hogy e mellett az életmód mellett már nem sok betûje van hátra.

Hanem a felesége tõsgyökeres magyar asszony, akit a szakácsnéi rangból emelt magához (hogy ne kelljen neki fizetést adni). Õ azonban (t. i. az asszony) nem maradt sokáig õhozzá emelve, hamar tetejébe emelkedett az eszével és a nyelvével. Viselvén a kalapot, bölcsen kormányozta urát, a vendéglõt és vendégeket; nemcsak enni, inni adott nekik, de õ igazítá el még a pörös ügyeiket is azoknak, akik a periferiájába estek. Egész vidékek, néha még intelligens férfiak se átallottak tõle kérni tanácsot bajaikban, ügyeikben.

Most is, hogy ím, a »Rák« udvarára hajtat be Kupolyi uram a két üres szekérrel, az udvar közepén áll Vayné asszonyom a kötényéhez kapcsolt kulcsaival s valóságos audienciát ad a köréje gyûlt vásárosoknak.

Éppen most mondja egy fiatal menyecskének, aki azon sírdogál, hogy az ura itt iszik reggel óta és már negyven forintot hányt el a cigánynak:

- Hja, lelkem, tûrj mármost, ha rosszul ráztad meg az ereszt.

Ezzel ki van mondva a szentencia, és egy vernyói paraszt felé fordul, aki csizmát vett a sátorban, de ott nem vette észre, csak most utólag jön rá, hogy egy vakvágás van a balsó csizmán alul, éppen a varrásnál, hát mármost õ mit csináljon?

- No, hát megmondom kendnek. Vegye a bicskáját és csináljon kend is egy vakvágást a csizmadia-mester testi bõrén, de kend is úgy, hogy észre ne vegye.

- Egy szobát kérek! - gomolyodik ki most a Vayné asszonyom tanácsát követõ általános derültségbõl a Kupolyi uram türelmetlen, ideges hangja.

- Ah, ni! - kiáltott föl Vayné, egyszerre otthagyva a csoportot. - Isten hozta, Kupolyi József uram, száz esztendeje nem láttam. No, ugyan rosszul néz ki. Egy kis csukamájolajat, Kupolyi uram. Hát igenis egy szobát. Szaladjon, Zsuzsa asszony, nyissa ki a kék szobát a nemzetes úrnak.

- Ahol valami nagy csöndesség volna.

- Éppen olyan. A kertre nyílnak az ablakai. Csak úgy dõl bele a hársfaillat. Talán le akar pihenni, Kupolyi uram?

- Nem éppen magam - röstelkezik a nagyapóka -, hanem egy betegem van, egy nehéz betegem, azt szeretném ágyba fektetni.

Ki? Mi? Hol? Vayné asszonyomnak éppen ez az érdeklõdése szerzi a nagy népszerûséget. Legottan szalad a szekérhez és megnézi a beteg leányt.

- Szent isten! - kiált föl. - Ez vagy tífusz vagy tüdõgyulladás! Vagy pióca vagy jégborogatás. És ki ez a csinos leányka?

- Nem tudom - feleli az öreg jámbor arccal, szégyenlõs zavarral.

- Nem tudja? - No, hallja!

- Úgy találtam fekve egy gyalogösvény mellett. És hát akárhogy van is, nem vethetem a szemétdombra. Keresztény ember vagyok, húgomasszony. De ne késsünk, Vince!

Vince most ölbe kapta a szegény teremtést és vitte ama bizonyos Zsuzsi asszony után, aki már azóta kinyitotta a kék szobát.

- A kicsike nagyon oda van - jegyzé meg Rákné (mert így is hítták), s kemény, éles tekintetébõl szelíd sugár lopózott ki, amint a betegre pillantott, kinek kezei, lábai tehetetlenül lógtak alá, mint eltört virággallyak.

De csakhamar visszazökkent rendes közönyösségébe.

- Zsuzsi, az udvarosné, - mondta gépiesen - mindent elrendez, Kupolyi uram.

Ezzel perdült, mint az orsó, végigment az udvaron és míg a konyháig ért, fölpofozta a csaposlegényt, elkergetett egy verklist, krajcárt adott egy koldusnak, közben rápirított az urára, aki egy karaszáni fiatal leányt csipkedett, sõt a kebléhez is kapkodott, mialatt a kosárban levõ almákra alkudozék.

- No, lám, vén lator - kiáltá rá megvetõ gúnnyal. - Hát alma kell? S úgy látszik, két fajta alma is van a vásáron. No, ha megfogdostad mind a kettõt, melyik az érettebb? (Megfenyegette öklével.) Vigyázz, pohos, mert addig rágja az egér a falat, míg egyszer majd áteszi magát a macskához.

Amire Vay Ferenc uram sietett ugyan elvonulni, de olyasvalamit dünnyögött, hogy õ már semmitõl se tart, mert már benne is van az illetõ macska torkában.

Nem mintha a családi élet magán-viszonyait akarnók feszegetni, inkább csak arra hoztuk ezt föl, hogy mire Kupolyi a kék szobába lépegetve észrevette volna, hogy Vayné asszonyom nincs a sarkában, akkorra már ez a csodálatos tevékenységû fehérszemély a fazekakat, tepsiket igazgatta bent a konyhában.

A szoba tiszta volt és jó levegõjû. Az ágyak is föl voltak bontva, csak bele kellett fektetni a beteget az egyikbe. Hanem már most hadd menjen a Zsuzsa asszony orvosért.

- Kellene itt lenni egy doktornak - szólt Kupolyi uram, miközben õt is elfogta a gonosz száraz köhögése, hogy a ruhaszekrényhez kellett fogóznia. - Az per tu volt a megboldogult fiammal. De már elfelejtettem, hogy hívják.

Egy kutya az - jegyzé meg Vince -, akármelyik nézi meg a nyelvét.

- Hát jól van, csak szaladjon lelkem, a legelsõhöz, akit ér.

Az udvarosné elszaladt, Vince pedig együgyû ravaszsággal kérdé, bozontos szemöldjeit fölhúzva:

- És ki fizeti a doktort?

- Én.

- De mit szól ahhoz otthon a nagyasszonyka?

Kupolyi vállat vont.

- Hát én tudom? De úgy gondolom, fiam Vince, hogyha õ volna helyemben, õ is ezt tenné, és õ se tudná, hogy én mit szólok aztán odahaza.

- No, az bizony meglehet - hagyta rá Vince, fölötte csodálkozva a gazdája bátorságán.

Lassan múltak a percek. A leány mind rosszabbul lett, egész arca lángolt, olyan volt az arca, füle, de kivált a füle, mint a rubin, és ha azelõtt hallgatagon feküdt, mint egy darab fa, most egyre hánykolódott és beszélt zagyva dolgokat; folyamokon úszott át, a habok közt fuldokolt, zsiványokkal viaskodott, bikák kergették. Kínos, sõt borzalmas volt hallgatni ez összevissza-beszédet, mert nem volt annak semmi helyes értelme, csak azt lehetett kisejteni e káprázatokból, tarka víziókból, hogy utazik, megy, megy vízen, szárazon, felhõ hátán, száguld vele az elszabadult esze, mint az ördögmotolla a viharban. Ami még valamely összefüggésre vall, az a fekete kakas, aki elõl fut szomorú útjában, és õ mindenütt követi, hallja a kis arany csöngettyûjét, néha utána kap, hogy megfogja (s ekkor kevés híja, hogy ki nem esik az ágyból), máskor, mintha elvesztené szem elõl a csodálatos kakasát (talán nagyon elõre ment), kimereszti a szemét, pszt, pszt, keresi a hangot (nézi szegényke a plafont és hallgatózik), míg egyszerre mosoly suhan át ajkán,…hallja már, megint hallja és fölkiált: »Ott szalad, ott csenget!«

Egy örökkévalóság volt csak az is, míg a Zsuzsa megjött.

Azt mondja, megtalálta a doktort, de még nem jöhet, mert a vicispánné megvágta az ujját ceruzafaragás közben, hát elõbb oda kellett mennie, onnan jön majd egyenesen.

Elmúlt egy óra, két óra, még sem jött a doktor. A nagyapó apránkint nekibõszült, káromkodott, mint a bakancsos. (Vince nem adta egy vak lóért, hogy az ura megint ember kezd lenni.)

- A kirielejzomát! Talán a gyomrát is fölhasította a vicispánné a ceruzafaragásban. De már azóta azt is bevarrhatták volna.

- Haza is kellene mennünk - pendíté meg Vince.

- Hát hogy? Hiszen csak nem hagyhatjuk itt? Volna hozzá lelked, te istentelen?

- Jó, jó, hát nem volna, de legalább menjen be, nagyuram, az ebédlõbe és egyék egy kis jó levest, egy kis gyönge csirkét, hiszen maga talán még betegebb a leánynál.

Az apóka hévvel ellenkezett:

- Nem, nem, azt nem tehetem. Itt kell maradnom mellette, legyezgetni. Látod, hogy koronkint fölpillant, megkeres a tétova tekintetével, ha nem vagyok az ágynál, és láthatólag megnyugszik, ha észre vesz. És nézd, nézd, hogy tapogat reszketõ kezével az enyém után…

- De enni mégis csak kell.

- Nem vetném meg, ha hoznál kettõnknek valami harapnivalót. Inkább adok pénzt. Hisz látod, már azért se távozhatnám, mert idõközben megjöhetne az orvos.

De az orvos nem jött, csak estefelé, már gyertyát kellett gyújtani. Sovány, száraz ember volt; valamivel kisebb a Broglynál, de nagyobb fejû. S itt a fej a fundamentum. Megvizsgálta a beteget, megtapogatta az üterét és elõvevén a klepsidráját, olvasta halkan az érütéseket. A rémületes csendben csak a doktor órája ketyegett, de még annál is hangosabban az apóka szíve. Mikor ezt elvégezte, megkopogtatta, meghallgatta a mellét, megmérte a lázát, nézte a piros foltokat a testén, aztán leült és receptet írt.

- Óránkint egy port - mondá síri hangon.

- Szaladj vele, Vince, a patikába.

Azonfelül jeges borogatást rendelt ötpercenkint és azt mondta, hogy az éjjel még egyszer megnézi a beteget.

Egypár kérdést tett, de Kupolyi kevés fölvilágosítást tudott adni, csak a fekete kakast említette a csengettyûvel.

- Fülzúgás - felelte a doktor kurtán.

Kupolyi kikísérte az ajtón.

- Mi a baja? - kérdé künn fojtott hangon.

- A hagymáz jelenlétét föltételezõ tünetek némi hézagokkal való kidomborodásának tagadhatatlansága.

- És mit gondol, orvos úr?

- Hm. A tudomány törvényei szerint a jelen beteg meghalhat, ellenben meg is gyógyulhat.

- De mi a valószínûbb? - firtatta ijedten az öreg.

Az orvos fölénnyel förmedt rá:

- A tudományban nincsenek valószínûségek és lárifárik. A tudomány fönséges és pozitív.

A nagyapó pedig nagyon elszomorodott a tudomány fönségén és visszacsoszogott megtörten a beteghez. A Zsuzsa nemsokára hozta a jeget, Vince meg az orvosságot, most már legalább dolga lesz.

Egész este nem hunyta be szemeit (õ, aki a tyúkokkal fekszik le, mióta beteg), maga adta be az orvosságot és rakta a jeget. De nem mutatkozott mákszemnyi könnyebbülés sem. Sõt romlott az állapot. A beteg szemhéjai megduzzadtak, szemei megüvegesedtek, és a szép kis arc kezdett kivetkõzni formájából. Még az arcszíne is megváltozott. Elõbb a vörös szín volt rajta az úr, most már a kék is közé vegyült. Együtt vannak, de mintha ütköznének: melyik legyen itt holnap.

Fékevesztett képzelete még egyre nyargalt, csak egyszer látszott, mintha elméje tisztaságát nyerné vissza egy szempillanatra. Megszólítá Kupolyit:

- Itt vagy, te jó öregember.

- Itt vagyok.

- Hát ne is hagyj el - és fölemelte ujját rejtélyesen, titokzatosan, mintha parancsolón fenyegetne. - Tudod-e? Valahogy el ne hagyj!

- Dehogy, szívecském. Sohasem. Hogy gondolhatsz olyat? Veled maradok, amilyen igaz, hogy Kupolyi József a nevem - fogadkozott elérzékenyülve, és amint a beteg fölé volt hajolva, a szemeibõl kicsorduló könny odacsöppent annak a szöszke hajára. A haj fölitta szomjasan.

Éjfél felé újra eljött az orvos, valami névnapról toppant oda, egy kicsit pityókosan, álmosan. Vayné asszonyom kísérte a sötét folyosón gyertyával, és maga is bejött vele a beteget megnézni.

Az orvos le sem vette a kalapot, sem a botját nem tette le, csak úgy fölületesen vizsgálta meg, az üterével különösen nem volt megelégedve.

- Az érverés túlságos gyönge. Konyakot kell neki adni. Konyakot és csak konyakot. Majd meglátjuk a többit reggel.

- Nem él ez meg reggelig - vágott közbe Vayné asszonyom.

- Ki mondja? - pattant föl az orvos. - A tudomány szerint csak napok múlva állhat be a válság.

- Hát én mondom, hogy nem éli meg a reggelt - bizonykodik Vayné. - Sõt mindjárt most kiadja a lelkét. Csak percekrõl lehet szó vagy félóráról. Nem látják, hogy már indul, hogy már valaki fogja a kezét? Talán az anyja vagy valamelyik elhalt testvérkéje. És õ is hogy odatartja, milyen szépen… Nézzék csak!

Valóban megindító volt; sovány kezét kitolta a párnák alul s úgy tartotta a levegõben egy és ugyanazon helyen, mintha egy láthatatlan másik kézbe fonódnék s azt szorítaná görcsösen. (Elõbb pedig már emelni se bírta kezeit a gyöngeségtõl.)

- Eh, ostobaság! - felelte az orvos megvetõleg. - A tudomány nem ösmer láthatatlan kezeket.

De minthogy a szeme villanásán látszott Vaynénak, hogy visszavág, Aeskulap úr elsietett. Kupolyi most is kikísérte a folyosóra, ott nyomott a markába egy tízes bankót, hogy a Vince ne lássa.

Amint visszatért a szobába, baljóslatú, nyomasztó csöndet talált odabent. Mintha egy vaskapocs szorítaná össze a szívét. Nem tudta volna okát adni, miért. Minden csak úgy volt, mint két perccel elõbb. A gyertya lassan égett és sercegett az asztalon az orvosságos üveg mellett. A falon az elõbbi három árnyék. - De jaj, miért van most összefolyva a három árnyék? Vayné, Vince és az udvarosné némán, rémületet kifejezõ arccal álltak mindnyájan az ágy körül. Vince mohón intett, mikor a gazdáját belépni látta.

- Nemzetes uramat keresi a szemeivel.

- Itt vagyok, itt vagyok - hörögte lelkendezve az apóka és az ágy felé igyekezett.

- Vége van! - kiáltá Vayné, még mielõtt az öreg odaért volna. - Meghalt.

S lehajolt, hogy a szemeit lenyomja.

E szempillanatban odakünn élesen, harsányan kukorékolt egy kakas. Meglehet, az a fekete kakas. Talán azért, mert éjfél van, vagy azért, mert valaki, aki nagy úton volt, megérkezett.

*

A szomorú éjszaka után izgalmas nap virradt föl Kupolyira. Mindenünnen szakadt rá a sok kellemetlenség.

Húzták ide-oda, de csak arra indult, amerre az a hat gyertya világított neki, mely a kis Rák-beli szobában égett egy ágy körül. Az ágyban dermedten, némán fekszik a halott. Sem a piros szín nem gyõzött, sem a kék. Olyan fehér már, mint az alabástrom.

- Nézze meg kend, Zsuzsa asszony, azt a kis batyut, s ha van szebb ruhája, azt adja rá! Aztán elmegy a boltba és egy csinos szemfedõt vásárol. Aztán hírt adnak a halottkémnek, aztán elszalad az orvoshoz, hogy már ne jöjjön, mert még azért is fizetni kellene.

Aztán ezt, aztán azt. A sok gond és tennivaló, mely most hárult Kupolyira, mikor az anyjuk nincs mellette, valóságos új embert csinált belõle, szinte tetszett neki ez a nagy önállóság, - melybe elõször esett bele. Megkóstolta és tobzódott benne.

Már korán reggel egy lovas ember jött. A nagyasszony küldte, pénzért fogadta, bizonyos Gál Mihály nevû ifjú ember. A nagyasszony - úgymond - halálos félelmek közt töltötte az éjt, hogy ím, haza nem jött Kupolyi uram, nem tudja, mire vélje.

- Fordulj vissza, Gál Mihály öcsém, mondd meg az asszonyomnak, hogy láttál egészségesen, de egy kis sorom akadt. Becsület dolga, érted-e? Majd magam beszélem el otthon bõvebben.

Alighogy ezt elvégezte (azaz dehogy végezte, lesz még ennek folytatása is), a Vince fújt el egy jeremiádot, hogy sem ingünk nekünk, sem mellényünk az idegen leány, most már úgyis meghalt, még jót se tehetünk vele, hagyjuk itt, nemzetes uram, ezt az egész állapotot, mert nem jó vége lesz.