A SZÖKEVÉNYEK

1901

Az évszámot nem tudom pontosan megjelöli, de emlékszem, hogy abban az évben történt, mikor az asszonyok a krinolinokat kezdték viselni. Tudom, hogy nehéz errõl az esztendõre rátalálni, de mégis csak legjobban lehet az asszonyok viseletérõl, mert az majdnem évente változik, míg ellenben a férfiakon mindig egyforma minden. Ámbár akkoriban õk is alá voltak vetve némi divatnak. Sokan, a legjobbak, kurta vasat viseltek.

Abban az évben építették fel városunkban a rozzant, leégett kollégium helyére a csinos új épületet, s azt a feliratot tették a homlokzatára: »A haza minden elõtt.«

Báró Krapotka Leopold, a megyei fõnök, merésznek találta a feliratot, s megütközvén benne, ekképpen okoskodott:

Micsoda rebellis beszéd ez! Mit akarnak már megint a hazával? Hol azon siránkoznak, hogy már meghalt, hol megint azt állítják, hogy mindenek elõtt következik. No, hát ebben nincsen logika, mert vagy csakugyan meghalt a haza és akkor legyen csendesen, mint a halottak, ne tolakodjék elõre, vagy pedig nem halt meg és akkor meg kell rendszabályozni.

A haza minden elõtt - micsoda vakmerõ, esztelen állítás. Hát az Isten, hát a császár!… Eppû, eppû!

Ez az »eppû« nem volt valami titokzatos varázsszó, hanem a méltóságos úr egyik különös szokása. Kövér úr volt, mint egy meghízott gúnár, az asztmája miatt nehéz lélegzetû, és ha valaki vagy valami dühbe hozta, elkezdett sebesen fújni, s ez akkor úgy hangzott: eppû, eppû.

Mindenképpen irritálta a felirat, s jelentést tett róla felsõ helyen. A válasz nem sokáig késett s teljesen kielégítette Krapotkát. Hívatta is legott az iskola gondnokát, tekintetes Halápy Mihály urat, s megparancsolá neki, hogy a feliratot az új kollégium homlokzatáról vétesse le, mert különben a hatóság fogja leszaggattatni.

Nagy lõn emiatt a felháborodás és szomorúság városszerte, az ifjúság lázongott s elhatározta, hogy agyondobálja kövekkel azokat a közegeket, akik felmásznak a létrákon, hogy a betûket eltávolítsák. Halál fia, aki azokhoz nyúl! A vének pedig gyülekeztek Halápy Mihályhoz, a legtekintélyesebb protestáns oszlophoz, s ott deputációnak alakulván, azzal a kéréssel járultak a mindenható fõnök elé, hogy ne vegye le a feliratot az épületrõl, felelõssé tévén õt isten és emberek elõtt a vérért, amely ennek következtében folyni fog.

A fõnök úr el is lágyult s talán meg is ijedt egy kicsit.

- A fölirat nem maradhat - mondá ravasz sajnálkozással -, mert eltávolítására immár felsõ parancs van és azonfelül magam is veszélyes tendenciákat látok benne, hanem ha az urak más, valami ártatlanabb föliratot akarnak, azt nem fogom ellenezni.

- De hisz ennél ártatlanabb mondás alig képzelhetõ - ellenveté egy õszhajú hazafi, valami Szoltsányi Gáspár nevû.

- Paperlapap! - vágott közbe a fõnök. - Haza, Szabadság, Nemzet! Tudjuk már az effélét. - Sopánkodás, siránkozás, deklamálás. Utáljuk az effélét. Pokolba a lamentálással. Eppû! Hanem írjanak az urak valami odavalót a tanulás körébõl. Hiszen annyi sok szép dolog van a klasszikusokban. »Aurora musis amica«, vagy »Plenus venter non studet libenter«. Igen, igen, tanácskozzanak a múzsákkal, de nem a ravasz Minervával. A bölcsesség istenasszonyának adja ki magát a kutya, de hadi sisakot hord s a baglyot tartja a lábainál, csak propter formam, hogy ne mondjam, a hatóság félrevezetésére. No, hát én azt a hadi sisakot összetöröm. Huhogjanak a tekintetes és nagytiszteletû urak, amennyit tetszik, de holmi rejtett gyújtó-anyagot nem tûrök. Írjanak az oskolájukra valami olyanformát, mint például: »Thököly a tanulóknak.« Ez szép, jó, szelíd és kifejezõ, nincs benne se robbantószer, se sértõ gondolat. Azonfelül népszerû is, hehehe. Mert valahányszor valaki tököt hí ki kártyázás közben - s hány százezerszer hínak ki Magyarországon tököt naponként - mindig hozzáteszik: »Thököly a tanulóknak«, hehehe.

Krapotkának igen tetszett ez a sikerült élc, nagyot kacagott rajta s még nagyobbat fújt utána, eppû, eppû, eppû. Majd azzal bocsátá el az érdemes deputációt, hogy három napi kigondolási idõt enged nekik az új fölirathoz, melyet elõlegesen jelentsenek be; addig a homlokzaton maradhat a régi jelszó.

Nosza, megindult a keresgélés a nagytiszteletû professzor urak és a világi korifeusok fejében egy velõs fölirat után; egész nap tanácskozának, hogy alkalmas mondatot készítsenek. De nem olyan könnyû az, mint elsõ percre látszik. Mert holmi mondatok ugyan születtek, de vagy teljesen ártatlanok voltak és senkinek sem tetszettek, vagy pedig tetszettek, de nem voltak teljesen ártatlanok, azaz nem állották volna ki Krapotka úr cenzúráját. Utoljára is abban egyeztek meg, hogy teljesen rábízzák a föliratot Halápyra.

A tekintetes úr azonban tiltakozott.

- Én nem bízom magamban, uraim, mert az én koponyám éppen úgy, mint az önöké, tele van az átélt események keserû ízével. Ami tehát ezeken a koponyákon keresztülment, az mind impregnálva van már keserûséggel, s rajta van valami sajátságos forradalmi szag. Azt pedig a Krapotka úr orra úgy érzi, mint a fokhagymát; mert lelke nincs, de orra van, azt meg kell adni. Mármost aztán vagy olyan föliratot kell szerezni, amit õ észre nem vesz - de ez nehéz -, vagy olyat, amin nincs semmi észrevenni való, de ez meghátrálás. Én nem tudok olyat kigondolni. Ahhoz friss, tapasztalatoktól meg nem mérgezett elme kell. Én tehát azt tartanám szükségesnek, hogy a nagytiszteletû professzor urak hirdessék ki a tanítványaik közt, hogy két darab körmöci arany pályadíjat tûztem ki, aki nekem holnapután estig négy-öt szóból álló alkalmas mondatot hoz.

- Valde bene - helyeselték a professzorok, s kihirdették a felsõbb osztályokban és a teológián, ami lázas mozgalmat idézett elõ a fiúk között. Isten a megmondhatója, hogy hány kis szobában rágta eznap délután és este a kalamust egy-egy izzadó üstökû suhanc, hogy valami nagy dolgot kiszorítson, mert a kapanyél is elsülhet. És végre is, tudjátok meg, fiúk, hogy a legszebb gondolatok, melyek a közmondásokban és a népdalokban vannak lerakva, nem a nagy emberek alkotásai, hanem az együgyû sokaságból nõttek ki. Mert a kedves kis múzsák is kikapók vagy legalább nagyon gyanúsak, hogy nemcsak a törvényes kiválasztottjaikkal csókolóznak.

Hogy most e két arany miatt sokan fohászkodtak hozzájok, bizonyos, mert az elhagyatott Fazekas-utcán, ahol a Halápyék sárgára meszelt szép kõháza állott, régen láttak a virágcserepes ablakoknál varrogató leányok annyi diákot jönni-menni, mint a következõ napon. Oh, szegény bohó fejecskék, szõkék és barnák egyaránt, mi mindent nem gondoltatok e szokatlan jelenségrõl.

Pedig hát csak az a két arany a tekintetes Halápy úr zsebében, két kis sárga arany, nem a ti kék vagy fekete szemetek húzta ide a diákokat.

Jöttek-mentek egész nap, de a két arany nem mozdult, nem akart más gazdát. Halápy úr elégedetlenül járt fel s alá a szobában és panaszkodott olykor a feleségének.

- Utoljára is azt kell fölíratnom az iskolára, hogy »Épült helyben«.

- Nem jön semmi?

- Csupa lappália, csupa középszerûség.

Pedig milyen önérzettel léptek be, kivált az öregebb teológusok, s milyen fitymáló mosoly jelent meg a serkenõ bajszok alatt Halápynak arra a kijelentésére, hogy várjunk a mondattal, hátha még jobb is jön estig.

Morogva ment ki a diák, az ablak alatt rendesen egyik-másik pajtása várta. Halápy hallotta, amint referál neki odakünn: »Okvetetlenkedik az öreg, nem akarja a díjat mindjárt kiadni.«

Filozófus ember volt, elgondolkozott ezen is s közlé a feleségével:

- Milyen bölcsen van az ember teremtve, Apollónia. Nem is hinnéd, édes szívem. Látod, azokban, amiket õ soha meg nem szerezhet, bõvelkedõnek hiszi magát, azokban ellenben, miket megszerezhet, örökké szükséget lát. Panaszkodik, hogy nincs elegendõ pénze, hogy nincs elegendõ búzája, egészsége, nyugalma, de sohase hallod panaszkodni, hogy nincs elegendõ esze.

Nem bízott már, hogy jó felirathoz jut. Denique a friss koponyák zöldek és éretlenek. A bölcsességet csak a tapasztalás adhatja, nem terem magától, mint az erdei virág.

Leszállt az esti szürkület, s éppen a kaszinóba készült, hogy megvigye a meddõ pályázat hírét a kíváncsi professzoroknak, mikor halk kopogtatás nesze üti meg füleit. Tehát még egy diák s még egy lapos mondat.

- Szabad!

Egy satnya legényke csúszott be a félig nyitott ajtón, meggörbülve, félénken.

- Mi tetszik?

- Némi közlésem volna - felelte egy nyöszörgõ, vékony hang, mintha a föld alól jönne.

- Jó, jó, majd mindjárt meggyújtom a gyertyát.

A világosságnál önkéntelen pillantást vetett a diákra. Bizony nem sokat ígért az ipse. Inkább egy hülye benyomását tette, mint egy intelligens fiúét. Ügyetlenül állt az ajtónál, nem tudott kezével-lábával mit csinálni. Vékony, verébszerû feje, melyet a váll-lapockái közé húzott, félrebillent kissé, mintha el volna törve.

- Hányadik osztályba jár?

- A hetedikbe.

- Canis mater! - kiáltott föl Halápy kedélyesen. - Maga a teológusokkal akar versenyezni? Nohát, lássuk azt a medvét.

A fiatalember közelebb tántorgott, minden mozdulata esetlen volt és félszeg, amint a zsebébe nyúlt és elõvett egy fehér cédulát, s amint átnyújtotta, egész teste reszketett az izgatottságtól.

- Hát jó-e? - csacsogott a nyájas öreg úr.

- Nem tudom - hebegte a diák.

- Ha nem tudja, hát minek hozta?

- Mert van benne valami, mert, mert… (Megakadt és zavarában a kabátja hajtókáját kezdte rágni)… mert érzem, hogy mozog bennem valami.

- Alkalmasint valami giliszta.

Azt lehetett volna hinni, hogy erre a diák is elmosolyodik, de csak a vértelen ajkait harapdálta és csak még kisebbre húzta össze magát; a homloka összezsugorodott, az apró, bárgyú szemei pedig behúzódtak a mélyedéseikbe. Olyan szánalmas volt a szegény fiú, hogy a Halápy szíve megesett rajta.

- No, no, no, barátja az erénynek, nem kell az ilyet szégyenleni. Már maga az igyekezet is méltánylandó. Aztán, teringette, a legjobb táncos is egyszer valamikor járni se tudott.

Föltette nagy lassan a pápaszemét s inkább jóakaratból, mint érdeklõdésbõl átfutotta a négy szóból álló mondatot. Látszott az arcán, hogy meg akar haragudni, de aztán erõt vett magán s hanyagul leereszté a padlóra a kis fehér cédulát.

- Jaj, édes fiacskám - szólt azután némi titkolhatatlan bosszankodással -, magának még sokat kell tanulnia és nõnie, míg a kollégium homlokzatáig fölér. Hogy mi egy velõs mondat, azt már mégis tudnia kellene egy hetedik osztálybelinek. Hiszen ez semmi. Mit gondol, lelkem, csak nem írhatjuk föl egy monumentális épületre az igeidõket vagy a számokat, hogy egy, kettõ, három, négy.

S ezzel intett neki a kezével, hogy eltávozhat.

De a diák nem mozdult, ajka mozgott, kínosan látszott keresni szavakat, s szemei megüvegesedve meredtek a papírlapra.

- De kérem, Halápy úr - hebegte halkan -, az a négy szó… a négy szó, nemcsak igeidõ az a négy szó…

- Hát mi a fityfene?

Gépiesen hajlott le a papírcéduláért és fölolvasta hangosan:

»Praesens imperfectum, perfectum futurum.«

Aztán egyszerre a homlokára ütött, föllángolt a szeme, hirtelen világosság támadt a koponyájában és fölkiáltott:

- Maga gondolta ezt ki?

- Én - rebegte az halkan, szégyenlõsen.

- No, hát ez jól van kigondolva - mondá ünnepélyes hangon, mintha ítéletet hirdetne ki -, te nyerted el a pálmát, amice!

És még egyszer megnézte a diákot, mintha a saját szemének se akarna hinni, hogy ettõl származik a fölirat.

Úri fiúnak látszott a ruházata után; csinos fehérnemût viselt, finom cipõt, és úgynevezett »lutheránus kabátot«. Angol divat volt ez, tehát praktikus. A kabát belseje ugyanis, minthogy szintén el volt lapos gombokkal látva, lehetett a kabát külseje is és vice versa; és minthogy a szövet egyik oldala szürke kockákkal volt mintázva - a másik oldala pedig fekete színben pompázott, és egy perc alatt meg lehetett fordítani, az illetõ kabát tulajdonosa voltaképpen két kabáttal rendelkezett és hódolhatott az etikett különbözõ kívánalmainak. Szóval, ami a szabótól került, az mind szép volt rajta. A gondviselés azonban nem bánt vele olyan jól, mint a szabó.

Halápy a fiókjába nyúlt az aranyakért és a markába csúsztatta.

- Megérdemelted, fiacskám, tedd el. Adjon az Isten ezer annyit. Egyelõre azonban érd be ezzel. Az ilyen nagy diáknak tudom, vannak már titkos kiadásai is, amelyekre otthon nem gondolnak. Igaz-e vagy nem? Tudom, hogy már dohányzol is. Az Isten verje meg a trafikot. Különben nem a pénz - tette hozzá jókedvvel -, a pénz csak pénz, de a dicsõség… Szinte képzelem, hogy fognak a szüleid örülni.

- Sohase szabad nekik megtudni.

- Ej, ugyan mit beszélsz? Ne bolondozzál, barátocskám (s kedélyesen hátbaütötte a diákot). Az volna szép, hogy meg ne tudnák. Holnap az egész város errõl fog zengni. Én magam írom meg nekik, ha a vidéken laknak. Bízd csak rám, barátocskám!

A diák megreszketett, mint a kocsonya.

- Nem, nem - hörögte fázékonyan -, én csak úgy engedem át a föliratot, ha a tekintetes fõgondnok úr vállalja a szerzõséget.

- Oh, hogyisne! Majd bolond vagyok. Öreg napjaimra kezdjek lopni! Hogy ellopjam a te dicsõségedet, hogy bezsebeljem a dicséreteket érte? Azt már nem teszem, amice frater.

A diák üres tekintetében valami dacféle mutatkozott.

- Akkor hát nem jártam itt, nem hoztam semmit és nem engedem fölhasználni a mondatot.

Halápy fölkacagott, majd enyelegve mondá:

- Hát fogjad a mondatodat, szorítsd össze markodban és vidd haza, de a kópiája nálam marad és azt én a kollégium homlokzatára illesztetem, isten engem úgy segéljen. De nem is értelek, mi lelt téged. Hiszen már pityeregsz is. Ejnye, ejnye, ilyen nagy fiú. Hát mi az ördög van veled?

- Félek, hogy börtönbe kerülök érte - vallotta be, a sápadt arcát eltakarva kezeivel.

- Ahá! No, persze. Erre nem is gondoltam. Bizony megeshetik. Most minden megeshetik. Hm, ez már más. És most már nem mondom, hogy nem vállalom a szerzõséget, ha éppen követeled. De nem látom be, hékás, hogy miért ne ülhetnél egy kicsit a hûvösön? Szép az, te csacsi…

A diák mélyen sóhajtott:

- Nem lehet. Nekem nem lehet. Sohase mernék az atyám szeme elé kerülni.

- No hallod! Hát miféle apád van neked? Ki vagy te?

- Én báró Krapotka Oszkár vagyok - felelte szomorúan.

Halápy uram hátratántorodott a meglepetéstõl.

- A megyefõnök fia?

A diák némán bólintott fejével.

- No, most már minden világos - kiáltá az öregúr s kenetesen hozzátette: - Áldassék érte a seregeknek ura, hogy az alma ennyire elgurult a fájától! (Odanyújtotta neki a nagy tenyerét.) Mindent tudok, mindent értek már, legyen hát úgy, hogy én gondoltam ki azt a feliratot.

Úgy is volt. Másnap reggel személyesen vitte el az írást a fõnökhöz, melyben bejelenti az új feliratot.

Krapotka Leopold elolvasta a jelentést és rámosolygott Halápy úrra.

- Ez már helyes, ez már jó. Az idõrõl szabad beszélni. Az idõ ártatlan fogalom. Praesens, imperfectum, perfectum, futurum. Egy kicsit ostoba dolog, de nekem mindegy. Jelen, félmúlt, múlt, jövõ. Maga gondolta ezt ki?

- Én.

- Hát gratulálok.

Mire leült s õ is írásban adta ki, hogy az új felirat teljesen kifogástalan lévén, ezennel engedélyeztetik.

Hát föl is rakták az ácsok még aznap délután a homlokzatra nagy sokaság jelenlétében, s azontúl gyorsan vitte a hír, mi van a kollégiumunkon. Szállt-szállt a ravasz mondat, panaszkodó bánatot szívtõl-szívhez vivõ. A magyarok megértették, mert már megtanulták azt a keserû tudományt, az értelemben másik értelmet keresni; meglátni, ami hiányzik, kiegészíteni, ami félig megvan. »Praesens imperfectum« azt jelenti: tökéletlen jelen, »Praesens futurum« azt jósolja, hogy: tökéletes jövõ. S ami mindenek felett való, hogy sikerült a németet lóvá tenni. Igaz, csak így a suba alatt. De hát az is valami. Olyan édes, olyan kacagtató, hogy szinte sírni lehet rajta.

Ah, istenem, milyen idõk voltak! Ti azt most már nem értitek meg, hogy egyetlen mondat is gyújthatott és vigasztalhatott. Mikor a legmámorítóbb dal ekképp hangzott:

Emich Gusztáv nagy naptára,
Szerkesztette Friebeisz István,
Ezernyolcszázötvenhétre,
Emich Gusztáv betűivel.

És ezen sírni tudtak azok a jó emberek. Mert közös egyetértésben azzal az öncsalással énekelték, hogy a szürke, bolondos négy sorban valami szabadság-himnusz van eldugva.

Hát még a felirat! Az egyenes úgy tûnt fel, mint pásztortûz, mely bevilágítja az éjt. Halápy Mihály neve ismertté lett általa az egész országban. Persze a báró Krapotka Lipóté is. Sõt az volt a baj, hogy Bécsbe, az udvarhoz is eljutott az elmés felirat híre, és Krapotka bárót nyugdíjazták. Kimondták rá, hogy egy jóakaratú szamár - ami kisebb fokozat egy rosszakaratú szamárnál. Krapotka nagyokat fújt »eppû-eppû« és visszaköltözködött Morvaországba Brünn mellé, ahol egy fûrészmalma és néhány holdból álló, tejgazdaságra alkalmas tusculanuma volt.

Bezzeg szepegtek a városi urak, hogy megint leveszik a feliratot. Hanem hát az a szép a politikában, hogy nehéz benne valamit elõre eltalálni. Levették bizony nemsokára, de nem a feliratot a kollégiumról, hanem a kétfejû sast a megyeházáról. Egyszóval, beütött a magyar világ, és a fõispáni székbe beleültették a nagy hazafit, a halhatatlan felirat alkotóját, Halápy Mihályt.

Még ugyanabban az évben történt, hogy Sáros vármegyében elhalt az a bizonyos nagy protestáns úr, Szoltsányi Gáspár, aki télen át a városunkban szokott lakni. Két nagy birtoka volt és nagyon sok szegény rokona. Ez különben minden sárosi embernek van. T. i. a szegény rokonokat értem, mert a két nagy birtok nem olyan általános.

Különc öregúr volt, és nem szerette a rokonait. Mit gondolt, mit nem, elég az hozzá, hogy a két nagy jószág közül az egyiket a kollégiumunkra hagyta (maig is bírja békességben), a másikat, a nagyobbat, a kétezer holdasat pedig, melyhez a családi kastély is tartozott, minden élõ és holt fölszereléssel odatestálta annak az érdemes embernek, aki a kollégium feliratát komponálta. No, ez volt eddig a legnagyobb honorárium a világon egy sornyi kéziratért.

Mindez úgy tûnt fel, mint egy mese. Egy uradalom négy latin szóért. S pláne egy sárosi uradalom! Talán nincs is meg. Hiszen a sárosi embernek magának nincs soha elege, nem hogy idegeneknek hagyjon. Hiszen a sárosi ember az ablakokra spekulál. Az idegen ablakokra. A haldokló nemes azt mondja fiainak: »Van elég muskátlis ablak az országban.« És azok szétmennek s kikeresnek magoknak a muskátlis ablakokban egy-egy csinos pofácskát - persze hogy hozomány is van hozzá. A haldokló paraszt is azt mondja a fiainak: »Van elég törött ablak ebben az országban«, s azok is szétmennek és megcsinálják a törött ablakokat.

Hát furcsa volt ez, de tény volt. Sokan meg is irigyelték érte Halápyt. Mégis csak hóbortos istenasszony a szerencse, hogy úgy bele tud valakibe csimpaszkodni. Egyszerû kisbirtokosból fõispán lesz. De ez nem elég. Más fõispán elkölti ebben az állásban az uradalmát, õ pedig kap egyet.

Rokonai, meghitt emberei ellenben siettek õt meggratulálni, és most következett a legnagyobb szenzáció. Õméltósága nevetett egyet és így szólt:

- Köszönöm a szíves jóakaratot, de nem én vagyok a Szoltsányi örököse.

- Hogy-hogy?

- Mert a híres kollégiumi fölirat nem az én elmeszülöttem.

Az arcok megnyúltak és unisono tört ki a kérdés:

- Hát kié?

- A volt megyefõnök derék fia, báró Krapotka Oszkár hozta hozzám annak idején titoktartás pecsétje alatt.

Lett erre nagy csodálkozás, fejrázogatás. Krapotka Oszkár! Lehetetlen az! A félkegyelmû Krapotka Oszkár?

- Márpedig ez úgy van, ne csodálkozzatok. A szent tûz is egy közönséges csipkebokorban lobbant föl Mózes elõtt. Az Isten nem tartotta okvetlenül szükségesnek, hogy egy kamélia-bokrot vagy még valami különbet gyújtson meg a maga személyével.

A rokonok és a jóbarátok mindenképp igyekeztek rávenni a fõispánt, hogy tartsa meg a birtokot, vagy ha nem akarja megtartani, adja valami jótékony célra, de mindenesetre hallgassa el a fölirat titkát, mert annak köszönheti nimbuszát, fõispánságát.

De az öregúr hajthatatlan maradt.

- Egész életemben az igazságért harcoltam, most egyszerre benyit hozzám a hazugság egy kétezer holdas jószág képében, s immár beadjam a derekamat? Nem. A föliratot elvállaltam a magaménak, míg a szerzõje attól félt, hogy szenvednie kell érte, de most, mikor egy nagy birtok jár érte jutalmul, fölkerestetem az igazi szerzõt, s minden befolyásomat fölhasználom, hogy bele ültessem.

Meg is tette, amit kimondott. Hiába intették, hogy hálátlan és sikertelen munka lesz, mert a Szoltsányi-rokonok kiforgatják a németet. Nagy rókák…

Csakhamar eltisztított minden akadályt, fölkerestette Oszkár bárót Morvaországban; mikor rátaláltak, éppen valami apró hivatalt keresett, de sehol se akarták bevenni a gyámolatlansága miatt. Képzelni lehet a nagy örömét.

Megemberesedett ugyan, de éppen olyan szánalmas alak maradt, mint diákkorában, a tétovázó, ijedt tekintetével, a meggörnyedt hátával, a remegõ szempilláival. A ritkás, rõt szakálla, mely azóta benõtte az állát, még csak rútabbá tette. De mindegy, azért mégiscsak õ gondolta ki azt a föliratot. Egy szép napon tehát törvényesen beleült a szép, három tornyú oroszkai kastélyba.

A Szoltsányiak nagy sebbel-lázzal kezdték meg ellene a pört, és mikor a végrendelet megdöntése nem sikerült, nem átallottak ahhoz a furfanghoz nyúlni, hogy könyvet nyomtattak ki múlt századbeli betûkkel és akkori évszámmal, régi diósgyõri papirosra, amiben már elõfordult a »praesens imperfectum«-féle ötletke, s rámutattak a bíróság elõtt, hogy íme, innen lopta alperes a föliratot, de az okos bíró kisütötte, hogy a könyv az idén nyomatott a pör számára.

Mikor errõl az oldalról nem akart sikerülni a dolog, egy másik Szoltsányi tanúkat szerzett, akik eskü alatt bizonyították, hogy az örökhagyó Szoltsányi Gáspár maga komponálta a kérdéses feliratot, fel is olvasta elõttük és beküldé, az akkori oroszkai nótáriustól, néhai Markovics Jánostól, Halápy Mihály úrnak, de a kétlelkû jegyzõ, hogy érdemeket szerezzen magának, a megyefõnökhöz vitte a levelet. Nyilván ott akadt rá a fiatal Krapotka, meglehet, õ bontotta fel apja helyett, s megszerzendõ a két, pályadíjul kitûzött aranyat, õ közlé Halápyval a feliratot. Hiszen isten, ember látja, hogy a szellemi tehetségei nem ütik meg azt a mértéket. Eszerint tehát a Szoltsányi Gáspár végrendelete tárgytalan, mert maga-magának hagyta az egyik birtokot, azaz furfangos tréfás ember lévén, a bírósági eljárás által akarta kisüttetni a maga szerzõségét, mert hiú az ember még a halála után is.

De talán mégis a legokosabb volt a harmadik Szoltsányi, egy fiatal, turócmegyei bocskoros nemes, ugyanolyan harmadízi rokon, mint a többiek. Ez a Szoltsányi, névszerint György, egyszerûen beállított a báróhoz:

- Méltóságos báró úr! Én szintén egyike vagyok a megcsalódott örökösöknek, de minthogy nekem nincs pénzem a fiskálisokat fizetni és nincs idõm összetett kézzel várni a sült galambot, hát én beadom a derekamat és arra kérem a méltóságos bárót, tessék engem gazdatisztjének alkalmazni. Értek a mezei gazdasághoz és ígérem, hogy hû sáfárja leszek.

Imponált a bárónak a szép daliás ember, volt valami õszinte és rokonszenves a föllépésében, aztán az ellenfelekbõl is kidõl vele egy, taktikának se rossz, ha meglátják a többiek, hogy kezdõdik a leszerelés. Kapott tehát az alkalmon, nyugdíjazta az öreg köszvényes kasznárt, aki már úgyis alig bírt tipegni a gazdaságban, s a csinos tornácos gazdatiszti lakba nemsokára a fiatal kasznár költözött be.

Kellett az új kasznár, mert ugyancsak meg volt lazulva a fegyelem a cselédek közt, henyéltek, loptak. A volt kasznárt a köszvény többnyire az ágyban tartotta, tehát Hirkó János, a béresgazda intézkedett, õ állott a cselédség élén, maga is mindenféle zsírral megkent ember s amellett elég cinikus vén kutya. Egyszer a garmadára kellett volna vigyázni a nyomtatásnál, de a kasznár hortyogva találta s összeszidta, mire nevetve felelt föl:

- Ne tessék nyugtalankodni, kérem alásan, amíg én alszom, addig itt nem vesz el semmi.

Hát igaz is, mert körülbelül õ maga volt a legnagyobb tolvaj.

A báró semmivel sem törõdött, ennie, innia volt bõven, a többi nem látszott õt érdekelni. Valóságos növényi életet élt.

A gazdaságba éppenséggel nem avatkozott, csak ha a kasznár kívánta, hogy példaadás okáért hordja le a bérest vagy Hirkót, vagy a kertészt. (Istenem, milyen naiv lélek lehetett az az öreg kasznár.) A báró megtette, nagy lelki küzdelmek és trémák után maga elé hívatta a bérest.

- A kasznár úr megkért, hogy tudassam önnel, milyen kevéssé vagyok megelégedve viseletével.

Máskor ezeket mondá a csõsznek:

- Úgy vagyok értesülve, hogy ön nincs kellõ tekintettel elvállalt kötelezettségeire. Szíveskedjék, kérem, további ténykedésével engem ettõl a véleményemtõl eltéríteni.

Hát persze, hogy nevettek rajta és folytatták.

És még a cselédeknél is jobban rontotta a bárót egy szomszédja, aki gyakorta átjött a legközelebbi faluból. Ez a kedélyes cimbora Kobolinszky Turibius volt, lengyel származású, azelõtt dzsidás-fõhadnagy, ideházasodott a szomszéd helységbe, Maroványba; egy özvegyasszony állította be maga mellé. Persze, csakhamar elverte, amit elverhetett, és arról lett nevezetes, hogy tetõtõl talpig gentleman, de soha sincsen pénze.

A báró nem nagyon kedvelte, de Kobolinszky nem sokat törõdött azzal, átjött minden másodnap, megtanította kártyázni (inni már tudott), s megnézegették a gazdaságot, a vetéseket, a gyümölcsfákat, az állatokban beállott szaporodást, az eladásra szánt lovakat, üszõket és bikákat, s amelyik megtetszett neki, kimondta rá a szentenciát:

- Ezt megtartom, bruderkám.

Az istállóktól elkívánkozott az ólakhoz, az akolhoz; ott is akadt egy-egy szép ártány, vagy valami hatalmas szarvú kos.

- Ezt is megtartom, bruderkám.

Ami azt jelentette, hogy ezeket most már nem szabad idegennek eladni, de át kell hajtani annak idején õhozzá, de azt éppen nem jelentette, hogy az árukat valamikor ki is fizesse. E tekintetben különös elvei voltak Kobolinszkynak. Személyes inzultusnak tekintette volna, ha valaki a pénzét kérte tõle, és nagy volt abban, hogy ügyesen tudta az ilyen dolgokat lovagias afférekké változtatni.

Általában sportja volt neki a környékbeli gazdaságok folytonos figyelemmel való tartása, különösen az eladásra szánt marhák képezték érdeklõdése fõtárgyát, amelyekbõl rendesen »megtartott« egy-egy csinosabb példányt - úgyhogy a maroványi omladozó kúriába az év minden szakában érkeztek csinos állatok a szélrózsa minden irányából.

De különösen az oroszkai kastélyba fészkelte be magát erõsen. Voltaképpen õ volt ott az úr, mikor Szoltsányi átvette a birtokkezelést, és kemény kézzel fogta meg a gyeplõket.

Míg a többi Szoltsányi egyre perlekedett, õ addig rendbehozta a birtokot, megzabolázta a cselédséget, egyéniségének súlyával ránehezedett a gyámoltalan úrra. Csakhogy amit õ egy nap belevert, azt a másik nap lerontotta Kobolinszky. Csendes, alig észrevehetõ rivalizálás folyt köztük, hogy kinek a kezébe kerül a föltétlen hatalom.

Kobolinszky anyagi dolgai átkozottul rosszul álltak, s az isteni gondviselés ide hajítja neki készre ezt a báránykát, akit õ szabadon nyírhatna, s íme, jön egy kemény ember és igyekszik õt félretolni.

Farkasszemet néztek egymással. Mindenik figyelte a másikat és érezte, hogy útjaik keresztezik egymást.

Kobolinszky sokkal átlátszóbb volt, mint a másik. Kobolinszky egyszerû, léha fickó, aki pumpolni akar - így ítélte meg õt Szoltsányi. Kobolinszky ellenben nagyra taksálta az ellenfelét.

- Ennek az embernek céljai vannak. Mit akar, mit nem akar, az Isten tudja. De semmi esetre se azért buzgólkodik itt, hogy egykor jó szolgálati bizonyítványt kapjon a bárócskától.

Rideg, kevés szavú ember volt ez a fiatal Szoltsányi. Elösmerték, hogy jó gazda, hogy pontos ember, hogy a földesura javára dolgozik. De ebben az esetben ezért se adózhattak neki dicsérettel, inkább visszatetszett. Nem karakter - mondák az emberek -, míg a többi Szoltsányi verejtéket, pénzt izzad a nagy pörben, õ addig beáll az ellenfél kutyájának. Szégyen egy nemesembertõl. Inkább koldulni menne a jóravaló ember, mintsem az ellenséghez szegõdjék, s annak nyalja a talpát, akit meg kellene harapnia.

Maguk a Szoltsányiak teljes szívükbõl megvetették. Úgy beszéltek róla, hogy a nyomorult, a renegát, a tányérnyaló. Különben sem a »jó« Szoltsányiakból van.

Õ csak a vállát vonogatta erre is.

- No, én pedig megyek a magam útján.

Azokhoz a természetekhez tartozott, akik keveset beszélnek, sokat gondolkoznak és kérlelhetetlenül cselekszenek. Szeretett megfigyelni embereket és dolgokat, különösen érdekes probléma volt elõtte Oszkár báró. Vajon mi lakhatik ebben a fiatal emberben? Beteg-e ez, világgyûlölõ vagy csak rettenetesen gyáva, szerencsétlen nevelés áldozata? Mirõl gondolkozhatik így egyedül, egész életében egyedül? Milyen világ az õ világa? Mi lehet ott? A Mars bolygót is érdekes lehetne bejárni, de még jobban szeretne belenézni a báró lelkébe. Mivel van az megnépesítve, lobognak-e bent szenvedélyek, vannak-e ott álmok, remények?

Különösen az tûnt fel Szoltsányinak, hogy a báró sehova sem vágyik, társaságra nem gondol, asszonnyal nem beszél (nem is tart a kastélyban, csak egy öreg, fogatlan szakácsnét). Pedig éppen abban a korban van, mikor a szív megszólal és minden egyébnek hallgatnia kell.

Egyszer aztán felfedezett valamit. A kastély õsparkja leszaladt egészen a rétekig, hol deszkapalánkkal volt körülkerítve.

A réten, a park alatt a Gyikos vize folydogált; villogott, csillogott a napfényben, mint egy ezüst gyík. A patakban csinos, dévaj falusi menyecskék, leányok mosták, sulykolták a vászonnemûjöket, bokáig a vízben, szoknyáikat felgyûrték egészen a térden fölül. Hej, de szép fehér patyolat lába volt egy-kettõnek. Trécseltek, vihancoltak, egy-egy vaskosabb tréfa is kihasadt a pajkoskodásból. Közbe pedig fölcsendült valami csintalan tót dal, lágyan, melankolikusan, hogy bolonddá tegye az idegen füleket, mintha szomorú volna.

Szoltsányi arra ment vállára vetett puskával, szeme végigsiklott a korhadozó palánkon, midõn alól, egy deszkarepedésen egy villogó szemet vesz észre. A vadász tekintetét el nem kerüli az ilyesmi.

Huh, micsoda vadállat!

A szem olyan volt, mint egy farkasé, kimondhatatlan éhség lobogott ki belõle.

Egy paraszt suhanc piszkált ott vesszõvel a közelben egy ürgelyukat.

- Te kölyök - kiálta rá -, mássz fel hamar arra a topolyafára, és nézd meg felülrõl, miféle állat van odaát. Látod azt a szemet?

A suhanc elröhögte magát.

- Hisz az a báró úr szeme.

Szoltsányi hátrahõkölt meglepetésében. Igen, igen, a báró szeme. Persze a báró szeme. Most már bizonyos volt benne, megösmerte. - De hát - tette hozzá hangosan, de akaratlanul - mit akarhat a báró olyan helyzetben, hiszen le kell kuporodnia, hogy a szeme ott lehessen?

- Hihihi - felelt a suhanc. - Az asszonyokat lesi. Mindennap nézi õket, mikor sulykolnak.

Hát mégis éhség az a szemében - gondolta Szoltsányi -, mégpedig nagyobb, mint a farkasé.

A vállára kapta puskáját, s a gyalogúton vidáman fütyürészve elindult egyenest a tarlóknak.

- Az én madaram vagy te már - morogta csendesen a bajusza alatt.

Egész bizonyosat akart tudni. Még aznap délután egy próbát tett a báróval. Elvitte kocsizni a gazdaságba. Maga a kasznár hajtotta a lovakat. Megfordult többi közt a »Dolinka« rétnél is, ahol éppen akkor végezték fogadott napszámosok a sarjúgyûjtést. A kasznár megállította a kocsit a gyûjtõknél s aztán tréfásan intett a fehérnépnek, hogy üljenek föl, majd hazaviszi. A báró rémülten kiáltott fel:

- Az isten szerelmeért, mit tesz ön?

De már késõ volt: az asszonyok, leányok elkezdtek nevetgélve, visítozva fölkapaszkodni, s annyira tele lett a sáfrányszínû kocsikas, hogy egy almát nem lehetett volna elhajítani. A fehérszemélyek, akik részint álltak, részint a kocsi oldalán kuporogtak, minden zökkenõnél összevissza dõlingéltek az urakra. A csintalankodó kasznár minduntalan megcsípett egyet-egyet a ruhán keresztül. Pfuj, micsoda illetlenség volt az! Szegény Oszkár báró azt hitte, hogy rögtön elsüllyed szégyenletében. És azok a csinos kis boszorkányok nemhogy megharagudtak volna mindezekért, de õk maguk is jól mulattak a Szoltsányi neveletlenségein, sõt ami neheztelésük volt, az inkább a szemérmes, a tartózkodó úr ellen irányult, mert mikor a szép Koleszár Zsuzska valahogy odatántorodott a báró ölébe, a vásott Voják Anka rákiáltott: »Vigyázz a ruhádra, lelkem, mert aludttejbe estél!«

Mindegy, azért mégis jól mulatott a báró, s mikor a leányok leszálltak a kastélynál, mámorosan égõ szemekkel, ziháló mellel fordult a tisztjéhez:

- Érdekes nap volt ez, Szoltsányi. (Valami állatias kéj világítá meg arcát.) Azok a hozzánk csapódó asszonyi testek… Azok a testek.

Szoltsányi most már készen volt a terveivel, amelyeket a báró anyagi viszonyai nagy mértékben siettettek. Váltókat zsirált Kobolinszkynak és Kobolinszky a határidõre nem fizetett, úgyhogy Oroszkán elkezdõdött az a szomorú processzus, amin a nemesi kastélyok rendszerint át szoktak esni.

Elõször oda járnak a víg cimborák.

Késõbb a bélyeges papírok kezdenek járni helyettök.

Azután jönnek az egyezkedõ ügyvédek.

Azután a végrehajtók.

Éppen a végrehajtóknál tartottak, mikor egy este nagy villámlás és mennydörgés keletkezett. Ilyenkor a báró nagyon félt, aludni sem tudott, rendesen átküldött a tisztjéért, hogy az beszélgessen vele.

Ma még a szokottnál is rosszabbak voltak az idegei, összezsugorodva ült karszékében s majdnem pityeregve panaszolta el tönkrejutását:

- Édes Szoltsányikám, segítsen rajtam, ha lehet.

Szoltsányi összeszámolta az adósságokat és így szólt:

- Csak egy módon lehet; ha a báró úr becsületszavát adja, hogy nem barátkozik többé Kobolinszkyval.

A báró odanyújtotta finom kis kezét, amely reszketett a kasznáréban:

- Becsületemre mondom - nyöszörögte.

- Rendben vagyunk - mondá a kasznár. - Én felutazom Pestre és egy kölcsönt eszközlök ki a földhitelintézetnél, ezzel kielégítjük a hitelezõket. Nem kell tõle félni, meg se kottyan a birtoknak, mert jó és jövedelmezõ.

A báró takarékosságot és javulást ígért, Szoltsányi pedig másnap reggel eljött búcsúzni.

- Tehát csakugyan elutazik?

- Igenis, báró úr. Az ilyet nem szabad késleltetni, mert a poloska a piszokban, az adósság pedig a fiskálisok fiókjában szaporodik a legjobban.

- És mikor jön haza?

- Két hét múlva.

- Az egy kicsit sok.

- Némi családi ügyeim is vannak.

A báró nem kérdezte, miféle családi ügyek, s a kasznár sem volt közlékeny ember. Minden dolgát, még a legjelentéktelenebbet is valami sajátságos titokzatossággal csinálta.

Déltájt elutazott a vasúti állomáshoz, mégpedig Maroványon keresztül, ahol a fõhadnagy a kúriája elõtt csibukozott s »holla! holla!« kurjongatásokkal megállította a kasznár kocsiját.

- Hova, hova, barátomuram?

- Pestre.

- Tehát a kis bárócska egyedül marad, megszabadul a gondnokságtól - jegyzi meg a lengyel gúnyosan. - Majd megvigasztalom szegénykét délután.

- Azt pedig ne tegye a fõhadnagy úr, mert megfogadtattam vele, hogy önnel nem barátkozik többé.

És egyenesen, keményen nézett a lengyel szeme közé.

- Ah, még mit! - szisszent fel Kobolinszky, görcsös kacajjal, fenyegetõleg. - Hogy mer ön ebbe avatkozni?

- Mert ön túlságosan kihasználja az õ gyámoltalanságát.

- És ön tán nem? - kiáltá élesen Kobolinszky.

Sajátságos cinikus mosoly jelent meg erre a kasznár ajkán.

- No, no, fõhadnagy úr, nem kell azért méregbe jönni. Mondjuk, ha úgy van is, mint ön állítja, ha nekem is az volna a szándékom, hát akkor is mit tapasztalunk az életben? Ha két kutya van valahol, s egy csont, amelyik az erõsebb kutya, az elkergeti a gyengébb kutyát és maga rágja le a csontról, ami rajta van, a gyengébb kutya pedig elindul más csontot keresni. Igaz-e vagy nem? Gondolkozzék csak rajta. Hajts tovább, János!

Kobolinszky nagy fúriában hajtatott mindjárt délután Oroszkára, de a báró kiüzente a komornyikjától, hogy nem fogadhatja, mert rosszul érzi magát.

Kobolinszky dúlt-fúlt. Nagyon elkeserítette a dolog, hazament és egész éjjel nem tudott aludni mérgében. Bántotta a hiúságát, hogy ilyen csúnya módon esett ki a jövedelmezõ barátságból. Ezer színes tervet kovácsolt vánkosain, meg elvetett, amíg aztán az egyik olyan volt, hogy egyaránt megfogja Krapotka bárót és Szoltsányit. »Ember vagy a talpadon, Turibius« - mondá magához reggel a tükör elõtt, mikor fésülködött.

Megreggelizett és újra áthajtatott két rossz gebéjén az oroszkai kastélyba.

- Vigye be ezt a cédulát a báró úrnak - mondá a báró hû komornyikjának, Varga Péternek, ki még néha apját, a megyefõnököt szolgálta egykor, mint amtsdiener.

A komornyik bevitte a cédulát, melyen csak ez a néhány sor állott: »Nagy veszély fenyeget téged, egy-két szót okvetlenül kell veled váltanom legsürgõsebb érdekedben.«

A báró maga jött ki eleibe nagy rémülettel és bevezette szobájába.

- Bocsásd meg - szólt lesütött szemekkel, mint egy bûnös -, de megígértem valakinek, hogy ezentúl más életet folytatok. Ne haragudj rám, kérlek alázatosan, és beszéld el a veszedelmet, amely környékez.

- De hozass elõbb, bruderkám, egy kis pezsgõt, mert átkozottul szomjas vagyok.

A pezsgõ elõtermett, és Kobolinszky elkezdte a maga szokásos modorában, de meglehetõsen baljóslatú arccal:

- Mondtam már neked egyszer, bruderkám, hogy nekem egy nõvérem is van. Azaz, hogy voltaképpen nincs. Vagyis elbeszéltem neked azt a bohókás furcsaságot, amit az anyám csinált. A mámika egy spanyol grófné volt: Alcantez di Malvosa. Nagy bolondja az etikettnek. Egyszer eszébe jutott, minthogy az Isten nem áldotta meg leánnyal, hogy egy leánykát vesz örökbe. Ah, micsoda ostoba szertartás volt ez. Még most is nevethetnék rajta, ha elgondolom. A mámikám felöltözött a legszebb selyemruhájába, s a kicsi fruskát, a kertészünk ötéves leánykáját, elõzetesen a sok csipkék, fodrok és volantok, szóval a szoknyái alá bújtatta. S így elkészülve mindennel, megállt ünnepélyesen a nagy ebédlõ közepén. Ekkor kinyitották jobbról-balról a szárnyasajtókat. A cselédek, a gazdatisztek, a lelkész meg én betódultunk az ajtókon és mindnyájan néztük a mámikámat, aki akkor még nagyon szép asszony volt. Anyám ezután így szólt: »Tiszteletreméltó lelkész úr, kedves egyetlen fiam, kis Turbius, és önök, derék gazdatisztjeim, és ti, becsületes cselédjeim, halljátok meg, amit most nektek mondok: én, Johanna Alcantes di Malvosa grófnõ, ezennel egy kis leánykát kérek az Istentõl és fogadok el, kis testvérkét a fiamnak és egy kis úrnõt nektek.« Mire megsuhogtak a mámika szoknyái, és a kis leányka kijött a csipkék és szoknyák alól, és most már nekem egy nõvérem lett ettõl az idõtõl kezdve.

- Oh, Kobolinszky, ne gyötörj ezzel a te hosszadalmasságoddal. Mondd meg már, kérlek, mi az a veszedelem?

- Nos, ez a fogadott nõvérem férjhez ment egy bécsi hivatalnokhoz, és természetesen õ kapta meg anyámtól a Kobolinszky-ékszereket.

- De mit tartozik ez ide?

- Nagyon is ide tartozik, bruderkám. A múlt héten Bécsben jártam nála, Nagy Mihály fiskálissal, aki, tudod, a Szoltsányiék ügyvédje is. Valami hagyatékhoz jutottunk. Bagatell. Egy pár ezer forint, de mégis rendezni kell. A dinernél elbeszéltük a te szerencsédet, mellyel ezt az Oroszkát örökölted. Elmondtuk, hogy egy szellemes mondatért kaptad, a praesens imperfectum, perfectum futurumért. Ah! - kiáltott fel meglepetve Magdaléna, mert így hívják õt - hiszen ez a mondat rajta van a Kobolinszky-õsanyák egyik gyûrûjén, melyet én kaptam anyánktól.

Krapotka báró olyan sápadt lett, mint a kísértet.

Kobolinszky átható pillantást vetett rá s megelégedetten gondolta magában: »Ehe, megfogtalak, kis csacsi«.

- No, no, ne reszkess - szólt hangosan. - A jó barát, teringette, azért jó barát, hogy kritikus pillanatokban helyén legyen az esze. A fiskális, képzelheted, egyszerre föl volt villanyozva és mindenáron meg akarta a gyûrût szerezni: »Kívánjon ezért a kincsért, asszonyom, amit akar«, de én félrehíttam Magdalénát és megeskettettem rá, hogy a gyûrût soha másnak, mint nekem, a kezébõl ki nem adja.

Oszkár báró fölugrott, mint egy majom, és a lengyel nyakába ugrott, miközben megeredtek a könnyei a hálától.

- Oh, Turibius, te vagy a legjobb ember a világon!

A legjobb ember ezután újra befészkelte magát a kastélyban, ott volt sülve-fõlve; õ járt le a pincébe pezsgõért, õ rendelte meg a szakácsnénak, mit fõzzön, miközben folytonosan magasztalta, hogy még csak jobban igyekezzék.

- Isteni személy ez a Murkainé. Így nem fõz a császár szakácsa sem. Megtartom õt, bruderkám - azaz mit beszélek -, becsüld meg õt, bruderkám.

Egész otthonosan viselte magát. Ha zsidó tévedt a portára, õ adott el neki egyet-mást, birkabõröket, zabot, levágni való borjút, és a pénzt egyenesen begyömöszölte a maga tárcájába, a szokott megköpködéssel: »apád, anyád idejöjjön«.

A szegény gyámoltalan báró ráhagyott mindent engedelmesen és mindig csak azt hajtogatta:

- Ugyebár, megszerzed azt a gyûrût?

- Meg, meg - felelte õ -, az okvetlenül szükséges, mert hiszen még be is csuknának, hogy jogtalanul bitoroltad a jószágot.

Tehát igaznak kellett lenni, hogy Krapotka Oszkár csakugyan lopta valahonnan a feliratot.

A tizedik napon azzal a kívánsággal jött Kobolinszky, hogy cseréljenek lovat. Krapotka megijedt, mert két nagyon szép szürkéje volt, a Kobolinszky lovai ellenben nem értek többet testvérek közt negyven forintnál, de Kobolinszky megtörte az ellenállását.

- A Magdaléna nõvéremet várom. Egy csinos fogatra van szükségem, ha ide-oda kikocsizik. Hiszen érted. Hát ne okoskodj.

A csere megtörtént, és a báró roppant szepegett, hogy mit szól hozzá Szoltsányi, ha megérkezik? Jaj, jaj! gondolni se mert erre. Hiszen becsületszavát adta, hogy nem barátkozik vele - és a lovait is odaadta! Hogy álljon meg elõtte ezek után? Úgy félt ettõl a Szoltsányitól, mint ahogy a lelkiismerettõl fél a bûnös. Csak ne jönne még. Csak legalább még egy hétig, míg kigondol valamit.

De hasztalan reménykedések, mert a komornyik egy legközelebbi reggelen, midõn benyitott ura szobájába, bejelentette nagy vidáman, hogy a kasznár úr megérkezett az éjjel.

- Jól van, Péter - felelte fanyarul az ébredezõ uraság -, csak tegye le a reggelit.

- De van ám nagy újság!

- Mi?

- Asszonyt is hozott.

- Ki?

- A kasznár úr.

- Miféle asszonyt?

- Hát a feleségét. Hiszen azért volt oda. Házasodott. Jaj, micsoda gyönyörû személy!

- Õ maga is szép ember - dohogta a báró -, jól tette, hogy megházasodott.

Tényleg elõnyösnek tartotta magára ezt a váratlan fordulatot, mert legalább nem csap a kasznár lármát a fogat elcseréléséért. Ilyenkor csókolózik az ember, semmire rá nem ér és egész nap lesi a napnyugtát.

Nagy nyüzsgés-mozgás, újságolás lett a faluban. Kíváncsi öregasszonyok és buta pofácskájú parasztbakfisok egész nap a kasznári porta körül cirkáltak, ólálkodtak, hogy megláthassák az új asszonykát. Mert nevezetes jelenség falun egy új asszony - még ha ismerõs leányból lett is. Nagy látványosság. Új a szemérmetes pirulás az arcán, meg az a tétovázó tudás a szemeiben… De hát még mikor olyan fõbenjáró személyiségrõl van szó: mint egy »új kasznárné«. És hátha még pesti!

Szapulták is emiatt a kasznárt az apró négyablakos kúriákban. Hát nem tudott innen nõsülni? Mintha nem volna elég leány szanaszét a falvakban, szebbnél-szebb. Bolond ember az olyan, aki a pesti sátrakból veszi a szilvát, ütõdöttet, bizonytalant, amit a seregélyek már megcsipkedtek, mikor itt vannak az otthoni fák a hamvas, kívánatos gyümölcseikkel, csak le kellene szakítani egyet.

Még jobban viszkettek a nyelvek késõbben, mikor napok, hetek elmúltak, és a kasznár nem mutogatta az asszonyt. Nem vitte sehova vizitelni. (Bizonyosan nincsen becsületes ruhája se.) Azt mondták, hogy otthon ül lefüggönyözött ablakoknál, mint egy török odaliszk, és csak este megy ki az udvarra levegõt színi. Mindezekbõl pedig mi következik? Az, hogy vagy púpos vagy sánta, vagy üvegbõl van az egyik szeme.

Szoltsányi mindjárt megérkezése után átjött referálni a bárónak a kölcsönrõl és elhozta az aláírandó okmányokat. Házasságról, asszonyról egy szót sem szólt (mit tartozik az az uraságra?). A két szürkét sem említette, valamint a Kobolinszky fölfrissült barátságát; de a hangjában volt valami keserû íz, valami megvetõ árnyalat, ami mutatta, hogy már a cselédek besúgták a történteket.

- Különös ember - gondolta a báró -, hogy a feleségét nem említi.

Annál jobban emlegették mások. Abban az egyben minden forrás megegyezett, hogy szép asszony. De mégis furcsa, hogy sehova se viszi a kasznár, még a templomba se. Talán félti? De ugyan kitõl, mikor õ a legszebb ember az egész vármegyében?

De a legjobban magasztalta a kasznárnét Kobolinszky, aki valamely ügyben fölkereste a kasznárt, éppen mikor nem volt otthon.

- No, barátom - mondá a bárónak -, nem szeretem a kasznárodat, mert nem tartom jó emberednek, hanem az asszonya fölséges falat. Micsoda termet, pajtás, mint a gazelláé. S hogy ring a dereka a csípõn, mintha fédereken járna. Pikáns, finom arcocskája van. Egy kicsit fitos orr, de csak hogy éppen-éppen. Aztán azok a nagy, fekete szemek! Jaj, mikor úgy rám vetette a pillái alól (csettentett a szájával). Aztán mikor leereszti azokat a fekete selyem rojtokat! A pillákat, bruderkám. Akkor egy szent. Hát még a haja! Éppen fésülködött, mikor betörtem hozzá. Sohase láttam még olyan hajat, pedig diákkoromban egy udvari borbélynál voltam koszton Bécsben, aki csupa fõhercegnõket fésült. Oh, az a haj, az a haj! A korom se olyan fekete és mégis izé… mit is akarok mondani?

- Hogy egy kicsit kékbe játszik.

- Gazember! - ordított fel Kobolinszky, az asztalra csapva. - Te láttad már azt az asszonyt!

Mindez csak tréfásan ment. Ittak, koccintgattak mellette, és a sok faggatásra végre beszédessé lett Oszkár báró, bevallotta, hogy csakugyan látta vagy kétszer a kasznárnét látcsövön a kastélytoronyból.

Mindezt pironkodva beszélte el és egyszerre véletlenül hozzátette.

- Gyûlölöm azt a teremtést! - és szemeiben vad láng lobbant föl.

- Gyûlölöd? Hát miért? - kiáltott fel a lengyel meglepetve. - Talán történt köztetek valami? No, ne légy elõttem zárkózott, Oszkár; legjobb barátod csak megérdemli, hogy a szívedet kinyissad.

A ravasz Kobolinszky kisejtette, hogy ez a házasság valahogy alkalmas lehet majd vagy az urat elhidegíteni a gazdatiszttõl, vagy a gazdatisztet az urától. Mert hát a végszámítása mindig az volt, hogy õ legyen a báró prefektusa, de lehetõ hamar, míg érdemes.

- Hát igenis, volt egy esetem. De ne nevess ki, Kobolinszky. Hiszen te ismersz, hogy gyáva vagyok. Szeretném néha a fejemet falba verni emiatt, de ahhoz is gyáva vagyok. Isten az oka, Kobolinszky, senki más; õ osztotta szét a teremtmények közt a tulajdonságokat, a macska kapta az alattomosságot, a hörcsög a szemtelenséget, a róka a ravaszságot, és így mindnyájan. A juhászom ellenben kapta az ostobaságot, mert a minap behajtott a parkba egy beteg kost, hogy kényelmes házi koszton legyen, mint rekonvaleszcens. Arra megyek, hát rám néz a kos és megismer. Szégyenlem mondani, Kobolinszky, de tény, fölismerte bennem a gyávaságot, megszegte a kajlaszarvú fejét és nekem rontott, meg akart támadni. Én erre menekülök, õ utánam, futok bokron, virágon keresztül szívdobogva, amikor egyszerre gúnyos csengõ nõi kacaj hallatszik balról, oda tekintek, hát látom a kerítésnél a kasznárnét, ott áll és nevet rajtam édesdeden, gúnyolódva. Szerettem volna a föld alá süllyedni… és úgy gyûlölöm, de úgy gyûlölöm azóta, hogy ki sem mondhatom.

- Mert bolond vagy - kiáltott föl Kobolinszky a szakember biztonságával. - Hiszen oly világos, mint a nap, hogy az az asszony kezdegetni akar veled.

- Ne beszélj, ne beszélj - hebegte a báró kigyúlt arccal.

- Mert ha nem akarna kezdegetni, ha nem volna kacér, tiszteletben kell hogy tartsa a férje földesurát és bizonyára nem nevet ki. De úgy kell lenni, hogy megtetszettél neki.

- Ugyan, ugyan, mi tetszett volna meg neki rajtam? - hebegte gyámoltalanul és mégis nagy türelmetlenséggel, mintha ki akarná húzgálni vendégébõl a biztató szavakat.

- Ne firtasd, bruderkám. Elégedj meg, ha én mondom neked. Én, a vén sas, aki sok fészket dúltam már föl. Ne kergesd az okot, csak azt ne, mert úgy áll a dolog, hogy mikor Évát a paradicsomból kiûzték, szorongásában ott felejtette a neszesszerjét, amiben az okok voltak. Azóta ok nélkül szeret, gyûlöl és cselekszik.

Mintha mézzel kenegetnék a báró szemhéjait, behunyta a szemeit álmatagon és önkénytelenül fölsóhajtott…

- Meglehet, hiszen meglehet…

Szítta be az édes mérget, amitõl az ember rendszerint meg nem hal, hanem csak valami bolondot csinál. Igaz, hogy nem volt több egy kávéskanálnyinál, egészséges szervezetnek semmi, de olyan pipogya léleknek ennyi is sok.

Ettõl a naptól kezdve gyakran õgyelgett a parknak abban a részében, mely szomszédos volt a kasznár udvarával. Itt egy jódarabon vaskerítés volt, aranyos hegyû lándzsákkal. A kerítés rácsán kényelmesen át lehet látni.

Kavicsos út vezetett arra, hûs vadgesztenyesor közt, az arra való séták nem lehettek feltûnõk, sõt éppen oda volt eltemetve az egyik vadgesztenyefa alá a megboldogult Szoltsányi Gáspár úr is. Vadméhez döngték a sírján: praesens imperfectum, perfectum futurum. És ez napról napra igazabb lett. (Alhatsz, öreg, nyugton, szép csöndesen.)

Még szinte kegyeletes is volt, ha meg-megállt annál a sírnál és hosszan elmerengett, félszemmel átsandítva a gazdatiszti udvarra. Egyszer vagy kétszer csakugyan mutatkozott az asszony; rendesen galambjait etette. Oh, de gyönyörû is volt így közelrõl. Pedig csak lopva mert ránézni; az asszony nem viszonozta; a tekintete le volt mindig sütve, szendén, mint az apácáké. (Talán valami klastromból van megszöktetve.)

Egy alkalommal mégis megtörtént, hogy találkozott a tekintetük. Mindenik gyorsan elkapta a magáét. De ebben is Krapotka járt jobban. Mert neki az az egy szemvillantás is elég volt, hogy fölforrjon a vére.

Mindez természetesen nem sokat ért. Elégnek egy kis gimnazista se tartotta volna. A szerelem nem stagnáló betegség, mint a hurut, a szerelem vagy gyógyul vagy növekszik, mint a mérges seb, a szerelem haladó valami.

S itt sohase történt semmi. A legnagyobb események közé számítódott, hogy egyszer a kasznár kinyitotta az ablakot és azt kiáltotta: »Mariska!« A báró boldog volt vagy két napra. Hiszen megtudta, hogyan hívják.

De jöttek közbe lehangoló napok, amikor hasztalanul tiporta a kavicsos utakat. A tündér nem volt látható. Ilyenkor felsóhajtott: »Késõn jöttem« vagy »korán jöttem«, amint a galambok vagy megelégedetten, jóllakva ültek a dúc tetején, vagy pedig éhesen röpködtek szanaszét.

Egy kis szolgálójuk volt a kasznáréknak, amolyan kifutó süldõ lányka. Kendert tilolt az udvaron. És mert ravaszabb egy szerelmes bolond, mint egy kijózanodott bölcs, megszólította a kis fruskát a rácson át:

- De szép galambjaik vannak önöknek, tisztelt hajadon!

- Bizony igen szépek, méltóságos báró úr, kezeit csókolom.

- Milyen kövérek!

- Maradhatósak, kérem alásan.

- Bizonyosan sokat esznek - fûzte a szót a báró.

- Bizony nem néztem, instálom.

- És mikor etetik õket?

- Ahogy jön. Egyszer késõbb, másszor hamarabb.

Ebbõl ugyan nem lett okosabb a báró, hanem iszen arra való a Beliál ördög (õ kezeli állítólag az ilyenfajta ügyeket), hogy ha valami nagyon nehezen indul, résen legyen és javítson az ügy menetén.

Jutka eldicsekedett úrnõjének, hogy a méltóságos báró megszólította, dicsérte a galambokat és kérdezte, sokat esznek-e és hogy mikor etetik õket.

Kevés szóból ért az okos ember, de az okos asszony a sok szóból is tudja, melyiken van a súly. Jól összeszidta Jutkát:

- Miért nem mondtad, te szamár, hogy a galambokat öt órakor szoktam etetni!

Bezzeg Jutkának se kellett több, amint másnap a kastélyba küldte a kasznár úr valami dologban s meglátta a báró urat a tornácon egy könyv olvasásába merülve, egyszerre csak mögéje sompolyodik s illõ figyelmeztetés okáért megböki a vállát a könyökével.

Összerezzent és megdermedve nézett a kis fruskára. Az meghajtotta magát kecsesen s éneklõ, nyújtós hangon jelenti:

- Hogy azt mondja, a mi galambjainkat öt órakor etetik.

- Ki mondja? - kiáltott fel a báró élénken.

- Az asszonyom.

Oh istenem, hogy süvített ez a szó a levegõben. S hogy zúgták vissza az összes tölgyek és platánok. Minden fûszál errõl beszélt. A méhek is, akik a virágok körül repdestek, mind ezt zümmögték, hajtogatták: »Neki már megmondta az asszony, megmondta, megmondta.«