KOZSIBROVSZKY ÜZLETET KÖT

1905

Önök alkalmasint ösmerik Kozsibrovszky grófot. Ha máshonnan nem, az én elbeszéléseimbõl. Hol alul van, hol fölül van, de mindig gentleman marad. Egyszer eltûnik évekre, azt mondják: letört, vége van, valami orosz hercegnél élõsködik, efféléket mondanak, aztán egyszerre csak föltûnik megint régi fényében, a klubokban, a versenytereken, a politikusok közt, Krakkóban, Bécsben vagy Budapesten.

A minap (valami két esztendeje), mikor Grácban ütötte fel tanyáját, a penzionált öreg emberek városában, azt jósolták, akik ösmerték rejtekhelyét: »No, de most már csakugyan a temetõben van a víg csont, a mi Kozsibrovszkynk. Egy cégnek az ágense, mely ingatlanok, leginkább villák eladásával foglalkozik. („Kruse és Társa, a természet megszépítõi”. Hauptstrasse Nr. 11.) Ágens és Grácban! Borzasztó vég. Ebbõl nincs többé feltámadás.«

Pedig hát mégis feltámadt.

De hogy õ feltámadhasson, annak a bekövetkezéseért meg kellett elõbb valakinek halnia.

Ez a valaki nem volt más, mint az õ egykori öreg dajkája, valami lembergi Schrammel Alojzia nevû asszonyság, aki csinált virágok készítésébõl késõbbi éveiben némi vagyont szerzett, s gyermektelen létére, közeledni érezvén végóráját, megemlékezett a kis kópéról, akit egykor saját emlõibõl szoptatott, reá hagyta húszezer forintnyi készpénzét és a boltját, mely tele volt csinált virágot tartalmazó dobozokkal.

Kozsibrovszky értesülvén a történtekrõl, legott elutazott Lembergbe s bekapta a véletlenül jött örökséget, mint a kutya a legyet. Végre is, kleine Fische, gute Fische. Szegény jó öreg Alojzia, - szépen járt el és egészen logikusan. Mikor teje volt, tejjel látta el a kis Kozsibrovszkyt, most pedig egy kis aprítani valót hagyott a tejbe. Igaz, hogy a tej és a beleaprítani való közt egy nagy idõbeli hézag tátongott - de így is jó az.

A pénzt átvette a nemes gróf, a bolthoz azonban, minthogy az örökségi formalitások miatt egy egész hétig kellett Lembergben tartózkodnia, ráért egy csinos trafikos kisasszonyt keresni, akinek gavallérosan odaajándékozhatta.

Tárcájában érezvén ezt az égbõl csöppent összeget, így beszélt Kozsibrovszky önmagához Magyarországba menet, a vasúton:

»Most légy okos, Kozsi! Most vigyázz, Kozsi! Ez az utolsó szalmaszál, amit neked a sors lehajít, hogy ebbõl fond meg szerencséd szakajtóját. Ne menj kártyázni, azt mondom. Hanem okosságoddal, ügyességeddel szerezd vissza régi fényes pozíciódat. Hallgass rám, Kozsi! Sokat tanultál Kruse és Társától, vedd hasznát.«

És hát csakugyan szót fogadott magának, - meg sem állott Zemplénmegyéig. Ott azután kiszállt és megvett nyolcvanezer forinton egy birtokot. Éppen olyat, aminõ neki kellett. Neki pedig olyan kellett, ami a kutyának se kell.

Legyen benne egy nagy erdõ, amelyhez ne lehessen jól hozzáférni, legyen hozzá egy nagy vadászkastély, azután lehet hozzá föld is, az nem árt, sõt még használhat is, kivált ha valami zöld terem rajta, nem szükséges annak éppen zabnak lenni. Ne legyen az ember túlkövetelõ.

Zemplénben pedig vannak ilyen istenverte dominiumok. Hozzáférhetlen helyeken tornyos öreg kastélyok, régi oligarchák építették, hogy ott az ellenség rájok ne találjon, ha oda beveszik magukat. Vagy csinos vadászkastélyok, azokból az idõkbõl, mikor még dúvadak tanyáztak az erdõben.

Ez a trimóci birtok is ilyen volt; valamelyik protestáns egyházi gondnok bírta eredetileg, s arra a célra használta (hiszen azért is lett fõgondnok), hogy mint közjótékonyságáról ismeretes fõúr szerepelhessen, minélfogva szinte türelmetlenül leste, hogy hol ég le egy-egy falu, nyomban épületfát ajánlott fel a tûzkárosultaknak a trimóci erdõbõl, mégpedig felekezeti különbség nélkül. (Hej, micsoda derék emberek voltak azelõtt!) Persze tehette, mert az egész dolog voltaképpen csak az újságokban vickándozott, elméletben. A gyakorlatban elég volt annak a szegény tûzkárosultnak, hogy a háza elégett, azt már nem lehetett tõle kívánni, hogy az ingyen épületfával még a saját életét és a megmaradó barmaiét is kockáztassa tetejébe. Életveszélyes volt onnan csak egy gerendát is lehozni, illetve lecsúsztatni, és többe is került, mintha akár a homonnai patikában rendelte volna meg.

Ez a trimóci birtok az áldozatkész méltóságos úr harmadéve bekövetkezett halála után egy okos unokaöccse kezébe került, akinek teljességgel semmit sem jövedelmezett. Kínálta fûnek-fának, kinevették, már éppen azon a ponton állott, hogy a FMKE-nek ajándékozza, mikor megjelent nála Kozsibrovszky (akivel különben per tu-pajtások voltak) s nyolcvanezer forintot ígért a »dominiumért«.

- Talán valami aranybányát fedeztél fel, öregem?

Kozsibrovszky rejtélyesen mosolygott.

- Hát az majd kitudódik.

Megírták rövidesen a szerzõdést. Kozsibrovszky odadobott húsz darab ezerkoronás bankjegyet felpénznek »a többit hozom«. Ezzel aztán kezet fogtak és megitták rá az áldomást, ahogy ez szokásban van úgy Magyarországon, mint lengyel földön.

- De mármost igazán valld meg barátocskám, mit szándékozol ezzel a Paflagóniával?

- Hát mindenekelõtt fölszerelem.

- Az erdõt? - csodálkozik ez.

- Az erdõt is - felelte bizonytalan hangon.

- És mivel szereled fel?

- Ej, hát amivel szokás. Élõ és holt instrukcióval.

- És aztán?

- Aztán kicsinosítom a kastélyt.

- És aztán?

- Azután következik a többi, majd meglátod.

Állt pedig a birtok mintegy ezernyolcszáz magyar holdnyi erdõbõl és vagy négyszáz holdnyi úgynevezett egyéb földbõl, mely igen alkalmas lett volna példának okáért vályogcsinálásra. Hogy egyébre is alkalmasnak mondta volna valaki, arra nincs adat. Kövek is voltak ott, de nagy számmal, építkezés esetén felhasználhatók, de azokat említeni sem akarjuk, ha a vályogot említettük. Mert ha már vályog van, vagy a kõ fölösleges vagy a vályog. Minek csináljanak egymásnak konkurrenciát? Azonfelül felséges vizû források csergedeztek innen-onnan. Nagy érték volna ez Budapesten, borzasztó érték volna. De itt, ezen a vidéken még emberek se laknak. Csak a madár iszik itt, aki nem tudja megbecsülni, mert neki a harmat is elég jó a falevélrõl.

Hanem iszen vannak még derék, becsületes emberek a világ egyéb részeiben, akik meg tudják becsülni.

Kozsibrovszky innen egyenest Homonnára hajtatott, ahol megalkudott a pallérokkal a kastély kicsinosítására.

Majd betért egy ócska vasakkal kereskedõ zsidó boltjába a piacon. Ott helyét se találták az elõkelõ öltözetû úrnak.

- Mivel szolgálhatok, kezit csókolom.

- Tudna-e maga nekem öreg szarvasagancsokat szerezni?

A zsidó csodálkozva tekintett fel a grófra, hogy nem tréfál-e, de hirtelen a homlokára ütött.

- Szobadíszítéshez, ugyebár? - szólt örvendezve, hogy kitalálta.

- Olyasvalamire, igenis.

- Hát mért ne tudnék? Krámer Miksa mindent tud. Krámer Miksának sok apró gyereke van. (Krámer mindig harmadik személyben beszélt magáról.) A szegénység a legjobb professzor.

- Hát szerezzen és minél elõbb.

- Mennyi kellene körülbelül? - kérdé a kezeit dörzsölgetve.

- Vagy hat szekérrel - felelte Kozsibrovszky. Krámer Miksa meghökkent, összecsapta kezeit.

- Oh, jaj neki! (Tudniillik, jaj Krámer Miksának.) Hisz annyi szarva nincs a szarvasnak.

- Bolond maga, Krámer; egynek persze hogy nincs, de soknak sok van. (Ezzel kinyitotta a tárcáját és egy százast tett le Krámer elé.) Fogja ezt serkentõnek. Jól megfizetem, ha mind meglesz. Lehet az öreg, nagy, kicsi, kétágú, sokágú; mindegy, csak szarv legyen. Március közepén eljövök és elvitetem.

Krámer végre is megígérte, hogy a kívánt szarvak meglesznek idõre, s ezzel Kozsibrovszky nyugodtan elutazott Budapestre.

A »természet megszépítõinek« egy szép levelet írt innen Grácba, hogy nem kér immár többet a mulatságból, mert õ ezentúl a maga ura s magyarországi dominiumát óhajtja személyesen kezelni.

Hozzá is látott nagy sebbel-lobbal, szerzett egy szép négyes fogatot, valahol árverésen megvett egy csomó használhatatlan gazdasági gépet potom áron (de olyan gépeket, amelyek nem jártak és nem is voltak már kijavíthatók), azokat elvitette Trimócra; a kastély elé szerzett ugyancsak árverésen két muskétás ágyút, azok nagyszerûen veszik ki majd magukat a bejáratnál.

Azalatt pedig szorgalmatosan feljárt a kaszinóba, leült nap-nap után az öreg Vágrányi gróf mögé gibickedni, aki szenvedélyes fogadó volt. Minden harmadik-negyedik szava volt: ki fogad erre? Kozsibrovszky egyszer kilesett egy kedvezõ témát, valami lehetetlen állítást (nagy volt ezekben Vágrányi gróf) és kételkedni kezdett.

- Hát fogadsz velem? - kérdé Vágrányi szokott hevességével.

- Az a kérdés, hogy mibe? - felelte szerényen Kozsibrovszky.

- Akármibe! Amibe akarsz.

- Hát jó - hagyta rá Kozsibrovszky -, fogadjunk harminc zsák eleven nyúlba.

Vágrányi elmosolyodott, de azért belevágott a Kozsibrovszky tenyerébe és elvesztette a harminc zsák eleven nyulat.

Mikor fizetségre került a sor, Vágrányi szerette volna a nyulakat átváltoztatni pénzre, de Kozsibrovszky nem engedett, neki nem kell a pénz, neki elevenen kellenek a nyulak, s így aztán akár nevetséges, akár nem, mégis csak természetben kellett kiszolgáltatni a tapsifüleseket és ráírni az alföldi uradalmának az igazgatójára, hogy azok elõteremtessenek.

Mihelyst véget ért a tél és az »isten tehenkéi« kezdtek az elsõ tavaszi napfénynél kijönni sütkérezni a rögök alól, Kozsibrovszky hozzálátott a birtok felszereléséhez.

Kicsinosíttatta a kastélyt, a hét szekér szarvasagancsot lepedõvel letakarva éj idején Trimócra szállították Homonnáról. Másnap munkásokat fogadott, mindenik szekérhez négyet, mire a szekerek megindultak az erdõség különbözõ részeibe.

- No, gyerekek - biztatta a napszámosokat -, lássatok hozzá, hajigáljátok szét az agancsokat.

Azok ránéztek csodálkozva:

- Mitõl lesz az jó, méltóságos uram? - Kozsibrovszky nevetett.

- Ha szarvval vetjük be a talajt, szarvasok fognak nõni benne. (És hamiskásan hunyorított a szemeivel.) Egyenletesen szórjátok el, ne egy helyre. Aztán egy kis harasztot kell rá borítani, mert maga a szarvas is így szokta bekaparni.

Bolond egy föld ez! Nem örül ez semminek a világon, csak a tavasznak! Annak is csak vagy két hétig. De akkor felöltözik a legpompásabb ruhájába, a páfrányok ellepik a mezõt s derékig érnek; farkastejek, falevelek, papsajtok, buja cickányok kinyújtózkodnak. Aki szétnéz a mezõn laikus szemmel, azt hinné, egy zsírosabb, gazdagabb földrészre jutott. Gyönyörû az! Embermagasságnyi zöld szõnyeg a vörnyeges földön. Akit ez el nem bájol, az rossz ember. Akit pedig elbájol, az szamár ember. Mert ez a zöld növényzet semmire se jó a világon, csak a szemnek kellemetes. A trimóci föld olyan, mint a lusta ló, szétjátssza magát, ugrós, ficánkol, keneti magát, de ha hasznos munka végett hámba fogják, a Herkópáternek se mozdul. Biztathatod azt, trágyázhatod, szánthatod, boronáltathatod, azt mondja tótul, hogy »nye mozsem« (nem lehet).

Hanem iszen jól tudta azt Kozsibrovszky, hogy mitõl hízik a lúd, s tavasz elején Berlinbe utazván, vevõt keresett a birtokra az ottani arisztokrácia körében. És talált is. Mert Németországban minden bõven van, csak föld nincs. Maga a császár az elsõ földbirtokos mintegy 80 ezer hold földdel, melyen vagy negyven kastély és vár áll. A szász király a második földbirtokos tízezer holddal és húsz kastéllyal, a többi dominium is mind ilyen kurta lélegzetû. Kertileg megdolgozott, keresztül-kasul turkált, csatornázott földek. A nagy kultúra is nevetséges. Csak éppen hogy már nem szitálják a földet. De nincs is már ott semmi poézis. Állat csak a vadaskertekben látható és a menazsériákban. Ha itt-ott vadon ugrik ki egy-egy nyúl, talán le is fotografírozzák a német képeslapok.

Valami báró Knopp Sebestyén gazdag bankár és gyáros keresett akkoriban egy vadban dús birtokot valamelyik szomszéd országban. Kozsibrovszky megösmerkedett vele, s mikor neki is elõhozta a kívánságát, vontatva felelte:

- Hát azt nálunk lehet találni. Nekem magamnak is van egy eladó jószágom. Értékes szántók és pompás erdõség. Ha jobbat nem tud a báró, nézze meg egyszer, ha arra jár.

- Hm, az a kérdés, hogy van-e benne vad? Mert lássa, kedves gróf Kozsibrovszky, nekem nagy üzleti összeköttetéseim vannak magas, legmagasabb személyiségekkel, akiknek én nem viszonozhatom a szívességüket egyébbel, mint hogy évenként egyszer-kétszer meghívnám õket vadászatra. Tehát egy vadászkastély és lõni való vadállomány kell.

Kozsibrovszky fitymálva rázogatta a jobb kezét.

- Akkor aztán nem igen csinálunk üzletet, kedves báró Knopp, mert az én birtokom nem afféle ráadás a nyulakhoz, nem vadállatok fundusa. Az egy kultivált Európa, egy kis paradicsom a maga nemében, ahol a vadászat csak másod- vagy harmadsorban említhetõ. Egyébiránt erre a célra is elsõrangú hely.

- Azt hiszi?

- Tessék, nézze meg egyszer. Ámbár mondom, e tekintetben nem fektetek rá valami nagyobb súlyt.

- Ön nem vadászik? - csodálkozott a báró.

- Soha. Fiatal koromban meglõttem egy suhancot, egy hajtót. Nem valami ügyetlenségbõl, hanem szándékosan. Gyerek voltam és feudális nagy család sarja, bolond középkori eszmékben nevekedve. Apám elõször vitt ki vadászatra a litvániai erdõkbe, s hallottam, amint a jáger jelentette neki, hogy ennyi meg annyi zerge és nyúl esett el, azonfelül, hogy megsebesült két hajtó. Hohó, gondoltam magamban, hát hajtókra is vadászunk, s minthogy restelltem, hogy még eddig semmit se lõttem, megcéloztam egy tõlem nem messze ácsorgó suhancot és meglõttem. Sebe és kínos jajgatása meghatott, akkor fölfogadtam magamban, hogy sohase megyek többé vadászatra és maig is megtartottam.

- Ön erõs karakter, gróf Kozsibrovszky - vélte a porosz. - És milyen vad van az erdõben?

- Azt hiszem, mindenféle.

- Akkor hát megnézem a birtokot.

- Mikor?

- Akár mindjárt.

Kozsibrovszky elgondolkozott.

- Most egy pár napig nem érek rá, de ha önnek kedve lesz, úgy jöjjön el húsvét táján.

A báró megnézte a tárca-naptárát.

- Április 24-én indulok, 26-án ott leszek a délutáni vonattal. Alkalmas ez önnek?

- Ott fogom várni az állomásnál. Ebbe maradunk.

Szép tavaszi napra ébredett április 26-án Kozsibrovszky gróf az õ elátkozott kastélyában, melyet csak négyen laktak: egy vén csõsz, egyszersmind major domus, aki a tehenet is gondozta, a kocsis, akinek négy parádés ló volt a keze alatt, egy szolgáló, aki fõzött, és a gróf inasa, illetve titkárja, voltaképpen maga is lengyel gróf Styiriverszky, de a grófi stílust levetette ez idõ szerint és mint Baptiste szerepelt a trimóci uraságnál.

Kozsibrovszkynak szokása volt az ágyban reggelizni, forralt tejet pirított kenyérrel, azután kiszíni egy csibukot.

- Baptiste, tömd meg a csibukomat és hozd ide.

- Várj - felelte Baptiste -, míg megfõzöm a reggelimet (gyakran esett úgy is, hogy Kozsibrovszky volt a Baptiste inasa, mert a szerencse forgandó Lengyelországban).

Baptiste elõhozván a csibukot, félkönyökére dõlve szipákolt az ágyban, miközben kedélyesen beszélgetett.

- Ma nagy napunk van, Baptiste. Ma dõl el, hogy mi lesz velünk. Milyen csend van most itt, Majd meglátod, mekkora élet lesz itt délután. (Az órájára nézett). Ha a klepsidra jól mutat, akkor még egy óránk van. Azután kezdõdik az elõadás. Megjön a szakács Pestrõl a kuktákkal és az élelmiszerekkel a fél tíz-óraival. Te majd átszaladsz Okladra, Baptiste, ahol már együtt vannak a hajtók. Az éjjel meg kellett érkezni a harminc zsák nyúlnak. Te magad mégy a hajtókkal és elrendezed, hogy e derék támogatóink kellõ helyen, módon és idõben hagyják el vászonbörtöneiket. Aha, valami zörög az ablak alatt. A fogadott ekék érkeznek. Szamarak. Mit akarnak? Mondtam nekik, hogy csak délután fogjanak bele. Oh jaj, Baptiste! Nagyon kiköltekeztem, Baptiste! Ha ez a dolog nem sikerül, el vagyunk veszve.

Általában zajos nap virradt fel Trimócra. Míg Kozsibrovszky a csibukját szítta, elevenedni, népesedni kezdett az egész udvar. Szekerek jöttek mindenféle holmival, livrés cselédek innen-onnan. Egy csomó hintó és homokfutó üresen.

Baptiste ki-kiszaladt és váltig jelentette, hogy ez jött, az jött.

- A kölcsönkért hintók - morogta Kozsibrovszky.

Ezeket egy társzekér követte, megrakva gyönyörû parasztleányokkal, egy másik szekér férfinépet hozott, egy harmadikon cigány banda szorongott bráccsal, hegedûkkel, cimbalommal.

- Hát ezek mire valók? - kérdé Styiriverszky.

- Ezek az udvari cigányaink. Vidd be õket a kamrába, ott vannak a ruhák, amiket a bukott kassai színtársulat árverésén vettem, öltöztesd fel õket. De most már ideje, hogy fölkeljek.

Lassan, óvatosan öltözködött. Miközben borotválkozott, ki-kitekintett az ablakon, mert minden percben történt valami. Mintha egy színdarab folynék odakünn, ahol az elõre kicirkalmazott jelenések, felvonulások kellõ idõben történnek.

- Ah - szólt megelégedetten az ujjait petyegtetve -, megjött a földmívelésügyi miniszter.

De már erre Styiriverszky is odaugrott az ablakhoz. Egy miniszter Trimócon nem olyan közönséges dolog, hogy az embert fel ne izgassa.

- Hahaha - nevetett Styiriverszky -, hisz ez a Szlamcsik fiskális Homonnáról.

Az volt, a Szlamcsik fiskális; de már akkorra be is nyitott és kirázta a nagy szakálláról az út közben ráragadt port, békanyálat s egyéb oda nem való gezemicét. Szépen volt öltözve, ünneplõ feketében, mintha templomba jött volna.

- Jó reggelt, grófocskám, dusicskám, itt vagyok pontosan, mint a szmrty, mint a halál. Adjon az isten jó munkát!

- No hát ülj le, Leopold, és igyál egy kis szilvóriumot. Aztán láss hozzá a dolgok elrendezéséhez, süssetek, fõzzetek míg én a vasúthoz megyek a vendégért.

- Mikor jön?

- Az egy-óraival.

- Kik jönnek?

- Õ és a titkárja.

- Szakemberek?

Kozsibrovszky vállat vont.

- A báró vadászati könyvet is írt.

- Az a jó, barátocskám - ujjongott Szlamcsik -, mert amiben a német szakember, abból nem tudja semmit. És milyen korú ember?

- Úgy a hetven felé tart.

Szlamcsik a tenyereit dörzsölte örömében.

- A legjobb évek. Már intelligitur nekünk, nekinek nem. Intelligitur majom-évek.

- És a titkárja milyen idõs?

- Az egy Hanck nevû fiatal rokona, vagy huszonöt éves.

- Tapintatlan fickó lesz. Vagyis kecskebak-évek. Jó lesz neki a Komelik Ancsurka. Betanítok õtet.

- Miféle hieroglifekben beszélsz te az évekrõl?

- Hát úgy, hogy minden ember valami években van.

- Nos, és te milyenekben vagy?

- A róka-években, barátocskám.

- Te Szlamcsik, ne igyál többet abból a szilvóriumból, mert te már ittál ma valahol. Érzem a beszédeden.

- De bizony azon nem érzelsz. Mert ez csak egy régi mese. És okos mese. Régibb a szilvóriumodnál. Iszom még eggyel. Egészségedre, grófocskám. Hogy azt mondja… tudniillik a mese mondja: Isten megharagudta Ádámra, amiért az almából evett. Látod, én azóta istenfélõ ember létemre sohase nem eszem almát. És nem iszom almabort. Hát mondom… hol is hagytam el? Isten lecsapta földre embert, hogy halálnak halálával haljon meg. De egy még hátra maradt, hogy mikor haljon meg Ádám meg Éva. A terminus volt kérdéses. Az Úr gondolta, hadd éljenek huszonnégy évig. Addig éri élet valamit. Az ember azonban keveselt eztet, eljött Istenhez panaszkodni. Isten mondja neki: Nye mozsem, Ádámko, daj mi pokoj! Nem tehetek Ádámko, hagyjál nekem békét, éveket mind elosztogattam teremtmények között. Az ember addig nyöszörögte, hogy így, úgy nem igazság, hiszen húszéves koráig nõ, hát mire való az a nagy készülõdés azért a potom négy esztendõért? Isten belátta, és szólt: habes rectum, de már most honnan vegyem éveket? Ej, ha magamnak nincs, kérek kölcsön. (Ebbõl tanulta meg dzsentri adósságcsinálást.) Elhívta hát az Isten az ott közel álló állatokat, elõször a kecskebakot és ettõl kölcsönözte ember számára öt esztendõt, aztán odaszólította a rókát, az is átadott az éveibõl tíz esztendõt, már akkor volt az embernek negyven éve. Isten ráhunyorított Ádámra: »Elég-e, Ádám?« Az rázta az övé fejit: Nem elég, dehogy elég. Ekkor az ökörtõl kért kölcsön az Úr tíz esztendõt. Az is adott (hiszen azért ökör). »Ezekben az években - mondta az Úr Ádámhoz - épp úgy fogod vonni az igát, mint az ökör. Hát kell-e még több?« Ádám mondta, hogy kell. Most már a szamártól vett el tíz esztendõt az Úr. Az ember még mindig többet kívánt, de már nem volt ott a közelben más állat, csak a majom, hát attól kellett elkölcsönözni a többit. No, most már értettél, grófocskám, hogy mit beszéltem?

- Mondjuk, hogy értelek. És igen örülök, hogy éppen a róka-években vagy. Hanem azért eszeden légy, Leopold, és el ne felejtsd, hogy te miniszter vagy, aki azalatt itt toppantál látogatásomra, míg én odajártam a vendégekért.

- Oh persze, hogy el nem felejtem. Egész életemben egy szép emlék lesz.

- Az ebédnél te ülsz a jobboldalamon.

- És hány órára rendeled az ebédet?

- Négyre. A vasútról egyenesen az erdõbe viszem az urakat, és mielõtt még nagyon messze mennénk, Styiriverszky, ki a nyulak eleresztésénél mûködik, lóháton utánam nyargal jelenteni, hogy megérkeztél. Mindennek klappolni kell, úgy ahogy megbeszéltük.

Kozsibrovszky fölkészült, négy vasderes lova már nyugtalanul toporzékolt künn. Két szép puskát tétetett fel a kocsira. Kijött, széttekintett az udvaron, ahol a gazdasági épületek közt ott állottak a gépek költõi rendetlenségben, imitt-amott egy úri kocsi, mintha csak véletlenül lenne ott felejtve. A konyhában a Pestrõl jött szakács sürgött-forgott a kuktával és szedegette a ládákból a magával hozott delikateszeket, hízott ludakat, uborkát, két dinnyét, egy hízott ürügerincet, halat, kaviárt, és az ördög tudná elszámlálni, mi mindent.

A szolgáló künn a konyhaajtóban tördelte a kezeit: »Óh Jézuskám, Jézuskám, mi lesz itt ma?«

Künn az ambituson gyönyörû parasztleányok üldögéltek, viháncolva, ingerkedve a férfinéppel.

Az egyik tót legény megemelte a kalapját.

- Hát velünk mi lesz, méltóságos gróf úr?

- Ti, édes fiaim, megkapjátok a napszámot becsületesen, esztek-isztok és szépen viselitek magatokat. Ennyi az egész. Mikor pedig megjövök, hát szétszéledtek, ki a kertbe, ki az udvarra és úgy tesztek, mintha dolgoznátok valamit. Hogyha pedig hívni találnálak és azt mondanám, hogy táncoljatok egy kicsit, hát táncolni fogtok. Mert voltaképpen azt akarom bemutatni egy külföldi nagy úrnak, mi módon mulat a magyar ember. Ez az egész, amit tõletek kívánok. Hát ti mennyi napszámot kértek ezért? A jegyzõ úr nem alkudta ki?

- Nem szólt semmit, csak ide rendelt.

Összenéztek, sugdoztak egymás közt, végre így szólt a legidõsebbik:

- Az a kérdés, méltóságos uram, hogy hány napig fog ez tartani?

- Nevetséges! Ma délután egy-két óráig. Ha az idegen uraság elmegy, ti is elmehettek.

A parasztember a fejét vakarta. Nem tetszett neki, hogy csak egy napig tart az elfoglaltság.

- Hát Amerikában - mondá kedvetlenül a foga közül - két tallért fizetnek napjára, ami több mint négy forint.

Kozsibrovszky összevonta a szemöldjeit.

- Jó, jó, de mi nem vagyunk Amerikában, barátom, hát nekem ne szemtelenkedj Amerikával. Aztán az nem is rendes munka!

- Hiszen éppen az - ellenveté a nép szószólója -, hiszen ha rendes munka volna, egy szót se szólnék. De hát az ember nincs az ilyeshez szokva.

- Telhetetlen tótok vagytok! - pattant fel Kozsibrovszky indulatosan. - Hej, Baptiste, Baptiste, jöjj kérlek elõ és lõj le közülök egynehányat!

Erre a fenyegetõ rikácsolásra aztán nagy ijedten gágogni kezdtek a szemenszedett szép parasztmenyecskék és leányok. A férfiak pedig engesztelõ húrok pengetésére fanyalodtak.

- Ne tessék rá hallgatni, kérem alásan. Tudja is az? A pálinka beszél belõle. Elfogadjuk, amit ad a méltóságos úr. - Az asszonyok kapnak három koronát, a férfiak két koronát - döntötte el Kozsibrovszky. De ez már ellenkezést szült.

- Hogy lehet az, kérem alásan? Hogy kaphatna az asszony többet?

- Mert az asszonyok szebbek! - felelte Kozsibrovszky.

Minden úgy történt, amint Kozsibrovszky kitervelte. A vonat megjött pontosan, egy elsõosztályú kupéból kibontakozott a porosz báró s háta mögül egy igézõ szépségû asszonyka.

- Özvegy Wraditzné, unokahúgom - sietett õt a báró bemutatni.

Kozsibrovszky már hallott a szép özvegyrõl, kinek férje orosz attasé volt. Harmadéve valami fõúri társasággal az ausztráliai szigetekre kalandozott el vadászni, ahol a bennszülöttek kezeibe került, akik, mivel jó húsban volt, a szó szoros értelmében megették.

Kozsibrovszky meghajtotta magát, a szeme káprázott, olyan szép volt az asszony.

- Boldog vagyok, hogy köszönthetem - mondá; de amint a tömérdek skatulyát, dobozt, bõröndöt kezdte belülrõl lehajigálni Hanck titkár, meg nem állhatta, hogy ne tegyen egy kis szemrehányást a bárónak. - Lássa, kedves báróm, hogy milyen ember ön, volt hozzá kegyetlen szíve, hogy engem elõre nem értesített errõl a nagy örömrõl.

- Unokahúgom engem is meglepett, mikor elémbe jött az indóházba azzal a kijelentéssel, hogy õt is hozzam.

- Úgy, de én csak egy kis könnyû kocsin jöttem önökért.

- Nem tesz semmit. Sok jó ember elfér együtt.

- Ember igen, de a kalapskatulyák és a bõröndök követelõk. Azonfelül pedig társaságról kellett volna gondoskodnom õnagysága számára. Mit nyújthatok én neki, magányos medve, ily viszonyok közt?

- Nyújtson nekem kezet, ez az egész - követelte a bájos özvegy, egy lágy mosollyal.

Kozsibrovszky kezet nyújtott és meg is csókolta az övét a hármas kesztyûvarrásnál.

- Azért csak mégis hibás ön, kedves báró.

- No, ön ugyan szépen fogad engem - szólott közbe az asszonyka, miközben a pakkjait nézegette, majd tréfásan összetette a kis kezeit könyörgésre. - Kegyelem nekem, kegyelem, ne hagyjon itt elvesznem éhen-szomjan az út szélén.

Kozsibrovszky nevetett, tetszett neki az asszonyka tréfája.

- Dehogy is hagynám itt. Hanem azért haragszom, mert egyszer ér életemben szerencse és ez az ön lejövetele, de én azt sem bírom kiaknázni (a báróra nézett szemrehányóan) és ez az ön hibája.

- No, lássa ez már szépen van mondva - hagyta helyben az asszony.

- Hiszen majd csak elcsináljuk valahogy - szólt Kozsibrovszky és a kocsissal tanácskozott magyarul, mire az hozzálátott a táskák összeszedéséhez; egy részét hátra kötözte, a többit a bakra rakta egy garmadába.

Kozsibrovszky ezalatt felsegítette Wraditznét a hátulsó ülésre, melléje ültetvén az öreg bárót, ki teli tüdõvel szívta a balzsamos erdei levegõt.

- Ön pedig, kedves Hanck úr, kuporodjék ide az elõülésre. Biz ez csak kis gyerekeknek való, de a császár se adhat többet, csak amennyije van.

- És ön?

- Én a kocsishoz ülnék, de ezt a helyet a bõröndök foglalják el.

- Eszerint?

- Eszerint én másüvé ülök.

A kocsis kifogta az elsõ két lovat és az ostorhegyest odakapcsolta lógósnak a két hátulsó mellé.

- És mi lesz a negyedik lóval? - kérdé a báró.

- Arra majd én ülök rá - szólt Kozsibrovszky, és amikor mondta, már rajta is ült.

- Az isten szerelméért! - kiáltott fel Wraditz asszony ijedten - hiszen nincs rajta nyereg.

- Hiszen ha még nyereg is volna! - hencegett Kozsibrovzsky, a megindult kocsi mellé vágtatva.

Röpült a három ló, mint a villám, a pompás úton a híres pátriában, »mely jó vizérõl és jó köveirõl ismeretes«, Kozsibrovszky, mint egy középkori levente, ott lovagolt a kocsi mellett, mintha csak a lóbul nõtt volna ki, nem csoda, hogy Kecskeméten nevelkedett, fiúcska korában (az apja mint tiszt feküdt a híres, nevezetes alföldi városban) együtt játszott, együtt élt az ottani szittya porontyokkal, s ott tanulta meg szõrén megülni a lovat. Útközben mindenféle történeteket mesélt az asszonykának, kié ez vagy amaz a kastély, itt egy csata volt, emitt meg az történt; hiszen igaz is, hogy sok minden történt ezen a vidéken… egy borongó várrom balról, egy százados öreg fa törzse, mikor lefûrészelték, egy fazék Mátyás-kori arany potyogott ki belõle.

- Nini! Hát az mi ott? Jaj istenem, de szép!

- Az egy pipacs.

- És szabad azt leszakítani?

- Ha maga parancsolja…

Átugratta a garádot, bement a búzatáblába, hasmánt feküdt végig a lovon, aztán leszakított egyet és elhozta a szép asszonynak.

Az mosolygott rá, megszagolta, de nem volt illata; aztán odatûzte a keblére.

Így mentek majd egy órát, egészen összeösmerkedve. Kozsibrovszky még incselkedett is vele, néha lehajolván, valami hamisságot súgott neki. Az öreg báró megkérdezte:

- Mit mondott a kópé?

Néha elmondta, néha eltitkolta, volt olyan eset is, hogy elpirult.

A szlinyai majornál egy csomó tyúkot látott Kozsibrovszky.

- Tudja, kitõl tanulta Worth az asszonyi toaletteket?

- Ugyan kitõl?

- Hát a tyúkoktól.

- Ugyan menjen, Kozsibrovszky, mert magába hajítom ezt a látcsövet.

- Becsületemre mondom. Én magam ismertem õt, mikor vándorló legény volt. Egy falusi vadászaton voltam, mikor megpillantottuk a legényt az országúton és erõvel kényszerítettük beállni hajtónak. Be is állt szegény, akkor aztán megvendégeltük, beszélgettem vele s láttam, hogy egy rendkívül értelmes iparos. Mondta, hogy Bécsbõl jõ, gyalog utazza be Magyarországot az itt lakó tömérdek elütõ népfajok viseleteinek motívumait látni, tekintettel a nõi toalett harmóniájára, a színek összeegyeztetése képezi fõleg tanulmányai tárgyát, mert ezen fordul meg minden. Volt egy roppant értelmes csõszöm, valami Barkó János, elmondtam neki, hogy miket beszél és tanulmányoz a francia legény: ostobaság, mondá a bajuszát megpödörve, jobban tudja az effélét az öreg isten, aki a tyúkokat öltözteti, tessék csak megnézni, hogy vannak itt a színek összeválogatva, az én anyjukom irigykedve mondja, mikor kopasztja õket: »milyen ruházatjuk van ezeknek!« Eltolmácsoltam Worthnak a csõsz szavait, elgondolkozott, s mikor rá tíz évre beléptem Párizsban a ragyogó üzletébe, a nyakamba borult: »Uram, én mindent önnek köszönhetek.« Nekem? kérdeztem meglepetve. »Az ön tyúkjai aranyakat tojtak nekem. Igen, igen, én a tyúkok színeibe öltöztetem a hercegnõket és grófnõket.«

- Kozsibrovszky, maga bolonddá akar engem tenni.

- Becsületemre mondom, az igazat beszélem. Annyira igazat, hogy azután éveken át én szállítottam neki a birtokomról különbözõ színû magyar tyúkokat, amelyekrõl õ új és új színvegyüléket másolt le. S váltig arra biztatott, hogy házasodjam meg, ingyen fogja szállítani hálából feleségemnek a toaletteket.

- No, lássa. És mégse házasodott meg?

- Mert nem találtam kedvemre való asszonyt egész tegnapig.

- Tegnap hát mégis talált?

- Azért mondtam tegnapot, mert a mai napot már nem mondhatom.

Oly közel hajolt Wraditznéhoz, hogy a ló feje egész odaért és szájából a hab a mantillájára csöppent.

- Jézus Mária Szent József - sikongott az asszony -, miket csinál maga itt? Megy el innen mindjárt ezzel az utálatos állattal!

Elõre lovagolt, mintha megneheztelt volna. Wraditzné a kocsis hónalján át látta csak a délceg lovas körvonalait, mialatt a nagybácsival beszélgetett, ki egyre dicsérte a vidéket: »Milyen szép ország ez!« Egy-egy patak csergett le a hegyekrõl. »Nézd, nézd, Ninette, milyen elragadó.« Másutt a csipkerózsa virágzott. »Ninette, Ninette, de fölséges valami.«

Ninette azonban inkább a lovast szerette látni és az ernyõje nyelével odébb piszkált egy kalapdobozt, hogy a kapott nyíláson ne veszítse szem elõl.

A nagybácsi észrevette az asszonyi ravaszságot és így szólt:

- Nekem úgy tetszik, Ninette, hogy téged érdekel az az izé… ez a gróf.

Wraditzné vállat vont.

- No, azt éppen nem mondom. De meg kell adnom, hogy nem afféle mindennapi ember, akibe a lélek hálni jár. Semmi sablon. Van benne valami erõsen férfias. Egy valóságos vadember.

- S neked a vademberek rokonszenvesek. Természetesen. Mert õk ették meg a férjedet. Hálával tartozol nekik, Ninette.

Az öregúr szeretett csipkelõdni.

A Nepomuki-hídnál letért Kozsibrovszky az országútról és intett a kocsisnak, aki átcsapott a dûlõútra a penegei réteknél s nyomában ment mindenütt a lovasnak, a kenderáztatóknál balra fordulva, egyenest az erdõnek.

- Ez már az én erdõm - jelenté Kozsibrovszky, a báró mellé lovagolva.

- És hol van a kastély?

- Az erdõn túl.

- Hát a szántóföldek?

- Azok a kastélyon túl. De látni fogjuk egy részüket odamenet.

- Talán néznénk meg elõbb a kastélyt?

- Ahogy tetszik. Én azonban az erdõt ajánlom.

- Helyes. Mi az a fehér ott a szélén?

- Az egy kis sátor, némi frissítõket rendeltem oda, mert az ebéd késõbb lesz.

- No, az nem fog ártani, ugye, Ninette?

- Valamit falatozunk, aztán bejárjuk az erdõt, hoztam az urak számára két puskát is.

- Igaz, igaz, hiszen ön nem vadászik.

Gyönyörû tavaszi idõ volt, a tiszta fehér égen egy folt, egy felhõ sem látszott, a nap nem sütött, nem tûzött izzó sugarakkal, majdnem közömbösen lógott le fölülrõl, mint ahogy a tojás sárgája úszik a saját fehérjében. A füvekben ezer élõlény nyüzsgött, mozgott, az erdõbõl elõtörõ patakban fürge pisztrángok evickéltek és ficánkoltak. Egy parasztfiú egy egész kosárral fogott, éppen szembe jött velök.

- Nini, pisztrángok! Hohó, pisztrángok! - kiáltott fel a báró kellemesen meglepetve, mert nagyon szerette a pisztrángokat - kié ez a patak?

- Ez is az enyém - felelte Kozsibrovszky.

A báró gyöngéden meglökte ujjaival Ninettet, akinek tekintete elbolyongott az erdõ csodálatos színein, a kékes-zöld borókáktól kezdve az aranylevelû fenyõig.

- Hallod, Ninette - szólta el magát -, a patak is a mienk.

Kozsibrovszky vidáman mosolygott befelé, gondolván magában, hogy a pisztrángos parasztfiú szerepeltetése jól sikerült, s ezzel elõrelovagolt a sátorhoz.

Ott szép két parasztleány sódart, meleg teát; hideg tojást, vajat, némi süteményt és pezsgõt szolgált fel a vendégeknek, akik leszálltak, s láthatólag jó benyomást gyakorolt rájok a jó reggeli, itt a vadak közt.

- Sapperlot! Hisz ez fejedelmi dolog!

Kozsibrovszky meghajtotta magát.

- Szegények vagyunk, uram, de jól élünk.

A sátor mellett hatalmas rõzsetûz égett, s egy urasági huszár szalonnát sütött a nyárson a tûznél, annak sercegõ zsírját kenyérre csöpögtetve; a szalonna mind pirosabb lett, a kenyér mind feketébb, kormosabb.

- Hát ez mi? - kíváncsiskodék Ninette halkan. - Mit süt ez az izé, ez a generális úr? (Legalább generálisnak kellett képzelnie az ezüst sujtásokkal kiteremtettézett huszárt.)

- Ez a magyarok legkedvesebb nemzeti étele. Nem akarja megkóstolni?

Wraditzné ránézett azzal a csiklandozó tekintettel, mely a legmélyebb vizeket is megzavarja.

- Maga a halálomat akarja, Kozsibrovszky.

- Maga gyáva! - incselkedett vele a gróf, aki eközben falatozni kezdett a szalonnából s apró kockákban nyelte le a kése hegyérõl.

- Hogy nem merem? Igazán azt hiszi, hogy nem merem?

- Én azt.

- Hát akarja? - mondá fürkészõ tekintettel, a témához nem illõ mélabús, rejtélyes hangon.

- Persze hogy akarom.

- De mi haszna van belõle?

- Azt már igazán nem tudnám megmondani.

- No, hát adja ide - kiáltott fel s kedves kacaja megcsendült az erdõben.

Behunyta a szemeit és közelebb lépett Kozsibrovszkyhoz, miközben a száját kitátotta, felsõ testének kedveskedõ himbálásával, mint a kis gyerekek szokták, mikor valami jó bácsi a kinyújtott nyelvükre rátesz egy kis cukorkát.

Kozsibrovszkyt valami olthatatlan vágy fogta el, hogy inkább egy csókot raboljon ezekrõl a kívánatos ajkakról, mialatt a szemek be vannak hunyva, de báró Knopp véletlenül éppen oda nézett, s így mégis csak a szalonnát nyelette le a szép asszonnyal.

- Hiszen nem is olyan rossz - kiáltott fel, mikor már túl volt rajta.

- Mindent meg lehet szokni - szólt közbe nagy bölcsen Knopp báró. - Vegyük csak a szegény párizsiakat, akik a patkányt ették az utolsó hadjárat alkalmával.

- Brr! - szörnyûködött Ninette - mily utálatos állat!

- Vagy a vadakat, akik a férjedet megették - folytatá a báró.

- Jaj, bácsi, ne emlegessen ilyeneket.

Ezalatt Kozsibrovszky hazaküldte a kocsit, megrendelvén, hogy még egy másik kocsival térjen vissza, az erdõnek a nyugati részénél állván meg, a previstyei tónál.

- Most pedig vegyék a puskákat, uraim, és nézzük meg az erdõt.

- Hova küldte ön a kocsit? Csak nem akarja, hogy gyalog maradjunk itt a vadonban? - aggodalmaskodék az asszonyka.

- Ellenkezõleg, azért küldtem el ezt az egyet, hogy kettõ legyen belõle az erdõ másik oldalán.

Knopp és Hanck puskát fogtak és megindultak a hatalmas õsfák között, melyeknek mindenike külön-külön érdekelni látszott a bárót, de kivált a furcsán nõtt példányoknál állott meg nagy kedvteléssel.

- Hány éves lehet ez? Teringettét, de remek jószág! Kár, hogy nem hoztad el a fényképezõkészüléket, Ninette!

Hátul Kozsibrovszky ment Wraditznéval s segített neki erdei virágokat szedni; kökörcsinek nyíltak az erdõben és kékes tüzû, gyönyörû flammirolák.

Alig indultak el, alig léptek egyet-kettõt, Wraditzné fölsikoltott.

Mindenki oda nézett. A báró ijedten eresztette le a puskát.

- Mi bajod?

- Valami megcsípett. Jaj!

- Szent Isten, talán valami kígyó? Nincsenek itt viperák?

- Nincs, nincs - sietett Kozsibrovszky megfelelni, s feltúrta cipõje sarkával a harasztot, mire elõvillant egy hatalmas szarvasagancs.

- Ehol van, ni! Õnagysága rálépett az agancsra, s a finom topánkáján át megszúrta az agancs.

- Teringette! - lelkesedett a báró, fölemelvén az agancsot. - Ez már valami. Nézze csak, Hanck barátom. Ez egy igazán nagy szarvas-uraságtól levetett toalett-darab. Ezt magunkkal visszük!

- Nem érdemes azt kézben cipelni - szólt Kozsibrovszky fitymálólag. - Van itt annyi, mint a rög. Majd találunk késõbb is eleget. Figyelmeztetem az urakat, vigyázzanak, hogy hova lépnek.

Kozsibrovszky igazat beszélt. Agancs volt bõven mindenfelé. Alig haladtak egy félkilométernyit, mikor a báró is észrevett egyet a talpainál. Ki se kiabálta, mint okos üzletember, csak a szemével hunyorgatott titkon a titkárjának, mire az visszaszólt csendesen:

- Én is látok egyet. Nini, ott a kökénybokornál.

A báró közelebb lépett hozzá és a fülébe súgta:

- Bolond emberhez jutottunk, barátom; ennek fogalma sincs, hogy milyen kincse van ebben az erdõben. Mit gondol ön, kedves Hanck?

- Én azt gondolom, hogy meg kell venni.

- Meghiszem azt - felelte egész extázisban -, de mit gondol ön, mennyire fogja tartani?

A titkár nem felelt, csak némán mutatott a messzi tisztásra, ahol a hegyrõl lecsurgó pataknál egy szomjas õzbak ivott.

A báró kezében reszketett a puska a kellemes fölindulástól, de Hanck elsütötte a magáét, s az õzbak egyet fordult a saját tengelye körül és leesett holtan.

- Brávó, Hanck! Bravisszimó. De nem kár az állatért? Szabad-e ilyenkor õzet lõni?

- Bakot igen - felelte jókedvûen Kozsibrovszky -, a kímélet csak az õzhölgyeket illeti.

E pillanatban két nyírfajd-kakas röpült fel. Knopp báró célzott, és az egyik kakas lezuhant. Ezt maga Belzebub ördög rendezhette csak így, aki nyilván Kozsibrovszkynak segített.

- Ez szép lövés volt - gratulált a bárónak Kozsibrovszky.

- Prenumerálok a kakas tollaira, bácsi, a szürke kalapom mellé - kellemeskedett Wraditzné.

- Jó, jó, megkapod - mondá báró Knopp, egy oroszlánvadász gõgjével, majd Kozsibrovszky felé fordult. - Ej, mi volna ez! De mikor Oroszországban vadásztam, az Orloff barátom birtokain, éppen a szívét lõttem meg a medvének, a kellõ közepén. Vannak itt medvék?

- Én nem tudom - felelte Kozsibrovszky jámbor arccal -, de talán vannak. Kedves erdõcske ez. Éppen azt produkálja az én becses vendégeimnek, amire szükségük van, amit a vadászati kalendárium kíván, õzbakot meg nyírfajdot, de még ez bizonyára nem minden itt. Azt az egyet hallom, hogy szarvasbõgések idején tele van szarvasokkal. A hím szarvasok háremei itt tanyáznak, kivált õsszel. Egész nyáj tehén bõg itt együtt. De akad azután egyéb is, erdei szalonka, sõt nyúl is van. Nem valami bõven, de mégis akad, ha az ember a nyúlpecsenyét megkívánja.

Mindezt szerényen mondotta, mint aki nem helyez rá súlyt. Nagy lurkó volt. Jól tudta, hogy most a nyulak következnek. Az elsõ puskalövés volt a jel a zsákok kibontására.

Alig is nézték meg zsákmányaikat a Nimródok, Knopp báró gyönyörteljesen kiáltott fel: »tíz aranyat adnék most egy mûtömõért.« Kozsibrovszky megígérte, hogy kitömeti, de ezt meg Wraditzné ellenezte, aki a tollakra szerzett már ígéretet. Hanck a kiszenvedett õzbak mellett állt, mintegy megrendülve a saját ügyességétõl, míg elõjött a hajdú egy talyigával, melyen eredetileg az ételeket hozták, s fölszedte a két elesett állatot. A talyigát egy filozófus szamár húzta, aki bõgni kezdett elkeseredésében, hogy az folytonosan nehezebb lesz.

Az erdõ alakja olyan volt, mint egy kalap, köröskörül a karimáján jól lehetett járni, de az emelkedése nem igen látszott megközelíthetõnek; vakmerõ favágók ugyan fölmehettek volna, mert hiszen fölmegy már a mai ember a torony tetejére is, de a fákat, ha kivághatják, legfölebb csúsztatni lehetne; mindamellett, vagy hogy éppen ezért, gyönyörû helyekben nem szûkölködött, hegyi patakok rohantak le, mint ezüst pólyák, mély utat vágva maguknak a vörössárgás agyagban. Aztán, ha az ember föltekintett a fák közt a magasba, a titokzatos sûrûségekbe, szinte belekompolyodott a csodálatos világba. Voltak olyan helyek is, ahová már a nap egy pár száz esztendõ óta nem sütött; itt nõttek azok a dacos, istentõl elrugaszkodott növények, amelyek egészen a föld gyermekei és a napfényhez semmi közük, gombák, gümõk és mindenféle mohok. Egy helyütt nagy kõ alól pompás savanyúvíz-forrás csergedezett.

- Ez ám a víz, uraim - dicsekedett Kozsibrovszky. - Ilyet a német császár se iszik. Tessék ezt megkóstolni.

A hajdúnál volt pohár, sorba megkóstolták, a báró két pohárral ivott.

- Isteni nektár! - jegyzé meg önelégülten. - Ez már víz.

- Aki ebbõl iszik, száz évig él - biztatta a tulajdonos. - Ezt itt úgy hívják, hogy csevice.

- Lehet ezt szállítani? - kérdé Wraditzné. - Nekünk csak az a hitvány Apolináris-unk van.

- Nem lehet. Ha messzire viszik, megtörik, megposhad - felelé Kozsibrovszky.

- Nagy kár.

- Dehogy kár - vágott közbe Knopp báró mohón. - Éppen az a jó. Mit ér nekem egy olyan dolog, ami másnak is megvan? Becse csak annak van, ami ritka, amit más csak nehezen szerezhet meg, vagy sehogy.

- Te nagyon önzõ vagy, bácsikám.

- Te meg nagy csacsi vagy, húgocskám. Magad ellen beszélsz. Mit érnél te például, ha minden asszony szép volna? Hát nem igaz? Mi? Hát nem szellemes ez tõlem, mi? Szóljon hát, Kozsibrovszky gróf, mi?

- Nem igaz - felelte Kozsibrovszky -, mert az ön húga akkor is a legszellemesebb, legkecsesebb asszony lenne.

Wraditzné egy nagy páfránnyal, mint egy karddal vállon sújtotta Kozsibrovszkyt.

- No, hallja! Ön a legjavíthatlanabb hízelgõ.

Cup, cup, megzörrent egy gally itt is, ott is, a szikláról egy nyúl ugrott le, majdnem ráesett a Wraditzné kalapjára, amelyen orgonavirág nyílott, egy másik nyúl odább ugrott, le a lejtõrõl, alig néhány lépésnyire. Hanck úr kezébõl kiesett a pohár, de szerencsére nem tört össze. Knopp báró idegesen kapkodott a puska után, míg eszébe nem jutott, hogy a nyúl most tilalmas. Rendkívüli, szinte bohókás jelenet fejlõdött most ki a selymes pázsiton, mely a forrás körül elterült, hol egy jókora darabon csak egy odvas fa állt, melyet vadméhek csoportja döngött körül. Nyulak csörtettek elõ keletrõl, nyugatról, délrõl, mindenünnen oly sokaságban, mint az egerek. Megriadva futottak át a rétecskén föl hegynek, le hegyrõl, keresztezték egymást, mintha francia négyest táncolnának. Némelyek egyenesen feléjök rohantak, aztán riadtan fordultak vissza, különféleképp változtatva irányukat.

- Mi az ördög ez? - mormogott Hanck úr. - Megbolondultak ezek?

- Ez az erdõ meg van bûvölve - lelkendezett Knopp báró. - Ez rendkívüli. Mit csinált ön itt, kedves gróf?

- Én? Semmit - felelte Kozsibrovszky természetes hangon. - Én csak egy rendkívülit látok, egy nimfát, de azt ön hozta magával.

- Hát ez a tömérdek nyúl, uram, ez rettenetes!

Kozsibrovszky vállat vont.

- Hát tehetek én róla, hogy úgy felszaporodtak? Én nem bántom õket, õk se bántanak engem. Megférünk hát szépen a birtokon.

- Sapristi, ilyesmirõl fogalmam se volt.

- Hátha még beljebb megyünk.

Mentek azután beljebb, mindenütt a laposon, és jöttek, egyre jöttek a nyulak, mint a sáskák, zörgött a haraszt, zizegtek a bokrok, megvillantak fénylõ szemeik.

- Érzik a zsiványok, hogy közéjük nem lõhetünk.

A báró homlokán izzadságcseppek folytak az álmélkodástól és a lelkesedéstõl.

- Hogy adja ezt a birtokot, Kozsibrovszky?

- Ugyan menjen! Hiszen még nem látta a birtokot. - Mégis, mire tartja az árát? - türelmetlenkedett Knopp báró.

- Majd megbeszéljük otthon a szobában; tudja, hogy én vagyok az Olcsó János, velem könnyû elbánni, de elõbb lássa meg, hogy mit vesz. Menjünk csak beljebb. Vagy menjünk talán az erdõ felsõ részébe, lesz ott még egyéb vad is.

A báró ránézett, hitt neki szentül.

- Milyen vadat gondol fönt?

- Mindenfélét - mondá szokott rejtélyességével.

- Talán csak nem gondolja, hogy bölény is van?

- Meglehet - mosolygott Kozsibrovszky.

S csakugyan, e percben dobaj támadt a mélységes csöndben, mint mikor valami nagy állat közeledik messzirõl.

- Pszt, mi lehet ez?

Megálltak, hallgatóztak. - Onnan jön. Nem. Eminnen jön. De bizony mégis amonnan jön. Föl a puskákat!

Hát egy lovas alakja bontakozott ki a fák közül; Styiriverszky jött, az uraságok felé száguldott, megemelinté a kalapját és jelenté németül:

- A földmívelésügyi miniszter õexcellenciája várja a grófot sürgõs ügyben.

Kozsibrovszky a homlokára ütött.

- Teringettét, elfeledkeztem róla. Tegnap sürgönyözött, hogy jön, s úgy kiment az eszembõl, mintha egy rossz szél fújta volna ki. Bocsánat, kedves báró Knopp, de olyan vastag tapintatlanságot követtem el, mint házigazda, hogy nekem azonnal haza kell mennem.

- Természetesen, kétséget se szenved.

- Ha tehát ön meg akarja tekinteni az erdõt még bõvebben, amit nem ajánlhatok eléggé, itt hagyom Baptistet, aki olyan titkárféle nálam, s majd mindent megmutogat. Apropos, Baptiste, hol vannak a fogatok?

- Azt hiszem, fölösleges - mondá Knopp habozva.

- Az erdõ szélén, gróf úr, a nyírfáknál - felelte Styiriverszky.

- Menjünk mi is - vélte Wraditzné. - Az egyik bükkfa olyan, mint a másik bükkfa.

- Hát menjünk - hagyta rá a báró és megindult.

- El vagy már fáradva, Ninette, mi? Hopp! Tausend krucifix! Már megint megbotlottam egy agancsba.

Fölvett egy szép agancsot, gyönyörködve nézegette, aztán odatette a talyigára a kakas és az õzbak mellé.

- Eredj elõre, Baptiste, mutasd az utat.

Styiriverszky lépésben haladott pej lován, aláhajolva, ahol kellett az ágak szeszélyes szövevénye miatt. A társaság utána lépegetett hatalmas faóriások lombozata alatt, festõi szépségû helyeken.

Egyszer az egyik hajolt le, máskor a másik. Az erdõ, mint egy jó nagyapó, osztogatta a kincseit, mindenki számára volt valamije. A hajdú, aki a talyigát tolta, gombákat talált (azokat viszi haza a feleségének). Knopp agancsokat keresett s talált is vagy hatot. Wraditzné rubintpiros szamócák után futkosott, valahol ki is szakította ráncaiból a szoknyáját, mely olyan finom volt, mint a mák harangvirágja. Hanck ellenben nyers taplóra bukkant s vitte diadalmasan, mint valami klenodiumot.

Styiriverszky nyomán csakhamar oda találtak a hintókhoz, mind a kettõbe négy-négy ló volt fogva. Kozsibrovszky fölsegítette az elsõbe Wraditznét a bácsijával s maga átellenbe ült, úgy, hogy a térdei minden zökkenõnél összeértek a szép asszonyéval, pedig sok zökkenõ volt a barázdás, hepehupás szántáson. És ez igen kedves dolog volt, az effajta surolások rövidítik az utat, a térdek pedig egy csöppet sem kopnak el. Hanck a második kocsiba került és maga mellé szedte a vadászzsákmányt, az õzet és az agancsokat.

Kijutván a dûlõútra, egy kanyarulatnál szép kis völgy nyílott ki lapos földekkel, hol így szólt Kozsibrovszky:

- Ezek mind az én földjeim.

A kocsis pedig hajtott sebesen, mint az istennyila.

A földeken munkások sürögtek, forogtak, hogy mit csináltak légyen, alig lehetett kivenni; leányok mostak a pataknál és valami melankolikus tót dalt énekeltek. Nagyon szép volt az, Wraditzné tapsolt és észre se vette, hogy a Kozsibrovszky lába az õ kicsike lábacskájára csúszott valahogy és nyomja egy picinykét, de hát olyan nagyon szép volt a dal. Az egész mezõn csupa elevenség, sáncot ástak, trágyát hordtak ki, lucernát kaszáltak, egy helyütt a lovak legeltek, a kölcsönkért hintók lovai egy rakáson egész ménesnek látszottak.

- Mind az ön lovai?

- Természetesen.

- De hát minek annyi?

- Hát csak. Nem szeretek gyalog járni.

- Mit dolgoznak ilyenkor? - kíváncsiskodék a báró.

- Mindenfélét. A jó föld olyan, mint a jó feleség - felelte Kozsibrovszky -, mindig foglalkozni kell vele.

- Pedig azt hallottam - mondá a báró -, hogy a földet pihenni kell hagyni.

- Bah! - nevetett Kozsibrovszky - hát nem pihen azért az asszony, ha a legyeket elhajtják róla, vagy a derékalját, paplanját közben megigazgatják?

- Hm. Ón úgy látszik, passzionátus nagy gazda, kedves gróf. Gratulálok önnek.

Most egyszerre kibontakozott a fák mögül a kastély, két ódon tornyával, érdekes kiugróival, zöld zsalus ablakaival.

- Ah! De kedves, de gyönyörû!

Knopp báró el volt ragadtatva, Wraditzné nemkülönben és most már õ nyomta meg a pici lábával a Kozsibrovszky nagy csizmáját a lábaikra terített pléd alatt.

- Nézd csak, Ninette, nézd csak, Ninette. De te olyan vagy, édesem, mint egy pipacs. Nincs valami lázad, szívecském?

- Nincs, nincs, bácsikám, csak a szél fújta ki az arcomat.

És még jobban megnyomta a Kozsibrovszky lábát.

E pillanatban megkondult az egyik toronyban ünnepélyes középkori hangon egy harang, kling, klang, kling, klang.

- Aha! - szólt Kozsibrovszky. - Ez annyit jelent, hogy a szakácsné most kezdi befõzni a levest.

- Jaj, istenem, még nekem toalettet is kell csinálni.

- No, az ugyan fölösleges lenne.

- De hiszen le van szakítva a felsõ szoknyám. Hát nem tudja? Mikor pedig talán éppen maga lépett rá.

- Ej, mit tesz az? Kevésbé szép-e azért a rózsa, mert a felsõ szirma meg van hasítva?

Ezalatt a gazdasági udvarhoz értek, hol különféle gépek hevertek szanaszét. Kozsibrovszky elég ügyes volt azokra irányítani a figyelmet a maga könnyed módja szerint.

- Gépekkel a modern idõkre becsületesen be vagyok rendezve, uti figura docet, hanem azét a múlt idõkrõl se feledkeztem meg. Ezekhez is van két ugató kutyám. - És a két terpeszkedõ muskétás ágyúra mutatott, melyek a kastély belsõ bejáratának szolgáltak díszéül. Másutt két áloé szokott a bejáratnál lenni, itt két ágyú tátongott.

- Nem valami rablólovag maga? - kunkogott Wraditzné, incselkedõ megszeppenéssel.

- Hiszen ha az volnék, nem is jönne ki többé innen.

- Ugyan mit csinálna velem, híres?

- Hát itt tartanám örökké - mondá Kozsibrovszky pátosszal.

- Igen ám, ha el nem adná a kastélyt a bácsinak, de így én megint visszakerülnék hozzá.

- Persze, magának ebben is szerencséje van.

Átmentek nagy dobajjal a hídon, mely valaha felvonó volt, s megálltak a tornác elõtt. Kozsibrovszky leugrott, lesegítette Wraditznét, úgyszólván átnyalábolta és úgy tette le a kocsiról. Könnyû volt, mint a pehely, és törékeny, de azért nem történt egyéb baja, mint hogy a Kozsibrovzsky bajuszos ajka ez õsi magyar ceremóniával történt leemelés mûveletében valahogy odaért a Wraditzné picinyke füléhez és felhorzsolta olyan pirosra, mintha elfagyott volna.

- Itthon vagyunk az én falusi odumban.

Karját nyújtotta Wraditznénak s úgy vezette végig az oszlopos folyosón az ajtóhoz, mely a szalonba nyílt.

- Mit gondol maga énfelõlem? - suttogta az asszonyka duzzogva.

- Tudom is én - lihegte -, el vagyok kápráztatva, mámoros vagyok, nem találom az eszemet.

- Hát semmi rosszat nem gondol?

- Tudok is én már gondolkozni!

Pedig éppen arról gondolkozott, hogy milyen jó dolog lenne abból, ha most ezt a kastélyt és birtokot eladná jó áron Knopp bárónak és az visszatérne hozzá az asszonyka útján, hozván magával több kastélyokat és birtokokat. Lopva nézegette szép termetét, vidám, édes arcát, a pillanat hevületétõl fölkavart tekintetének melegségét, és amint éldelegne ezeken, koponyájának egy másik fiókjából kilépett a másik esze is, mert Kozsibrovszkynak két esze volt és az egyik mindig disputált a másikkal; hát ez a másik ész rámordult az elõbbire. Az asszonyka nagyon szép, kétségkívül kedves is, ennivaló, de kacérkodni is szeret, nagyon is hamar belejött a lábnyomogatásba, minden játékok közt a legveszedelmesebbe. Kastélyai talán lesznek a jövõben, de mi mindenféle tarka macskái lehetnek a múltban. Ki tudja, a szegény Wraditz úr is nem úgy járt-e, mint ahogy a Kozsibrovszky szarvasai, hogy az ausztráliai szigeteken életével egyszerre a szarvait is elhullatta.

A szalonba nyitva, ott várt már rájuk Szlamcsik úr, aki kordiálisan a nyakába ugrott, megölelte, megrázta a Kozsibrovszky kezeit, mintha száz esztendõ óta nem látta volna.

- Kriszti Gott, bruder. Kedves, édes barátocskám!

Kozsibrovszky sietett bemutatni a vendégeit.

- Báró Knopp és unokahuga, Poroszországból. Hanck titkárjuk. Õexcellenciája a földmívelésügyi miniszter.