»SRAMKO BÁCSI«

1872

Csupa négy lábú emberek, azaz: egyik sem nagyobb négy lábnál. Azért nevezték el õket »Kolibri-családnak«. A leányok még kisebbek, mint a fiú; ha cipõikrõl lenyesegetné az ember a magas sarkat, a fejrõl pedig a búbos »chignont«, górcsövön volna õket kénytelen nézi, - ha ugyan valakinek lenne akkora bolond passziója, hogy õket nézegesse.

Pedig már nem mai leányok: az édesanyám még rövid ruhát hordott, mikor bálozni kezdtek. Azon hitben kezdtek pedig bálozni, hogy õk lesznek a bálkirálynõk; hanem hát igazságtalan a világ! irigy lánybarátnõik összebeszéltek a fiatalemberekkel, hogy a Poroszy-kisasszonyokat nem kell táncba vinni: hadd áruljanak petrezselymet.

A Poroszy-lányok minden új bálon megpróbálták, hogy ki nem hûlt-e azóta a világ irigysége. Hanem a világ irigysége nagyon izzó volt, nem hûlt ki soha. A Poroszy-kisasszonyok sohasem lehettek bálkirálynõk.

Pedig az õ nagy hiúságuk tükre azt mondta: nekik van a legbájolóbb arcuk és a legdélcegebb termetük. Hogy valamivel kisebbek a többieknél, az csak elõnyükre szolgál: ami kicsi, az hercig.

A legidõsebbet Kamiliának hívták. A keresztanyja nagyon pazarló lehetett, mikor ilyen nevet vesztegetett rá; no, de nem került pénzébe, van a naptárban elég. Kamilia barna volt, mint az éjszaka, minden fekete volt rajta, még a fogai is (persze akkor, mikor még voltak), csak az orra vörös és a szeme szürke.

A másik testvér Viola volt, halavány, sovány teremtés, nagy, kidülledt kékes szemekkel, átlátszó arcán kidudorodást képeztek a dagadt kék erek, az orrának az a tulajdonsága volt, hogy nagyon nagynak látszott.

A harmadiknak pisze orr jutott osztályrészül, de azért mégis õ volt legszebb a Poroszy-kisasszonyok közt. Nagyon szépen tudott mosolyogni. Igazi eleganciával. Bágyadtan beszélt mindig, mintha ki volna fáradva, de azért szavaiban sok volt a szellemdúsból és pikánsból. Ez a vegyülék képezte társadalmi mûveltségét. Aztán az arca sem volt rút, egy kis kósza himlõ egészen megszépítette harmadéve. Egyébiránt Rózsának hítták.

Mind a három virág volt, csak kertészlegény nem akadt hozzájok.

És ennek sem volt más oka, mint a gonosz, az irigy világ!

Ott vannak például az Egérdy-lányok, a szép termetû Ilonka, meg a kis fekete Nellike, hiszen az igaz, hogy elég csinosak, de azért mégis mint irigykednek a Poroszy-kisasszonyokra; udvarlóik elõtt annyira ócsárolják, élcelik õket, hogy aztán azok a bolond fiatalemberek, még ha a szívük hangosan dobog is a Poroszy-kisasszonyokért, nem mernek oda járni a világ nyelve elõtt.

De csak hadd járjon másüvé a fiatalság, hadd koptassa másoknak küszöbét, hadd bolondozzon, enyelegjen a kacér szüzecskékkel, azért ha komoly házasságra kerül a dolog, tudom, rátalálnak a Poroszyék házára is!

Az ezüst ezüst marad, még ha nincsen is forgalomban, s mikor választásra kerül a sor, oda sem néz mellette a rézkrajcárnak senki...

Hanem hát olyan gonosz idõk jártak, hogy az ezüstöt senki sem akarta beváltani, akár ott ehette a penész. A Poroszy-lányokat minden áldott farsang meghagyta a másik farsangnak.

A »Pester Lloyd« hirdetései, a mindenféle titkos kiházasító intézetek, a Pompadour-paszta, rizspor, rezeda-olaj nem használtak körömfeketényit sem.

Most már az élcek is megszûntek. A kor tiszteletre méltó és nem szabad kigúnyolni a fiatalságnak, a Poroszy-kisasszonyok elérték a tisztes kort, s ez elég ok a meg nem szólásra a társadalmi fogalom szerint, a társadalom pedig nagy úr, akivel nem jó kikötni.

Csak az Egérdy-lányok nem hagyták abba a csipkedõ elménckedést.

Õk a nagy urakban is csak rabszolgákat látnak, akik nekik tömjéneznek; elõttük nincsen nagy úr. Õk fumigálják a társadalmat. Azért is gúnyolni kell a vénlányokat, minek születtek olyan csúnyáknak és olyan régen...

Engem is a kis Nellike vett rá, hogy írjam meg a »Kolibri-család«-ot versben; hanem én azért sem engedelmeskedem, amint méltóztatik látni, mert csak prózában írom le - novellának.

Ott laktak az Apáca utcában, egy földszinti bérházban. Nagyon csendes, elhagyott utca volt, melynek az egyik vége kivezette az embert a városból, a másik pedig bevezette a temetõbe. Fiatal ember sohasem fordult meg ez utcában, kivált mióta az öreg uzsorás Jebuzeus, ki Poroszyék tõszomszédságában lakott, azt a bolondot tette, hogy adósai elõl megszökött a másvilágra.

Ettõl tanulhatnának becsületet a hitelezõk!

A három Poroszy-kisasszonynak csupán egy szobája volt, a többi három szobát a »papa« és fivérök, Kálmán foglalta el, ki nagy »zseni«-nek tartotta magát és a prókátorsággal foglalkozott. Néhány rossz cikket írt a »Haza« esti lapjába, melyeket a szerkesztõ valahol hátul a »Nyílt Tér«-ben nyomatott ki, s melyek Poroszy Kálmánnal elhitették, hogy õ lángelme, ki hivatva van országokat mozgatni. Fumigálva beszélt minden nagyságról: Anglia alkotmánya nem ért neki fa-garast sem, a »Code Napoléon« merõ ostobaság, dr. Neruda híres beszéde fércmû volt elõtte. Csak egy okos embert ismert: maga magát.

De mi - szerencsére! - ismerünk még több okos embert is.

Ott van például a kétdiplomás férfiú: Zemák Sámuel, ügyvéd és okleveles állatorvos.

Ezen a néven azonban senki sem ismerne rá. Az õ igazi titulusa »Sramko bácsi«. Õ maga is így szokta magát aláírni, még mikor a peres iratokat is »szignálja«, ami különben nagyon ritkán történik, mivel Sramko bácsinak évenkint egy pörénél alig van többje, az is rendesen valami olyan desperátus ügy, mellyel a perlekedõ klienst minden »renomirt« irodából kidobták, s melyet aztán az elvisz Sramko bácsihoz: hadd mulassa rajta magát a jó ember esõs délutáni napokon, mikor a korcsmába nem lehet elmenni, - hadd veszítse el emberséggel, aztán hadd szidja három hónapig a törvényszéket, amiért nem volt annyi becsület benne, hogy ezt a csip-csup pert neki »lazsírozta« volna.

Állatorvosi tudományával még kevesebbet keres a jó Sramko bácsi. Mondják ugyan, hogy valamikor az ötvenes években kigyógyított egy beteg vizsla-kutyát, de az is úgy hálálta meg tudományát, hogy az operáció alkalmával kegyetlenül megharapta jobb kezét.

No, de ilyen a világ is!

A tudományt nem becsüli semmire sem, a hazafiúi érdemnek oda sem hederít.

Szegény Sramko bácsi valamennyi tisztújításon megbukott mindig. Akart már lenni szolgabíró, tiszti ügyész, ülnök, és mégsem lett meg semmi.

Pedig hát odahaza, a nagy festett »sifonír«-ban két rendjel álmodozik arról a dicsõségrõl, melynek õk néma képviselõi; az egyiket a magyar forradalomban mint honvédkapitány kapta »hû szolgálatai fejében«; a másikat mint »Bach-szisztémbeli« hivatalnok, szinte »hû szolgálatai fejében«.

Egy kolosszális ellentmondás.

Más embert ilyen rendjelekkel 61-ben »eltemettek« volna, 64-ben feltámasztottak volna, 65-ben fõispánná neveztek volna, de Sramko bácsi olyan alak, kinek nem veszik rossz néven a »schwarz-gelb« medáliát, és nem róják fel dicséretül az ezüstkoronás érdemkeresztet.

Ki tudja, miért kapta õket?

Talán csak úgy véletlenül jutott hozzájuk, valami elesett bajtársa kabátjáról vette le a forradalmi csatákban az egyiket, s talán nagyon alázatosan kezet talált csókolni valami excellenciás nagy úrnak, azért kapta a másikat!...

Sramko bácsi nem árt, nem használ a légynek sem. Igazi szelíd gyámoltalan tót ember »Trencsin országból«, kinek tej foly az ereiben, hanem az is aludttej - vér helyett.

Pedig milyen emberevõ marcona alak, az ember azt hinné, hogy egyenesen hadseregek élére van teremtve: egy ölnél magasabb termet, majesztetikus fõ, torzonborz, gesztenyeszín bajusszal és szakállal, égbe vágyakozó sörtehajjal. Egyebe nem is vágyakozik az égbe, csak a haja.

Hanem arra mégis nagyon büszke volt, hogy õ a legnagyobb szál ember az egész vármegyében, aki képes megfélemlíteni egy egész csoport embert puszta megjelenésével ott, ahol nem ismerik, aki legkompetensebb egyéniség arra, hogy követválasztáskor legmagasabbra emelje a megválasztott képviselõt, s aki annyira megtetszett a felséges udvarnak, hogy be akarták szerzõdtetni »gödöllõi kapusnak«.

Ebben a megtiszteltetésben sem részesül ám holmi bolond ember!

Ott állni õfelségeik kapuja alatt, nagy tuhutum medvebõr-kalpagban, sujtásos hosszú bundában, arany buzogánnyal kezében, odatartozni õfelségeik udvarához, nyájas mosolyokat s gazdag borravalókat fogadni el az excellenciás uraságoktól, csintalankodni a pajzán udvarhölgyekkel, elringatni térdein a trónörököst, ki odafutkározik majd a »kapus bácsihoz« hallgatni érdekes meséit Trencsin vármegyérõl, Trencsin vármegyének híres »restórációiról«.

Biz az nem tréfadolog! Nem minden mihaszna embernek való méltóság az! Hanem Sramko bácsi mégsem foglalta el, nem tudott megválni attól a megszokott kisvárostól, mely jelen beszélyem színhelye.

Olyan ismerõs, olyan kedves ott neki minden...

Az egyetlen hosszú, szûk utca, a makacs pocsolya a közepén, melybe éjfél óráiban hazaballagó, »Náci«-nál elmaradt halandó be-betéved, az egyszerû falóca a Karpalovics-bolt elõtt, melyen oly jóízûen el lehet beszélgetni Flóris bácsival, Feri esküdttel, Haragh Sándorral; a Schmidl-sörház hol a »kuglizó« hajlásait úgy ismeri már, mint a tulajdon tenyerét; a »Kör«, melynek õ a fizetéstelen ügyvéde, ahol úgy grasszálhat, mint otthon, habár három évi tagsági díjjal van is hátrálékban.

Aztán a világ minden hivatalánál többet ér egy kis vasárnap délutáni kalábriász, amit garasban játszik Flóris bácsival és az öreg Poroszyval.

Csak hadd legyen gödöllõi kapus akárki!

Hat-hétezer forintja van a takarékpénztárban, a penzió jár rendesen, aztán hébe-hóba egy-egy »jó ködmön« is vetõdik az ügyvédi irodába... hát legalább cseppen, ha nem csurran, - szegény ember elél a kevésbõl is, ha a mindennapi kenyérhez nem jut is mindig pecsenye.

Aztán Sramko bácsinak van egy harmadik mestersége is, a - balekfogdosás.

Errõl ugyan nincs diplomája, hanem azért ezt érti legjobban mégis.

Odadörzsölõdik hetivásárra bejáró galant falusi emberekhez, nyájaskodik, hízeleg nekik, együtt eszik, iszik velük, aztán ha fizetésre kerül a sor, kifordítja mind a nyolc zsebét, hogy elmondhassa szokott tót dialektusával: »Nincsen pinz, megdöglött pinz, fizesil irtem, baratom.« A galant emberek ismerik már Sramko bácsi természetét, egy darabig kötõdnek vele, aztán kifizetik a kontóját. Jól esik neki, szegénynek a - potya.

Egész életében ezt az egy dolgot szerette szenvedélyesen.

Mikor egyszer két helyre hítták meg egy napon ebédre, majd megrepedt afeletti bosszúságában, hogy kétfelé nem repedhet; a koronázási ökörsütés és tengernyi potyabor hírére gyalog jött fel Budára 67-ben, hol is rémítõ kalandokon ment keresztül; majd a koronázási posztóból akart volna egy lajblira valót bekörmölni öreg gazdasszonya, az istenfélõ Mácsikné számára, majd a pénzzel hajigálkozó miniszter után iramodék - - - és csak a jóisten õrzötte, hogy holtra nem taposták novellám címét.

Még egy másik dolog is volt, amit Sramko bácsi nagyon szeretett: a pénz. Mintha csak egyenesen rá csinálták volna azt a példabeszédet: »Egy garasért kifutna a világból.« A pénz volt örök ábrándja. Mikor végighasalt otthon a kopott kanapén (melyen költõi rendetlenségben volt elszórva a Koller contra Kumliczki-pör, Sramko bácsi egyetlen folyamatban levõ ügye), két óra hosszáig is elmerengett holmi bolondos mesés gondolatokon, melyekkel szép tarkára kistikkelte a saját jövõje titkát takaró lepedõt... millióit neki hagyományozó amerikai nagybátya, »terno«, »haupttreffer« képezték szellemdús merengését, folytonosan azzal a hittel táplálva regényes lelkét, hogy õbelõle még gazdag ember lesz valaha...

Ez a hit volt éltetõje, ezzel feküdt, ezzel kelt, ez vigasztalta szomorúságában, ez édesíté meg élete cukortalan feketekávéját.

Ifjúsága elsõ éveiben valami véletlen szerencsét gondolt nyakába szakadni: beleszeret Rothschildnak valamelyik unokahúga - ha van..., százezer forintos tárcát talál valahol, - egyszóval ilyesmirõl ábrándozott.

Azért maradt nõtlen egész mostanáig, pedig már 44 év terhe nyomja izmos vállait.

Beszéli, hogy sokszor megházasodhatott volna, szép lányok, gyönyörûséges özvegyasszonyok bolondultak utána, de hát mit ért az, mikor kevés volt a »leves«.

A pénzt levesnek hívja Sramko bácsi.

Minek is az asszony leves nélkül? A levest fûszerezi az asszony, az asszonyt pedig fûszerezi a leves. Anélkül csúnya is, ostoba is, és semmivel sem ér többet Mácsikné asszonyomnál, ki tizenöt garasból olyan ebédet fõz Sramko bácsinak, hogy Lucullus is megtörülné száját utána, - pedig az már csakugyan jó koszthoz volt szokva.

De iszen Mácsikné asszonyom derék asszonyság, még az irigység sem talál rajta hibát, igazi védangyala õ Sramko bácsinak, aki megfõzi az ennivalót, hetenkint kétszer bujtatja tisztába, gondot visel rá, megdorgálja, ha késõn vetõdik haza a »teens úr«, vagy ha a kalábriászban veszít. Ilyen gazdaasszonyt ugyan kár volna megszomorítani azzal, hogy elvegyen valami »három fodros« dibdáb vagyontalan teremtést, mert Mácsikné asszonyom kimondta régen azt a veszedelmes elvet, hogy: »Hallja maga, teens úr! ebbe a házba csak az én holttestemen keresztül jut be új asszony!« Ha pedig Mácsikné asszonyom kimond valamit, az nem üres szó, puszta levegõ, mint a diplomaták szavai, hanem oszlop, amit negyvenezer szurony sem képes ledönteni.

Sramko bácsi tehát részint a fennebbiek, részint pedig többször meghiúsult remények folytán lemondott a meggazdagodás ama divatos nemérõl, mely gazdag »parti« alakjában háborgatja az ember álmait, hanem rerményei szekerének rúdját a börze és részvények felé irányozá.

Idejét ennek tanulmányozására fordítá, az »ich nehme«, »ich gebe« felfogására a »contremine«, »panique«, »al pari«, a »fin prochain«, »fin courant« csodaszerû titkainak és értelmének kipuhatolására szeretett volna behatolni, a sokat emlegetett pénzügyi manõverek szövevényes homályába, egyszóval börze-spekuláns akart lenni, s e célból csupa pénzügyi munkákat olvasott a kölcsönkönyvtárból, mely okból ráfogták szegény Sramko bácsira, hogy finánc-miniszternek készül; sõt még azt a hallatlan kiadást is megkockáztatta, hogy egy német pénzügyi napilapra prenumerált, - az igaz, hogy feleáron kapta, mivel a szerkesztõ, az Egérdy-lányoknak valami nagybátyja, többször mulatván itteni rokonainál, ismerõs volt Sramko bácsival, s engedett magánlevelében elõadott kérelmének, mely szerint az elõfizetési összeg felét elengedtetni kéri.

Mikor aztán végigtanulmányozott vagy ötven pénzügyi szakmunkát; s félévig olvasta a bécsi potya-lapot, arra a meggyõzõdésre jutott, hogy nem ért biz õ abból egy szót sem.

Õbelõle sohasem lehet »börziáner«.

Lett hát belõle egyszerû »lutri-rakó«.

Így is lehet csinálni ternót, haupttreffert.

Minden áldott héten feltett négy-öt számot a bécsi lottériába, aztán mindenféle sorsjegyet megvett boldog-boldogtalantól, ismeretségbe lépett a bankházak sorsjegyárulgató ügynökeivel és utazóival, könyvnélkül tudta a húzások határnapját, izgatottsággal várta azokat, minden este azzal a gondolattal feküdött, hogy hátha másnap mint gazdag ember ébred fel. Udvarolt a szerencse istenasszonyának.

De hát biz õ csak szegény embernek ébredett fel mindig. Sohasem nyert egy rézgombot sem. A szerencse esküdt ellensége volt a kétdiplomás embernek. Hiába volt fényes érdemjele magyartól, némettõl, a szerencse csak úgy bánt vele, mint valami közönséges paraszttal: hátat fordított neki.

Sõt bekövetkezett a legrosszabb eshetõség is.

Mácsikné asszonyom komolyan megdorgálta, hogy minek pazarolja a pénzét lutrira, sorsjegyekre. Azt õ többé ne hallja, mert leönti a teens urat forró vízzel.

Sramko bácsi tiszta lelkébõl utálta a vizet - hát még a forró vizet! Hanem meg akarta mutatni, hogy õ tud lenni férfi is, szilárd és kemény.

Fogta tehát magát, elszaladt hazulról a gazdasszonya haragja elõl a Karpalovics-boltba, s elsõ haragjában megvett az állam által kórodákra rendezett sorsjátékból egyszerre húsz darab jegyet két forintjával.

Azért sem mond le a lutriról! Éppen azért sem! Meglátja õ, hogy mit parancsol neki Mácsikné!

Egypár óráig aztán ilyen haragos kedélyállapotban járt-kelt az utcákon, hanem késõbb mindinkább csillapodni kezdett a nemes harag, s borzadva gondolt a rémítõ pazarlásra, mit elkövetett. Nem marad meg a házban, ha Mácsikné megtudja. Negyven forint odavan, elpatkolt!

De hátha még segíteni lehetne rajta!

Ha teszem azt, úgy kéz alatt el tudna belõlük adni vagy tizennyolcat, akkor a gazdasszony nem tudna meg semmit...

Ez a jó ötlet visszaadta Sramko bácsi nyugodt, csendes vérmérsékletét.

Délután levén az idõ, elment néhány ismerõs házhoz, Poroszyékhoz, Ritkásyékhoz, Egérdyékhez s a t., eldicsérte keményen a jótékony célú bécsi sorsjátékot, elmondta, hogy »csak« háromszázezer jegy van, hogy a fõnyeremény 200,000 frt lesz, s a húzás szeptember 15-dikén tartatik meg. Aki vesz, annak lesz.

A Poroszy-család minden tagja megvett egyet, nem annyira a jótékony cél iránti tekintetekbõl, mint inkább Sramko bácsi kedveért, kire a három leány nem egy tüzes pillantást vesztegetett.

Sramko bácsiban újra föléledvén a potya-hajlam, az illetõktõl ezer-ezer forintot kötött ki, ha a fõnyeremény sültgalambja valamelyikük szájába szállna, - mit azok mosolyogva ígértek meg.

Samu úr tehát szorgalmasan bejegyezte a tárcájába, kinek milyen számú jegyet adott, hogy véletlen eshetõség alkalmával kéznél legyen - mert hát az ördög nem alszik.

Ritkásyéknál két jegy fogyott el. Egérdyéknél szintén kettõt vettek meg a lányok.

Ilonka csak azt akarta tudni, nincs-e közöttük »tizenhármas« számon végzõdõ. Õ azt venné meg, mert az szerencsétlen szám: õ pedig szeret a szerencsétlenséggel dacolni. Mit neki a szerencsétlenség!

Sramko bácsi végignézte a sorsjegyeket és azt mondta:

- Itt nincs szerencsétlen szám. Mind szerencsés. Pedig ha jól emlékszem, volt egy »tizenháromon« végzõdõ is, de már túladtam rajta.

Kivette tárcájában levõ »Notesz«-könyvét és belepislogott apró szemeivel.

- Akkuráte! Poroszy Kamilia kisasszony vette meg. Úgy van: 125,213 számú. Nagyon sajnálom, hogy nem szolgálhatok vele nagysádnak.

Ilonka kisasszony belenézett a Sramko bácsi hónalján keresztül annak »Notesz«-könyvébe.

Csakugyan a »125,213« számú sorsjegy volt a Poroszy Kamilia neve után jegyezve.

Egy strikkelõ-tû volt az Ilonka kezében, azzal észrevétlenül a pamlag karfájára karcolta a fennebbi és a »serie«számot. A serie-szám »3« volt.

Aztán jóízûen mosolygott.

Valami pajkos gondolat jutott eszébe.

A másik percben már azzal a szokott kedves impertinenciával feltette a cvikkert orrára s frivol komolysággal nézte végig Sramko bácsit.

- No, adja ide már valamelyiket.

Samu úr kiválasztott a két kisasszonynak egy-egy jegyet, aztán ajánlotta magát és hazament. Csak az elõszobában jutott eszébe, hogy elfelejtett ezer forintot biztosítani magának. Az az átkozott »cvikker« egészen megzavarta üzleti eszméit.

Ilonka pedig, amint magukban maradtak, odaszaladt Nellikéhez, és kacagni kezdett, hogy a két fekete szem egészen belenedvesedett. Olyan szépen tudott nevetni, mint egy csengettyû.

- Te, Nelka! nekem egy nagyon jó tréfa jutott eszembe. Nagyon-nagyon jó...

- Például?

- Elhíreszteljük erre a Zemákra, hogy Poroszy Kamiliának udvarol, hogy nõül akarja venni... ilyesvalamit...

Nellike örök komolyságú arcát egy bágyadt mosoly derûje öntötte el. Azok a bolond poéták »holt mosolynak« szokták azt nevezni.

- Nem bánom.

- De ez nem minden. Ez csak az eleje lesz egy olyan kapitális tréfának, amitõl el lesz bájolva az egész megye, - ha sikerül.

- Kíváncsi vagyok - szólt Nelli, finom keskeny ajkait felbiggyesztve afeletti bosszankodásában, hogy ennek a kapitális tréfának nem õ gondolta ki az eszméjét.

- Nem árulom el neked sem. Senkinek sem. Nagyon valószínûtlen még. De én hiszem, hogy sikerül. Ándungom van.

- De hát beszéld el, kérlek.

- Nem, nem, semmi esetre...

Hanem azért mégis odahajolt a Nellike boglyas fejéhez és elsusogta az egész dolgot, amint élénk, pajkos fantáziájával elõre elképzelte, és kacagott hozzá, hogy csak úgy csengett tõle az egész ház.

Nelli kedvetlenül rázta fejét és szokott álmos hangján mondá:

- Az kivihetetlen.

Aztán mégsem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék...

Talán Sramko bácsi jutott eszébe!... kinek azalatt, míg õ nyugodt lelkiismerettel ballagott a Poroszyék által haszonbérelt ház hátulsó részében levõ szállására, két szép fehér kezecske szövögette tarkára élete cérnáit.

Szegény Sramko bácsi, de sokat is szenvedett az emberektõl!

Õ volt az egész vármegye »Stichblatt«-ja. A bûnbak. Ha valami skandalum történt valahol valakivel, azt a harmadik-negyedik elbeszélõ már úgy csavarta, úgy variálta, hogy Sramko úrnak is jutott benne szerep. Ha névtelen szerelmes vers jelent meg valamelyik rossz divatlapban, azt okvetlen Sramko írta Mácsiknéhoz; ha a köztünk ténfergõ muszka kémek jöttek szóba - azoknak is Sramko volt a magyarországi fõnöke, a pantini gyilkosságot is õ tervezte, Beniczkyt szintén õ tüntette el a föld színérõl... mindenütt a szegény Sramko bácsi keze járt!

És neki tetszett az a szerep, hogy az emberek tréfálnak vele, élcelik, haragítják: sohasem haragudott érte senkire.

Csak a »pataki hagyaték« hozta dühbe, de az is csak egy percre.

A szolgabíró és esküdtje hivatalosan elhíresztelték, hogy egy pataki szegény asszony ezer forintot hagyományozott Samu úrnak, s mikor az aztán egészen beleélte magát a potya ezer forint birtokába: kirukkoltak vele, hogy az egész csak - tréfa.

Samu dühös lett és leszidta az esküdtet.

Az esküdt dettó dühös lett, és kihítta párbajra, ha vissza nem vonja állításait.

Világos dolog, hogy a jó Samu bácsi rögtön visszavonta s bocsánatot kért.

Ekkor néhány régi tiszttársa a honvéd világból, közbeszólt, hogy: »de már az mégis csak nagy gyávaság, egy volt honvédkapitánynak poltronmódra meghátrálni egy gyermek elõtt; ezt nem lehet úgy hagyni; vagy álljon ki egy szál kardra velük, vagy tagadja meg írásban, hogy honvéd volt valaha.«

Sramko bácsi sokat volt képes áldozni, csak hagyják békén, - kiállította az okmányt, hogy õ sohasem volt honvéd, sem nem szolgált a forradalomban, hanem tollat fosztott odahaza Trencsin vármegyében az egész szabadságharc alatt.

De ezzel még jobban meggyûlt a baja.

Most már a honvédtisztek egy másik része azért a kimondhatlan sértésért szólítá fel elégtétel-adásra, melyet a honvéd név megtagadásával követett el.

A szegény, bal-csillagzat alatt született férfiú utoljára is kijött a flegmából s ezen mondásokkal fordult a kihívókhoz:

- Nos, jól van hát. Itt vagyok. Üssetek agyon engem. Lesz jó a csontom nektek suviksznak. Egyébre nem való vagyok úgyse. Kitelik belõlem vagy száz skatulya. Arra fáj a fogatok ugye? Jó lesz osztrák bakáknak tisztítani patron-táskákat.

Azok elnevették magukat, aztán otthagyták bántatlanul. Hadd éljen tovább. Hadd legyen az élete is olyan odaajándékozott, gavallériából odadobott potya-jószág, amihez maga sem tudja, hogyan jutott.

Ilyen fátumos ember volt szegény Sramko úr! Sohasem tehetett semmit, mit meg nem kritizáltak volna, mit helyben hagytak volna akár az emberek, akár a sors.

Minden tette, minden mozdulata veszedelmes mag volt, melybõl tüskés szárú növény burjánzott fel: s azon a növényen sohasem termett egyéb, csak malõr.

De hát ki tehet róla, hogy a világ ilyen? Õ maga csak nem jobbíthatja meg az egész világot.

Alkalmazta magát hozzá, amint lehetett.

Hanem arra a hírre mégis csak felforrt a vére, mely néhány nap múlva kezdett szállinkózni a kisvárosban, melyet röhögve adott át egyik a másiknak:

»... A „nagy” Sramko bácsi el akarja venni a „törpe” Poroszy Kamiliát. A Kolibri-család megszaporodik egy „mammut”-tal.«

A kisvárosi »high life« sok ideig nem beszélt másról, csak a Samu bácsi házasságáról. A vén bolond! Hová tette a szemét? De hát van annak esze? Erõs gyomor kell hozzá...

Flóris bácsi egyszer megállította az utcán Sramko urat.

- Igaz lenne az, hogy csak az egyik Poroszy-lányt veszed el?

- Nem igaz - felelt Sramko bácsi mogorván.

- Mindjárt mondtam. Mi a mennykõnek volna az az »egy«! Tudtam, hogy mind a hármat akarod.

Sramko úr dühbe jött, s mikor dühbe jött, akkor elfelejtett vigyázni a helyes szókötés- és kiejtésre: nagyon tótosan beszélt akkor.

- Akarja bizony az istennyila, de nem in. Nekem egyik se nem kell. Inkább kibujdosom világba is megkeresem magamnak Miss Pastranát is elveszem õtet felesignek. Inkább le hagyom nyúznyi testemrõl bõrt nagydobnak, inkább hagyom magamat megsütetnyi elevenen, mint históriában Duzsu György, mintsem én õtet felesignek elvenném. Ha az egész világ lenne egy sziget, hol nem volna asszonyszemély több, mégse nem kellene egyik se. Azért hát azt mondok neked, baratocskám, hogy ha még egyszer emlitsz nekem õket, én ugy megszidlak tiged, baratocskam, hogy magam izs sirnyi fogom feletted. Mert, baratocskam, in nagyon keminy ember vagyok, ha megharagszok.

Sramko bácsi végtelen folyást engedett haragjának, még aznap elhurcolkodott a Poroszyékkal közös házban levõ szállásáról, a fiatal Poroszyt kerülte, a kisasszonyoknak nem is köszönt, ha találkozott velük, az öreg Poroszyt, a hû kalábriász-kompanistát nem kereste fel vasárnaponkint többé a kis tót faluban, haszonbérlett apró birtokán, hol a nyár legnagyobb részét szokta tölteni.

De mindezen tüntetések dacára a pletyka folyton növekedett; voltak olyanok, kik megesküdtek rá, hogy a gyûrûváltás is megtörtént, mások viszont az esküvõ napját is tudták. Az Egérdy-lányok nagyon ügyes mot d’ordre-t hoztak »schwungba« ismerõseik közt.

Egy napon még azt a vakmerõséget is megtették, hogy elmentek Poroszyékhoz »vizitbe«.

Fiatal lányok voltak, fickándozott bennük a szellem. Egy jó élcért, hazárd tréfáért semmi áldozatot sem sokalltak. Sokszor egész napokat azzal töltöttek, hogy leveleket dobáltak az utcára, melyekre ráírták: »Terhelve száz, kétszáz forinttal«; kikönyököltek az ablakokra s dobogó szívvel várták, míg felemeli valaki, aztán meglátván, mily nagy összeg van benne, félénken körülnéz s gyorsan zsebébe rejti. Ijedten rántották vissza ilyenkor fejeiket, befutottak a belsõ szobákba, s mint akik valami nagy vétket cselekedtek, ott magukra csukták az ajtót és tapsoltak kis kezeikkel az örömtõl.

A kis, költõi érzelmû Nellike verseket írogatott ismerõseire, melyek minden voltak inkább, mint versek, egy kis próza és egy kis pasquil-vegyülék; azokat aztán küldözte megváltoztatott írással postán az illetõknek, és örült annak a bohóságnak, hogy elképzelhette magának, mint bosszankodik az majd, akinek a vers szól, ha megkapja és elolvassa. Egyszer azonban valaki úgy tréfálta vissza, hogy kinyomatta az egész verset azon módon valamelyik lapban a »Nyílt Tér«-ben, aláírván az »Egérdy Kornélia« nevet. Ez a kúra használt. Nellike azóta nem írt verseket, földhöz ütötte a lantot, és apró lábacskáival úgy megrúgta lelógó fülû Pegazusát, hogy az ugyan többet sohasem fog kívánkozni az Olympusra. Szegény Pegazus!

Ilonka még több juxot követett el. Megtanulta egy nagynénjének aláírását utánozni, s ezzel a mesterséggel mikor a jó néni semmit sem gyanított, összehítt hozzá ugyanazon egy napra száz darab vendéget, úgyhogy a szegény asszonynénit, ki nagyon fösvény volt, kilelte a hideg, mikor az udvara tengernyi vendéggel telt meg egy szép napon. Sohasem tudta meg senki, hogy a gonosz kis Ilonka pajkossága csinálta szegény asszonynéninek ezt a keserves napot.

Ilonka öröme határtalan volt tréfája sikerén.

...Oh, boldog gyermekkor! de alant is teremnek a te örömeid! Gyöngéd kezeiddel akárhol eléred õket leszakítni!...

A két Egérdy-leány még igazi gyermek volt.

Olyan félelemmel indultak a már említett vizitbe, mint a katona az elsõ csatába.

Rég nem látogatta egymást a két család, annál meglepõbb volt tehát a mai odamenetel.

Bevezetésképpen Ilonka és Nelli barátságos szemrehányást tettek a Poroszy-kisasszonyoknak, hogy nagyon régen voltak náluk, ezer esztendeje lesz a jövõ héten: õk csak azért is eljöttek, hanem persze azon reményben, hogy ezentúl nekik is lesz szerencséjük, melyrõl a három vénkisasszony nagy csókolódzás közben biztosítá õket.

És ez a sok komédia mind csak azért történt, hogy Ilonka azt mondhassa valami »apropos helyen« Kamiliának:

- Egyébiránt vedd szerencsekívánatomat Zemák ügyvéddel leendõ összekelésedhez.

Kamilia elõször el akarta magát sikoltani, aztán elpirult, azaz egész füle hegyéig piros lett, mint a podluzsányi tégla.

- Nem értlek, angyalom. Hová beszélsz?

- Ah, minek az? Nincsen miért tagadnod! Zemák úr derék férfiú, és csak örülhetne akármelyik lány, ha választásával szerencséltetné...

- Nem tudok róla semmit! - kiáltá a bámulattal vegyes öröm kitörõ ámulatával.

Most már Ilonka tett úgy, mintha meg volna lepetve, egy divatos grimászt csinált ajkának szegleteivel, aztán a legkorrektebb bámulat kifejezésével fordult Nelka felé, ki hogy zavarát elrejthesse, elkezdett köhécselni. Még nem volt olyan nagy színésznõ, mint Ilona.

- Az lehetetlen! Vagy minket csaltak volna meg? Nem hinném!... Hiszen az egész város beszéli.

- Mit?

- Azt, hogy Zemák téged fog elvenni. Ugye, Nelka?

Nelka lomhán biccentett fejével.

- Nem, nem. Nem igaz! - vágott közbe Kamilia hirtelen; aztán fölkelt, büszkén végigmérte a szobát s egy futó pillantást vetett a tükörbe, majd újra megállt Ilonka elõtt.

- No, tudod... Zemák derék, szép férfi, az tagadhatatlan; s ha a szempillantásnak s holmi apró jeleknek szabad hinni, akkor van a dologban valami... de nyilvánosan még eddig semmi sem történt.

Ilona nem nyelhetett el egy mosolyt: sietett tehát ahhoz szabni a mondandókat.

- Alkalmasint nem mer szerénysége miatt. Túlságos szerény, istenadta Zemákja. Én mindig azt jövendöltem, hogy csak akkor házasodik meg, ha valaki megkéri.

A másik két Poroszy-lány nevetett, Nelka az asztalról levett albumba bámult, s fogadni mernék, ha valaki a háta mögé kerül, megpirítja, mert nagyon hosszasan találta feledni tekintetét egy fiatal férfi arcképén; ...barna haj, szögletes, széles arc, pisze, lapos orr, élénk szem, serdülõ körszakáll. Valami kicsapott falusi jogász fizonómiája. Ugyan mit nézhet rajta olyan sokáig! Ki tudná azt?...

Csak Kamilia biggyeszté fel az elõbbi kifejezésért színtelen ajkait, melyekrõl reggel óta egészen lemállott a piros festék.

- Annyira már nem gyáva. Bocsásd meg, édesem! Õ szerény, de nem gyáva...

Ilonka összeharapta ajkait, hogy ne nevethessen, aztán azt mondta angolul Nellinek:

- Szavaink óriások, ha hasznunkra vannak.

Nellike lehajtotta fejét és nem felelt, hanem behúnyta szemeit: talán hogy az arckép eredetijét idézze maga elé gondolataiban.

- Ennek a leánynak valami baja van ma - szólt Rózsa Nelkára célzólag. - Tán rosszul érzi magát nálunk?

- Oh, nem, azt már nem - ellenveté Ilona. - Õ bús, de csak látszólag. Róla mindig eszembe jut »Vicomte Letoriéres« szenátora, ki...

- Nos, aki...?

- Boros üvegeket rejtegetett komoly könyveket ábrázoló pargaménákban.

- Ah! ma nagyon szellemdús vagy, Ilona. Felülmúlod a mi Rózsánkat. Nelka sehogy sem szakadt rád...

Nelli fölemelte fejét, nagy mélán végigtekintett a jelenlevõkön, mintha gondolkoznék, hogy mirõl is beszéltek tulajdonképpen; aztán az ujjaival elkezdett mindenféle cirádákat rajzolni a levegõbe, és azt dünnyögé félhangosan, inkább csak úgy magának:

- Pedig szeretnék szellemdús lenni én is. Nagyon szeretnék...

Aztán Ilona felé fordult és franciául mondá:

- A szellemdús nõknek nincsen szivük.

Ilona tagadólag rázta fejét és fekete, villogó szemeinek fénye olyan kimondhatatlan szelíddé változott, mintha valami pajkos angyal azt a juxot csinálná az emberekkel, hogy a legforróbban sütõ napot az égen egyszerre becserélné a méla holddal.

- Nem igaz. Legalább nem mindig. Én nem is szeretném. L’amour est soeur de la prière. Én pedig akarok ám imádkozni.

Ezzel aztán be volt bizonyítva az is, hogy Nelkának nincsen igaza, az is, hogy az Egérdy-lányok a magas »societas« tónusában tudnak társalogni, mikor azt akarják, hogy holmi »canaille« meg ne értse, ami a szívük fenekén van.

Nem is lehet az, hogy az okosabb ember ne éreztesse fölényét a magánál gyarlóbbal, - kivált ha az az okosabb ember hiú: mert nem azért tanul az ember, hogy tudjon, hanem azért, hogy brillirozzék...

Arra pedig nagyon jó dolog a francia nyelv, meg az a kedves csemege, amit a francia »des demi-mots«-nak nevez.

Mikor estefelé nagy csókolódzások után elbúcsúztak, Ilonka azt mondta útközben nõvérének:

- Nagyon jó tréfa lehet belõle. Excellens fejlõdései lehetnek.

Hazaérvén, sietve gombolta le magáról csuklyás szürke köpenyét és bezárkózott írószobájába.

Kevés vártatva egy levelet vitt postára a szobalány.

Az utcán találkozott Sramko úrral.

- Hová megy maga, szép Karbunkulus? - kérdezé Zemák ügyvéd, szokás szerint megcsipkedve pirospozsgás arcát. Jószerencse, hogy Mácsikné nem ismeri ezt a szokását. Volna nemulass!

- Ezt a levelet viszem a postára. Megint valami bolondságon töri benne eszét a nagyobbik kisasszonyka, mert nagyon nevetett, mikor id’adta.

Samu úr megnézte a tetejét. Egérdy Miklós szerkesztõnek volt címezve Bécsbe.

Azután szépen ballagott, ahová megindult, - Nácihoz. Mit érdekelte õt az a bolondság, amiért a szobalány ki hagyná a félszemét szúrni? Nagyon el volt foglalva holmi anyagi gondolatokkal.

Az járt eszében, hogy hát mindenben »pech«-je van, - milyen finom dolog volna már egyszer »szerencsét csinálni«.

A jövõ héten lesz szeptember 15-ike: de jó dolgot is cselekedne vele a sors, ha a sorshúzásnál az õ számja közül nyerné meg valamelyik a fõnyereményt!

Kétszázezer forint sok pénz. De sok »drapákot« lehetne meginni a kamatjából! Mindjárt od’adna belõle ötezer forintot a »honvéd-menházra«. Míg azonban a Náci korcsmájáig ért, addig nagyon megsajnálta azt a hallatlan pazarlást. Nem Rothschild õ, hogy ötezer forintokat elajándékozzon bolondságra. Nagyon elég lesz ötven forint. Azaz hogy még az is pazarlás. Szedte-vette rokkant honvédjei, mért nem vigyáztak magukra jobban? Vagy miért nem haltak már meg régen? Mit tengõdnek itt a nyakunkon? Õ bizony nem ad egy petákot sem...

És nem is adott egy petákot sem.

Hanem a sors is olyanforma véleménnyel viseltetett Sramko bácsi irányában, mint õ a rokkant honvédek iránt: nem hagyott neki nyerni egy petákot sem.

Szeptember 17-dikén délben megérkezett az a bécsi lap, melyben a nyerõszámnak kellett lennie.

Sramko úr éppen a díványon heverészett, mikor a levélhordó behozta.

Heves izgatottsággal ugrott fel, s tépte szét a címszalagot; aztán felvett az asztalról egy ív papirost, rátette a lapra s elkezdte lassankint húzogatni.

Ezt õ »gusztálásnak« nevezte.

Egyet rántott, jött a fõvezércikk, ezt követte egy másik, fiók-vezércikk, azután következett a »Tárca«, utána a külföldi hírek és rövid kivonatban a magyar és osztrák képviselõház viselt dolgai, azután a napihírek. Ezek között volt a 15-iki sorshúzás eredménye.

Sramko homlokát kiverte az izzadtság, szemei kéjben égtek. Neki egész kábító gyönyör volt ez a gusztálás, mint a mahomedánnak a mákonyivás. Keze reszketegen és lassan csúsztatta a tündéri titkokat takaró papírt.

A számok úgy táncoltak káprázó szemei elõtt, mint valami apró démonok.

»125,213.« Serie 3.

Ez volt a haupttreffer. Ennek birtokosáé volt a fõnyeremény.

Sramko nagyot sóhajtott és most már sebesebben, kevesebb gyönyörrel nézte végig a kisebb nyereményeket. Egyik szám sem volt az övé. A »pech-vogel« elmehet megint zabot hegyezni Trencsénbe. Nem nyert semmit. Megpállott.

Csüggedten vágta földhöz a potya-lapot. Ostoba minden újságíró. Fel kéne õket akasztani sorba. Minek rontják el az ember reményeit! Megfullasztják azt a sok szép ábrándos álmot, amit hónapok óta vánkosnak használt az ember!

Hanem azután megint csak felvette a földrõl és elkezdte újra betûzni a számokat; saját szemeinek sem akart hinni: hátha benne van valahol az õ numerusa, hátha csak észre nem vette egyszeri átolvasásra?...

Nem volt biz az ott mégsem.

Akkor Sramko bácsi arra kezdett gusztálni, hogy az eladott jegyek közül nyert-e valamelyik?...

Felkereste tárcáját, ahová azokat jegyezte.

És íme, ott állott a Poroszy Kamilia neve után a 125,213 szám - a »haupttreffer«!

Sramko elõször elsápadt, aztán felugrott és elkezdett ordítani: hogy jöjjön ide valaki és kötözze meg, mert õ veszett bolond, aki egy tál lencséért adta el örökségét, kétszázezer forintot érõ sorsjegyet adott oda két zöldhasú forintos bankóért egy vénleánynak, egy varangyos békának.

Oh, szakadj meg, föld! repedj meg, világ! ordíts, kapu! kiálts, város! - mert ez valami rettenetes! Ezt nem élheti túl Zemák fiskális egy perccel sem!

Senki sem hallotta kiabálását. Mácsikné nem volt otthon: rokonait ment látogatni Gyõrbe.

Bágyadtan, kimerülten hanyatlott díványjára és arról gondolkozott, hogy milyen jó dolog egy ólomgolyó annak, ki elég bátorsággal bír magát agyonlõni. Ilyen fátum után bûn tovább rontani a levegõt.

Majd lassankint csillapodni kezdett. Felugrott s villámhirtelen elrejté az újságot íróasztala fiókjába, aztán becsukta a fiókot. Ne lássa senki azt a lapot. Még a napvilág sem, mert kibeszélhetné az is.

Egy nagy gondolat született fejében.

Bécsi újságot az egész városban egyedül õ járat. A magyar lapok csak egy nappal késõbb hozzák meg a sorsjáték eredményét. Ma tehát nem fogja tudni senki a nyerõ számot, még maga Poroszy Kamilia sem. A drága titok az õ kizárólagos birtokában lesz egy egész napig. Ezt az egy napot nem szabad elvesztegetni.

Borzasztó dologra készült.

A legborzasztóbbra, amit emberi agy szörny-vajúdásában megteremthet, amit a pénzszomj pokoli gyehennája sugall a fékét vesztett szenvedélynek: elhatározta, hogy nõül veszi Kamiliát.

Kétszázezer forint sok pénz! Azért érdemes egy kis áldozatot hozni. Azzal házasodhatik az ember minden héten kétszer...

Hanem még voltak »skrupulusai«.

Megvan-e a sorsjegy? Nincsen-e eltévesztve valamelyik szám Nem-e hibásan írta fel jegyzõkönyvébe? Neki látni kell azt, mielõtt határozott lépést tenne. De mit fog mondani Mácsikné? Hát Kamilia nem-e ad kosarat, ha megszûnik szegény lány lenni? Az ördögbe is! Kétszázezer forinttal minden asszony-teremtés elbájoló és hiú.

Itt gyorsan és eszélyesen kell cselekedni.

Felvette tehát legszebb fekete rokkját, kivételképp ez egyszer mellényt is húzott, a sárga vastag bajusz szép kacskaringósra lõn idomítva, megkente rózsaolajjal, az aranyláncot nyakába akasztá, azután fejére tette a széles tiroli kalapot. Úgy nézett ki, mint a »schöne Dóvidl«.

Ily ékesen ment Poroszyékhoz.

Ott éppen akkor végezték az ebédet. Kamilia tányérokat mosott a konyhában, s mikor Zemák urat megpillantá, leejtette a nagy leveses tálat, elpirult, s egy szemérmes, halk sikoltással befutott a szobába.

Viola pedig, ki valahol az udvaron járkált, a nagy tányércsörgésre - azon hitben, hogy a bent cirkáló kutya döntött le valamit - felkapott egy seprõt s azt magasra emelve, rohant egyenesen Samu fiskálisnak.

- Hogy az izé egyen meg! Aáah! Isten hozta!

- Alaz’szolgája... - dadogott Sramko bácsi.

- Bocsánat! Azt hittem, hogy a... Tessék besétálni.

Sramkó úr nagy feszengve belépett.

Bent csak Rózsa volt és Kálmán. Kamilia a harmadik szobába menekült, toalettjét megigazgatni.

Egész negyedóráig csupa merõ udvarias semmitmondó kifejezésekbõl állott a társalgás, mígnem Sramko bácsi alkalmat talált a harmadik szobába osonni Kamilia után.

Ott csakugyan megtalálta. Egy pamlagon hevert fél fekvõ helyzetben. Talán várta.

Zemák bácsi »kezeit csókolom«-mal odajárult hozzá, megfogta azokat a kiaszott, szeplõs kezeket és tettleg is megcsókolta.

Sohasem eszik többé kocsonyát szegény!

Kamilia nem szólt semmit, csupán sóhajtott.

- Tán beteg ön, kisasszony? - kérdé Sramko bácsi gyöngéd hangon.

- Valóban... igen, úgy hiszem... rosszul érzem magam - selypített Kamilia. - Üljön le, kedves Zemák, s mondja meg, minek köszönhetjük a szerencsét, hogy önt itt látjuk?

Sramko bácsi hebegni kezdett.

- Egy kis malõr azon tiszteleten kívül...

- Ah! Valami kellemetlenség hozta hozzánk? - Azután kedvetlenül tette hozzá: - Mi az?

- No, nem éppen valami nagy baj. Azon sorsjegyek valamelyikére, melyek közül kegyed is szíves volt megtartani egyet, szórakozottságból egy kis jegyzetet tettem, egyik kliensem érdekében, mely most egyszerre fontos lett... Tehát nincs más mód, mint sorba keresni a jegyek hátán ismeretes macskakaparásaimat... Bocsánat, ha alkalmatlan vagyok...

- Oh! Kérem!

A Kolibri-kisasszony felkelt s kikereste toalett-szekrényében a sorsjegyet, aztán maga nézte meg elõbb, s csak azután nyújtotta Sramkonak.

- Nincsen ezen semmi jegyzet. Egészen tiszta.

Sramko megnézte. Persze, hogy nem volt rajta semmi jegyzet, hanem ott volt rányomatva a sokat beszélõ 125,213 szám.

- Csakugyan nincs rajta semmi. No, most már hol a pokolban keressem? Végig kell járni valamennyi új gazdáját a jegyeimnek.

A jó Sramko bácsi finoman tudott fillenteni. Értett a mókához.

Nem hiába volt Sramko!

Kamilia visszatette a jegyet szekrényébe.

- Haragszom önre, kedves Zemák. Nagyon ritkán látogat meg. Nem szeret minket.

Sramko bácsi egyet köhintett.

- Sõt éppen. Oh, ha a szívemet látná kisasszony... ha a tenyerembe tehetném...

Kamilia egy karosszékbe ült és ruhája csipkéivel játszott.

Sramko folytatá beszédét:

- Furcsa dolgokat olvashatna róla.

- Ne mondja! Ugyan mit?

Sramko bácsi a helyzet magaslatán állt. Már csak egy lépés a Mont-Blancig.

Féltérdre ereszkedett Kamilia elõtt, mint a regényekben szokás, és rezgõ, lágy lírai hangon mondá:

- Azt, hogy én önt imádom, szeretem. Igen, kisasszony, szívem legszentebb érzelmei önért lángolnak. Könyörüljön rajtam, kisasszony. Ne hagyjon elégni. Ne büntesse vakmerõségemet. Adjon egy parányi reményt, hogy viszont szeret, hogy nõm lesz. Neje leghívebb rabszolgájának!

Sramko bácsi olyan érzékenyen szavalta el e szavakat, hogy a kõ is megindult volna rajtok. Oh, ha Mácsikné hallotta volna!...

Ha már a kõ is megindult volna rajtok, hogyne indult volna hát meg a bájos Kamilia!

Arcát kimondhatlan örömfény derítette fel, mint mikor a határdombot megaranyozza a hanyatló nap sugára, szemeibõl egy-egy vízcsöpp pergett alá egész rezes orráig, teste megzsibbadt a nagy örömtõl, erei lázasan lüktettek...

Hangja fuvallatszerû volt, mikor mondá:

- Keljen fel, Zemák.

Zemák lehajtotta nyakát, mint a járomba készülõ tinó, és nem mozdult.

- Királynõ elõtt térdelni szokás.

Akkor a királynõ leszállt trónjáról felemelni Zemákot, - hanem ki tehet róla, hogy Zemák oly nehéz volt (163 fontot nyomott), miszerint nem bírta felemelni s odarogyott a nagy erõlködésben õ is hozzá, s az a hely, ahová rogyott, éppen a Sramko bácsi »hû keble« volt, melyben a vulkán haszonbérelt ki mára lakást... S ha már oly közel voltak egymáshoz, ki parancsolhatott volna a két mágnes-ajknak, hogy össze ne érjen s ne üdvözüljön egy édes, mámorító csókban!

- Kedves Samum! Nagyon-nagyon szeretlek téged...

- Hát én téged! Még százszor, ezerszer jobban! Oh, miért is szeretlek olyan nagyon?

Mintha bizony nem tudta volna: »miért«!

Egész félóráig tartott a pásztoróra, míg végre eszébe jutott Sramko bácsinak az etikett, s kérte menyasszonyát, hogy mutassa be mármost a testvéreinek is, kik nagy örömet mutattak, nem annyira a Kamilia boldogsága felett, hanem azon gondolatnak: hogy »a kenyér meg van kezdve«.

...Az az elhagyott kemény kenyér, amelyikbe senki sem akart beleharapni, míg végre Sramko bácsi kezdte meg a »legöregebb oldaláról«.

A pásztorórát nagy eljegyzési uzsonna követé, melyen csak a család tagjai vettek részt.

Uzsonna után a szerelmes pár kiment sétálni a kertbe, s ott Sramko bácsi elõadá terveit:

- Holnap reggel elmegyünk atyádhoz, beleegyezését kinyerni, aztán ott esküszünk meg a falusi templomban, s esküvõ után idejövünk a lakadalmat megtartani. Jó lesz ugye?

Kamilia ellene volt a tervnek.

- Nem lehet holnap. Holmit össze kell vásárolnom. Halasszuk a falura menetelt holnaputánra.

Sramko bácsi összetette kezeit, úgy könyörgött jegyesének:

- De mikor nagyon-nagyon kérlek! Ne tagadd meg elsõ kérésemet!

Sramko bácsinak nagy oka volt be nem várni a holnapi nap déli óráit.

Kamilia egy csókkal pecsétlé meg beleegyezését. Sramko bácsinak olyan volt az a csók, mint a tarantula-csipés, - de hát kétszázezer forintot nem adnak »ingyen«!

- Tehát holnap reggel hat órakor utazunk.

.......

Úgy történt minden, mintha csak íródeákja lett volna Sramko bácsinak a sors, és hagyott volna magának diktáltatni mindent.

Másnap reggel csakugyan kirándult falura menyasszonyával, annak atyjához.

Az öreg Poroszy elõször bámult, azután örült.

Minden zsáknak megvan a maga foltja. Les extrêmes se touchent. Kiegészítik egymást. Összepasszolnak. A »skíz« meg a »pagát«.

Most már nem is hiányzott egyéb, csak az összekelés.

Sramko bácsinak érdekében feküdt »sietni« azzal is, mert hátha valahogy megtudja Kamilia, hogy kétszázezer forintja van?...

Itt ugyan biztos volt felõle, hogy meg nem tudja, mert a faluba egyetlenegy lap sem járt.

...De hátha valami extra pech, privát malõr, speciális szerencsétlenség jõ közbe?...

No, csak legjobb lesz minél elõbb keresztülesni rajta.

Elhatározták, hogy másnap reggel megesküsznek a helybeli templomban, azután kocsira ülnek és az öregúr is hazakíséri õket. Otthon azután lesz egy kis vacsora. Néhány ismerõs- és rokonon kívül nem lesz meghíva senki.

Egy lovasember a kellõ intézkedések megtétele végett azonnal megvivé a hírt a városiaknak.

Másnap megtörtént az esküvõ. Férj és feleség voltak. A mammut meg a kolibri.

Azután megindultak - haza.

Sramko óvakodott az úton elárulni a menyecskének, hogy haupttreffert csinált a jegye. Ne látszassék önzõnek. Megvárja, míg maga a felesége fogja neki elbeszélni, ha majd megtudja; - hogy megtudhassa, arról gondoskodni fog.

Ezenkívül még sok más édes gondolat fordult meg agyában...

Hová, miként helyezi el a kétszázezer forintot? Egy egész uradalmat vesz rajta. Éppen kitelik. Aztán egyike lesz a legnagyobb »virilistáknak« a vármegyében... Az emberek tisztelettel fognak elõtte kalapot emelni, mondván: »Ez az a gazdag Zemák ügyvéd! Jó lenne kinyerni pártfogását, mert gazdag ember - denique sokat tehet...«

Milyen szép jövõ vár rá! Ki tudja, mit hordoz magában az idõk méhe? Hátha még neki is jut egy szék a képviselõház termében?... Gazdag emberrel könnyen megtörténik mindenféle bolondság!

De ezen édes ábrándok közé odavegyült a keserû »memento mori«.

»Mit fog mondani Mácsikné?«

Oh, bárcsak sohasem jönne haza Gyõrbõl! Bárcsak kizökkenne az a kutya gõzkocsi, amelyik hozni fogja, a kerékvágásából, hogy agyonütné a vén áspist nyelvével együtt. Mindjárt üdvözlõ telegrammot küldene a vasúti igazgatóságnak.

Mikor estefelé megérkezett az új pár, már ott várták õket Poroszyéknál a meghívott vendégek: a két Egérdy kisasszony, Ritkásyék, Flóris bácsi, Stofi ügyvéd, Feri esküdt, Haragh Sándor stb.

Sramko és Kamilia boldogoknak érezték magokat. Arcukon ragyogott az öröm. Mind a kettõnek »külön« oka volt rá.

Sramko úr mind a két rendjelét kiakasztá az újdonatúj atillára, és táncolt, mint az eszeveszett, csárdást, polkát, négyest - amint jött.

11 óra után következett a szünóra.

A másik teremben terített asztal várta a vendégeket.

Õsi szokás szerint Samu úr elnökölt menyasszonyával, és evett-ivott vele közös tányérból, közös pohárból. Kétszázezer forint megérdemli, hogy az ember megossza valakivel poharát egy estére.

Vacsora alatt szakadt a toaszt meg a mindenféle tarka diskurzus.

Stofi ügyvéd többi közt felemlíté az államnak azt a bolond szerencséjét, hogy a szeptember 15-iki húzásnál övé lett a fõnyeremény. A kis víz is a nagyba szakad.

- Quid quid? - vágott közbe Sramko. - Micsoda? Mi lett az államé?

Stofi kollega még egyszer megmagyarázta neki.

- Hát egy sorsjátékot rendezett az állam kórodákra. Lett belõle vagy hatszázezer forint jövedelme, aztán tetejébe még maga csinálta meg a haupttreffert is.

Sramko el akarta magát kiáltani XIV. Lajossal:

- L’état c’est moi. Én magam vagyok az állam.

De azután mégis jónak látta bõvebben kérdezõsködni:

- Nem lehetséges az, kedves barátom. Ön bizonyosan téved.

Hanem ez egyszer nem hagyták hazugságban Stofi ügyvédet; mindnyájan támogatták állítását.

- Úgy van. Az állam nyerte el. Okosan. Hadd fizessen most már maga magának százalékot tõle.

- Hazugság! - kiáltá Sramko bácsi önkéntelenül. - Istenúgyse, nem hiszem.

A teljes címû vendégek azt hitték, hogy Sramko bácsi többet vett be a jóból, mint mennyit kellett volna, s most már erõnek erejével egy kis »pontusi kérdést« akar magának csinálni: mert olyan volt õ - mikor bekap, szeretne valakivel összekapni, hogy kikaphasson...

Szépen kitértek tehát a civódás elõl, s maga a leggorombább ember, Stofi ügyvéd is csak annyit mondott:

- Nem tehetek róla. Az újságban legalább benne van.

Sramko úr kezeibõl kiesett a villa.

- Én is az újságból olvastam, hogy...

- No, akkor önnek extra-újságot szoktak nyomatni édes barátom!

De már ennek az eredeti gondolatnak általános nevetéssel adóztak...

Zemák úr kényelmetlenül feszengett székén és sem menyasszonya mosolya, sem a közönség derült hangulata meg nem nyugtatá. Boldogsága egén nagy felhõt képezett ez a beszéd, habár nem is bírt semmi alappal. De hát minek nyomatnak azok a pernahajder újságírók mindenféle bolond dolgokat a lapjaikba? És minek éppen akkor, mikor az õ felesége nyeri meg a fõösszeget? Ez már cudarság!

Szerette volna megcáfolni a dolgot.

De hogyan?

Nyíltan csak nem szólhat...

- Aztán hányadik szám kapja a fõnyereményt? - kérdé izgatottan Stofitól.

- A »968«-ik.

De már erre felpattant Zemák bácsi.

- Micsoda szerencsétlenség az, uram? Hát illik az? Ámítani, kétségbeejteni az embert! Tévutakra vezetni ostoba koholmányokkal. Határozott adataim vannak, hogy ön hazudik...

A közönség komor hallgatása ékesen szóló rosszallása volt Sramko szavainak. Miért nem fekszik le, ha részeg? Mit kapcáskodik vendégeibe? Ez már illetlenség!

Mindenki elítélte modoráért.

Csak egy hang kelt ki védelmére.

Egy szép, ezüstös, csengõ hang, az - Egérdy Ilonáé.

- Kérem... Zemák úrnak igaza van.

- Ah! Halljuk Ilonka kisasszonyt. Irigylendõ pártfogó.

Ilonka kisasszony felállt székérõl, délceg termete egészen kiegyenesedett, halavány ajkairól most még az az örökös pajkos vonás, vidám mosoly is eltûnt. Egészen komoly akart lenni.

Sramko még a száját is eltátotta, hogy egészen elnyelhesse azokat a dicsõ hangokat, melyek Stofit megcáfolják.

- Félreértés van a dologban. Zemák úr alkalmasint a nagybátyám bécsi lapját olvasta csak. Nemde?

- Persze hogy... - szólt Sramko bácsi hirtelen.

- No, hát abban a lapban egy kis nyomtatási hiba fordult elõ, melyet csak a következõ számban javított ki a szerkesztõ.

- Nyomtatási hiba? - tagolá Zemák szemmeresztve, míg a fogai vacogtak. - Igenis, értem már. Azt olvasta Stofi úr...

- Nem Stofi úr, hanem - ön - szólt Ilona.

- Én? Hogy?

- Úgy, hogy elõször, gondolom: a szerdai lapban a 125,213-ik szám volt haupttreffer gyanánt nyomatva - tévedésbõl. Másnap aztán kijelentették a nyomtatási hibát s a Stofi ügyvéd úr által említett szám lépett az elõbbi helyére. De ön természetesen nem olvasta azt - tehát...

- Tehát egy kis tévedés - szólt Stofi ügyvéd, feketekávéját szürcsölgetve. - Én megbocsátok önnek, kollega.

Azzal odanyújtotta kezét Sramko bácsinak, de az nem szorítá azt vissza, mert az övé meg volt merevedve. Feje aláhanyatlott a võlegényi karszék támlányára s az arca olyan kék lett, mint a posztó. Nagyon rosszul hatott rá a magyarázat.

- Meghalt vagy elájult! - ordítának fel körülötte.

A menyasszony elsikoltá magát és futott otkolonos üvegért, hogy eszméletre térítse a drága beteget.

Két orvos levén jelen a vendégek közt, sorra tapogatták Sramko bácsi ütereit és konzíliumot tartottak, hogy mi lehetett oka az életerõs férfiú hirteleni rosszullétének. Végre kisütöttek valami görög nevezetû betegséget és megnyugodtak rajta. Ilyen az emberi természet. Törékenyek vagyunk mindnyájan.

Csak Ilona akarta eltalálni a betegséget. Hadd legyen egészen teljes a kapitális tréfa.

Odafutott a Sramkot locsolgató Kamiliához.

- Nem lennél szíves megmutatni a sorsjegyedet?

A vendégek egy része álmélkodva nézett Ilonára, a másik része mosolyogva. Kezdték érteni a »rébuszt«.

Kamilia kihozta »loze«-ját.

- Hányadik szám? - kérdé Ilona.

- 125,213 - mondá a menyasszony.

Elfojtott nevetés lassú szisszenése hallatszott mindenfelül.

A menyasszony megértette errõl a nevetésrõl, hogy az õ »agio«-ja mint emelkedett és mint szállott le!

- Nincs igaz szerelem többé a világon! - sóhajtá fájdalmasan.

Sramko bácsi eközben feleszmélt, kirúgta maga alól a széket, és el kezdte a haját tépni.

- Nyomtatási hiba! Átkozott legyen annak a betûszedõnek buksi koponyája, ki ekkora hibát ejt, átkozott legyen a betû, amely kinyomatta... átkozott legyen a papír, amely megtûrte... Oh! ordíts kapu! kiálts város!... Akkor hát az egész élet egy nagy nyomtatási hiba... Akkor hát ez a házasság is nyomtatási hiba...

Persze hogy nyomtatási hiba volt, csakhogy már nem lehetett kijavítani.

Sramko dúlt-fúlt, mint egy vadállat, káromkodott, mint valami budai fiákeres, legelõször puskát kért, mert õ fõbe akarja magát lõni, azután palackokat kezdett vagdosni a falhoz, úgyhogy a szelídebb természetû vendégek kénytelenek voltak evaporálni, végül pedig felhajtott egy butela szilvóriumot egy szuszra, hogy csak úgy szikrázott a szeme tõle, aztán ledõlt a díványra aludni, részegen, mint a csap.

...Hadd álmodozhassék még legalább reggelig a kétszázezer forintról...

Reggel aztán úgyis tudni fogja az egész város, mint tréfálta meg a jó Sramko bácsit megint, s most az egyszer nagyon érzékenyen a pajzán, gonosz sors, melynek görbe kezeit egy selyemhajszálon a kis Egérdy Ilona vezette.

Csakhogy azt nem fogja tudni senki. Annak titokban kell maradni.

Egy-két hétig ha eszébe jut a két bohó gyermeknek varrás közben, mikor magokban lesznek... egyet-egyet fognak nevetni a »kapitális tréfán« - mígnem lassankint elfelejtik mindenestül. Hadd legyen annak is oka - a sors. Az a bolondos öreg sors, akire rá lehet kenni mindent.

Csak az újságíró nagybácsi ne mutatná meg senkinek a levelet, amit néhány nap elõtt írt Ilona! Azt a levelet, melyben ez volt megírva szóról szóra:

»Kedves Onklim!

Egy jó juxot akarok csinálni valakivel. Majd nagyot nevetünk rajta, ha eljön hozzánk. Tegye meg nekem azt az örömet, hogy nyomassa ki lapjában haupttreffernek a „125,213” számot. A következõ számban úgyis kijavíthatja. Ugye megteszi, kedves nagybácsi? Még egyszer nagyon, nagyon kéri

szeretõ húga

Ilona.«

A nagybácsi természetesen nem tudta megtagadni unokahúga kérését, s ilyen veszedelmes dologba bonyolítá szegény Sramko bácsit. Szegény tatár!

Nagy malõr volt, melynek szaga eltart a sírig, melyet nem lehet kiheverni soha többé.

Se pénz, se posztó - hanem még ráadásul asszony!

Azaz milyen asszony?

Akit azért teremtett az isten, hogy elutáltassa általa a házaséletet...

Rettentõ fátum!

No, de legalább egy jó oldala van a dolognak.

Ezentúl már több »pöre« lesz Sramko bácsinak.

Kivált ha majd hazavetõdik Mácsikné asszonyom is.