A ZSIRÁNS-KERESŐ

1874

A fõvárosi élethez is, mint a háborúhoz, három fõdolog szükséges: pénz, pénz, pénz. Mindamellett akadnak, kik ezen hármas evezõlapát nélkül is abban a csónakban óhajtanak evezni, mely a jólét s társas örömök partjai közt siklik szakadatlanul. Vagyonbukott hajdani nagy urak, fényes történelmi neveikbõl élõdõ proletárok, gazdag nagybátyaik hosszadalmas életének keserû csapásával sújtott fiatal reményei a tejjel-mézzel patakzó hazának, melynek földébõl sietnek magok alól minél elõbb elkártyázni, elfiákerezni, megenni, meginni a nekik jutandó darabot. És ez a láncszem lehat a felsõ régiókból egész a száz esztendõre lefoglalt fizetésû hivatalnok, a semmittevõ elegáns utcataposó specialitásokig. Tovább nem megy. Ami ezen alul van, az már más kvalifikáció alá esik.

A kvalifikációt azért említem - mert szigorúan tisztességes embereknek kell lenniök, vagy legalább látszaniok, miután megélhetési móduk épp e külsõ tisztesség. Ha az életfenntartási módozat és eszköz osztályozásánál a jogi meghatározás az írókat és királyokat helyezi a legmagasabb sorba, mint kik a nagy nemzetösszeg által tartatnak fenn, harmadikul alaposan beválnak az új kaszt emberei, kiknek ambíciója abban kulminál, hogy minél több ember kötelezze le õket azzal, - hogy kötelezze le magát értük.

Ez azon ok, melynél fogva szükségük van széles ismeretségi körre s következésképp minél több tisztességre. Vagyonuk a t.c. közönség; nem csoda tehát, ha örökké vagyonukkal foglalkoznak: ott vannak mindenütt, ismernek mindenkit, és tudnak mindent; könnyen felednek és könnyen tanulnak; arcukon az életkedv derûje, homlokukról lesugárzik az emberszeretet, mindenki iránt nyájasak, szorításra mindkét kezöket nyújtják.

Szeretetöknek azonban mégis vannak fokozatai: a kereskedõt szeretik legkevésbé, »az számító ember« s »filiszter«; a falusi úri ismerõst legjobban, »az könnyen hivõ, galant s szinte hízik bele, ha nevére szorulnak«; - hiszen bagatelle... csak a neve kell, egyéb semmi.

Csakhogy nem mindig megy ilyen könnyen. A »falusi erkölcsök« rohamosan vedlenek az emberiségrõl s a zsiránskeresés kezd háládatlan foglalkozás lenni. Pedig fáradságos munka és kitûnõ talentumot föltételez ott, hol a tökély magaslatáig emelkedik.

Vannak ugyan még mindig univerzális jótállók, a XVI-ik századból áthozott »jó szívek, egzotikus növények«, kik a XIX-ik század talajában veszni, pusztulni kezdenek a sok nyesegetéstõl, melynek saját természetök teszi ki. Ezekhez könnyen fér a megszorult barát vagy ismerõs. De mit ér, ha a hitelezõk gyarló sajátságaikhoz azon elvetemedett logikát öröklik: olyan zsiránst kívánni, kirõl meg vannak gyõzõdve, hogy senkinek sem szokott zsirálni egykönnyen. Íme, a világrendszer egy nagy hibája! Egy dilemma, mely beleütközik a teremtés észszerûségének törvényeibe!

Ezen összeütközés kiegyenlítése az a tudományos manõver: kifogástalan »forgatót« fogni a kifogásolható »elfogadónak«.

Mennyi rafinéria, milyen attak és diplomáciai tapintat szükséges egy oly megnyert ütközethez, azt csak az tudhatja, ki oroszlánszelídítéssel foglalkozott.

A zsiráns-keresõ legelõbb is a kiszemelt áldozat véralkatát, egyéni sajátságait, természetét, szokásait tanulmányozza. Meglepi, mikor jó hangulatban van; délután megy hozzá, szorosan azon idõpontban, midõn feketekávéját szürcsöli, a derült kedélyességet árasztó illatos latakia mellett.

A fogadtatás ilyenkor csak jó lehet.

- Szervusz! Jó hogy jössz. Iszol egy csészével?

- Köszönöm. Lehetetlen. Sietek, csak egy percre szaladtam fel. Inasodat láttam odalenn: az mondta, hogy itthon vagy. Megnézem, gondolám...

- Okosan tetted! De hát ülj le!

- Lehetetlen, barátom, lehetetlen. Egy halaszthatatlan ügy, egy izé.

- Örökké sietsz, pedig látod, olyan jól esne egy kis diskurzus a régi idõkrõl.

- Magam is pompásnak találnám. Az ördögbe is... egy csésze jó mokka, egy pipa jó dohány s hozzá még harmadikul egy szellemdús társalgó - az olyan szent háromság, barátom, mely föléleszti bennem a kultuszt, - azonban...

- Semmi azonban. Leülsz s itt maradsz.

- Nem, nem. Okvetlenül találkoznom kell X-szel még ma. Egy kis malõröm kerekedett. Bagatell... egypár forintra volna szükségem. X fogja zsirálni.

- Hüm! - morog a csibukozó áldozat - az már más... Úgy hát nem is tartóztatlak.

- Isten megáldjon! Futok, mert az ügy sürgõs, becsületbeli, s félek, otthon nem érem X-et. Szervusz.

Az áldozat az ajtóig kíséri látogatóját s nyájasan rázza meg kezét.

- Apropó - kiált fel a búcsúzó bosszúsan ütve homlokára. - Milyen ostoba vagyok! Hiszen sokkal egyszerûbb lenne, ha például te magad lennél oly szíves...

Az áldozat arca egyszerre meghosszabbodik, ajka savanyú mosolyra fintorul, s kezét hidegen siet kihúzni felebarátja szorongató markából, mely kimért biztossággal közeledik zsebe felé.

- Szívesen - dadog fanyarul. - Ezer örömmel, ha X nem teljesítené... Szervusz!

Azzal visszaoson az ajtón s becsapja maga után. Újra szürcsölni kezdi kávéját s színi a csibukot. Dohány, kávé nem ízlik neki, s õ maga is kellemetlenül érzi magát otthon. Siet menekülni valahová. A balek! Azt hiszi elmenekülhet. Alighogy felhúzza felöltõjét, kesztyûit, már megszólal a csengettyû. A zsiráns-fogdosó visszatér. Természetes, hogy azonnal, amint az utcára ért, arról a »pech«-rõl értesült, miszerint X huzamosabb idõre elutazott, nem maradt tehát egyéb hátra, mint visszatérni, s kedves barátja iménti szíves ígérete folytán sat.

...Az áldozat meg van fogva. Darab ideig még vergõdik a hálóban, okul hozva családos és szegény voltát (mit »kiparírozni« csak gyerekség már), aztán megadja magát.

De még ezzel nincs végezve a sziszifuszi munka. Ez csak az érem egyik oldala.

A váltó már alá van írva, de míg elhelyezve nincs, addig csak holt papír. Az elhelyezés pedig nem tréfadolog. A pénzemberek bizalmatlanok és gyanakodók. Annak kölcsönöznek legörömestebb, ki nem szorul kölcsönre. A bizalmatlanság és gyanakodás réme mindenütt nyomukban húzódik s a tényeket sötét színekkel satírozza ki. Fekete mezõbe rajzolt alakok a kölcsönkérõk. Mi a teendõje tehát az élelmes embernek? Kiradirgumizni maga körül a sötét mezõt. A jó zsiráns csak akkor válik azzá, ha el tudják hitetni, hogy jó.

Emberünk ebben is remekel; mi különben nem csoda, mert hisz az egész egy és ugyanazon tudomány, csakhogy kétfelé ágazik, mint a jog; alaki és anyagi részre. Az öt ujjában van minden csínja-bínja: az öreg uzsorásnak még a vérlüktetését is ösmeri. Kipróbált vén róka, kivel nem ma fog elõször »gseftet« csinálni. Régi ismerõse az már a maga formájú embereknek!

Ott ül egész nap a leglátogatottabb fiatalsági kávéházban harminc év óta, mikor a legelsõ ötven ftot adta ki, mely azóta százezrekre szaporodott. Az ország fiatal nemzedéke ott nõtt fel szemei elõtt, s a fiatal nemzedékkel együtt tõkéje is. A tõke olyan mint a verem: minél többet vesznek ki belõle, annál nagyobb, õ maga is olyan mint a verem: aki egyszer õbele botlik, az be van esve és ki nem mászik soha többé. Pedig sokan botlanak bele. Mindennap akad »Geschäft«. Az emberiség nem okosodik: vagy ha okosodik is, a maga kárán, ha ágaiba új erkölcsöket olt is az idõ, - a gyökér mégis megmarad bolondnak, s a hajtása megint csak a régi, melyrõl õ gyûjti a mézet. A »goldene Jugend« minden évben a - tavali.

- Jó estét, Herr von Kraxlhuber - köszönti emberünk -, kávézunk, kávézunk... Az ördögbe is, jól mennek a Gschäftek...

- Ha nem csurran, csöppen... Sok fáradozásnak gyakori vendége az isten áldása.

- Kétlem.

- A Geschäft is csak úgy ér valamit, ha isten keze köti meg.

- A poklot! Még bizony bebizonyítja, hogy a Geschäft a nyolcadik szentség.

Hõsünk mintha zsebkendõt keresne, kihúzza zsebébõl merõ szórakozottságból a kitöltött váltót, aztán hirtelen visszadugja.

- Nos, mi az? Mutassa ide!

A váltó birtokosa felpattan:

- Hallja, Kraxlhuber, maga impertinens ember...

Kraxlhuber úr kiveszi tubákpikszisét s kedélyeset szippant.

- Kikérem magamnak.

- Mi köze magának az én váltómhoz? Mit kapkod utána?

- Azt gondoltam, hogy úgyis nekem hozta.

Emberünk gúnymosolyra vonja össze száját.

- Hogyisne! Az nem magának való.

- Ugyan, ugyan... micsoda már az? Legalább mutassa hát meg; hátha »csinálhatnánk« valamit.

- Nem ettem bolondgombát, hogy egy ilyen váltót a maga körme közé dobjak. Nem mutatom. Tudja-e, hogy Z. a zsiránsom!

- Hadd lássam csak...

- Nem adom, ha mondom. Eresszen.

Emberünk erõvel ott akarja hagyni Kraxlhubert, kit egészen elfog a méltatlanság keserûsége s majdnem könnyezve érzékenykedik, hogy hozzá csak a rosszfirmájú váltókat hozzák - a jókat elviszik komisz uzsorásokhoz.

Hõsünk gentleman természete végre is felülkerekedik s nagysokára és nagynehezen belenyugszik, hogy váltója Kraxlhuber úr Wertheim-kasszájában pihenje negyedéves álmát.

Aztán fütyörészve ballag el a kisrófolt összeggel a legelsõ fiáker-állomásig, s van hegyen-völgyön lakadalom, míg az utolsó forint is annyira le nem olvad, hogy csak éppen egy üres váltóra telik még, mellyel újra zsiráns-fogdosásra indulhasson.

...A jószerencse sokáig szereti kísérni lovagját: sokszor talál, - de egyszer mégis az a vége, hogy nem talál, s akkor nagyon könnyen megesik, hogy egy olyan váltó kerül a Kraxlhuber úr Wertheim-szekrényébe, melyen az a kéz a forgató, amelyik az elfogadó.