A MEGBUKOTT ÉS AZ »EMINENS«

1877

- Rajz -

A Károly a nagyobbik fiú, de azért mégis egy osztályba jár öccsével, az egy évvel fiatalabb Sándorral. Igaz, hogy nem Károly az oka, hanem az édesapja, aki annyira elkényeztette õt, mint egy királyfit, és sehogy sem akarta már tavaly felküldeni a »latin« oskolába, mert még gyengéllette; aztán különben úgy szokta is mondogatni, hogy annyi esze van annak, hogy ha egyszer felviszik a tudomány forrásához, még azokat is meg fogja elõzni, akik már öt éve magolják a »Haec mensát«. Lángész a Károly gyerek - erõsíté a jó édesapa -, nincs szüksége arra, hogy siessen, az ráér mindig.

Minthogy azonban Sándor is kivackolódott az »elemibõl« s most gimnáziumba kellett vinni, hogy ragadjon valami õrá is, egyúttal Károlyt is kikészítették, számos csókkal fürösztve arcát, meghagyatván mind az apa, mind a mama részérõl, hogy a Sándorra mint kisebbikre vigyázzon, a jóban oktatgassa, s szükség esetén egész atyai hatalommal bírjon felette.

Károly fennhéjázó lelkének tetszett ez a megbízatás, minek különösen ígérkezett megfelelni, s ezt annyival inkább el lehetett hinni, mert már eddig is benne volt a gyakorlatban s zsarnokilag packázott kis öccsével, tetszés szerint bántalmazván azt még a szülõk szemeláttára is, kik a kisebbik fiút, mert nem tudott úgy hízelkedni, s saját hibáit és csínyeit nem tolta fivérére, mint amaz, nem kedvelték annyira.

Károly a szülõk reménysége, büszkesége, kinek nagy jövõt jósoltak, talán magok sem tudták miért, de annyiszor álmodoztak errõl, hogy végre is nem csoda, ha álmuk valóságnak tetszett.

És íme, mi történt. Károly megbukott az elsõ osztályban, ismételnie fog kelleni azt, a lenézett Sándor pedig kitûnõen végezte az évet, elsõ eminens lett. Ma volt a »kálkulus«-olvasás, hallották mind a ketten. Most otthon ülnek a kosztadó asszonynál, kis szobájukban és a kocsit várják, mely értök jõ, hogy hazavigye szülõikhez.

Mily öröm volt mindkettõjüknek, karácsonykor, húsvétkor, egy-egy felhangzó kocsizörgés; szívök nagyot dobbant, ha elképzelték a kedves utazást hazafelé. Nem is hiszem, hogy nem szünnapokra hazakészülõ diák komponálta ezt a dalt:

Zörög a kocsi
Pattog a Jancsi
Talán értem jönnek...

Most minden másképp van. Míg Sándor vidáman rakja be könyveit a bőröndbe, Károly könyökére nyugasztja fejét, s bús gondolatok, szorongató érzések vesznek erőt rajta. Úgy ül ott, mintha siralomházban volna s mélyen sóhajt fel olykor-olykor. Képzelete előtt feltűnik apja szemrehányó tekintete s aztán még ennél is valami rettenetesebb. Sándor kegybejutása a háznál. Oh, ha ez bekövetkezik! Érzi, hogy meg kell halnia, föld alá süllyednie szégyenében.

- Mit gondolsz, Károly - szólal meg Sándor -, az lenne a derék, ha nem üresen küldenék a kocsit, ha atyánk vagy anyánk is feljönne értünk. Nekem előérzetem van.

Károly arca még jobban elpirul e szavakra, aminek bezzeg, mennyire örülne más helyzetben. Kalapját mélyen szemére húzza, s válasz nélkül mereng, maga elé nézve sötéten, mint a bűn.

És valóban, bűn is az, amit ő cselekedett; elpazarolta a drága időt, ahelyett hogy tanult volna, elbizakodott saját eszében, azt hitte, hogy ő tanulás nélkül is tudni fog mindent s átcsúszik a felsőbb osztályba. A sors azt mondta neki: »megállj!« Jó, hogy ilyen korán mondta. Még talán megérti.

Sándor mindent elkövetett, hogy vigasztalja; évközben is sokszor mondta, hogy tanuljon. De Károly már azért sem fogadott el tanácsot öccsétõl, mert õtõle jõ: »mit tudna az a tacskó?«

Különben is mit ért volna most a vigasztalás. A megtörténten nem lehet változtatni. A bûnhõdés a hanyagságért és elbizakodottságért utólérte a »szekunda« képében, és az iszonyú bûnhõdés.

Ez az egyetlen szó mennyire megváltoztatja az egész világot. A nap se süt most olyan szépen, olyan derülten, mint azelõtt, a fák lombjai nem integetnek olyan barátságosan, mint egyébkor, a könyvek mindmegannyi éles tõrszúrás, komoran, szemrehányólag tekintenek rá; õ, aki azelõtt ugrándozva mérte végig az utcákat, bújva sompolyog a kapuk mellett, s ha valamelyik pajtását látja, pirulva fordítja el arcát; pedig fölösleges elfordítania, a pajtás úgysem venné õt észre; már korán megtanulta azt a bölcsességet, hogy a hitványakkal jó nem lenni ismeretségben. Egyetlen nyájas »szervusz« nem hangzik feléje sehonnan. Még a szomszéd kutyái is, kikkel játszadozni szokott, kitérnek elõle, mintha azok is tudnák, hogy megbukott. Nincs szomorúbb árva széles e világon, mint a »szekundába« esett diák!

És még ehhez átszenvedni azt, hogy öccséhez, az »elsõ eminens«-hez sorra jönnek a távozó társak elbúcsúzni, osztályrészt hozva neki az otthonról elõljáróba küldött hazai pogácsákból, miket ugyan megoszt Károllyal, de keserû falat az annak, mert a szívességet, szeretetet, mit a pajtások a pogácsa mellé adnak, meg nem oszthatja: az egészen az övé.

Már ez is elég fájdalmat okoz a megbukottnak, de mi a jelen sivársága még a jövõ kilátásaihoz képest? Mit fognak mondani otthon? Milyen bámuló szemeket vág majd az édesapa, ha keresztülnézi a két bizonyítványt! Azt fogja hinni, hogy a neveket cserélték ki! Oh, bárcsak ne jönne még értök a kocsi legalább egy-két napig, oh, bárcsak akkora sarak, esõzések támadnának, hogy fennakadna a közlekedés, hogy ne mehetnének haza, s ne lenne kitéve annak a szigorú atyai tekintetnek, melyet eddig csak Sándor ösmer, melybõl neki még nem volt része...

De a rossz diákot a sors nem hallgatja meg, sem esõzések nem támadnak, sem az út nem válik járhatlanná, sem a kocsi nem késik: éppen e pillanatban robog be az udvarra.

Az öreg kocsis siet leszedni az elemózsiás tarisznyát, mit az anyai gondosság bõven megrakott mindenféle jóval, s mit olyan diadalmas arccal nyújt most át az úrfiaknak, mintha tõle származna...

- De hát magát mi lelte, Károly úrfi, hogy olyan szomorú, mintha temetésre készülnénk? Micsoda? Hát nem is örül az öreg Miskának? Noj’szen csak az kellene! De nini, majd el is felejtettem a levelet.

Nagy nehezen elõkotorássza dolmánya zsebébõl tapló, kova, acél, pipáról levált kupakok nagy sokasága közül. Az apa írása, Károlynak címezve.

»Kedves fiam, Károly!

Magam nem mehetek értetek, itt küldöm az öreg Miskát, az majd vigyázni fog rátok az úton. A ruhátokat, könyveteket szedjétek össze, hogy valami el ne maradjon. A bizonyítványokat látni akarom én is, meg a tisztelendõ úr is, anélkül ne jöjjetek. A Sándoréra különösen kíváncsi vagyok, s ha netán gyenge tanuló, esztendõre nem is megy fel, itthon marad valami mesterséget tanulni. Isten veletek a viszontlátásig! Szeretõ apátok

G. Péter.

U. i. Anyátok már nagyon nehezen vár: egy tarisnya holmit küld az útra. Vigyázzatok, hogy a gyomrotokat el ne rontsátok.«

Még sohasem olvasta el Károly édesatyja levelét ily szorongó szívvel, mint most, s még sohasem volt szomorúbb útja, mint a mostani. Az ismerõs halmok, völgyek, bokrok, miknek látása örömmel dagasztá keblét azelõtt, mind úgy tûnnek fel, mint vádolói.

Midõn végre berobogott a kocsi a szülõi ház udvarára, elsápadt s jobban szeretett volna messze lenni innen ezer mértföldnyire. Az apa és édesanya öleléseinek nem volt most édessége, s a pompás vacsorának, mely otthon várta, semmi íze.

És mindezt az a hitvány szekunda okozza. Egy egész mennyországot mérgez meg, mert hisz mennyországa neki máskor az elsõ nap a családi hajlék alatt.

Szórakozottan, lesütött fõvel ül az örvendezõk között, kik nem bírják elképzelni, mi lelte.

- Édes, kedves fiam, tán bizony beteg vagy - aggódik az anya --; szólj, mi bajod, édes gyönyörûségem?

- Semmi, éppen semmi - felelé komoran.

- De hát akkor mit búsulsz? Látod-e, Sándor milyen víg. Eredj ki már, nézz körül a háznál. Mindjárt felvidulsz. A kis lámpásos csikó, majd elbámulsz mennyire megnõtt azóta! Hát még a tarka bárányod.

...Mind nem örvendezteti az már õt meg! Mindenütt nyomában húzódik, mint a bûn, sötéten, komoran a »szekunda«.

- Nos, fiúk, szól közbe végre az apjuk, hol a »kalkulus«? hadd lássam!

Íme, lecsapott a villám, a rettegett perc itt van.

Elébb a Sándor bizonyítványát nézi át az öreg. A pápaszemét is megtörüli, ha jól lát-e; nem mer a szemének hinni.

- Micsoda? Te vagy az elsõ eminens? Teringettét, fiú! - kiált fel élénken - ember vagy a talpadon. Ide a szívemre! Elsõ emmens! Elsõ! a legelsõ! De hogyan lehet az?

S egy sajátságos kérdõ pillantást vet Károlyra, ki elfordított fejjel ül székén s erõsen fohászkodik, hogy az Úristen tegyen ez egyszer csodát és süllyessze el a világot minden professzorostul, bizonyítványostul együtt.

Az apa kérdõ tekintete azt fejezi ki: »ha Sándor az elsõ eminens, vajon mi lehetsz akkor te?«

Nyomban megtudja. Míg a megdicsért Sándor az apa ölelõ karjaiból az örvendõ mama keblére vándorol, addig ideje van átnézni a másik bizonyítványt is. És derült homlokán mogorva ráncok gyûlnek, szemeibe harag.

- Mi ez? - kérdé szigorún. - Te megbuktál? Te, akinek szorgalmával, eszével dicsekedni szoktam, csúfot hoztál rám? Hasztalanul költöttem rád egy álló évig! Felelj, hogyan történt ez, gonosz gyermek?

E lesújtó szavak mély benyomást tesznek Károlyra, eljátszva látja fölényét, atyja szeretetét, könnyei záporként megerednek.

- Hát mégsem felelsz? - mondja az apa indulatosan... - Rögtön felelj, vagy különben...

Károly makacs hallgatásba burkolódzik, nem tudván mit felelni, s már-már kitörne nagyban a vihar, ha az édesanya, kinek szeretetét még a szekunda sem képes meggyengíteni, nem jönne segítségére azzal a kijelentéssel, hogy az egész dolog, õ jól tudja, nem lehet egyéb, mint csupán a tanárok igazságtalansága.

Aranyat ér ez a gondolat. Károly siet is belekapaszkodni erõsen. Persze, hogy úgy van, a tanárok igazságtalansága, bosszúja az. Fuldokolva, könnyhullatás között panaszolja el a szenvedett méltatlanságokat, s e percben szinte szónokká magasul az édesanyja által nyújtott eszme illõ kibõvítésében, minélfogva, az apa szíve sem lévén kõbõl, lassan-lassan meglágyul s jövõre szóló ígéretek után kész a feledés fátyolát borítani a lefolyt évre.

*

A vakáció mégiscsak jól telik el; de az elsõ gyerek a háznál e naptól kezdve Sándor. Az új iskolai évben most õrá bízza az apa Károlyt, kinek kétszer is eszébe juttatja búcsúzáskor:

- Aztán, fiam, ha még egyszer igazságtalanok lesznek irántad a tanárok, itthon maradsz csizmadiainasnak, hogy ne legyen nekik kin igazságtalankodni. Megértettél-e?