EZ A HÁZ ELADÓ

1877

Víg elbeszélés

Az öreg Kolompérosi Tódor, ki a virslikészítésbõl nagyon meggazdagodott, végre is nem élhetett örökké, tehát meghalt; s miután a vagyonát, mely egy pesti nagy házból állott, magával nem vihette a másvilágra, itt hagyta azt az örököseinek.

Végrendelete ekképpen szólt:

Legközelebbi örökösöm és rokonom ugyan Sátoros György, nõvérem fia, kinek örökölnie kellene, de mivel régóta nyomorék vagyok (Kolompérosi úr elveszté az egyik szemét, és félarca eltorzult, elsülvén vigyázatlanságból a tölténytartója), s rá vagyok szorulva mások ápolására, mivel e gaz fiú isten tudja hol csavarog s még csak leveleivel sem kereste fel nagybátyját: annálfogva a sugárúton fekvõ házamat azoknak hagyományozom, akik szemeim behunyásánál ápolni fognak s a végsõ percben szemeimet befogják stb.

Ez volt a vak Kolompérosi végrendelete, melyet néhány héttel halála elõtt a közjegyzõnek tollbamondott. Kolompérosi úr a virslikészítés mesterségének gyakorlásában nagyon tréfás emberré lett, s meg nem állhatta, hogy egy viccet halála után is el ne kövessen, s ezáltal unokaöccsének, akit mégiscsak nagyon szeretett, s aki valamikor bizonyosan elõkerül - fent hagyja az utat az örökséghez való jutásra. És ez, miként az alábbiakból látni fogjuk, szemeim behunyásánál elmés kitétel által (félszemére vak volt) pompásan sikerült.

A végrendeletnek csakhamar híre futott a rokonok közt, s mind eljöttek, hogy az öreg utolsó perceinél jelen legyenek, csak az unokaöcs nem, ki tudja hol ténfereg s nagybátyja végrendeletérõl semmit sem tud.

Voltak pedig az örökösödõ rokonok négyen: egy kövér, negyvenéves korú ember, szenvedélyes pipagyûjtõ és régész, Krebs úr, Kolompérosinak anyai ágon hatodízigleni rokona; továbbá Zengõ úr 35 éves, sovány, hosszú hajú egyéniség, szenvedélyes zongorista; s akit az elején kellett volna említenem, Ardon, a költõ; s végül egy nagyon távoli rokon, egy árva leányka, Mari, ki már évek óta ott lakott a megboldogult virsligyárosnál.

A sugárúti ház tehát ezeknek jutott örökségül.

Csakhogy ezt az örökséget a furfangos virslikészítõ, ki körülbelül eltalálta, mi fog történni halála után, nagyon különös korlátok közé szorította.

Egy végrendeleti függelék meghagyta, hogy az örökösök a házban közös háztartásban tartoznak élni, s Mari örököstársnéjukat, ki még kiskorú, nevelni s esetleg férjhez adni kötelesek. A ház addig, míg Mari férjhez nem megy, csak azon esetben adható el, ha az örökösök abba közösen beleegyeznek, s ez esetben (ha ti. eladatnék) árának fele jótékony célra megy, a másik felének felét pedig a felneveletlen Mari kapja, s így a többi örökös csak a megmaradt negyedrészben részesül.

A három férfi-örökös mind igen ragaszkodott a házhoz; a régész fösvény, kapzsi ember volt; a zongorász hiú, csillogni vágyó; a költõ pedig szegény, mint a templom egere: mind megörült a rendkívüli szerencsének s aláhajlította nyakát a végrendeletnek, mert a sugárúti ház szép, palotaszerû építmény volt s nagy területen feküdt. Árából tíz ember is gazdag lehetne.

A haláleset után a közös háztartás csakhamar összealakult. A három agglegény egy közös szakácsnét fogadott, mindenik két szobát foglalt el a fõlakásból, s közös szalon s közös inas egészíté ki az így összhangzásba hozott rokoni életrendet. Mari, mint kiskorú, teljes ellátással nevelõintézetbe adatott, de minden vasárnapot otthon kelle töltenie rokonai közt.

Mindjárt az elsõ napon szép élet fejlõdött ki. Mikor a rokonok korán reggel megérkeztek elõtte való nap elrendezett lakásaikba, a szakácsné s inas is elfoglalta helyét a házban: a három férfi egymást megölelve szorongatá meg egymás kezeit.

- Mi ezentúl testvérek leszünk - mondá a költõ -; három csillag, mely egy pontra világít, a negyedik csillagra, Marira. Uraim, testvérek, üdvözlöm önöket!

- Éljen köztünk az egyetértés! - mondá a zongorász. - Az egyetértést, testvérek, uraim, nem hiába nevezik a nyomorult földi halandók harmóniának, de az valóban oly szép, mint a zene...

- Legyen köztünk béke - fejezé be a régész. - Szeressük egymást...

A legderültebb ég mosolygott tehát kezdetben a sokak házában, amint azt elnevezték hirtelenesen az utcabeli szomszédok. És még egy ideig mosolygott volna is a béke e derült ege, ha Johanna asszony, a szakácsné, hivatalos mûködésében azon ponthoz nem ér, amikor jónak látta bemenni a szalonban társalgó urak közé megkérdezni: mit parancsolnak fõzetni ebédre?

- Túróscsuszát, Johanna asszony, karfiollevest és disznópörköltet - mondá a régész.

- Én a karfiollevest nem szeretem - vágott közbe a költõ -, e pontban nem engedhetek, uraim. Ez nálam elvi kérdés. Én elvbõl nem eszem karfiollevest. A pörköltet pedig borjúhúsból rendelem. Nos, talán a csusza is elmaradhatna s ahelyett jöhetne egy kis diósrétes s egy kevés sertéspecsenye vagy fokhagymás rostélyos.

- Hogyan, uram, ön fokhagymás rostélyost kíván e falak között, hol a nagy szívû virslikészítõ rokon szent árnya jár köztünk! Rostélyost fokhagymával - fokhagymával! Mily eszme ez egy embertõl, ki a múzsákhoz tartozik! - kiáltott fel a zenész szenvedélyesen. - Ez, istenemre, nem fog megtörténni, én ki nem állhatom a szagát sem. Johanna szakácsné, készítsen ön ürücombot, baracklekváros tésztát és barnalevest...

- Azt hiszem - szólt a régész élesebben -, hogy nekünk itt egyenlõ jogaink vannak.

- Nevetséges e szó itt, egy ebéd étvágyával [!] szemben - mondá Zengõ, a zenész.

- Én nem hagyom a fokhagymás rostélyost - kiáltozá Ardon tûzbe jõve.

- Kikérem magamnak a nevetséges szót - ordítá a kövér Krebs, hogy szinte rengett bele a ház. - Én gavallér vagyok és semmi kedvem önök ostobaságait eltûrni...

- Hogyan merészel ön - pattantak fel ezek mindketten egyszerre - minket ostobáknak nevezni. Mi ezt nem tûrjük!

- Én sem tûröm.

- Ilyen emberekkel nem lakom egy fedél alatt.

- Én sem.

- Én sem. Inkább adassék el a ház.

- Igen, adassék el - kiáltá Ardon - Jakab, Jakab!

A kiáltásra Jakab, az állását ma elfoglalt inas rohant be.

- Tessék parancsolni.

- Rögtön el fog ön menni - dörgött rá Krebs úr.

- Igen el fog menni - ismétlé Ardon.

- S egy pléhtáblát hoz a kereskedésbõl e felirattal: Ez a ház eladó.

- Igen, eladó - szuszogá Ardon.

- S a pléhtáblát kiakasztja a kapura. Értette, Jakab?

Jakab a parancshoz képest rögtön távozott, s egy óra múlva, mialatt Johanna asszony a legnagyobb zavarban volt aziránt, mit kelljen fõznie, már ott függött a fekete tábla a ház kapuján.

A zenész gondolkodva távozott az elhatározás után szobájába, de meg nem állhatta, hogy a szoba ajtajából így ne szóljon:

- Uraim, jól gondolják meg amit tesznek. Ez nagyon komoly elhatározás. Önök tíz-húszezer forintot dobnak ki a zsebökbõl egy kis szóváltás miatt; s ha még csak önöknek volna ez kár, még hagyján, de a dolog mélyen belevág az én tárcámba is. Ez nem megy, uraim. Higgadtság, mondom én, higgadtság és örökké csak higgadtság. Az ördögbe is, egy szemernyi higgadtság önöknél is megakadhat! A ház eladása rossz üzlet uraim. S egy rossz ebéd sokkal jobb egy rossz üzletnél. Akasszanak fel engem a lábamnál fogva, ha nem jobb. Én mondok önöknek egy jó indítványt, egy fölséges eszmét, mely harmóniára fog vezetni. Ólmot öntsenek mindkét fülembe, hogy sose hallhassam és gyönyörködhessem a saját zongorázásomban, ha ez eszme nem nagyszerû! Legyünk, uraim, bölcsek, a gyomor kérdéseit, mik kétségkívül igen fontosak, intéztessük el egy egytagú testület által. A három háziúr gyomra ruházza rá mindennemû alkotmányos jogait egy negyedik gyomorra. Mari már 16 éves, ne adjuk nevelõbe többé, õ intézkedjék a szakácsnéval a fõzendõk iránt. Igaz-e, uraim?

- Ön talentum - szólt Ardon pátosszal. - Úgy legyen. Jakab, Jakab!

- Tessék parancsolni.

- Vegye be táblát! A ház nem eladó!

- A ház nem eladó - ismétlé suttogón Krebs is.

Ezzel kezet fogtak s mindenki a szobájába távozott. A régész gyûjteménye elhelyezéséhez fogott, Ardon verseket faragott s haját felborzolva járt fel s alá szobájában, Zengõ pedig ütötte rettenetes módon a zongorát, hogy szinte zúgott tõle az egész ház. Saját szerzeményét játszotta. Jakab elment a nevelõintézetbe Mariért, pedig csak ma lett beíratva, hogy õt onnan örökre hazahozza; Johanna meg igyekezett a hallott óhajok alapján egy négy tálból álló ebéd megkészítésénél azokat lehetõleg zsinórmértékül venni.

Bizony neki jutott a legnehezebb feladat.

Amennyire annyira meg is felelt neki. Tudniillik úgy tett, hogy mind oly ételeket fõzött, minõket egyik sem említett. Ez a magas szakácsnõi filozófia fenntartotta a békét az ebéd alatt, melyen a kis Mari elnökölt.

Reggel még gyûlölettel gondoltak e kedves gyermekre, ki az örökség negyedrészére még akkor is biztosítva van, ha õk csak nyolcad részben fognak osztozkodhatni (ti. a háznak Mari férjhez menetele elõtti eladása esetén), s kinek férjhez menéseig tartoznak várni a saját függetlenségökre; most azonban mindhárman versenyeztek a szép leányka iránti szeretetük és nyájasságuk elõtüntetésében. Hja, hiába, most már õ lesz itt a gubernátor, levesek, tészták és sültek fölött!

No iszen, mondhatom, jó kézbe került a kormánygyeplõ.

Mari még könnyelmû gyermek volt és pajkos, mint egy kis ördög. A legkedvencebb eledelei az árpacukor, bonbons, csokoládé, de nem fõve, hanem ropogtatva, füge, narancs és vajas kenyér. Ezekbõl fog itt állni ezentúl az étlap reggel, délben, este.

Megmagyarázták neki a bizalmat, mellyel iránta viseltetnek, s a hatalmat, melyet reá ruháznak.

Mari kisasszony kevélyen emelte fel szõke fürtös fejét s mindenre vállalkozott.

- Ön felettünk fog állni, kedves Mari - mondá a költõ. - A bimbó, a feslõ bimbó, melyet ön képvisel, magasabbra fog elhelyeztetni a büszke, terebélyes tölgyeknél, melyeket mi képviselünk.

- Mi képviselünk - hangoztatá Zengõ.

- Vezessen és kormányozzon bennünket. Mi meghajlunk ön elõtt, kedves gyermek. Én, Krebs, a híres régiségbúvár mondom ezt önnek.

- Ne beszéljünk errõl többet. Én gondoskodni fogok önökrõl - mondá Mari pártfogói hangon.

- Ön nagyon kedves. Egy szép szimfóniát játszom önnek jutalmul, kedves rokon, ebéd után...

- Amit igen szívesen fogunk meghallgatni mi is, mert délelõtt ugyancsak furcsa darabot játszott ön - vélekedék Ardon. - Az egy rettenetes darab. Elsõ pillanatra azt hittem, hogy valami amerikai macskák és kandúrok komponálták össze. Megállt kezemben a toll, uram, e hangoktól, és kiment fejembõl minden nagy gondolat...

Zengõ indulatosan ugrott fel székérõl s arca lángba borult.

- Uram, tudja meg ön, hogy az egy kitûnõ darab. Az az én szerzeményem, fûzfapoéta uram!

- Mindjárt gondoltam. S nagyon fáj, hogy ennyire megsértettem - az amerikai macskákat és kandúrokat.

- Ez rettenetes!

- Ez sok!

- Ez vért kíván! Engem, egy Zengõt, macskák, kandúrok színvonalára tenni!

- S engem, egy Ardont, fûzfapoétának nevezni azért, mert véleményemet elárultam. Szégyen, gyalázat! Én arról nem tehetek, hogy kalimpálásait nem vagyok képes eltûrni.

- Mint én az ön szemtelen modorát. Még az volna szép, hogy én itt oly neveletlen fickóval lakjam...

- Egy napig sem maradok itt. Jakab, Jakab!

- Parancsol?

- Siessen! Ki kell tenni a táblát: Ez a ház eladó.

- Rögtön azonnal teljesítem.

A tábla újra kitétetett, s kevésvártatva, midõn még a feketekávénál ültek, egy elegáns, napsütött arcú, barna fiatalember lépett be.

- Uraim - mondja magát meghajtva -, bocsánat, hogy háborgatom önöket...

- Miben lehetünk szolgálatjára? - szólt Krebs.

- Az épületen látható tábla felirata hozott ide, szeretném megvenni ezt a házat.

- Ezt a há...ázat - dadogá Krebs úr -, tessék ezzel a másik úrral beszélni.

Ardonra mutatott.

- Ez az úr tétette ki a táblát - mondá Ardon elutasítólag, Zengõt méregetve szemével.

A zenész zavartan hebegé:

- Én úgy emlékszem, hogy Ardon úr rendelkezett a tábla kitétele iránt. Én mosom kezeimet.

- De uraim, ez igen különös dolog - szólt az idegen mosolyogva. - Nos, tehát eladó-e a ház tulajdonképpen vagy sem?

- Nem, nem, nem! - kiálták egyszerre élénken mind a hárman. - A ház nem eladó! Jakab, le kell a táblát venni!

Jakab rohant a tábláért, az idegen pedig ámulva állt meg egy percig, talán azon gondolkozott: nem-e a bolondok házába került; majd egyszerre erõt vett rajta a kíváncsiság: miféle viszonyok lehetnek ezek? s az õt kikísérõ Maritól bátorságot vett magának megkérdeni:

- Kegyed nemde leánya az urak valamelyikének?

- Oh, nem, uram! Ez a ház a négyünké. És jóformán rokonok sem vagyunk együtt.

- Tehát nem is eladó e ház?

- Mint látja ön, uram, most nem, de egy óra múlva, ha erre jõ ön, alkalmasint megint künn lesz a pléhtábla s eladó lesz. Kerüljön késõbb erre...

Az ifjú a kis Marira nézett, kinek arcát e pajzán megjegyzés alatt bûbájos mosoly aranyozta be, s úgy találta, hogy sosem látott még ily gyönyörû leánykát.

- El fogok jönni - szólt hirtelen -, valahányszor künn lesz a pléhtábla Nagy kedvem van e házra.

Mari egész a folyosóra kikísérte az érdekes arcú ifjút s látta, hogy az lemenve a lépcsõkön, a házmestertõl élénken kérdezõsködik valami iránt, bizonyosan a házra és tulajdonosaira vonatkozólag. Nem is csoda, fel kelle ébresztve lenni kíváncsiságának ily elõzmények után.

*

A sokak házában ilyen élet uralkodott. Ez, amit vázoltunk, csak a kezdet volt, a folytatás is olyan lett. Viszály viszályt követett. Jakabnak nem volt egyéb dolga, mint a táblát kitenni és bevenni.

És az érdekes arcú fiatal vevõ, valahányszor ki volt téve, mindig megjelent megújítani szándékát a megvétel iránt; egyetlen alkalmat sem mulasztott el, pedig már szinte tudhatta, hogy hasztalanul fárad.

A három úr folytonos huzavonában élt egymással. Összeharagudtak, meg majd kibékültek; de azért belül, szívök belsejében gyûlölték egymást, s mindenik azon töprengett, hogy miként szabaduljon e szenvedhetlen helyzetbõl, melybe a különös végrendelet sodorta.

Oh, bárcsak férjhez menne már a Mari! Akkor eladódnék a ház, s a maga részével úr lenne mindenik.

A három agglegényt az utóbbi napokban, midõn Mari 18-ik születésnapja közelgett, egy gondolat lepte meg. Egy hatalmas gondolat. Elvenni Marit nõül és ezáltal nemcsak szép feleségre tenni szert, hanem a ház felerészére is, azonfelül még a kínos helyzetnek is nyomban vége szakadna.

A gondolatot, mely nem csoda, hogy mind a hármajukban megszületett a szépen kifejlett gyönyörû Marival mindennap érintkezve, csakhamar tett követé.

A költõ Ardon megkérte egy napon a kezét versekben, a régiségbúvár ömlengve térdelt elõtte egy homályos estén, a zongoravirtuóz pedig egy kora reggelt választott az édes titok nyilvánítására, midõn még két sorsosa aludt.

A gonosz Mari meghallgatta mind a hármat, titoktartást kért, és mind a háromnak a születésnapjára ígért határozott választ.

Mind a három reményekben ringatta magát. Édes võlegényi álmaikban minden egyébrõl megfeledkeztek, még civakodni is megszûntek. Hiszen miért veszekedtek volna? Mindenik azt gondolta magában titkon: Nevetlek én benneteket, én vagyok itt az úr; beszéljetek, tegyetek akármit, úgyis csak egy hétig tart, egy hét múlva lesz a Mari születésnapja, s akkor majd nagyot nyílik a szemetek!

Egy napon Mari azt mondta az ebédnél kipirult boldog arccal:

- Mához egy hétre nagy nap lesz. Elõre jelentem bátyáimnak, legyenek rá elkészülve, hogy e napon tartom eljegyzésemet.

Hat darab szem villogott fel e szavakra.

És senki sem kérdezte meg szerénységbõl: kivel?

Oh, látni kellett volna a boldogságot, amit e szavak mindenütt elõidéztek! A sokak házának sosem volt ilyen szép, ilyen békés napja!

A három agglegény annyira megtelt gyöngédséggel, jósággal, hogy szinte öröm volt nézni amily udvariasan társalogtak egymással. Jó, hogy nem csókolództak!

- Fel nem foghatom - kérdé Ardon -, hogy mi, három ily jó barát, mint tudtunk valaha egyenetlenségben élni?

- Nos, ami elmúlt, elmúlt. Feledjük el - szólt Zengõ -, s örüljünk, hogy összetörõdtünk. Ha jól tudom, egy hete semmi összekoccanás nem volt köztünk. Igaz-e, urak?

- Nem igen hinném, mert tegnap, amint délután hazajöttem, kint volt a pléhtábla. Önöknek kell tudni a többit - vélekedék Krebs.

- Oh, éppen nem. Én egész délután nem voltam itthon - viszonzá Zengõ.

- Magam is csak késõn este jöttem haza - bizonykodék Ardon. - Lehetetlen, hogy a pléhtábla kint lett volna.

- Becsületemre mondom, kint volt - erõsíté Krebs.

- Ez különös az ördögbe is Jakab! Jakab!

- Parancs!

- Ki parancsolta tegnap kitétetni a pléhtáblát?

- A kisasszony.

- Ez különös - hebegé Ardon.

Mari arca lángba borult. Nagy zavarban volt. Szemeit lesüté a felé irányzott tekintetek elõtt.

- Hogyan, kegyed?

- Igen. Egy kis tréfa volt. Majd egyszer elmondom, ha jó kedvemben leszek.

- Igen lekötelez Nos, halljuk talán most, édes Mari - szólt Zengõ -, ön oly szellemdús, hogy élvezet lesz meghallgatni: miféle tréfát szõtt fejecskéjében?

- Nem, nem. Ma nem. Majd akkor.

Majd akkor akkor - csengett édesen füleibe mind a háromnak. Édes, sokat mondó szó: majd akkor...

*

Végre elérkezett a várvavárt nap, Mari 18-ik születésnapja. A nagy ebéd elkezdõdött, s a három úr võlegényi ruhában ült ott az asztalnál, várva a szép Mari ajkának megnyílását. Oh, mit fog mondani?

Mari türelmetlenül nézegetett az ajtóra. El nem gondolhatták, miért. Az asztalon még két üres teríték volt. Kit híhatott meg Mari? Bizonyosan azokat várja.

Végre megnyílt az ajtó s belépett rajta egy öreges úr s az a bizonyos napsütött arcú vevõ, ki valahányszor a pléhtábla ki volt téve, mindig megjelent a sokak házában.

- Micsoda dolog az - rivallt Ardon Jakabra - megint ki van téve a pléhtábla? A ház nem eladó, uram!

- Tudom, uram - felelte az ifjú -, de nemcsak eladó ház van a világon, hanem eladó lány is a háznál. Én, uraim, a Mari kisasszonnyali eljegyzési ünnepélyemre jöttem, s ha jól tudom, önök itt a mi vendégeink!

Leírhatatlan meglepetés várt a három úrra. Elsápadt arccal ültek, mint a kísértetek. Szó nem jött ajkaikra.

- De hát lehetséges az? - hörgé végre öntudatlanul Zengõ.

- Egészen úgy van, kedves bátyám - pajzánkodék Mari, kezet nyújtva az ifjúnak.

- Mi az ön vendégei lennénk? - nyögte Ardon -; ha jól tudom, mi itt itthon vagyunk.

- Nem egészen, uraim.

- Mit akar ön ezzel mondani?

- Azt, hogy én Sátoros György vagyok, Kolompérosi unokaöccse; a többit pedig majd elmondja itt a velem jött közjegyzõ úr.

A hivatalnok erre elõadta, hogy a megboldogult végrendeletének értelmezésénél egy kis tévedés történt. A virsligyáros ugyanis senkit sem nevezett ki örököséül névleg, egyszerûen azt jegyezte meg, hogy akik szemei behunyásánál jelen lesznek és ápolni fogják, öröklik házát, de mivel Kolompérosinak csak egy szeme volt, tehát szemeit (többes számban) nem ezen napon hunyta be, világos azért, hogy a végrendelet e pontja olyan, minthogy két különbözõ idõszakban és helyen történt a végrendelkezõ szemeinek behunyása, ami egyikökre sem alkalmazható, - minélfogva a végrendelet érvényét veszti s a törvény szerinti öröklés állván be, Sátoros Györgyöt illeti a ház.

Hisz csak még ez kellett! Ardon, Zengõ, Krebs halott-halványan mereszték egymásra szemeiket.

- De hát igaz ez mind? Ön valóban Sátoros György? - mekegett Ardon.

- Az vagyok. A pléhtábla hozott ide, önök viselete kíváncsivá tett magánkörülményeikre. Tudakozódtam. Késõbb azután a pléhtábla jogán gyakran megfordultam önöknél s megösmerkedtem Marival. Mari mindenbe beavatott.

- Ah, most értem már én, miért volt a pléhtábla még akkor is kitéve, amikor nem rendeltük - sóhajtott fel Krebs kétségbeesett arckifejezéssel.

- Az volt a jel - felelt György mosolyogva -, hogy Mari elfogadhat s zavaratlanul fecseghetünk.

- Tehát az átkozott pléhtábla az oka minden bajunknak - ordítá Zengõ.

- Mindig mondtam, hogy a viszálkodás nem vezet jóra - dühöngé Ardon.

- Nem bírtunk megférni a bõrünkben. Itt van la, most kiráztak belõle.