A NEMES SZÍV FENT ÉS ALANT

1877

Beszélyke

Fanny szegény leányka volt. Szép arcú, kedves gyermek, aki megérdemelte, hogy szeressék a barátai. És kik voltak a Fanny barátai? A budapesti utcagyerekek. Azok a bizonytalan származású lények, akiknek nincs anyjuk, apjuk, ki az élelmükről gondoskodnék, nincs hajlékuk, hol, ha a futkározásban kifáradnak és ha éj borul a fényes fővárosra, fejüket lehajthassák, akik nem tudják mit esznek délbe, hol éri őket az este. Fanny maga is szegény volt, de mégsem hajlék nélküli elhagyatott. Ha este elment haza s átadta az öreg nőnek, kit nénjének nevezett, azon nehány krajcárt, mit napközben üzletével keresett, az öregasszony enni adott neki s ágyacskát vetett számára a szobapadlón. Milyen gazdag volt ő a többi utcagyerekhez képest! Hogyne, hisz kereskedése is volt! Gyufát, galandot, szappant s tavasszal ibolyacsokrokat, télen pedig csinált virágot árult kis kosárkájában a Király utca szögletén. Szomszédja egy veres hajú zsidó fiú volt, ki szinte hasonló üzlettel foglalkozott.

Jakabnak hítták, s Fanny iránt, mint minden környékbeli gyerek, nagy tisztelettel viseltetett. Soha nem előzködött vele, ha vevő jött feléjök, nem tolakodott előre, hogy Fannyt valamely csekély jövedelemtől megfossza; szépen ráhagyta, hogy attól vegyen az illető, akitől akar. Fanny is jó szívvel viseltetett a rút, veres hajú fiú iránt s nemegyszer adott neki süteménydarabot, midőn hozzájutott a jó öreg néni révén otthon, ki ha Fanny jobb üzletet csinált, egy-egy bogácsával vagy mandolás mézeskaláccsal szokta megjutalmazni.

Mert hát az ilyen szomorú gyermekéletnek is hadd legyenek meg a maga örömei. És vannak is. Én édes istenem, hiszen olyan nagyon kevés kell ahhoz!

Avagy nem-e elég öröm ott állani szép tavaszi napon a Király utca szögletén s nézni azt az ezer meg ezer tarka embert amint lót-fut fel s alá; látni a ragyogó hintókat fényes delnőikkel, kik csak úgy csillognak selyemtől, drágaságtól, gyémántoktól. Ki unná meg magát a Király utca szögletén, kivált ha még üzletje is van, melyhez figyelme és érdeklõdése tapad, aztán még hozzá egy jó társ, kivel ha unatkozik, cseveghet - kissé mindenféle bolondságokról és tréfákról. Oh, bizony nincs oka panaszkodni sem Jakabnak, sem Fannynak a sors ellen, õk még nagy urak azokhoz a többi csavargó gyerekekhez képest, kik ha megállanak egy helyen, még a rendõr is elkergeti, az is azt mondja nekik: Takarodjatok innen!

És nincs a nagy világon senki, aki azt is meg tudná mondani: hova?

Igaz, hogy télen aztán sok sanyarúságot kell kiállani a mi kis kereskedõinknek is. Az idõ zimankós, az utcákon hó van; a járkálók száma megkevesbedik, de lenne bár sétálóban az egész fõváros, még akkor sem szolgálna gyönyörûségükre, mert dideregnek a hidegtõl, s elkékült arccal tipegnek-topognak kötelességszerûen, leapadt kelendõségû áruik mellett.

Ilyenkor aztán igazi jótétemény, ha egy-egy percre bebocsátják õket a szomszédos kávéházak szolgái, a meleg teremben kávézó uraságoknak megkínálni cikkeiket. Fanny mindig többet árul, mint Jakab. De hogyne árulna többet, mikor olyan jó szelíd arca, olyan szép okos szeme van, mely felkölti az érdeket iránta mindenkiben.

Olyan vevõ is akad nem egy, ki az odaadott tízkrajcárosból nála hagyja a visszajáró összeget. Azért a Fanny jó leány marad, nem bízza el magát, nem lesz kevéllyé, hanem az így kapott pénzen kenyeret vesz és szétosztja ismerõsei, a csavargó gyermekek közt, kik az éhségtõl kidülledt szemekkel s lankadt tagokkal lézengenek a könyörtelen hideg utcákon, a még könyörtelenebb és hidegebb szívû emberek között.

Egy téli napon fényes úri fogat áll meg a Király utca szögletén. Hétágú korona van a lovak szerszámán s a kilincs alatt a hintóajtón, ugyanolyan a lovak meleg pokrócain. Mennyivel jobban vannak azok a lovak öltözve, mint az emberek!

A hintóból elegáns úrnõ száll ki komornájával s egyenesen Fanny és Jakab felé irányozza lépteit.

Fanny felüti szõke fejét, de csak akkor már, mikor a nagy úrnõ megszólítja.

- Mit vegyek tõled, gyermekem?

Fanny megremeg és elszédül a meglepetéstõl. Szent isten, hisz ez a gazdag bárókisasszony a szomszéd palotából.

- Amit parancsol méltsád - dadogja a gyermek ügyetlenül és zavartan - de talán...

- Mit talán? - kérdi a fényes úrnõ.

- Talán csak tréfál méltósága Mire való volna méltóságának az én portékám... - hebegi Fanny kis arcát bámulattal fordítva a mesés, hallatlan jelenet felé, mely ma vele történik.

A baronesz elmosolyodik.

- Igazad van. Nekem nincs szükségem portékádra.

Azután komornája felé fordul:

- Madame, ezt a leánykát többször láttam itt az utcán az ablakomból, jó gyermeknek látszik a szegény teremtés, hátha ez megérdemli segélyemet, ma úgyis nevem napja van, fölveszem õt is a szegényeim közé, adjon neki két forintot...

Az elhízott, idõs komorna kivette erre a tárcáját és kesztyûs kezével kotorászni kezdett benne. Fanny szíve nagyot dobbant e szavakra, azt hitte elájult a meglepetéstõl, a világért nem bírt egyetlen szót kimondani, csak nagy, bámuló szemeit mereszté hálateljesen az úrnõre, ki kedvtelten élvezé e látványt.

- Oh, méltóságos kisasszony, ez sok, ez nagyon sok - és lehajolt, hogy a jóltevõ kezet megcsókolja. - Egy ilyen kisleánynak az sok - rebegé elfogódva. - Mit csináljon egy ilyen kisleány ennyi pénzzel?

- Csak te ne sokalld, édes gyermekem. Fogadd el és viszonzásul jól viseld magadat. Lehet, hogy még lesz gondom rád. Mindenesetre figyelmem alatt leszesz. El ne pocsékold.

- Oh, kegyelmes úrnõ, mikor az nekem annyi sok Talán jobb lenne...

- Mi volna jobb, gyermekem?

- Lássa, méltósága, itt van ez a kis rongyos zsidófiú, ez a Jakab, aki itt ránk néz. Azt gondoltam, hogy talán de nem is merem elmondani.

- Csak beszéld ki magadat.

- Ez a Jakab is olyan haszontalan apróságokat árul, mint én, aztán õ kevesebbet ad el, rosszabbul megy neki, pedig nincsen senkije, s csak száraz kenyeret és hagymát kap otthon a gazdájától, míg én meleg ételt is néha.

- Tovább, kislányom. Hallgatlak.

- Oh, mikor olyan nehéz azt elmondani, amit akarok. Azt gondoltam kérem alássan, de bocsássa meg méltósága azt hittem, hogy nekem elég volna egy forint is, és a másik forint hadd lenne a szegény Jakabé...

Az úrnõ meg volt hatva.

- Amint akarod, gyermekem. Madame, adja ön oda az egyik forintot a fiúnak. Azt hiszem, ez egyszer jó helyen járok. Oh, annyian megcsaltak már - sóhajtá a fényes úrnõ magában -, hogy szinte boldog vagyok, ha hinni merem, hogy jó szívem nem csalók játékszere.

- Nyugtával kell dicsérni a napot - mondá a társalgóné az úrnõnek franciául. - A gyermekek is tudnak tettetni.

- Fájdalom, igen; de ha e lány arcvonásai is csalnak, akkor minden arcismeret hiú köd és pára.

- Az arc többnyire csal, báróné.

- Ezúttal nem hiszem.

- Én fogadni mernék rá.

- Kockáztatott dolog lenne kegyed részérõl, madame. Tanúja volt e szép jellemvonásnak, hogy a két forintot megosztani kívánja a fiucskával.

- Ösmerem már én az ilyen fogásokat.

- Kegyed tehát nem bízik a gyermekben?

- Mért tagadjam? Fogadásom megújítom.

- Elfogadom. Mit tesz fel ön?

- A fekete ékszeremet, mely a bárónõnek annyira tetszik.

- Áll. Részemrõl tíz aranyat teszek ennek ellensúlyozásául. Ha megnyerem az ékszert, akkor a tíz arany a leánykáé lesz.

A két gyermek el nem képzelhette, mi fölött foly a vita idegen nyelven ily élénken, de nem is sokat vigyáztak oda, a nagy öröm elkábította mindkettõt. Lelkük oda volt kötve a forinthoz, és arról álmodozott, mihez kezdenek e rengeteg pénzzel.

Álmodozásából Fannyt az úrnõ hozzá intézett hangja verte fel.

- Isten áldjon meg, gyermekem. Igaz, madame, jegyezze fel a szállását, szükségünk lesz rá.

Azután újra franciául tevé hozzá: Tudakozódni fogunk.

- Hol lakol, gyermekem?

- Viola utca 7. sz., özvegy Vándorné nagynénémnél.

Ezzel az úrhölgyekkel a fényes hintó elrobogott a városliget felé.

No, lett nagy öröm. A két gyerek eleinte azt hitte, hogy mindez csak egy végigálmodott tündéri mese, újra meg újra meg kellett tapogatniok zsebeiket, hol a forint biztosítá, hogy mégis csodálatos valóság, ami történt.

Jakab nem gyõzött hálálkodni eléggé, de az igazat megvallva most is Fannynak jutott azért több az örömbõl. Mert õ kétszeresen örült nemcsak a forintnak, hanem a Jakab örömének is. Ezer terv megfordult agyukban estig, hogy mi mindent fognak a pénzzel tenni, de az ezer tervbõl egy sem verhetett gyökeret, minduntalan helyet engedett egy másiknak, jobbnak, szebbnek, édesebbnek.

Így következett be az este, Vidáman váltak el, s ki-ki ugrándozva sietett haza kosarával. Ma minden olyan szép volt. Az utcák, a felgyúló ezer gázfény, a fényes kirakatok!

- Istenem, de szép nekem azóta ez a fõváros, mióta gazdag lettem - sóhajtá Fanny egy bábu-kirakat elõtt bámészkodva.

Amint hazaért, a kapuban egy síró asszonyt látott. A részeges csizmadia neje, a Máténé volt az, karján kis gyermekével, a kedves, kétéves Lacikával.

- Mi baja, Máténé néni? - szólítá meg a síró asszonyt Fanny, szinte megszégyellve, hogy õ még éppen valami víg nóta dúdolását hagyta abba.

- Jaj, nagy az én bajom - zokogta a szegény asszony kebléhez szorítva gyermekét. - Beteg a Lacikám meghal a - elpusztul én gyönyörûségem! Életem élete.

- Ne mondja, Máté néni, az isten szerelmeért! - kiálta Fanny elsápadva. - De hát mi baja lett? Hiszen még tegnap este víg volt, játszottam vele.

- Torokgyíkja van. Meghûlt szegény.

- De akkor mért nem viszi be a szobába?

- Jaj, lelkem, olyan az, mint a farkasordító. Tudod, hogy egy darab fám sincs.

- Hozok én, Máté néni, rögtön. Csak menjenek be s várjanak rám. Szegény kis Lacika, nem fog fázni, dideregni.

Fannyka átadta kosarát, sietve átszaladt egy szatócsboltba, a saját pénzén nehány krajcáron fát vett. Hiszen még így is untig elég pénze marad, hogy álmait valósítsa, mik ott a fényes kirakat elõtt születtek, s mik egész valóját gyönyörrel áraszták el; mert a vágy is öröm, ha a teljesedés lehetetlensége nem áll a háta mögött sötét arcával.

Nehány perc múlva már vidám tûz pattogott Mátéék nyomorult szobájában. A gyermeket ki lehetett bontani rárakott rongyaiból, Fannyka addig hízelgett neki, hogy hozzá ment, de arra sehogy sem bírta rávenni, bármint gyügyölgette, bármennyire hízelgett neki, hogy mint máskor, mosolyogjon is reá. Zavaros szemei, mosolygók máskor, kísértetiesen forogtak most, mellébõl halk hörgés emelkedett koronkint.

- Szentséges isten! - tördelé kezeit a szegény anya kétségbeesetten jajveszékelve. - Meghal az én fiam Megõrülök érte. Istenem, adj módot, segíthessek rajta!

- Orvost kell hívatni azonnal Máté néni.

- Itt volt már a szegények orvosa, édes lelkem. Meg is írta a receptet. De mit használ az, ha nincs egyetlen fillér se e háznál, sem egyetlen értékes tárgy, mire pénzt adnának a zálogintézetben. Honnan vegyem az orvosságot?

- Mennyibe kerülne az, Máté néni? - kérdé Fannyka, és szemei könnyekkel teltek meg, amint a kis Lacikára pillantott.

- Sokba, nagyon sokba. Lelkemet eladnám, ha annyit megérne.

- Hátha én segíthetnék.

- Oh, ne mondd azt, ne mondd. Talán nyolcvan krajcár is lesz az orvosság ára.

- Éppen van annyi pénzem - kiáltá Fanny örömmel, kivéve a szerény összeget zsebébõl. Siessen, Máté néni, a patikába. Vagy táj jobb lesz, ha én megyek, mert tudok ám szaladni derekasan.

Alighogy Fanny távozott, kopogtatás hallatszék a kétségbeeséssel küzdõ anya ajtaján, s a két úrnõ lépett be a szobába, kik ma reggel Fannyt a Király utca szögletén felkeresték.

- Itt lakik a házmester? - kérdé a fiatalabb nõ.

- A férjem az. Nincs itthon. Tessék parancsolni.

- Egy fiatal leányka felõl kívánunk tudakozódni, ki itt Vándorné nagynénjénél lakik.

- Oh, a Fannyról, arról az áldott angyalról? Éppen most volt itt; elfutott a gyógyszertárba. Oh, nagyságos asszonyaim, ezt a gyermeket az isten meg fogja áldani mind a két kezével.

- Önnek nagy oka lehet, hogy így dicséri. Nem lenne szíves nekünk bõvebben elmondani...

- Oh, ezer örömmel.

Itt aztán a szegény Máténé szórul szóra elmondta, mi történt ezelõtt egy félórával. Fát hozott a saját pénzén, s most nyolcvan krajcárjával orvosságért futott a gyermeke számára.

- Megadja ön magát? - kérdé a báróné komornájától, s könnycseppek fénylettek a szemeiben -, megadja ön magát, madame, vagy pedig még tovább tudakozódjunk?

- Oh, báróné - mondá a madame fojtott hangon az elérzékenyedéstõl. - E gyermek angyal. Én meg fogom csókolni. A fekete ékszer az öné.

- A tíz arany pedig a gyermeké, s még azonfelül is gondoskodni fogok róla.

E pillanatban lépett be Fanny az orvossággal, kipirulva a futástól. Csupa rózsa volt két orcája.

- Gyermekem - szólt a báróné az ámuló leánykához -, add át az orvosságot e szegény anyának s aztán jöjj át nagynénédhez velem.

Fanny megdöbbent.

Azt hitte, hogy a hölgyek számon fogják kérni tõle a forintot nagynénje elõtt, s ha az megtudja, mi célra fordítá, durva és kegyetlen lesz hozzá, sõt talán meg is veri...

Tétovázva és habozva állt meg a szoba közepén, lábai az ijedtség- és aggodalomtól a földhöz gyökeredztek.

- Oh, méltóságos asszony...

- Nos, miért vonakodol nagynénédhez vezetni?

- Isten ments a méltósága parancsát teljesíteni, hanem...

- Hanem?

- Méltóságod talán már tudja - tagolá tétován.

- Mit, gyermekem?

- Hogy én a pénzt már elköltöttem. Szidjon meg emiatt méltósága, de ne szóljon, kérem, esedezem, a nagynénémnek, mert az durva, igen durva lenne hozzám.

Fanny sírva fakadt.

A báróné lehajolt hozzá és homlokán csókolta.

- Édes gyermekem, jöjj te csak! Igen helyesen és szépen cselekedtél. Nagynénédhez azért akarlak vezetni, hogy elbúcsúztassalak tõle; ezentúl az én leányom leszesz, én fogok rád gondot viselni, nálam fogsz lakni, s oskolába járatlak.

Fanny most meg már éppen nem bírt sem szólni, sem mozdulni; csak egyre sírta, sírta a boldogság örömkönnyeit.