A SZ... TAMÁS »DOKTORA«

1877

Rajz

Minthogy kritikussal van dolgom, nem akarom magamra süttetni a plágium bélyegét, minélfogva kijelentem, hogy az egész dolog õvele történt. Õ számoljon be érte a doktornak, ha még egyszer K ra kerül.

Tehát a dolog így történt:

Az Endrõdy-féle kritika annyira ellene uszította a városban szabadon járó mindenféle poétákat, hogy jónak látta egypár napra elmenekülni K ra. (No, már Vadnayban több a bátorság!)

El is ment tehát és minthogy a vasút elvitte, hát oda is ért, miután elõbb szigorúan meghagyta, hogy a lapját valahogy utána ne küldjék: legalább az a nehány napja ne legyen megrontva.

Amint odaért, legott szállás után nézett, s amint ezt is eligazította volna, a sétányra kanyarodott, hogy ott telivér francia ízléséhez képest szép pisze orrú hölgyecskék felfedezését eszközölhesse.

Ily remények közt ballagott a regényesen suttogó százados fák alatt, s hogy addig is ne legyen egyedül, szivarra gyújtott...

A szivar füstje kacskaringósan kígyózott fel az õs fák koronája felé, s ezer tarka ábrándnak és gondolatnak vetett puha ágyat eszébe jutott a Manasszes-ügy, az árván hagyott írói kör s azon szerencsétlenség, hogyha Petõfit azalatt találják meg Jókaiék, míg õ oda van...

És amint megy, mendegél egyre szivarozva, egyszer csak elébe áll egy kopasz fejû, alacsony, beretvált állú emberke.

- Kicsoda ön, uram? - kérdé sebesen, mire õ még sebesebben megnevezte magát.

- Örülök, uram, hanem engedje meg ön, de igen, uram, még egyszer mondom, de...

- Hallgatom önt uram.

- Én a fürdõdoktor vagyok Ön meg fogja érteni, mit tesz az. Én vigyázok a vendégek egészségére...

- Az ördögbe is, uram, mi közöm nekem ahhoz?

- Sok, nagyon sok. Ön szivarozik, nemde? Nos, lássa ön, ez össze nem fér azon rendszerrel, melyet a vendégek érdekében felállítottam. A füst, uram, füst és igen alkalmatlan portéka a légzési szervekre.

- Diable! A Füst az egy szép regény Turgenyev Ivántól, olvasta ön doktor?

- Quelle question? Ön sért; asszonynak vagy diáknak néz ön engem? Itt füstrõl van szó, respective az ön szivarozásáról! Egy szó, mint száz, itt tilos a dohányzás! Hüm, igen, mert mert...

- Kíváncsi vagyok: miért?

- Azért, uram, mert a dohányzás a lélegzési szerveknek árt.

- De hisz én egészséges vagyok.

- Bah! Ha ön egyedül volna! De vegye fontolóra a többieket, akiknek mindnyájoknak én vagyok felelõs az életéért...

- De az isten szerelméért, itt a szabadban csak nem árthat senkinek a szivarfüst.

- Ellenkezõleg. Oh! Oh! Ön nem indul magasabb szempontok után. Ön nem ismeri a szenvedély titkos hatalmát. Ha a fürdõvendégek látni fogják, mily jóízûen szivarozik ön, mindnyájan megkívánják a szivarozást, és bármennyire tiltom is, még a mellbetegek is rá fognak gyújtani; mi lesz akkor belõlem? Tehát kérnem kell önt...

- Jól van, uram, nem fogok többé szivarozni.

Megadással dobta el szivarját a kövér, milliárd harmatcsepptõl csillogó fûbe, s félig mosolyogva, félig bosszankodva hagyta ott a doktort s lépegetett szállása felé, hogy ott háborítlanul adhassa át magát szenvedélyének.

Szobája kulcsát azonban a kapusnál hagyta, ki véletlenül nem volt kajütjében s a kajüt véletlenül be volt zárva.

Elkezdte a kapust elõkiáltani.

Hol volt, hol nem volt a kapus, hogy nem hallotta, aziránt nincsenek biztos adataim, elég az hozzá, hogy a kiáltásokra, a kapus helyett a doktor sovány alakja termett elõtte.

- Engedje meg uram, de ön kiabált.

- Nos uram, igen, hát aztán?

- Lássa ön, ez egy dolog, mely az én orvosi rendszeremmel igen, uram, a rendszeremmel merõben ellenkezik. Szegény betegeim nagyon megkeserülhetik! A kiabálás bizonyos szilajabb rezgésbe hozza, s a sebes rezgés szerfelett sûríti a levegõt. Márpedig a sûrû levegõ halált hozó, uram. Jegyezze meg ezt ön és legyen szíves ezentúl...

Dühösen hagyta ott az akadékoskodó Aesculápot és cél nélkül futott messze a homályosodó fenyves költészetdús sûrûzetébe, hol emberi szem elõl rejtve, egyedül lehet.

Hanem hát olyan bolond a szerencse, hogy ott üti fel a fejét, hol senki se várja. A magános gyalogúton két halvány arcú és pisze orrú kedves leányka jött elébe. Egy pillanat mûve volt észrevenni az igézõ orrocskákat, és a négy ragyogó szemet, melybõl kicsordulóban volt a könny...

- Uram - mondá az egyik bátortalan hangon -, a Kati, a húgom azt mondja, eltévedtünk Mondja meg ön, kérem, ha igazán eltévedtünk-e? Nem tudunk a fürdõépületekhez jutni a csavargós utakon. Mutassa meg, kérem, merre menjünk. No, ugye megmutatja?

- Szívesen - felelte õ és a szép orrokat nézte.

- A doktor úr hosszú sétákat rendelt s íme, hogy megjártuk nagyon is messze távozánk.

- Legyenek nyugton - válaszolá, s hozzájuk csatlakozott.

Nincs az a kérges szívû kritikus a világon, aki bár kinevesse, lecsépelje a László Miska és Margittay Dezsõ valamennyi nõalakját, meg ne induljon ilyen két eleven, csinos teremtés láttára. Itt elnémul a kritika - és poézis ömlik a kritikusból.

Fõvárosi ember mindig talál szavakat, õ is talált, de oly sebesen mondta el szokása szerint, hogy nincs az a sténograf a földkerekségén, aki azokat utána jegyezhetné...

A két leányka feszülten hallgatta.

Egyszerre csak megszólal valaki a hátuk mögött.

- Engedje meg, uram, de...

E történet elbeszélõje ijedten fordult hátra. A doktor állt ott és a kabátját fogta.

- Oh, oh - mondá vontatott, kimért hangon, minden végsõ szótagot megnyomva - ön megint a kúra ellen cselekszik! Szegény megháborgatott veszélyben forgó betegeim!

- De hát az istenért, mit teszek én?

- Még kérdezi? Oh, oh, miért beszél ön olyan sebesen olyan rettenetes sebesen? Nem látja ön, hogy a kisasszonyok homlokerei két vonalnyira dagadtak. És miért dagadtak? Nos, mert a feszült figyelem az agyidegeket felizgatja és megerõlteti? És mi okozza a feszült figyelmet? Az ön sebes beszéde. Kérnem kell önt, ura, hogy ezentúl...

- De nekem ez természetem.

- De nekem meg a kúrám ellen van.

- Akkor hát ajánlom magam - mondá és rohant a lakására, hogy azonnal fölpakolva fusson e helyrõl, hol egész egyénisége összeütközésben van a fürdõi kúrával.

Holmija még azon módon be volt csomagolva, nem maradt egyéb hátra tehát, csak a fizetõpincért és a háziszolgát elõcsengetni; az elõbbit, hogy számláját rendbehozza, az utóbbit, hogy a málháját elszállítsa.

A folyosóra lépett. Ott sötét volt; hasztalan minden fáradság a csengettyût megtalálni.

- Mit motyog ön itt? - szólítá meg egyszerre a doktor ismeretes hangja, kinek két szürke szeme a sötétségen is keresztülvillogott.

- El akarok utazni, uram.

- Hüm. El akar ön utazni. Az már más. De ha nem csalódom, mégis keres valamit?

- A csengettyût, doktor. Szavamra mondom, a csengettyût. Csengetni akarok a pincérnek. Talán nincs is, mert sehol sem lelem. Azt kell hinnem, doktor, hogy a csengettyû sem összeegyeztethetõ az ön gyógykezelési rendszerével.

A doktor gondolkozni látszott egy percig, azután egyet csettentett a nyelvével, majd szaggatottan mondá:

- Tehát ön elutazik. Isten önnel! Vagy úgy? Mit is kérdezett az imént? Igen, igen emlékszem már Nem, nem, ön nyugodtan, egész nyugodtan csengethet a pincérnek a csengettyû semmi összeköttetésben nincs az én rendszeremmel.

Azzal dünnyögve távozott le a lépcsõkön, csak alul állt meg kissé, mintha még gondolkoznék, s egyszerre határozott hangon a szokottnál élesebben hangsúlyozá:

- Valóban a csengetés a csengetés nem tartozik a kúrához.