A RENDŐR

1877

Arról nevezetes, hogy még talán a születésével is elkésett egy nappal. Hanem ha elkésett is, itt van és szavamra mondhatom, eleven, közöttünk járó teremtmény a rendõr. Én már láttam is néhányat belõlük - a pálinkás boltokban, hol elõszeretettel szoktak tartózkodni, égrontó politikai vitatkozások között, mert hát éppen az õ szakmájához tartozó dolog annak az eldöntése, ki a nagyobb gaukler, a muszka cár-e, vagy a burkus császár?

Tudom, fáj a szíve, hogy sem az egyiket, sem a másikat nem viheti be a priccsre...

Hiába, nem lehet, mivel a hatalom is véges dolog s kivált a terület és messzeség korlátozza rettenetesen, mert lenne csak - teszem azt - a muszka hadsereg egytõl-egyig józsefvárosi burger, tudom megmutatná, ki mert itt az õ tudtán kívül bulgáriai kegyetlenségeket elkövetni. Az õ tudtával pedig no, az nem lenne mesterség.

A rendõr valaha policáj volt, s nevének félelmetes hatása vala. A nagy múltról már csak a nemzeti rémregék szólanak. Ma már a policáj rendõr lett, s nevének komikus a hatása. Mi a máról beszélünk.

Ha a híres Lecoqnak, a rendõrök királyának volt valaha édes álma, mely megmutatta a jövõ rendõreinek elképzelt alakját, az álomtündér bizonyosan a mi mai rendõrünket tolta oda neki szemre kapós mutatványul. Meg kell adni, hogy csinos, szemenszedett gyerek valamennyi, s ha a magas államhatalomnak az volt a célja, hogy a fõvárosi szakácsnék kebelében ellensúlyozhassa azon forradalmi hatást, melyet õsidõk óta korlátlanul gyakorolt a császári királyi hadsereg, bizony célját érte. Elegáns kék atillája, melyet vasárnaponkint húz fel, nem tûri a ráncot, úgy odafeszül tagjaira, mintha öntve lenne; karján kacéran virít a nemzetiszín gyapotszalag, mellén a fényes pléh numerus. Betyáros kalapján messzirõl csillog az ország címere és a fehér lófark bokréta. Hát még mikor temetéseknél vagy tüntetések alkalmával lóra ültetik s ott ficánkoltathatja a bámuló s holtra ijedezõ csõcselék közt, akkor van még csak elemében. Csakhogy ez ritkábban történik: több nap, mint ceglédi deputáció...

S ezeken a közönséges napokon a rendõr élete is bizony unalmas, mert hát a hatalmát és a nagy rangot is hirtelen megszokja az ember s oda sem hederít neki. Sõt terhére lesz. Nyugalomra tért hadvezérek, országuk kormányzását idegen kezekre bízó királyok példája mutatja ezt; pedig egy országon, ha jól fölvesszük, nagyobb élvezet uralkodni, mint például a Wesselényi utca innensõ végében.

Innen van aztán, hogy a konstábler is jobban szereti a procul negotiis-t Hivogatón pislog rá a sarki Betekints gyaluforgács cégére; amint a szél dévajul meg-meglóbázza, úgy érzi, mintha az õ szívét is mozgatná. Hiszen õ is ember! Megy, amerre vágyai vezérlik és azok hova vezérelnék egyebüvé?

A dicsõség, ambíció marasztalná is vagy mi de hisz a dicsõség és ambíció is csak ott dagad meg igazán nagyra, - egy kis méretlen papramorgó mellett.

Hogy a méretlen szó ismét milyen alkotmányos fogalom, azt csak az oltott vérû öreg konstábler érzi, érti, ki már gyakorlott ezen a téren s ösmeri pályája minden csínyját-bínyját, a mellék akcidenciák rejtett forrásait. Mert hát azért vagyon szeme az igazság és rend istenasszonyának, hogy imitt-amott be is hunyhassa.

Kéz kezet mos; a konstábler urat nagyon megbecsülik a sarki bormérésben, hol gyanús külsejû egyének dorbézolnak, kártyáznak s közbe verekednek is hajnalig. A rendõr bácsi a semlegesség diplomatikus köntösét ölti fel, s az olvasatlan félliterek mellett elmereng a világ dolgain, s míg a Balkán-szorost s Plevna környékét megnépesíti képzeletében diadalmasan robogó törökök millióival még a paripák dobogása - is hallik s míg elméje innen áttér toronyirányában fényes Párizs városába, hol nem jól megyen (amint az újságok beszélik, ha nem hazudnak) a dolgok sora, egészen beleszomorodik a bomló világrendbe s a jóisten õrizetére hagyja a - saját utcáját.

Semmi az. Hiszen õ azért ott bent a vidám benyílóban is a rendészeti tudományoknak élhet, melyeknek a hitele úgyis nagyon megcsorbult a Somoskeõy esete óta. Eszébe jõ a világhírû amerikai rendõr, Lagardire talentuma, ki egy szõrcsuhás barátot elfogott az utcán s midõn a bíró kérdõre vonta emiatt, így válaszolt: E barát nekem gyanúsnak kell hogy látszassék: nézze meg ön, uram, a keze milyen szõrös; márpedig a szõrcsuha nehány napig is minden szõrt elkoptat a csuklón. S a Lagardire rendkívüli figyelõ tehetsége nem vallott kudarcot, kitûnt, hogy az ez alkalomra fölvett barátöltöny alatt tolvaj lappang Milyen kár, hogy õvele (már ti. a mi rendõrünkkel) nem történik ilyen valami!

Azután a saját rendõri tapasztalatain kérõdzik, melyek körülbelül a következõ pontokban foglalhatók össze:

Aki reggel tolvaj, este is tolvaj az. Tartsd szemmel.

Mielõtt nem látod, hogy bírsz-e vele, - ki ne köss a tolvajjal, mert az el van szánva, te pedig nem...

Ha üldözés alkalmával olyan térre menekül a tolvaj, honnan három utca nyílik, s te nem láthattad, melyiken menekült, s hogyha két utcán már megkérdezted az arra járókat, kik mind bizonyítják, hogy senkit sem láttak arra futni, - a harmadik utcában már ne kérdezõsködj; a filozófia diktálja neked, hogy arra ment.

Ennyi tudomány bízvást elég arra, hogy a civilizáció magaslatán fenn tudja magát tartani. Néha kevesebb is untig elég volna, mint ahogy azt a mi rendõrünk egy kalandja világosan mutatja.

Mint minden földi jó, úgy a betekincsi mulatság is bizony véget ér hajnal tájban, hogy újra folytatódjék majd. A rendõr bácsi akarata is meg van kötve s punktumot tesz néha az idõ elõhaladottsága a legédesebb gondolatjai közé. Megszakad a jólét s békétlen ábrázattal és dörmögéssel cammog ki az utcát õrizni.

Csendes, néptelen. A gázlámpák bágyadtan csillognak az óriási ködben, melyet a hajnal elõre küldött. Emberünk egy kapumélyedésbe lapul s odatámasztva két könyökét a kilincs fölé, az önalkotta párnán hajnali álomra hajtja fejét.

De bizony nem szuperál. A karok lecsúsznak, feje nagyot zökken s apróba zsugorodó szemei felnyílnak.

Zsupp! hangzik e pillanatban az átellenes ház egyik ablaka alatt, úgy, mint mikor egy nehéz test esik le a magasból.

- Ki az? mi az ott? - szól oda a rendõr s könyökével megdörzsölve szemeit, közelebb megy.

Hát bizony nagy dolog az ott. Egy telt bõrönd a lepottyanó tárgy, s aki könnyebbség okáért kidobta maga elõtt, épp most mászik kifelé az ablakon: a tolvaj. Ennek ugyan kényelmes dolga volt odabent! Még a virginiáját sem oltotta ki, most is ég; szivarozva lopott a gyehennára való!

A rendõr szíve nagyot dobban örömében. Íme, végre itt az alkalom, ahol kitüntetheti magát. Milyen esemény! Milyen szerencse.

Ki vagy? Állj meg! kiált stentori hangon a tolvajra, ki amint kiegyenesedik az ablak párkányzatán, egész óriásnak tûnik fel. A nyaka körül valami ágytakaró van; nyilván értékes jószág, restellte ott hagyni. Egy percig megáll, de nem engedelmességbõl, hanem, hogy helyzetét mérlegelje, mert a másik percben, mint a nyíl, lepattan éppen a bõrönd mellé, villámhirtelen fölkapja s nekivág a hosszú utcának, a sötétségnek lóhalálban.

A rendõr utána. Utcáról utcára, mindenütt nyomában van. Hírnév, dicsõség ösztökéli most, talán elõször életében. Elõle ugyan meg nem szökik, de senki fia. Ha csak szaladni kell ezen a téren õ van aztán igazán otthon; osztrák katona volt!

A tolvaj is belátja ezt s az István-téren, hol emberemlékezet óta épít vagy kövezetet bont a nemes magisztrátus, egy lucsokkal, sárral bõvelkedõ sáncba ugrik s hirtelen lelapul.

Oh, az ostoba! Hová búvik! Tudhatná, hogy a rendõr látja...

(Sajátságos az, hogy ahol a rendõrök ostobák, ott a tolvajok elméje is eltompul.)

Hõsünk lihegve rohan kirántott gyíklesõjével az ominózus sánchoz, mely nem képes tökéletesen elfedni vendégét.

A tolvaj kinyújtja kezét s fenyegetõzve kiált rá:

- Ide ne közelíts, konstábler, ha jót akarsz! Olyan folyadékot vágok innen az arcodra, meg a ruhádra, hogy ítéletnapig ott lesz a foltja.

Ez lefegyverezte. A rendõr meghökken.

Õt, a nyalka fiút, besározva, tönkretett ruhában lássa a fölkelõ nap! De már ennyit mégse kívánhat tõle az állam! - Jól van hát, gazember, nem megyek oda; de azért kezemben vagy. Elõhívom a társaimat, majd legyûrünk. Nem vesztlek el szemem elõl.

Ezzel odatámaszkodott a tér közepén levõ kúthoz s belefújt a sípjába, rendõröket szólítva elõ, s ezalatt egy pillanatra sem vette le szemeit az elõtörõ szürkületben egyre világosabban kivehetõ verescsíkos takaróról, melybe a merész éji betörõ burkolózott. Alkalmasint el is szunnyadt alatta, a bõröndöt párnának helyezve feje alá.

A síp szava elhangzott, de rendõr nem jött, mindössze nagy sokára nehány munkást vetett arra a jószerencse. A jószerencse, mondom, mert hõsünk szemei zöld karikákat hánytak már a fárasztó nézésben.

- Jöjjenek önök - kiálta -, egy veszedelmes tolvajt tartok itt a sáncban, sakkba szorítva; fogjuk el gyorsan.

A munkások oda siettek s nem találták ott sem a bõröndöt, sem a veszedelmes tolvajt, csak a csíkos takarót. Az le volt terítve ügyesen és ott kacérkodott a sánc tetején.

Hõsünk fejet csóvált s így szólott: no, ez már mégis különös.