A KÍNAI MIKÁDÓ

1877

Memel porosz kikötõvárosban, anno 18** két egyszerûen öltözött katonatiszt sétált a tengerparton, mind a kettõ szõke, kék szemekkel, de minden tekintetben elütõ arcvonásokkal, mert míg az idõsebb gömbölyû arcáról a szelídség tükrözõdött, addig a fiatalabb egész lényébõl bizonyos szigorúság és gõg volt kiolvasható.

A két tiszt a kikötõben levõ hajó szemléletébe volt merülve, melynek kabinjáról egy marcona alak jött a partra, iszonyú füstgomolyokat fújva...

Ruhájáról rögtön rá lehetett ismerni, hogy a hajóhoz tartozik.

A fiatalabb tiszt elõbbre lépett és udvariasan kérdé tõle:

- Mikor utazik vissza e hajó?

A megszólított rá sem nézett a megszólítóra, hanem az erõs szivarfüstöt annak arcába fújva, hetykén felelt vissza:

- Mi köze hozzá?

- De uram - mondá a tiszt bosszankodva -, ön legalább is nem tudja, ki vagyok én...

- Mi közöm hozzá.

Azzal kalapját szemébe vágva otthagyta az alkalmatlan kérdezõsködõt s lefelé indult a parton azon irányban, hol a hátramaradt másik tiszt állott.

A tiszt gépileg utána ment s társa mellett elhaladva, így szólott ahhoz:

- Egy rendkívül goromba úr...

- Kicsoda? - viszonzá amaz - ez, akivel beszélt s aki itt megy?

- Valóban ritkítja párját az udvariatlanságban.

- Hogyan? Sértõ lett volna? Pedig õ, ha jól néztem, kapitány, s az én emberem.

Azzal utána kiáltott.

- Holla! barátom! Álljon meg ön egy kissé. Az ördögbe is, álljon hát meg.

Hõsünk megállapodott, végignézte a két porosz katonatisztet, kiket hosszú köpenyük óvott a tengerparti heves lég ellen, s a foga közül dörmögte:

- Nos, mit akarnak hát?

- Jöjjön ön közelebb! - kiáltá parancsoló hangon az elõbbi.

- Hogyisne! - szólt emez vissza gúnyosan -, ha dolguk van velem, önöknek is olyan közel van ide az út, mint nekem oda.

A két tiszt egymásra nézett s önkéntelenül közeledtek a goromba fickóhoz. Egyéb mód persze nem is volt vele beszélhetni, mert ellenkezõleg a parton járókelõ idegen matrózok is hallhatták volna szavaikat.

- Nos, tehát itt vagyunk - szólt az idõsebb tiszt, egészen közel lépve a hajóshoz. - Tudni akarom végre, kicsoda ön?

- Hátha én nem mondom meg...

- Ez esetben talán kényszeríteni is fogom tudni arra...

- Hahaha! - nevetett az ismeretlen - ön igazán mulatságos. Nos, hogy erre éppen ne legyen kényszerítve, - tehát, ha úgy tetszik, én Ivanovics Iván vagyok.

- Miféle tisztséget, rangot visel ön? Rendjelt is látok mellén...

Ivanovics Iván (ha csakugyan így hítták) vállat vont s fitymálva jegyzé meg:

- E hitványságot I. Páltól kaptam. Csak az életét mentettem meg érte Lengyelhonban. Nos, nem eléggé van tettem megfizetve? A mennykõbe is a cárok jól tudnak jutalmazni.

- Még mindig nem felelt azon kérdésemre, hogy mi ön? Nemde kapitány az orosz hadseregnél?

- De kicsoda ön? - mondá Ivanovics durván. - Ön, ki elég vakmerõ engem itt vallatni? Szerencséje, hogy éppen nem vagyok rossz kedvemben...

- Hallgasson, szerencsétlen! - kiáltja közbe a fiatalabb tiszt - Uralkodója, Sándor cár õfelsége elõtt áll...

A kapitány arcának eszeágában sem volt elváltozni e szavakra. Gúnyos alázattal hajolt meg Sándor cár elõtt s azután egy nagyot szippantott a burnótszelencéjébõl.

- Ah! Ah! Tehát fölséged az én uralkodóm! Oh! oh! gratulálok, sire! Nem parancsol egy kis burnótot? Ön egyébiránt, hogy köztünk legyen mondva, túlságosan megadóztatja e nemes árucikket. Vegyen no, egy csipetnyit!

Ez egész nyájas beszéd, egyébiránt úgy hangzott, mintha azt mondaná: tegye az úr bolonddá az öregapját.

- Hát ez a másik úr ugyan kicsoda? Talán a spanyol király, hehehe... Persze ön is monarcha, ugye uram?

S ezzel bizalmasan vállára tette kezét.

- Én Frigyes Vilmos vagyok, a porosz király!

- Természetesen Ah! ah! Igazán örülök, hogy szerencsém van fölségtekkel szemtõl szembe találkozni...

Majd Sándor cár felé fordult.

- De hát hol veszi itt magát fölséged? A másik felséget értem, az itthon van a birodalmában, de hogy fölséged mit keres itt, az nem megy a fejembe.

Sándor cárt igen mulattatta ez a jelenet, mosolyogva felelé:

- Olvashatta volna a lapokban, hogy én ide, õfelségével, barátommal megérkeztem hadiszemlét tartani...

Ivanovics Iván gúnyból úgy tett, mintha mindent hinne, de tulajdonképpen a legcsekélyebb gyanú vagy kétkedés árnya sem férkõzött azon meggyõzõdéséhez, hogy a kedélyes burkusok most õvele bolondozni akarnak.

No, hát majd én is bolondozom veletek - gondolá magában.

És hogy szándékát, mely összeköttetésben állott a hajóján összehalmozott kínai iparcikkekbõl álló portékával, nyomban keresztülvigye, szép barna fejét magasan fölemelte, délceg termetét kiegyenesíté s a füstöt szuverén gõggel orrlyukain keresztül eregetve ki, büszkén kifeszített mellére ütött s fáradt, megvetõ orrhangon tagolá:

- Ha ön az orosz cár és ön a porosz király, hát tudják meg végre mi vagyok én...

- Nos? - kiáltának önkéntelenül meglepetve s egy lépést hátrálva az uralkodók a villogó szemû egzaltált embertõl.

- Én a kínai császár - a mikádó vagyok.

Az uralkodók összenéztek és mosolyogtak, azután Frigyes Vilmos szólott:

- Mivel bizonyítja be ön, hogy a kínai császár?

- Bagatelle! Jöjjenek önök a hajómra, olyan kínai vacsorát esznek nálam, hogy minden kétségük elenyészik afelõl, hogy a nap fia és a hold öccse vagyok.

- Elfogadjuk! - mondá rá hirtelen a cár, minélfogva Frigyes Vilmos magas vendége iránti udvariasságból, még ha akarta volna, sem mondhatott ellent e fejedelmi kalandnak.

A két uralkodó a hajóra ment, s ott a durva hajóskapitány egyszerre a lehetõ legelõzékenyebb házigazdává változott át. Néhány perc múlva gazdagon terített asztal mellett ültek mint a hárman, mely meg volt rakva mindazon különlegességekkel, úgy ételekben, mint italokban, melyeket a mesés Kína nyújthat.

A két uralkodó fokonkint derültebb lett - a kínai császár õfelsége pedig szinte átadta magát a teljes fesztelenségnek s így szólott a lakoma végén:

- Én bebizonyítottam fölségteknek, hogy a mikádó vagyok, most már felségteken a sor. Most már ön bizonyítsa be, hogy az orosz cár?

- Mivel kívánja, hogy bizonyítsam?

- Bah! - mondá Ivanovics Iván nevetve, hogy szinte a könnyei folytak - nevezzen ki például aladmirállá az orosz tengerészetnél.

- Szívesen. Adjon ön téntát és tollat.

Ivanovics elhozta a szükségeseket s a cár a következõ sorokat jegyzé papírra:

»Ivanovics Ivánt, aki különben a kínai mikádó egyúttal, kinevezem haditengerészetemhez altengernagynak.

Sándor, cár.«

- Itt a kinevezés, tengernagy úr. Ha Szentpétervárra ér, láttamoztassa a hadügyminiszteremnél - szólt Sándor cár szívélyes kézszorítás után távozva királyi barátjával.

Ivanovics utánok kiabált a hajóról:

- No, majd láttamoztatom. Hogyisne! Jó éjszakát, fölséges urak.

--------------

Bezzeg mennyire csodálkozott aztán Ivanovics Iván úr, midõn nehány hét múlva Szentpétervárra érve, ottani följebbvalói tisztelegtek nála mint tengernagynál.

A cárnak volt rá gondja, hogy azalatt értesítse a hatóságokat az új kinevezésrõl.