AZ ÖRÖKÖS VŐLEGÉNY

1878

Rajz

Halandó ember arra nem emlékszik, hogy Marosi Zsiga »kománk« vagy fiatalabb, vagy öregebb lett volna valaha.

Mindig ugyanazon egyforma gavallér ember, akinek a ruhája tetõtül talpig ki van kefélve, a csizmája sohasem poros, az inggalléra örökké tiszta, a haja, mely nagy, kerek koponyáját kelletlenül fedi, gondosan elválasztva, szõke, vastag bajsza a hû ápolástól megizmosodva csügg alá ugyanúgy, mint tegnap, s ugyanúgy, mint holnap fog alá csüggni.

Ha van valami változatlan a föld kerekségén, az akkor Marosi Zsiga.

Reggel felkel, elmegy a zálogházba, ahol hivatalnok, egy órakor délután hazajõ, fél kettõig kefélkedik, s pont öt perccel fél kettõ után már ott ül a »Tatá«-nál az ebédnél, hogy négyig komotizál.

Pont négykor felkel, fizet, egyet nyújtózik és a kávéházba ballag, hol három teljes negyedóráig olvassa az »Egyetértés«-t és szürcsölgeti a feketéjét.

Pont háromnegyed ötre felkel, fizet, egyet nyújtózik és átmegy a menyasszonyához, kivel e napokban lesz az esküvõje.

És ez így van, mióta csak halandó ember emlékezik rá.

Évek hosszú sorára lehet visszamenni az emlékezet fonalán és Marosi Zsigát mindig a kijelölt helyen lehet találni a kijelölt órákban; délben a »Tatá«-nál, négy után a kávéházban, öt táján a menyasszonyánál, kivel a napokban fog egybekelni.

Mindene változatlan. Örökké sötét színû ruha van rajta, pörge magyar kalap a fején, lakk topán a lábán, még a menyasszonya sem változik meg soha kinézésre; örökké »tulipán ezüstös«, csakhogy hol szõke, hol barna.

Nehogy a nyájas olvasó zavarba jöhessen a »tulipán ezüstös« szó miatt, szükség megmagyaráznom, hogy házasodó agglegényeknek éppen úgy, mint a tolvajoknak sajátságos külön nyelveztük van, mely sokkal alkalmasabb a nõi bájak kifejezésére, mint a mi közönséges nyelvünk, mely minden különösebb tájékoztatás nélkül mindössze ennyit mond: »csinos«, »szép« vagy »gyönyörû«.

Biz ebbõl aztán még mindig nehéz fogalmat alkotni az ismeretlen hölgyrõl.

Mennyivel tökéletesebb e tekintetben az agglegények nyelvezete, mely nehány szóval majdnem lefotografírozza a hölgyeket, úgyhogy azok mintegy láthatókká válnak.

A legalantasabb osztály a »leányzó«. Ebbe a fokozatba esik ami mindennapi és közönséges, termetben és idomokban. A nõi szépség kritikusainak papírkosara ez, amelybe minden különös szortírozás nélkül dobják, gyömöszölik be mindazt, aminek nincs elõttük semmi becse, s ami a felsõbb fokozatokba be nem válik.

Azután következik a »topáz«, az alacsony, csinos arcú, kerekded termetû hölgyecskék gyûjtõneve, melynek fokozatai a »talmi topáz« és »igazi topáz«.

Ami ezenkívül jõ, az már ritkaság. A »kis delfin« és »nagy delfin« sokat igényel; a kis delfin lehet ugyan még alacsony, de a termetnek arányosnak és tökéletesnek kell lennie; a nyak - szép legyen, habár rövid is, a haj sûrû, a száj pici és nagyon piros, a kar gömbölyû, a homlok sima, ha alacsony is. Ha aztán még a kéz is parányi, valamint a láb, ha a szemek is nagyok és kifejezõk s az arc rendkívül kellemes, akkor a »kis topáz« a »nagy topázok« sorozatába esik.

A szépség non plus ultrája a »tulipán ezüstös«, s kivált (de ez már olyan ritka, hogy talán nincs is a világon) a »tulipán aranyos«. Itt már minden tökélynek egyesülni kell méltó összhangzatban. Hóbortos fejû poéták álma megtestesülve édes valósággá. Magas délceg termet, hattyú nyak, hosszú haj, magas homlok, vagy tisztán fekete, vagy tisztán kék szemek, melyek okvetlenül mandula alakúak legyenek, rendes orr, nemes arcvonások sat.

A budapesti »Korzó« e sajátos nyelvtanának szabályai szerint, ha csak egyetlenegy tökély hiányzik is a sokból, a legbámulatraméltóbb szépség is csak »tulipán ezüstös« marad.

A »tulipán ezüstösök« iránt viseltetett a mi Marosi Zsigánk nagy vonzalommal. A delfineket kevesellte, a tulipán aranyosakra meg nem vágyott. Tökéletesen meg volt állapodva az ízlése.

Még anno 1850-ben április elsején felvett fizetésébõl két császári aranyat váltott be, mivelhogy ebben a hónapban okvetlenül meg fog nõsülni, s a két arany éppen kifutja a papnak az áldásért.

Azóta már 28 esztendeje mindig ott csörög fekete nadrágja zsebében az a két arany, számtalan váltakozó hatosok és garasok társaságában, melyek egyedül jelzik Zsiga körül az idõ folyását.

Hogy maga Marosi Zsiga hány éves, mikor született? azt éppen úgy nem tudja senki, mint azt, hogy mikor fog meghalni. A keresztelõlevél ugyan ott van a zsebében, de õ nem mutatja senkinek. Arcán éppen nem látszik az idõk nyoma, egyforma változatlan, örök az, mint egész lénye.

Keveset beszél, de úgy látszik sokat gondolkozik. Mikor háromnegyed ötre felkel a kávéjától, hogy a jövõ napokban fõkötõ alá kerülõ menyasszonyához siessen, szórakozottan, lehorgasztott fõvel ballag gyakran, a sétálókba ütõdve, annak lakása felé, sokszor csodálatos vargabetûket csinálva.

E csodálatos vargabetûk alatt azt értem, hogy például nem egyszer a belvárosból a lipótvárosi utcákon keresztül csapva át a Terézvárosba, annak tömkelegén hatol a Józsefvárosba, hol a menyasszony lakik.

Figyelmes szemlélõk beszélik, hogy minden kapu alatt felüti lehorgasztott fejét s egy bánatos pillantást vet némelyikre, minélfogva az »örökös võlegény«-re sok rossz élcet csináltak már ismerõsei.

»Kapu-tanulmányokat fog kiadni; még beválasztják értük az akadémiába. Öreg korára éri az a csúfság« - mondják a kötekedõk.

- No, akadémikusnak be is válik - szólnak az élcelõk -: jó jel, hogy megbámulja a kapukat.

Zsiga csak a fejét rázza és nem felel semmit az ilyen gyerekes ingerkedésekre; el van foglalva a házasságával; võlegény-embernek máson legyen a gondja, ne léha tréfákon.

Az örökös võlegényi titulus már terhére van, szeretne túladni rajta. Restelli, szégyenli már maga is.

De hát ki tehet róla?

Hiszen õt tiszta, önzetlen szándék vezette, szíve szerelemre van alkotva, s egész lénye fogékony a családi örömek iránt. Nem is valami földhözragadt ember, aki fél a családeltartás terheitõl. Teljesen rendezett viszonyok között él, azt veheti el, akit a két szeme megszeret.

Vagy talán nem talál még magához méltó szívet?

Oh, dehogynem, kérem alássan! Talál biz õ eleget, mégpedig a tulipán ezüstösök között is. Ember legyen, aki azokat el bírja számolni sokszorozás nélkül.

Ott volt mindjárt ezelõtt körülbelül huszonkét évvel a szép Sümegi Minka, majd a kedves Wimmer Katica, ezt követték sorba Tordai Örzsi, Magócsy Irma... azazhogy az ördög bírná õket így elszámlálni, ha már nem betûrendben kezdtem.

Csupán egyetlenegyszer kapott kosarat a kényes Marczali Vilmától, ki kevesellte is, meg talán nem is találta elég érdekesnek Marosi Zsigát.

No, de ezért is revánsot adott a sors az örökös võlegénynek. Marczali Vilma férjhez ment egy elõkelõ dohánygyári hivatalnokhoz, Smrcsek Józsefhez. Most egy nagyon szép hajadon lánya van, a majd csakhogy nem »tulipán aranyos« Ilonka, akivel Zsiga ez idõ szerint jár jegyben. A jövõ héten kell lenni az esküvõjöknek.

Hogy mik voltak azon indokok és körülmények, melyek megakadályozták, hogy e rengeteg számú menyasszonyból egyik sem lett Zsiga felesége, hanem ki elhalt, ki férjhez ment máshoz, ki megbolondult a hosszú várakozásban, éppen ez azon kérdés, amint hasztalanul töri fejét a világ.

Ezt csak maga Marosi Zsiga tudná elmondani.

És e tekintetben nem is zárkózik el a kérdezõsködések elõl bizonyos idõpontokban.

Ezek a bizonyos idõpontok pedig azok, midõn vacsoránál a »negyedik félmesszelyig« ér. Ez a Rubikon. Zsiga hallgatag természete ilyenkor fölenged, s bõbeszédûségbe megy át.

És ezek az idõpontok mindennap bekövetkeznek éjféltájban, midõn menyasszonyától ismét a »Tatá«-nak nevezett vendéglõbe ér.

Olyan ember is mindennap akad, aki megkérdje:

- Ugyan, mondd meg hát, Zsiga, miért is maradtál örökös võlegény?

Zsiga egy félmesszelyt hajt fel ilyenkor, vagy néha kettõt is, ha még annyi hiányzik a négyhez...

- Hja, pajtás, oka van annak. Az igaz, hogy csekélység, de mégis ok... mert, barátom (s itt Zsiga megint iszik), azt mondja egy francia író, hogy a csekélységek teszik a delnõt... Vagy igaz, hohó! Nekünk magyaroknak is van erre egy jó közmondásunk: kis vizekbõl lesz a tenger... Micsoda? Tenger? Ugyan, kérlek szépen, mirõl is akartam nektek beszélni? Aha! vagy úgy... arról, hogy miért nem házasodtam meg még?...

Egy új félmesszellyel gyarapítja ismét ékesszólását.

- Hogy miért nem házasodtam? Hüm, azért, hogy meg fogok házasodni. Olyan bizonyos, hogy a jövõ héten lesz a napja, mint hogy itt ülök. Ti az okot kutatjátok, barátim, hogy miért halogattam annyi ideig? Elmondom nektek õszintén, de ne nevessetek ki! Tehát az ok kell. Az ok, igen az ok...

... Az ok az okozatnak a szülõanyja. Tessék felütni a magánjogot, benne van, szórul szóra így van, azazhogy mégis másképpen van; az ok az oknak, okozója az okozottnak. Ez a dolognak a jogi része. Szeretem a definíciókat, mert visszavarázsolnak jogász éveimbe. Hohó! milyen idõk ezek, fiók! Ki emlékszik közületek zugligeti kalandunkra? Az osztán esemény! Meg kell hallgatnotok egyszeribe... Teringettét, gyerekek... milyen »hecc« volt az akkor  - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Egyszóval valahányszor Zsiga valamirõl beszél, sohasem arról beszél, - hanem összehord prücsköt-bogarat, s addig erõsítgeti magát a félmesszelyekkel, míg egészen elgyengül tõlük, feje és karja lankadtan esnek alá, s az örökös võlegénység titka csendes hortyogásba fullad már évtizedek óta minden áldott este...

Barátjai közül kettõ hazacipeli, hogy egy erõs alvás után ismét folytassa leírt foglalatosságait s más lében föleresztve mondja el másnap megint a vacsoránál, hogy miért maradt agglegény, s ismét más két barátja kísérje haza a szállására.

Teljes lehetetlenség tehát, hogy a világ valaha megtudhassa, miért örökös võlegény Marosi Zsiga.

Mindössze egyetlen érvet hallottam öreg gazdaasszonyától, ki széltében beszéli már évek óta.

- Házasodik a tens uram; az esküvõ e napokban lesz; még csak azon múlik, hogy egy háromszobás alkalmas lakást találjon. De hát hogy a toportyán egyen meg minden nagyvárosi házat, mindenütt hiányzik valami: hol az emelet magas, hol vízvezeték nincs, hol a bejárás alacsony, másutt a padló rossz vagy a kályház füstölnek. No, de majd csak ráakad a tens úr az igazira holnap, vagy legfeljebb holnapután.