AZ ÖREG DANKÓ BÁCSI

1878

Üdvözöllek öreg, egyszerû falak, hol az elsõ »plága« csattant el a kezemen!

Becsesekké tesz benneteket elõttem a szellem, mely köztetek lengett, mely mindig szabad volt.

Visszagondolok rátok. Látom a komor, méltóságos, ódon fedelet, az ócska garádicsokat, melyek az emeletre vezetnek, látom a csengettyûlábat az udvar balszögletében. (Oh, kedves csengettyû, te mérted fel legszebb idõnket órákká!) És azután kitárulnak elõttem sorban a régi ismerõs tantermek, fekete tábláikkal, hol annyiszor megfordult a nevem a »Clamantes« között, egyszerû padjaikkal, hol most is megtalálom hajdani ülõhelyemet, ha egyébrõl nem, akkor az ideálom padba faragott kezdõ névbetûirõl, a »B. M.«-rõl bizonyosan.

Még tán a pajtásaim ülõhelyeit is meg tudnám mutatni sorba. Ott ült balról mellettem mindjárt a Kamuti Pali... igen, igen, most már emlékszem, a hátam mögött meg valami Vallach Miloszláv nevû pánszláv fiú; konok érzelmei voltak; ott szépen kinyesegették lelkébõl a professzorok; ma valahol Erdélyben becsületes prókátorember... nemrég találkoztam vele itt Budapesten, mint egy deputáció vezetõjével, mely az Emke érdekében járt itt.

De ha kinyesegették a Vallach Miloszláv lelki tyúkszemeit, a mienket sem hagyták ám növekedni. Éppen jó, hogy Kamuti Palit említettem fentebb. Õvele esett meg, hogy a magyar világ bejövetelével magyaros õszinteséggel kinyilvánította Szeremley tanár úrnak, hogy most már eb ura fakó, õ bizony kihagyja a megemésztendõ tudományok közül a német nyelvet.

- Hát iszen nagyon jó van, édes fiam - mondja neki a tanár mosolyogva -, a német nyelvet neked magadnak elengedem.

- Köszönöm alássan...

- Ne köszönd, édes fiam, mert ennek következtében szükségszerûen egy még nehezebb feladatot kell elvégezned a folyó tanévben.

- Szívesen, akármit...

- Ki kell valamennyi németet kergetned a nyári vizsgáig az országból; így aztán nélkülözhetõvé lesz valahogy ez a tantárgy.

Kamuti Pali erre aztán ellenállás nélkül beadta a derekát, amit különben fölösleges meg is jegyezni nyájas olvasóimnak, kik mai napig is színrõl láthatnak még németeket Magyarországon.

Nemkülönben jártam magam is, ki a matematikától iszonyodtam különösen és igen fitymálva emlegettem azt mindenkor.

- Pedig, öcsém - mondja egyik tanárom, a derék Baksay István -, minden suviksz ehhez a tudományhoz képest és csak erre az árnyékvilágra való fölületes ismeret. Hanem a matematikának még a síron túl is hasznát veszed, mert a történelemrõl, Hunyadiról, Tamerlánról kérdés, ha tudnak-e az égiek, az sem egészen bizonyos, franciául beszélnek-e odafenn, vagy taljánul, hanem azt meg bizonyosra állítom, édes öcsém, hogy a kétszerkettõ ott is négy.

Ezzel aztán én is beadtam a derekamat, s paraszthajszál híja, hogy most, ahogy itt áll elõtted, nyájas olvasó, ez a nehány lap, az nem valami száraz értekezés a logaritmusokról, hanem csak egyszerû rajz az elmúlt kedves idõkrõl.

Milyen idõk, s hogy elröpültek!... Csodálatos szárnyrebbenésök mintha most is érezném. Hiszen csak tegnap, most volt... S amint elõszedegetem a színes tollakat emlékezetembõl, mik az idõ szárnyaiból abba belehullottak, ámulva veszem észre, hogy aranyból vannak... tiszta színaranyból.

Bokrétába kötöm...

Kezdem pedig a legszebb szál virágon, gróf Pálffy Móron.

Hogy ki volt gróf Pálffy Mór, azt minden becsületes ember tudja, aki 1863 és 64 táján már a világon volt, mert ha egyebet nem, hát azt legalább mindenki tudja, hogy kit kell gyûlölni.

Nevezetes személyiség. A mi »földi gondviselésünk« akkoriban.

A földi gondviselés magas, száraz ember volt, arisztokratikus arccal, végtelenül hosszú lábakkal és kezekkel.

Ezek a hosszú lábak és kezek már akkor nem találtak egyéb letaposni valót, csak még a közoktatást Magyarországon. Az excellenciás úr sorba járta a városokat és gimnáziumokat, hogy elõkészítse a dicsõséges rendszernek a jövõ nemzedéket is. A nagy diplomata elõrelátó legyen, s nyergelje meg elõre a jövõt; hátha azt is lóvá lehet tenni.

A kis városkában valóságos lázas nyugtalanságba ejtette a nagy úr jötte az embereket. Az utca kövezetét mohó gyorsasággal javították, a vármegyeházát bemeszelték, a polgármester dikcióra készült, a városban tizenkét fehérruhás lánykát hajhásztak össze, az egyetlen vízipuskát megtisztították a százados sártól. Minden jóravaló beamter kiváltotta a fekete ünneplõjét a zug-zálogüzletbõl, vagy újat csináltatott a nagy napra, midõn a »hatalmas földi gondviselés« oda érkezik, tapogatózni az ottani szellem után, s szükség esetén szárnyát szegni annak.

Derék tanárunk észrevehetõleg fanyar arccal adta tudtunkra a szerencsét, »mely intézetünket éri«; öltözzünk ünnepi ruhába - úgymond -, és - tette hozzá jelentõségteljesen - igyekezzünk, ha kérdéseket tesz elénk, okosak lenni.

A kitûzött nap elõtti estén tarackdörgés közt érkezett a tábornagy a városba és a megyeházába szállott.

Másnap tehát, minthogy tíz órára volt bejelentve az altábornagy látogatása, már 9 órakor felgyülekeztünk, ki-ki a maga osztályában, illõen öltözve és kifésülködve, úgyhogy Dankó bácsi egyikünkön sem talált akár egy makulányi hibát is.

Pedig ha valaki, hát Dankó bácsi értett a régulához. Mivelhogy huszár volt õkelme valaha (mégpedig a nyalkább fajtából), mielõtt a fátum, no meg az öregség is ledegradálta - tudományos állásra.

Tudniillik olyan pedellus-féle hivatala volt az »intézetünk körül«, már amint õ szokta nevezni a gimnáziumot.

Becsületes, hû öregember volt, ki mindnyájunkat névleg ösmert, s kit mindnyájan szerettünk, mert itt lévén behozva, mint más tanodákban, a vádaskodási rendszer, mûködése nem tûnhetett fel gyûlöletes színben.

Nem ártott a szegény öreg a légynek sem; nem is állott egyébbõl a dolga, mint hogy ott benn lakjék a kapu alatti cellában, aztán felügyeljen, hogy az oskola fáját ne lopják, hogy a klasszisok tisztességesen ki legyenek takarítva; - aztán a diligencia alatt ott tartózkodjék a közelben, hogy ha valamelyik tanár úr otthon feledte a kalkuluskönyvét vagy a jegyzeteit, értök mehessen.

Nekünk csak annyiban árthatott vagy használhatott a jámbor, ha hamarább vagy késõbb csengette el az órát. Ez aztán teljesen az õ hatásköre volt. S nem mondhatni, hogy valami nagyon csekély hatáskör, kivált annak a szemében, akit egy perccel a csengetés elõtt híttak fel feleletre s olyan »szekundát« fogott, hogy le nem bírta köszörülni félévig.

Bezzeg, ha Dankó bácsi egy perccel elõbb csengetett volna!

Dankó bácsi át is értette a maga valóságában e nagy befolyást, amit a diákok kiképeztetésére végzetszerûen gyakorolt, s bár szeretett is vele hencegni, mégis inkább áldozott a magasabb elmebeli élvezeteknek: Dankó bácsi politizálgatni szeretett jobban.

Nagy európai kérdések eldõlte képezte tünõdése tárgyát, az elviselhetetlen adó görbítette összébb elaggott vállait (pedig õ maga egy fillért sem fizetett), királyok veszte, trónusok bukása volt szellemi csemegéje, mert hát hiába, aki egyszer (mint Dankó bácsi is huszár korában) megkóstolta a világdirigálást, annak holmi gimnázium-ügy csak a kisebbik gondja.

Hanem ma a gróf eljövetele mégis kihozta sodrából. Egy altábornagy mégsem egészen tréfadolog! A legdíszesebb ünneplõ ruháját vette fel s úgy állott ki a kapuba, hogy fent, az auditóriumban összegyûlt professzor uraknak õ lehessen legelsõ híradással, ha a megyeháza felõl megindulnak ide az uraságok.

Szép fekete gérokk volt az öregen; minden diák ösmerte már tavalyról, mikor még az igazgató viselte; hasonló színû nadrág egészíté ki, úgyhogy Dankó bácsi, gangos bajuszát leszámítva, úgy nézett ki, mint akár magok a nagytiszteletû professzor urak.

Hanem hát a »földi gondviselés« csak nem jött. Az »õrszem« már elunta a hosszú ácsorgást s kétszer is bedugta fejét az ajtón, bekiáltandó a klasszisnak: »Nem jön még; pedig tízre volt mondva: már csak hogy tréfából se mond igazat soha a német«; majd a professzor urak jöttek le türelmetlenül rámordulni Dankó bácsira, hogy hát mégsem jön-e õexcellenciája? - mintha bizony Dankó bácsi lenne az oka, kinek lábait (mert hiába, öregszünk, gyengülnek az inak) nagyon ellankasztotta a silbak-állapot.

A tizenegy óra is elmúlt, sõt tizenkettõt is elütötte, s a gróf még mindig nem jött. Most már a professzorné asszonyok is nyugtalankodni kezdtek otthon, s gyöngéd üzenetek érkeztek sûrûn, melyeknek tárgya többnyire abban összpontosult, hogy szörnyû veszedelem fenyegeti a levest, összesûrûsödik, elhûl stb.

De már aztán az ilyen dolognak bezzeg ellent nem állhat egy becsületes kálvinista gyomor sokáig, ez már sok és minden emberi türelmet felülmúl. Osztályvezetõ tanárunk nem gondolkozott sokáig; õ lakott legközelebb a tanodai épülethez, meghítta a többi kollégákat is »zsebtiben« egy kanál levesre; nem származhatik belõle baj: hiszen itt lesz az öreg Dankó a kapuban, majd vigyáz az, s ha a »magas vizit« jõ, elszalad értök.

Nincs semmi könnyebb a világon, mint éhes embereket arra kapacitálni, hogy jó lesz ennie. Valamennyien elfogadták a meghívást.

Az igazgató arcán honolt mindössze némi kevés az aggodalom kifejezésébõl.

- Ébren legyen, öreg - mondá Dankónak -, mert tudja meg, hogy most a kend kezében van a gimnázium becsülete.

- Nagyon jól van, kérem alássan - szólt az öreg a bajszát megsodorva, s vastag szemöldeivel kevélyen integetve -, igenis az én kezeim közt van... igenis... nagyon jól van.

S azzal, mint hajdanában a hadak élén, kidüllesztett mellel állott ott istrázsát, jobbra-balra eregetve a füstöt feketére szítt tajték-pipájából, amit állítólag mint »guter Reiter« magától a felséges császártól kapott prezentbe a nevenapján.

Mialatt szeme a megyeház tájékát kémlelte, honnan még mindig senki sem jött, lelke elandalgott a tengernyi dicsõségen, melynek osztályrészese lett a múltban.

S mialatt lelke a dicsõség emlékeiben fürdött, azalatt a hátulsó kis kapun szép csendesen bejöttek a magas vendégek, a gróf és kísérete: a fõispán és polgármester, s minthogy senki sem fogadta õket, benyitottak az elsõ ajtón, a mi osztályunkba.

Ott éppen irtóztató ütközet folyt a fórumon, valamely a második és harmadik pad közt felmerült keleti kérdés miatt; szörnyû zsivaj és lárma hangzott, melyekbe a harmónia kedvéért egy-egy csattanás-puffanás zaja vegyült néha-néha. Ki lehetett azt hallani a harmadik utcára.

E percben léptek be a legmagasabb vendégek. Már nem lehetett segíteni a dolgon: hogy pongyolában talált az excellenciás úr. Mit volt mit tenni, mint nem éppen a legesztetikusabb ugrások között helyreigazodni gyorsan.

Nagy csend következett be.

Az excellenciás úr, ki fényes altábornagyi ruhát viselt, az üres katedra mellé lépett, s rideg, szenvtelen arcát némán fordítá felénk.

Pillanatokig tartott a nyomasztó csend; a fõispán és polgármester arcán szintén kimondhatatlan zavar tükrözõdött; nem bírták mire magyarázni a tanárok távollétét s nem mertek szólni semmit.

Ezalatt Dankó bácsinak is odakünn nagy szeget ütött valami a fejébe.

A nagy csend, amely beállott a földszinti klasszisban (mert egyedül a mi osztályunk volt földszint). Ez szokatlan volt és megdöbbentette. Nyolc esztendeje van itt, de még ilyesmit nem élt meg, hogy negyven diák, mikor a tanár nincs bent, így elcsendesüljön. Az lehetetlen! Csak nem ütötte meg a guta mind a negyvenet egyszerre!

Az öreg fájdalmasan kapott a füleihez. Bizonyosnak vette, hogy õ siketült meg. Nem is lehet az másképp. Annak a sok hitvány francia ágyúnak a döreje éppen e szent percben, harminc év múlva érkezett a Dankó Gábor fülei azon kamarájába, ahol a hallása lakik s - most fojtotta csak meg. Mert hát rendén is van az úgy, hogy míg a közönséges baka nyomban megsiketül a csatatéren az ágyú hangjától, addig a huszárral harminc álló esztendeig birkózzék az ellenséges hang!...

Fejvakarva csoszogott a klasszis ajtajáig s nagyobb bizonyosság kedvéért benyitott.

No, arra aztán, amit ott látott, nemcsak megsiketült rémültében, hanem kõvé meredett.

- Ön a tanár? - kérdé az altábornagy a belépõtõl...

A szegény Dankó bácsi egy világért sem bírt volna kiejteni egy értelmes szót, csak szusszant egyet és állott ott mereven, egyenesen, mint egy cövek.

- Ki akar közületek katona lenni? - szólt ekkor õexcellenciája felénk fordulva.

Egyetlen hang sem hallatszott.

Õexcellenciája ekkor a nadrágzsebébe mélyeszté egyik kezét, hol, mint mi gondoltuk, az aranyakat csörgeti, és újra kérdé:

- Akik katonák akarnak lenni közületek, azok lépjenek elé.

Összenéztünk ravaszul, jelentõségteljesen; - tudtommal senki sem akart katona lenni közülünk, e szavakra mégis megmozdultunk valamennyien s egy perc alatt az egész klasszis kiugrált a fórumra. Azt hittük, pénzt fog kiosztani õexcellenciája.

Csak Kamuti Pali maradt ülve a legutolsó padban.

A nagy úr mosolyogva nézett végig rajtunk s így szólott:

- Derék, jól nevelt emberek vagytok. Meg vagyok elégedve, Elmehettek.

Azután Kamuti Palira látszott vetni egy szigorú megrovó pillantást.

Majd Dankó bácsihoz lépett s megveregette vállait.

- Ön derék szellemben nevelte õket... Igen helyesen... igen, igen helyesen.

Szegény öreg! A fogvacogása volt az egyedüli felelet, amit erre a dicséretre válaszul adott. Arcán síri sápadtság terült el, haja az égnek állt, s bajsza ami még a világ eleje óta nem történt, lekonyulva fityegett alá.

Jó szerencse, az altábornagy mindezt nem vette észre, hozzá volt szokva az ijedt arcokhoz, s nem talál azokban semmi különös megfigyelni valót.

Megfordult sarkán katonásan, s egy szõke fiút, az elsõ eminenst, szólítá fel, hogy beszéljen valamit a történelembõl, mondja el például, ki volt II. Rákóczi Ferenc.

Karó Miska volt körülbelül a legértelmesebb köztünk, ki már akkor a politikából is sejtett annyit, hogy elértette tanárunk azon figyelmeztetését, legyünk okosak, ha valamint kérdezni talált az altábornagy.

- II. Rákóczi Ferenc lázadó volt... - felelte Karó Miska elpirulva.

- Helyesen fiam... - szólt csillogó szemekkel a gróf. - Beszéld el tetteit.

Miska rágyújtott s egész az ónodi gyûlésig fújta el hibátlanul. Itt aztán közbevágott õexcellenciája.

- Mi történt az ónodi országgyûlésen? No, ne habozz, bizonyára tudni fogod te azt, egy vérlázító, gyalázatos tett...

Miska nagy szemeket meresztett a magyar fõúrra és egészen megzavarodott.

- Rákóczit elárulta Rakovszky és Okolicsányi.

- Nem ez... nem... valami egyéb.

- Ausztriát trónvesztettnek nyilváníták.

- Hogyisne? - vágott bele gúnyos szemekkel a gróf. - Hehehe! Egyébiránt kitûnõen feleltél. Meg vagyok elégedve. Mi a neved?

- Karó Mihály.

- Igen. Nagyon jól van, helyesen van...

Azután újra Dankó bácsihoz lépett s még nagyobb nyájassággal veregette meg vállait.

- Ön érdemes ember. Jól neveli az ifjúságot... igen jól neveli. Nem fogom elmulasztani a legmagasabb helyen is kifejezni e tekintetbeni õszinte meggyõzõdésemet.

Dankó bácsi már ekkoráig bemelegedett annyira a professzori szerepbe, hogy a kezeit dörzsölte és hajlongott.

Benn a szíve pedig tombolt örömében.

Hûh! Milyen diadal lesz ez! Az õ kezében hagyták a gimnázium becsületét, s most õ azt milyen fényesen konzerválja! Ki tudja, hogy lesz, mint lesz! Még tán egy ordót is szerez az igazgató úrnak; mégiscsak, hogy nagy dolog az, ha már valaki huszár is volt! Minden hivatalba beleillik az árnyékvilágon!

A gróf most figyelmeztetõleg fordult az egész osztályhoz.

- Lássátok, hogy járnak azok, akik a császár és a monarchia ellen vétkeznek. Rákóczi számûzetésben meghalt, igen, meghalt és meghalt Thököly is, és meghaltak mindazok, kik turbálták az államot. No, hanem most térjünk más tárgyra, talán a természetrajzra. Fiam! te ott, aki nem akarsz katona lenni, lássuk lesz-e belõled tudós, felelj valamit az állatokról.

- Melyekrõl? - kérdé Kamuti Pali bátran.

- Arról felelj, amelyik állatot a legjobban szereted. Melyiket szereted a legjobban?

- Az oroszlánt - mondá Kamuti Pali.

- No, hát beszélj nekem az oroszlánról.

Kamuti Pali beszélt õexcelenciájának az oroszlánról, aminthogy talán egyebet nem is tudott az egész természetrajzból. Ezt azonban meglehetõsen mondta el.

A gróf csak egy helyütt vágott bele.

- És mivel él ezen állat?

Kamuti Pali nyilván nem tudta már ezt, hát lutheránus módra felelt.

- Mindenfélével.

- De mégis mit szeret a legjobban?

A fiú megállt, végigsimítá ujját homlokán, azután felemelte dacos fekete fejét és így szólott tompán:

- A szabadságot.

Még most is mintha hallanám... e szó végigsüvített a termen és megreszkettetni látszott a levegõ miriád atomját; úgy hangzott, mint egy óriás harang megkondulása.

Az excellenciás úr ijedten kapta el a fejét és a hadsegédjére nézett, a hadsegéd a fõispánra bámult, a fõispán azonban már nem nézett sehova, az behunyta a szemeit és úgy várta, hogy a mennybolt most nyomban, okvetlenül le fog szakadni.

- Ülj le! - förmedt Kamuti Palira a nagy úr, majd Dankó felé fordult: »Mi volt ez?«

És összeráncolta a homlokát:

- Hogyan? Ez is az ön tanítványa?

- Excellenciás uram - kezdé Dankó bácsi nekibátorodva -, jelentem alássan, hogy éppenséggel ez az egy az én tanítványom. Ne tessék ennek az elkárhozott lelkét a nagytiszteletû professzor úrnak betudni, aki most odahaza ebédel, mivelhogy, a nagytiszteletû asszony hazahívatta. Ez egy elrugaszkodott fiú, az apja egészen rám bízta, nálam lakik, nálam kosztol, ezen nem fog kérem a jó szó és jó tanítás. Már annak, hogy ez ilyen - becsületemre mondom - nem a nagytiszteletû úr az oka, hanem én...

- De hát kicsoda ön?

- Én, jelentem alássan, a szolga vagyok itt, akire a nagytiszteletû urak rábízták a gimnázium becsületét, mialatt isten nevében elfogyasztják a délebédet; - de mivelhogy a hátulsó kapun tetszett bejönni, hát nem vettem észre, s el nem szaladhattam a professzor urakért. Én, kérem alássan, Dankó Gábris vagyok, két kapitulációt kiszolgált magyar huszár, aki Kossuth apánk alatt is kitettem magamért a kardommal; hát énbennem, kérem alássan, annyi a rosszaság, hogy a fölöslegébõl ennek a fiúnak is beadogatok. És fog rajta, a mihaszna valón! Ez az egy már az én tanítványom, úgy tessék venni, ezért ugyan nem felelõs a nagytiszteletû úr.

A tábornagy igen kényelmetlenül kezdé magát érezni a visszás, komikus helyzetben, hirtelen fölvette köpenyét s intett kíséretének.

- Isten áldjon meg benneteket! - mondá búcsúzóul s eltávozott.

Az öreg Dankó bácsi egészen fölbátorodék s egyenesen délceg, léptekkel kísérte ki õexcellenciáját a kapuig.

Ott az még megkérdé tõle:

- Mi újság a városban?

Dankó bácsi vállat vont, s bebizonyítandó, hogy csakugyan õ rontotta el Kamuti Palit: foghegyrõl negédesen mondá:

- Édes-keveset mondhatok, excellenciás uram; az is rossz; szedik az adót mindenfelé.

*

Mikor a nagytiszteletû urak megkerültek, csodálkoztak a történteken, miket már nem lehetett jóvátenni. Még inkább bámulták azonban a Dankó bácsi erkölcsi bátorságát és egyszerû, egészséges észjárást, mellyel el bírta találni, hogy a fiatal intézetre sok rossz származhatik abból, ha »igazi arcát« mutatja ellenségeinek.

- De csak vacogott a foga eleinte - mondogattuk neki sokszor.

- Hja, az onnan van, mert akkor csak professzor voltam, s kezemben volt a gimnázium becsülete; hanem osztég, ahogy vissza kellett esnem huszárnak, bezzeg nem féltem ám egy körömfeketényit sem. Mert hát egészen más minõség az; magától diktálja az a bátor szavakat.