ÉLJENEK A SZŐKÉK!

1878

(Megint egy mese. A legügyesebb udvarlók mint kútfõk. A Zsedényi inge és az örök változás. Nyári és téli szerelem. Éljenek a szõkék! Pulszky Ferenc és az angol ízlés.)

Az egyszeri ócska kabát szomorúan nézte, mint szakadoznak le róla rendre a gombok... - s »értekezletet« tartott a »zsebekkel«, miképpen lehetne veszedelmét megakadályozni.

A zsebek azt mondták az ócska kabátnak:

- Hát indítványozz valamit!

- Nos, tán jó lenne belõlem bundát varrni?!

A zsebek kinevették a szegény kabátot és megmagyarázták neki, hogy örüljön, ha kabát maradhat, hogy ne kívánkozzék a lehetetlen után, mert egy kabát sohasem lehet bundává, abból legfeljebb »lajbli« lehet még, vagy sapka. De még sapka is csak akkor, ha akad olyan bolond fej, amelyik belekerüljön.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Én is így jártam az én ideáljaimmal, a Borcsákkal. Kezdtek egyenkint elszakadozni.

Az egyik hûtlen lett, mielõtt hû lehetett volna szegény. Az ablakon keresztül láttam csak eddig: most, miután hûvösebb lett a levegõ, nem tartja nyitva az ablakát, s az átkozott szobalány olyan rosszul tisztítja az üvegeket, hogy ennélfogva a kisasszonya rám nézve tökéletesen elveszett.

A másik Borcsám a fõvárosban szokta tölteni a telet; hetvenkilenc darab iskatulya hirdeti a folyosójukon, hogy õ immár könnyû poggyásszal odább áll.

A harmadik Borcsám pedig, bevallom, csak olyan képzeletbeli. Ami a kettõben a legszebb volt, azt elképzeltem egybe. S a két Borcsa mellett nagy gyönyörûségem telt a harmadikban is.

De most a kettõ nélkül nem ér ez a harmadik Borcsa semmit sem.

Magányos szobámban ülve üres szívemmel úgy érzem magam én is, mint Diogenes az üres hordóban.

E nagy bölcsességû férfiú jutott eszembe, kit Nagy Sándor is szeretett - utánozni. Ha Nagy Sándor nem lett volna Nagy Sándor, szeretett volna Diogenes lenni, hogy úgy tegyen, miként az tett.

S az tiszta logika.

Ha a hordó üres, az ember elindul lámpással embert keresni.

Hogy aztán talál-e, az más kérdés. S a lámpástól is függ valami.

Ha Diogenesnek tele lett volna a hordója, nem keresett volna embert; - Nagy Sándor sem keresett volna, ha tele lenne a hordója: de talált volna.

Ez az alapigazság derût hozott homlokomnak, s elkezdtem bölcselkedni.

Nagy színmûvészünk, Tisza Kálmán mondja szokott ékes irályában valahol, hogy: Csak egy tavasz van, csak egyszer nyitnak a virágok s csak ideiglenesen édes egy ideálnak udvarolni.

E hajdan elhírhedt kurmacher nagy auktoritás elõttem; ez azon ember, aki még mindig minden szeretõjét megcsalta, s ez azon szeladon, akit mégis a szeretõi tartanak ki.

Vas Gereben azt tartja, hogy aszongya: a szerelem olyan, mint a meleg fürdõ, aki nincs benne, bele kívánkozik, aki pedig benne van, kikívánkozik belõle.

De mégis legokosabb valamennyi között az én tisztelt barátom, Balázs Sándor, akinek egyedüli szenvedélye a lutri; soha nõi arc nem gyakorolt rá olyan édes benyomást, mint a kétfejû sas ábrázata a lutri-boltokon. Ezért ugyan nem volna valami túlságosan okos ember, hanem azért dicsérem fõleg, hogy váltakozó szezonok szerint vannak téli, tavaszi, nyári és õszi számai.

Ez az igazi nemes ízlés! Ez azon sarkpont, amelyben szomorú lelkem megfenekszik.

Az általam idézett derék úriemberek, mint az olvasó is láthatja, mind az állandóság eszméje ellen küzdenek, de a legszebben Balázs Sándor.

Még a lelketlen numerusok, ezek az érzéketlen fenevadak sem állandóak; még ezeket is változtatni kell.

Furcsa is a közvélemény!

Az öreg Zsedényit nevetségesnek tartja, amiért ritkán változtatja az ingét, dicsõségesen hódító monarchiánkat ostobának deklarálja, amiért sohasem változtatja copfos politikáját, engem elítél, amiért mindég egy témáról írok, a leányokról - és mégis dicséri azokat, akik örökké hívek egy ideálhoz és nem változtatják azt hetenkint.

Mily ellenmondás! Hiszen Zsedényinek mindig az az ing az ideálja, amelyik rajta van, Ausztria mindig abba a politikába szerelmes, amelyet követ stb. Ha itt elítéli az állandóságot a közvélemény, ítélje el a szerelemben is.

És akkor igaza lesz. Mert az örök természet nyomdokán fog járni. Az örök természet mindig változik. Elnézem, hogyan cseréli el zöld ruháját a barnával, s barna ruháját a fehérrel, amint az õsz jõ, vagy a tél.

Nos, én is elfordulok tehát az eddig dicsõített barna szépségektõl, kik csak a nyári napokra - valók tüzes, égetõ szemeikkel, sötét kormos hajukkal, s átcsaptok az õszi szépségekhez, a gesztenyeszínûekhez, kik szende arcukkal, halvány mosolygásukkal, szelíd szürkés szemeikkel jobban illenek a bekövetkezõ melankolikus idõjáráshoz.

Itt az õszi szezon. Éljenek a szõkék! Az õ védelmükre, az õ dicsõítésük szolgálatában állok ezentúl.

S hogy lássák, mennyire megszelídített már az a gondolat is, mely gyöngédebb lényük felé vezet, az öreg Pulszky Ferencrõl fogok szólani anélkül, hogy az orrát említeném.

Különben is mióta a pártunkhoz tartozik, azóta kezdem hinni, hogy az az orr mégsem olyan nagyon becsmérelni való. Ha nagy is, ha rút is, jó helyen szagolja a kormányt.

Köztudomású dolog, hogy a »legnagyobb orr« tulajdonosának jutott azon nemes feladat, hogy - amit én jobban tudtam volna elvégezni - hogy õ válogasson ki a hazai szépeknek beküldött arcképeibõl negyven legszebbet a párizsi világkiállításra.

Be is jött vagy százezer fotográfia, melyeket részben magok a lelkes honleányok küldtek be, s Pulszky úr éppúgy kiválogathatta volna azokból Magyarország legszebb, mint a legrútabb negyven hölgyét.

Nem is kis zavar volt az, mellyel feladatához fogott; ha a saját ízlését követi vala, csupa nagy orrú szépség került volna Párizsba Magyarországból, ha a Gusztira hallgat, akkor az Árpádok hona csupa piszékkel produkálta volna magát. Ha Rómer Flóristól kértek volna tanácsot, az hetven esztendõs régiségeket meneszt a »Világ szállodája« felé: mert annak az tetszik. A két Pulszky azonban vitte annyira, hogy a nõkben nem hódol az antik iránti elõszeretetének, minélfogva Rómer Flóristól nem is kértek tanácsot.

Hanem hát volt az öreg Pulszkynál épp akkor egy elõkelõ angol vendég, aki arról a két idevágó körülményrõl nevezetes, hogy világhírû esztétikus, és fiatal, szép, gazdag ember. No, ez aztán egészen illetékes megbírálni, melyik a legszebb negyven nõ, ennek az ízlése elfogulatlan s nincs félrevezetve semmi által.

Pulszky megkérte, jelölje ki az elküldendõ negyven képet.

- Szívesen, uram - mondá s némi tanulmányozás után kijelölte az illetõ hölgyeket.

- Nagyon helyesen van, Sir - szólt a »fiatalabbik kedélyû« Pulszky. Megígértem, hogy megnyugszom választásában. Úgy is van! E negyven hölgy fogja Magyarország szépeit képviselni a kiállításon, akiket ön jelölt meg, sir. Mindamellett engedjen meg egy megjegyzést.

- Hallgatom önt, Sir - mondá az angol egészen közel lépve Pulszkyhoz. Már tudniillik amennyire közel lehet Pulszkyhoz lépni az orra miatt.

- Nagyon feltûnõ elõttem, hogy ön csupa szõkéket válogatott ki, de csupa, csupa szõkéket.

- Nos, én többre becsülöm ezeket... Határozott elõnyben állanak.

- Kíváncsi vagyok, miért? - kérdé a nagyobbik orrú Pulszky.

Angolunk egy fáradt fumigatív mosollyal felelt:

- By jingo! Hát hiszen ez valami természetes, Sir. A szõke haj többet ér a feketénél. Mert a szõkét be lehet festeni feketére, Sir. Igaz-e, Sir? Míg ellenben a feketét nagyon bajos szõkére befesteni. S ez figyelemre méltó különbség, Sir.

Az öreg Pulszky erre az argumentumre megvakarta az orrát - és még tán mai napig is vakarja.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Hanem azért mégis éljenek a szõkék!