KINEK KELL ASSZONY?

1878

A vizitkártya elég sokat mond az arisztokrácia világában, hogy a laikus, a közönséges vérû emberek meg ne érthessék, mint diskurálnak egymás közt az »urak«. Ha be van hajtva, akkor személyesen volt ott a tulajdonosa, ha az alsó balcsücske van begörbítve, az akkor annyit tesz: »fogadja szerencsekívánatomat«, a felsõ balcsücske »õszinte részvétkifejezést« jelent, a jobb szöglet felül megtörve sürgõs találkozást kér; és ez így megy egész a tanulmány magaslatáig, ki lehet azzal fejezni a gyûlöletet, megvetést, szerelmet, leánykérést stb. És egy igazi nemesembert mindaz, amit a vizitkártyával mondott, jobban kötelezi, mint száz aláírt kötelezvény és ugyanannyi eskü.

A nemességet eltörülte a törvényhozás, de a vizitkártya uralmát nem. Az hatalmasabb a törvényhozásnál. A polgári elem megtanult franciául s odatolakodott vele a kulcslyukhoz, megtanult vívni, lõni, megtanult bosszút állani a becsülete megsértõin, megtanult úgy öltözni, mint a nemesség, még a vizitkártya használatát is elsajátította, de nem tud vele beszélni mai napig. A societas féltve õrzi ezt az úri titkot, melynek éppen az aprólékosságában rejlik a felismerhetetlensége s éppen a felismerhetetlenségben az eleganciája.

Egy kis vizitkártyáról talán különös is ilyen sokat beszélni, de mikor néha olyan érdekes, mint egy nagy regénynek a legszebb fejezete.

A páholynyitogatónõ a múltkor egy vizitkártyát nyom a markomba, melyen ez a név feketedett cifra betûkkel:

PAUL KOHN...

Priv. Heiratsvermittler.

Tûnõdve forgattam ujjaim közt a fényezett papírkockát:

- Kohn!... Kohn!... Mintha már hallottam volna valaha ezt a nevet. Teringette, olyan ismerõs név valahonnan! Különben is a hivatala elég érdekes. Lássuk, mit akar.

A páholynyitogatónõt kérdeztem:

- Személyesen keresett itt ez az úr?

- Azt hiszem igen; mondta, hogy a második felvonás alatt el fog jönni.

El is jött. Magas szál ember, középütt kiborotvált szakállal. Kissé pufók arc, vastag ajkakkal és ellaposodó orral: hasonlít Széll Kálmánhoz.

- Ön az a híres Kákay Aranyos, aki...

- Én.

- A Tisza oraságot olan döhösen megtámadta taval.

- Az nem én vagyok.

- S aki a Helvey Loura kisasszonyt olan nagyon megkölömböztette.

(Itt hamisan csippentett a szemeivel.)

- Az már megint én vagyok.

- S aki a »vizitkártya történetét«, ezt a politikai skandalomot kibeszélte.

- De már az megint nem én vagyok.

A derék férfiú erre a kijelentésemre nem hökkent vissza, hanem, mint akinek a dolga rendben van, minden engedelemkérés nélkül leereszkedett a hátam mögötti székre s kockás nadrágban lötyögõ lábszárait egész otthonosan egymásra rakta.

- Nekem ajánlólevelem van önhöz. Még ezelõtt 4 évrõl szól, amikor Párizsban tartózkodtam. Egy fõrangú kundsaftom adta az ajánlatot önhöz.

- Hogyan, Párizsból?

Átnyújtotta a levelet. Egészen meg volt már sárgulva. Felbontottam: egy ismeretes magyar mágnás neve volt írva az ajánlólevél alá, mely így hangzott:

Kedves Kákay Aranyosom!

Ez az úr egy zseniális fickó. Egészen a mi emberünk. Magyar, de mégis amerikai. Tudja a gyengéinket és szellemesen aknázza ki. All right! Az árucikk, amellyel kereskedik, a lehetõ legérdekesebb s a lehetõ pikáns alakba pakolja be. Te értesz engem! Ami magadat illeti - talán elkéstem. Azonban, ha jól tudom, te nagy barátságban vagy Lonkayval, s neki széles ismeretsége van olyanokkal, akikbõl a kész vevõk kerülnek ki. Te értesz engem... Ajánld emberemet Lonkaynak.

(Még három sor utóirat következett angolul: amibõl nem értettem egyetlen szót sem.)

Az ördögbe is - gondoltam magamban -, ez a szellemes levél az öreg Kákay Aranyosnak szólt. Mindegy. Az öregúr már meghalt, ezt az örökséget átvehetem tõle minden lelkiismeretfurdalás nélkül.

- Hogyan, uram, ön most adja át e levelet? - kérdém tõle.

- Tovább tartózkodtam a külföldön, mint hittem volna. Mire Magyarországba jöttem, egészen kiment az eszembõl ez a dolog. Ma azonban itt Szegeden átutazóban véletlenül hallom, hogy itt van. Ez az oka, amiért bátorságot vettem...

- Szívesen hallgatom meg önt bõvebben. Térjünk a tárgyra. Önnek az a mestersége tehát, uram, hogy a hideg kegyetlen nõi szíveket bizonyos pénzbeli föltételek mellett hajlékonyakká teszi...

- Igen, uram - felelte büszkén -, ez az én mesterségem.

- Tiszteletreméltó foglalkozás.

- Az, uram. De egy idõ óta nem igen jövedelmezõ. Az üzlet lanyha, nagyon lanyha. Pedig én értek hozzá. Oh, uram, mekkora tudomány az!

- Elhiszem.

- Az idõt választottam meg rosszul.

- Hogyan? Az idõt?

- Az idõt, uram, arra nézve, hogy mikor kelljen születnem. Az egy kijavíthatatlan üzleti hiba volt tõlem, hogy most születtem, mikor a regényesség kiveszett már az emberekbõl. A középkorban kellett volna világra jönnöm, mikor még napirenden volt a nõszöktetés s több efféle.

- Megesik még az néha most is.

- Dehogy esik, dehogy. Nézze meg ön például azt a gyönyörû barna hölgyet itt a túloldali páholyban,... nem ott... amabban a másikban.

- Látom. Gukkereztem eleget az elsõ fölvonás alatt. Nagyon szép. Már tegnapelõtt föltûnt az egész »arany fiatalságnak«. Arról nevezetes, hogy senki sem tudja, kicsoda.

- Én tudom.

- Nos, mit akar azzal a szép hölggyel?

- Azt, uram, hogy nincs többé érzék az emberekben a nõi báj iránt.

- Dehogy nincs. Kicsoda az a hölgy? Leány vagy asszony?

- Becsületes férje van, uram, meg aztán szereti is, de ...

- Milyen de?

- Én ki tudnám például vinni, hogy megszöknék a férjétõl...

- Ah!

- Igenis... nagy föladat, de én ki bírom vinni. Iam alios vidi ventos. Azonban...

- Önnek mindig van valami »azonban«-ja.

- Éppen ez az egy azonban az én megölõ betûm - mondá Paul Kohn szomorú sóhajjal. - Aludttejszerû nemzedék jött a régi jelesek nyomába. Higgye meg ön, hogy nem akad férfi már, aki fogékony legyen a »gavallér passziók« iránt. Hiszi ön, hogy akadna valaki, aki e hölgyet kész volna megszöktetni? Hüm-Hüm... Csak úgy példának okáért mondom.

- Én tudok egy olyan valakit.

- Ah, uram! ön lekötelez... Ide azzal az emberrel! - kiáltott föl élénken.

- Ön, úgy látszik, jól kezdi magát érezni.

- Mint mindig, valahányszor az üzletben nyílik kilátás valami cselekvésre.

- Éppen ellenkezõleg. Hisz ön most éppen a hivatása ellen cselekszik; ön így inkább házasságbontó, mint házasságszerzõ.

- Les extrêmes se touchent! Az ellentétek itt egy cél felé vezetnek. Ha egy viszony fölbomlik, két újonnan kötendõ viszony nyer általa alapot. Én tudományosan értem e mesterséget, uram!

S egy fölényt sugárzó mosoly játszott ajkai körül, mialatt nyájas, vidor hangon sürget:

- Nos, ki azon tiszteletreméltó gentleman?

- Ki kész a hölgyet megszöktetni?

- Igen, azt kérdem. De egészen biztos ön abban?

- Egészen.

- A nevét, uram! - kiáltá újra, örömtõl csillámló szemekkel.

Egy tekintet a káprázó szépségû nõre, ki átellenben ült, szendén, odaadó figyelemmel hallgatva a darabra, s egy másik pillantás a közvetítõre, kinek õszinte öröme meggyõzött az ajánlat komoly voltáról, hirtelen megérlelé bennem az elhatározást.

- A gentleman, uram...

- Igen, azon gentleman? - vágott közbe türelmetlenül.

- Azon gentleman, én vagyok.

- Ah! - szisszent fel Paul Kohn bosszankodva. - S van önnek annyi pénze?

- Pénzem? Erre nem is gondoltam. Azonban õszintén mondhatom, hogy ...

- Hogy?

- Nincs.

Az én emberem erre felemelkedett székérõl és a kesztyûjét kezdte fölfelé húzogatni.

Ön akarja a hölgyet megszöktetni? Milyen gondolat az. Ön ez esetben nem tud angolul, mert különben megértette volna az ajánlólevél utóiratából... Pedig nekem a gróf azt mondta, hogy kitûnõen beszéli az angol nyelvet.

- Kétségkívül - mondám nagy zavarral -, tudtam valamikor, hanem egy hosszantartó forróláz folytán elfeledtem... illetõleg betegségem alatt az angol nyelv tóttá változott bennem. A doktorok tudják csak e rendkívüli jelenség magyarázatát.

- Persze, persze...

- Nincs tehát egyéb hátra, mint hogy ön magyarázza meg.

- Szívesen. Hiszen önöket, újságírókat úgysem lehet megcsalni. A dolog úgy áll, hogy az az asszony...

- Oh! Az a rendkívüli szép asszony...

- Az én tulajdon feleségem.

- Mit mond ön?

- Csak az igazat. Utazgatunk az országban, s ha akad valahol lobbanékony firma, segítem õt annak ismeretlenül megszöktetni. Egyszerû, világos alapokra fektetett mód ez. Nincs benne semmi komplikáltság. Igaz-e, uram?

- Tökéletesen.

- De az üzlet lanyha, nagyon lanyha. Pedig a feleségem mindent elkövet: s azt tartja, pénz az idõ: három-négy nap múlva rendesen visszaszökik, hogy - megint elszöktethessem. Szegény, hû asszony! Sok apró veszõdséggel járó üzlet ez, uram, s mégis lanyha, nagyon lanyha.

Paul Kohn büszkén fölemelte fejét.

- De legalább az az egy önérzetet gyújtó oldala van, hogy nem svindli s hogy nem komplikált. Igaz-e, uram? Hanem azért mégse beszélje ki az újságban.

- Hova gondol ön? - mondám komolyan - az ilyesmi elõttünk is titok.