A FÉREG

1878

Miért járok még egyenes gerinccel én? Ha már rabszolga mindenki. Ha már ura van mindenkinek, miért maradjak én egyedül.

Meghódolok neked, te legnagyobb úr...

Egyszerû tollamat, mely sohasem ismert hatalmat, parancsolást, mely az én szilaj szívem érzelmeit tette papírra, a hízelgés tintájába lököm.

Leborulok elõtted, mindenség ura, - földnek férge, ideálom!

Imádom a szabadságot határtalanul, féktelenül Még az is fáj, hogy az isten õrködik fölöttünk, jobb volna tán, ha nem vigyázna ránk.

De azt mégis szeretem, hogy te fölöttünk állasz hatalmas úr, csúszó-mászó földi féreg!

A te ítélõszéked elé fogunk jutni valamennyien.

Te fogod megrágni a királyok koponyáját, te fogod megtudni, volt-e bennök agyvelõ.

Te fogod megenni a hatalmasok szívét, - ha ugyan ki nem köpöd, mert keserû.

És tehozzád jut mindaz, amit mi világnak nevezünk, ami kedves nekünk, ami érdekel. És aztán a legvégén, hogy valahogy pört ne akaszthassunk a nyakadba, szép csöndesen megeszel minket is.

Mert hát te igazságos vagy és hatalmas.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Éppen idáig írtam e cikket sötét, elnyomott kedéllyel, midõn kopogtatás hallatszik az ajtón.

Hát ki az ördög lép be rajta? A világon a legmulatságosabb fickó, az én kedves kenyerespajtásom, Gelencsy Muki.

- Hollá! Hol a pokolban jársz itt Szegeden?

Muki rendesen nagyszabású ideákban szokott beszélni.

- Hát én bizony most, pajtás, olyan comissionär-féle vagyok. A hollandus kormány két milliárd mázsa paprikát rendelt általam - azért jöttem Szállítom le neki az egész várost, még a házfödeleket is - paprikának. Az bizony nincs különben. Hanem hát te meg mit csinálsz itt?

- Hát én tárcát írok a féregrõl...

- A toportyán-féregrõl? Micsoda, te a férgekrõl írsz már és nem az asszonyokról?

- Eh, mit az asszonyok!

- Rosszabb vagy, pajtás, a harkálytojásnál. Mást érzel, mást írsz. Tedd az öregapádat bolonddá, ne engem; majd téged hagyna hidegen az olyan szép asszony, aminõt most láttam.

- Hol?

- Átellenben egy ablaknál, amint idejöttem. Rám nézett. Éppen a szívem tájára esett pillantása. Egy pakli gyufa volt a kislajblizsebemben, mentem meggyulladt.

- Szegény Muki!

- Szerencsére éppen akkor vitték arra a város vízipuskáját az eloltotta.

- Hogy mégis nem vagy vizes?

- Mert okos ember vagyok. Egyszer-kétszer még ezután elsétáltam az ablaka alatt, s amint még egyszer rámnézett, égetõ tekintetétõl mindenütt megszáradt rajtam a ruha.

- No, ez igazán praktikus. Nem foglalsz helyet?

- Köszönöm. Nem lehet. Egy angollal fogadtam tegnapelõtt, hogy kilenc esztendeig le nem ülök és le nem fekszem...

- Régen láttalak. Hogy vagy? Nem nõsültél még meg azóta?

- Nem még. Hanem a kedvedért azonnal megtehetem, ha kívánod. Hivass be valami némbert kívülrõl. Éppen az elébb láttam ott valami tenyeres-talpas jószágot...

- Micsoda? Hát már a szolgálókig jutották?

- Hja, pajtás, az az akasztófáravaló Napóleon Lulu minden partit elhalász elõlem. Thyra hercegnõ, Ilona kontesz...

- Jól van, jól Hanem hát azt mondd meg már, mi hozott orvos létedre ide az Alföldre?

- Mi egyéb, barátom, mint a muri. Egy fösvény nagybátyám lakik itt Kikindán, az rendezett valami díszebédet a nevenapjára. Meghítt. Elmentem.

- Nos, volt-e jó ebéd?

- Hét szem lencsét adott ki a szakácsnéjának húszunk számára.

- A rossz élelmezéstõl vagy hát olyan sápadt...

- Ej, dehogy! Az a bajom, hogy megfáztam útközben. Olyan hideg volt a vagonban, hogy odafagytam a kupé oldalához. Ahogy kiszálltunk, két cseh konduktor feszegetett le késsel.

- Örülök, hogy itt vagy, legalább elbeszélgetünk egy kicsit - régiekrõl. Hogy van Mariette?

- Miféle Mariette?

- A kis szeretõm a Háromdob utcai kávéházból.

- Aha, emlékszem. Mindjárt gondoltam, hogy olyanvalakirõl kérdezõsködöl, aki nincs benne a Gothai almanach-ban. Hej, pajtás, hol vannak azok a régi jó idõk, mikor még urak voltunk.

- Messze, nagyon messze...

- Múltkor láttam õket. Egy Rókus-kórházi orvoskollégámnak olyan pompás operngukkere van, hogy meglátszanak rajta ezerszeresen nagyít.

- Ne komédiázz, beszélj inkább a Mariette-rõl.

- Apropó! Hát igazán szeretted azt a szép kis fekete leányt?

- Azt hiszem, még most is szeretem. És te is szeretted?

- Én? Várj csak Igen, igen, most már emlékszem. Csakugyan magam is szerettem.

- Hát hogy van az most?

Gelencsy Muki szórakozottan játszott az óraláncával.

- Úgy, hogy sehogy sem lett volna, még sohasem volt.

- Bolond vagy? Azt szeretném tudni, emleget-e még?

- Nem az! - mondja Gelencsy Muki a maga szeles modora mellett is a meggyõzõdés hangján.

Rosszul esett e szó; darabig elhallgattam, mialatt Muki kifejtette szivarozva abbeli nézetét, hogy milyen rosszak most a virgínia szivarok: olajfestéket köpköd tõlük. Zichy Miska már szerzõdtette is maga mellé, azon esetre, ha a száraz, hosszú Tóth Vilmost megkapja pemzli-nek.

- Mikor láttad utoljára? - törém meg végre a csendet.

- Kit? Tóth Vilmost?

- Dehogy. A Mariette-ot.

- Ah, a Mariette-ot. Megállja csak, hogy pontos legyek - holnap lesz egy hete, láttam legutoljára.

- Hol?

- A nyújtódeszkán, - amikor boncoltam!

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Megint elfogott a sötét hangulat, mely kedélyemet uralta, mikor e cikk írásához kezdtem.

Sziszegve tompán kérdém:

- Mi baja volt szegénynek?

Muki ásított.

- Már mint kinek? Ahá, a Marinak. Az ördög tudná az ilyet; öngyilkos lett. Mondták is miért, de elfeledtem. Kit érdekelne az ilyen mindennapi történet Ti, írók, azt úgyis ezzel a három szóval fejezitek ki: féreg dúlta a szívét - punktum.

- Féreg, igen féreg - suttogám elsápadva -, az én uram, akinek meghódolok. Nála a szegény kis Mariette egészen odahaza van.