A KIS LALA LEVELE

1878

Errõl a mai napról mondta a tót suhanc az apjának: Hej, apó, mikor lesz az a nap, hogy én úgy jóllakom, miszerint sem feküdni, sem ülni, sem aludni nem fogok tudni, hanem csak hánykolódom és lihegek, mint a sün?

Erre a napra ígérte meg az öreg tót fiának ezt a boldogságot.

És ez a nap szent mindenkinek, még annak is, aki mindennap jóllakik, akinek minden napja a pihenés napja.

Mához százhuszonkét évre lesz kétezer éve, hogy - Krisztus született, jászolban, miként illik egy demokratához, ki hivatva van megteremteni az egyenlõséget s elszórni a szeretet tanait.

És e bámulatos szellem ki valódi fia volt az Istennek, kétezer éve már s minden évben leereszkedik hozzánk a születésnapján addig-addig, míg egyszer majd csak - és már nincsen messze - nem ismerünk rá.

Mi öregek, már most sem várjuk nagyon nekünk nem igen hoz semmit, azt pedig, amit ránk hagyott, nem igen tudjuk megbecsülni, hanem a gyerekekhez, az ártatlan szívekhez még most is oly közel esik õ, mintha az a kétezer esztendõ csak egy lépés volna.

Mosolyogjatok szelíden, gyerekek, szép szõke fürtös fejecskéiteket dugjátok ki kíváncsian a paplan alul, az ablakba kitett csizmákba és cipõcskékbe bizonyosan tett a jó Jézus valamit addig, míg ti jóízûen aludtatok.

A jó Jézuska gondol rátok, õ egészen a tietek, mert mi nem érdemeljük õt meg.

- Igen, igen, kis Lala, magát nagyon szeretni fogja a Jézuska, ha jó lesz egész karácsonyig.

- Aztán mikor lesz már az a karácsony?

- No, úgy egy hét múlva.

Hát egy hétig bizony érdemes jónak lenni a Krisztuska kedvéért.

Lala is az volt és sokat gondolkozott arról, hogy milyen ajándékot fog neki vajon hozni a Jézuska karácsony estéjén.

- De hát ösmer engem a Jézuska? - kérdé tõlem a kedves gyermek komolyan egy estefelé, midõn hozzájuk mentem.

- Majd beszélek én vele. Elmondom neki, hogy maga a Karmos János barátom kis Mimi-kéje, hogy maga egy icipici szófogadó árvácska, aki megérdemli, hogy olyan ajándékot küldjön magácskának, aminõt csak szíve-lelke kíván.

- Úgy, úgy, Aranyos bácsi, mondja el a jó Jézuskának mindezeket. Hol találkozik vele? A Jézuska is a Prófétá-ba jár vacsorálni?

- Nem, kis angyalkám; a Jézuska nem szokott enni.

- Aztán mindent megád õ nekem, amit kívánok?

- Mindent.

- De hát hogy tudja, én mit kívánok?

- Tud az mindent, mert belát az olyan átlátszó tiszta szívekbe, mint a kis Laláé.

A kis Lala hitetlenül csóválta a kis fejecskéjét. Okos gyermek; csak félig hitt ebben a dologban már ti. abban, hogy az õ kívánságát a Jézuska ismeri - mert hátha nem ismeri!

A Lala papája ügyvéd és özvegyember. Még fiatal, mégis már hét éve özvegy. Neje éppen akkor halt meg, midõn a kis Lalát hagyta itt maga helyett. Azóta nem bírja felejteni, s lemondott a házasodásról. A rábeszélések lepattognak róla, szentségtelenségnek tartja más nõre rá is nézni. Szerelmes egy halottba, aki már régen por odalenn a fekete földben...

A kis Lalát, ki nejének arcvonásait örökölte, óvó szeretettel nevelte föl. Soha atya jobban gyermekét nem szerette, még az árnyékát is szeretettel nézi, még azt a helyet is megirigyli, ahol a kis Lala ül.

Nem is szeret egyébrõl beszélni, mint a Laláról, meg a perrendtartásról.

Tegnap, amint együtt ültünk szobájában a vígan pattogó kályha mellett, mint legtöbbször szokta, ezzel a kérdéssel fordult felém:

- Mit gondol ön, kollega, a perrendtartás 221. §-áról?

- A 221. §-ról? Nem gondolok én, kedves kollega úr, errõl a §-ról semmit. Ön tán gondol valamit?

- Ez a § énszerintem hibás, elõször azért...

- Higgye meg, nem vagyok kíváncsi.

- Vagy úgy? Beszéljünk tehát másról. Látta már a Lala karácsonyfáját?

- Láttam.

- No, ugye szép?

- Ön igazán jó apa...

- Az ember megtesz mindent gyermekeért, higgye meg, édes a kötelesség itt aztán nincs is már nekem egyéb célom a világon - mondá mélabúsan -, mint azt a gyermeket fölnevelni.

- Elég hiba. Önnek még meg kéne házasodnia.

- Soha, uram, soha. Engem tökéletesen kielégít az, ha tudom, hogy gyermekem semmit sem nélkülöz, hogy mindene megvan.

E pillanatban a levélhordó kopogtatott az ajtón.

- Egy kézbesíthetlen levelet hoztam vissza a postáról - mondja mosolyogva, amint belép -, szerencse, hogy rajta van az ügyvéd úr firmája a borítékon, különben nem tudtuk volna hova elvinni mert nagyon messze szól és nagyon nagy úrnak.

- Adja csak ide. Valamely csodás levél lesz.

- A Jézuskának van adresszálva az Égbe.

- Nini, nini - mondja az ügyvéd mosolyogva -, hiszen ez az én kis Lalám írása.

Valóban a Lalácska körmölései voltak, akkora nagy betûk, mint egy nagy póké.

Kíváncsian nyitottuk föl s olvastuk tartalmát.

»Kedves jó Jézuskám!

Miután a Kákay Aranyos bácsi azt mondja, hogy maga nagyon jó és azt küldi nekem karácsonyra, amit én akarok, hát én arra kérem, kedves jó Jézuskám, hogy - mert nekem nincsen mamám és a többi gyermekeknek van - küldjön nekem karácsonyra egy - mamát.

De igazán küldjön és el ne felejtse.

Csókolom számtalanszor...

Lala.«

A kollega szemeibe könnyek gyûltek, mialatt a levelet elolvasta. Sokáig nézett mereven, némán, ezután a neje arcképére a falon.

Majd felém fordult s fölsóhajtott:

- Szegény Lala! Én azt hittem, mindene megvan; szegénynek mindene hiányzik.

Egy-kétszer végigsétált a szobán, végre megállott elõttem s elszánt, rezgõ hangon mondá:

- Megházasodom, kollega. Keressen ön nekem valami jó feleséget. Ha lehet, özvegyasszonyt.

*

Olyan szemmel nézzenek hát rám a szegedi özvegyasszonyok, hogy tõlem függ, kibõl csináljak menyasszonyt.