A FEKETE ASSZONY

1879

[Az elbeszélés elsõ kidolgozása]

Egy asszony, akitõl megborzadunk. Egy asszony, akinek nem udvarol senki; akitõl reszketve fut el minden élõ ember, akit gyûlöl, megátkoz és akinek mégis meghódol minden ember, mert a fekete asszony a halál, a pestis.

A fekete asszony utálatos és mégis buja kegyetlen és mégis szelídebb az igazi a fehér asszonyoknál, akik lassankint ölik meg az embert: a fekete asszony egy csókkal öli meg egy pillanat alatt.

De ez a csók nem édes - mint a fehér asszonyoké.

A fekete asszony nem alattomos, nem hazudik, fekete szándékát nevében hordja, fekete vizitkártyája, mely egy félországot takar el sötéten, egy egész földrészre veti elõre borongós árnyékát: hirtelen jõ, de mindig a maga alakjában, toalettjét nem változtatja egyszer sem; óriási felhõk barna foszlányaiba burkolózva közelg s amint csontos, hosszú karjait leereszti, hogy a halál magvát elszórja messzire, nem ül az ajkain démoni gyilkos mosoly, helyette ott ül a bánat szelíd mélasága.

Jó asszony a fekete asszony!

Könnyelmû, bûnös királyok, akik megsokalltátok népeitek számát, akik a csaták öldöklését arranzsíroztátok, akik provokáltátok a halált, - íme itt van, megjelent hívó szavatokra a fekete asszony. Számoljatok most vele. Csókolózzatok össze vele!

A fekete asszony Oroszországban van. Jó helyen. Ott lakik a fivére, a cár. - A fehér cár, aki feketébb még õnála is.

Hozzánk is ellátogatott 1873-ban a fekete asszony testvére, a kolera. Sok követelni valóm van rajta. Szegény jó anyámat vitte el.

Mikor hazaérkeztem Budapestrõl, egy szalmakazal tövében éppen az utolsó cselédünk haldoklott, a híres Suska Mihály, kirõl annyit írtam imitt-amott, hogy egy generális is megelégedhetne vele. Pedig Suska Mihály csupán közember volt Guyon Rikhárd alatt.

Anyám holttestét õ vitte le a kriptába, az õ hû kezei (áldja meg az isten, ott ahol porladnak) csúsztatták le a koporsóját s ekkor kapta meg a kolerát.

Mint igazi huszárhoz illik, nyugodtan tûrte, amint a lábait hasogatta, s amint azok dagadtak percrõl percre szürke ónszínt váltva.

A makrapipa, melyet maga Kossuth Lajos szítt ki számára, még akkor is ott volt az agyarai közt, s a kapadohány maró zöld füstje ökölnyi macskákban kóválygott belõle kifelé.

Az arca nyugodt volt s csak kissé sápadt; a szemei azonban be voltak esve s fényük megtörve.

- Kend az, Miska? - mondom, amint a kocsiról leszálltam.

Félkönyökét fölemelte, rám nézett, s szemei fölcsillámlottak. Megismert.

- Mi baj, Miska?

- Belémkötött, ifjú uram, a halál.

- Hát mármost mi lesz?

Szomorúan becsukta a szemeit.

- Kapitulálok, ifjú uram! Egy parádés kocsissal több vagy kevesebb! A nagyasszonyt úgyis már jó helyre tettem, kinek legyek már én a kocsisa?

- Hát az enyim, vagy a Gyuláé!

Szaggatott hörgés fakadt mellébõl.

Egy ugrással mellette termettem: a nálam levõ koleracsöppeket bele akartam önteni a szájába.

Összeszorította fogait:

- Nem ezt, nem ezt! - nyögé halkan.

A fiákerest, aki hazahozott, leküldtem a pincébe borért; az be volt pecsételve.

- Hozzon hát kend jó erõs szilvóriumot a zsidótól.

A szilvóriumot nagy kortyokban nyelte le Suska Mihály; még a nyelvével is csettentett utána. Arca lassankint vissza kezdte nyerni élénk piros színét. - Legalább boldogan menjen a másvilágra.

De nem az történt.

Miska kedvet kapott az élethez, és eltökélten mondá - mintha csak tõle függne:

- Hát csakugyan, hogy ugyancsak akarja az úrfi, hogy ne haljak meg?

- Hogyne akarnám!

- No, hát akkor megbirkózom a kolerával! Majd megmutatom én neki, mi a huszár! - Adjon ide, kérem, egy borjúistrángot. Mert hej, lelkem úrfi, mikor én a maga bátyjával, a nagyságos Péter úrral a muszka ellen hadakoztam, olyan hadicselt fundáltam ki, hogy még Görgey is megveregette a vállamat s azt mondta Péter úrnak, akinek keze alatt voltam:

- Hogy adod nekem ezt a közembert?

- Negyven emberért.

- Adok érte harmincat.

- Péter úr azonban nem cserélt ki negyven emberen alul, amiért egy kis harag is volt köztük. No, de már itt a borjúkötél; nézze hát meg most ezt a hadi taktikát...

Miska lehajolt, maga alá szedte majdnem térdig dagadt lábait, melyek hidegek, merevek lettek odáig: megfogta a kötelet és megkötötte térden felül a lábszárát erõsen a csontig, hogy - vérkeringés megszûnjék a beteg testrészekben.

- A halál útja el van fogva, ifjú uram. Lerontottam elõtte a hidat.

És igaza volt. A vén huszár kifogott a kolerán; mindenki belehalt, akit lábhasogatással látogatott meg, de Suska Mihály elõtt meg kellett neki retirálnia.

Miska kigyógyult, de nem soká örülhetett negyvenegyedik gyõzelmének, mert a fekete asszony ifjabb testvére is ravasz ám, s vagy négy hét múlva, mikor már semmit sem gyanított, orvul támadta meg - a gyomrában, hányással!

A vén huszár ki nem állhatta ezt a nem várt attakot: vitéz lelke elröpült oda, ahova vágyott, a pokolba; mert ott a német valamennyi, s õ úgy fogta föl az üdvözülést, ha csupa ellenség környezi, hogy mindig legyen kivel verekednie.

Testét azonban oda tétettem kegyeletbõl a családi sírboltba, s koporsója éppen a Péter bátyámé mellé van letéve.

Ott álmodnak együtt viharos csatákat, gyõzelemmel végzõdõket...

Költõi, csendes helyen, ahova nem hat be a világi zajból semmi.

A rozsdás ajtó aligha fog megnyílni egyhamar, hogy csikorogva megzavarja õket.

Ha eljön is a fekete asszony az idén engem nagyon messze talál az enyimektõl.