A GILAGÓ BANDA

1879

Rajz

Nemzedékek jöttek, mentek, államok dõltek porba, újak alakultak, de a Gilagó banda vátozatlan maradt. Mindössze egyszer betegedett meg Gurbincs, a klárinétos három hónapra, körülbelül kilenc esztendeje, mikor az a nóta járta: Kiszáradt a tóbúl, azonfelül még egyszer tört össze a banda brúgója (a sánta Cserpák elesett vele az utcán). Egyéb korszakalkotó dolog nem is történt a Gilagó banda életfolyásában.

Volt azóta restoráció vagy ötször, ami kivette rendes medrébõl, meghalt vagy harminc darab ember, akinek muzsikálós nevenapja volt, s támadt helyette ugyanannyi. A kalkulus nagyon könnyû. A föld forog a maga kerekein odább-odább, de hát ahhoz a Gilagó bandának semmi köze; az egykedvûen nézi az olyan dibdábságot, hogy a világ bizonyos idõközökben megreperálja magát: az a Gilagó bandán nem hagy semmi nyomokat.

A tünékeny idõk mindössze abban különböznek, hogy vagy szabad a Rákóczi-indulót húzni, vagy nem szabad. Ha szabad, akkor kimegy a divatból, ha nem szabad, akkor váltig az megy. A többi közönséges nóta aztán olyan, mint az olvasó, mire az utolsó szem lemorzsolódik, megint ott a - legelsõ. Nem fogy el soha, s divatja kerül sorba valamennyinek.

Harminc esztendeje innen-onnan, ahogy a Gilagó banda a maga rendeltetését teljesíti örökös egyformaságban. A nagy alföldi városban az utolsó gyerek is ösmeri Gilagóékat, s a legöregebb ember is emlékszik egy-egy talpviszkettetõ nótájukra a múltból, édes emléket ébresztgetõre a jelenben. Rang, dicsõség utáni sóvárgás sohasem fúrta be magát a barna fiúk gondolatai közé, megelégedtek azzal, hogy õk legyenek a harmadik, a malacbanda. Meghagyták békén a Pácziékat, kik újmódisan zenetársulat-nak írják magukat nyomtatásban, s sohasem tettek semmit a Murka Tóniék kisebbítésére sem: hadd illesse Murka Tóniékat a második hely.

Mert hát azt mondja Kolokán, a cimbalmos, hogy minden hely csak olyan hely, amilyennek veszi az ember, márpedig amit Kolokán, a cimbalmos mond, az meg van mondva emberül.

S aztán ami nincs, lehet még; senki sem születik vörös nadrágban a világra. Jólét, rang, dicsõség apródonkint szereztetik meg e földi pályán. - Azért hát nem tudni, mi lesz még valaha a Gilagó bandából. Vegye csak szárnyaira az aranyos tollú szerencse, vagy hogy kerüljön csak egyszer erre az anglius királyfi, hogy a vén Gilagó muzsikálhasson neki, amikor ebédel.

A malacbanda nem is arra termett, hogy fényes ruhájú uraságok búbánatát sírja, jó kedvét emelgesse; a malacbanda csak az egyszerû szívek tolmácsolója, de hát azok a szívek is csak olyan jól át tudnak melegedni, mintha selyem fedné, azoknak is nehéz - búbánatuk, nehéz is, hosszú is, elfárad a nóta, ha végigkíséri.

Nincs is úgy összeválogatva banda hetedhét országon, mint a Gilagóé: szemnek tetszetõs, fülnek édes.

Ott van, hogy rang szerint említsem, Mendus, a másodprímás. Régi fickó már, de még tele tûzzel, nagy fekete szeme úgy fénylik, akár a kõrisbogár héja, a nyirettyû úgy áll a kezében, hogy ha elnézi az ember a kettõt, már mint a karját meg a vonót, aztán elgondolja, vajon melyik illik jobban hozzá, váltig azt találja, hogy bizony-bizony talán mégis a keze az oda nem tartozó.

De még ennél is különb legény ám Cserpák, a brácsos, aki annyira elérzékenyül néha egy-egy nótán, hogy zokogásban tör ki; van is aztán becsülete a muzsikális temetéseknél, mely alkalmaknál, dacára rongyos könyökének és nadrágjának, õ szokott elöl állani.

Konya Pista volna a pikulás s arról nevezetes, hogy fiatal korában a nagyságos Rukaczy János úr édesanyja (hja, milyen kisasszony volt az!) megcirógatta az ábrázatját. Bizony nem hinné el mai nap már senki, hahogy éppen a bandában nem lenne egy eleven tanúja a dolognak, aki pedig senki más, mint Zsiger, a nagybõgõs. Zsiger tudja az egész esetet, s harmincöt esztendeje folyik köztük a vita, ha kesztyûben volt-e akkor a nagyságos kisasszony, vagy pedig anélkül, mely utóbbi körülmény nagyon természetesen sokat leszállítana a visszaemlékezés értékébõl.

Nagyon hátulra hagytam Gurbincsot, amint az már megilleti a jámborságot és keresztényi erényeket. Gurbincs a banda bûnbakja. Ami rossz éri a bandát, annak Gurbincs az oka, ami rosszat pedig a banda cselekszik, azt is mind a Gurbincs cselekedte.

Egyetlen eset is eléggé jellemzi kényelmetlen állását. Egyszer Gilagó ezüstkanalakat annektált, aminél nagyobb baj volt az, hogy nyomban megtalálták valamennyit a téli bekecse zsebében. A fõkérdés most az volt, kié a bekecs. Gilagó a Gurbincsénak mondta, s az nem merte megtagadni. Szó nélkül ülte ki a három hónapot a vármegyeházán. (Ez az a három hónapig tartó betegség, mely elöl volt említve.)

S ez mentette meg Gilagót a szégyentõl s a banda auktoritását a rossz nyelvektõl. Szép érdeme az Gurbincsnak, egyik úgy, mint a másik, mert a Gilagó ereiben rangos vér foly, az õ becsületének nem szabad megcsorbulni. Gilagó nem közönséges cigány, neki õsei vannak. Nagyapja a palatinus lakadalmán muzsikált, apja pedig a hírhedt Fillinger-ben csinálta valamikor. Ha van is hibája - azt mind kipótolja az elõkelõ születés. Bõven kipótolja.

Aztán a hatalom, amelyet kezei között tart, valami varázsszerû nimbuszt kölcsönöz neki a bandában; tudják hibáit, érzik, de nem áskálódnak ellene, mert hát nagyon jól mondja Kolokán, hogy a hatalom mégis csak mindig hatalom.

S ennek a hatalomnak annyi mindenféle kiágazása van.

Elõször is a banda az õ nevét viseli!

Nóták dolgában õt illeti az iniciatíva. Ha mindjárt a Gott erhalté-t kezdené is, bizony utána kellene azt folytatni mindnyájoknak.

A legfontosabb teendõ, a tányérozás, szintén a Gilagó privilégiuma. Egyenlõen osztoznak ugyan a begyûlt összegen, de csak õ maga szedi azt be a - saját kezeivel.

És ezzel eljutottam a banda megölõ betûjéhez, mely minden bajának kútforrása, mely lidércnyomásként nehezedik anyagi jólétére évtizedek óta s mint a szú õrli az éltetõ erejét.

Hímezzem, hámozzam, mégis oda érek, hogy ki kell mondanom a baj minemûségét, mely abban rejlik, hogy a vén Gilagó tányérozás közben az odahajigált hatosokat mindig megdézsmálja.

Nem is rosszból teszi.

Csak a szokás viszi rá, mint ahogy a csókát a fényes tárgyak után. Sokszor elhatározva, nem teszi, de azért amint a tányér ismét kezébe kerül s a kedves kis újveretû piculák sóvárogva tekintenek rá, valami ellenállhatlan vágy önkéntelenül magával ragadja, körülnéz, s keze görcsösen nyúl utána a pénznek.

Gurbincs, Kolokán, Konya és Cserpák régen törik fejüket, miként orvosolhatnák e bajt, mely a banda vagyoni fölvirágzásának útját állja. Verekedés, lárma, fölszólalás, interpelláció, fenyegetés, vád alá helyezés egytõl egyig megpróbált eszközök, de az öreg Gilagóra éppen nincsenek hatással: az öreg Gilagó makacs karakter, s egy jelszava van, mely minden bajából diadalmasan kirántja, és az a nega, fiam, nega.

- Görbüljek meg, mint a kisujjam, ha igaz, aszaltszilvává váljék a lelkem, ha nem olyan tiszta ártatlan vagyok, mint a ma született csecsemõ, veres kordován csizmabõrt hasítsanak a hátam közepibõl, ha csak egyetlen orzott hatosban is részes vagyok stb.

De mind e fogyatkozások csak üres floskulusok az érdemes banda elõtt; a muzsikáló instrumentumok érdemes kezelõi igen jól tudják, hogy Gilagó igenis minden nap négy-öt forinttal rövidíti meg a közös keresetet, saját szemével gyõzõdött meg errõl mindenikök - s mégsem segíthetnek rajta.

Pedig hát olyan egyszerû dolog lenne ráruházni a tányérozást egy egészen más tiszteletreméltó egyéniségre a bandából, például a banda »bölcsé«-re, Kolokánra, vagy a becsületes Gurbincsra.

Az ám, csakhogy éppen itt fekszik a bökkenõ. Tisztességes testi ruházatja csak az öreg Gilagónak van, a többi ember olyan, mint az ágrólszakadt. Aki azokat közelebbõl megnézi, hatos helyett csupán keserves garast dob a tányérra. - Bezzeg egészen más Gilagó! Barna, térdig érõ paletotjában úgy néz ki, mint egy alispán; szürke nadrágjának szára úriasan szalad le a fényes lakkcipõkre, mintha öntve volna. Gilagónak egy hatosnál kisebb pénzt nem mer adni a jó nevelésû vendég. Hát még mikor az ezüsttel hímzett vörös bársony mellényt is alá veszi [a] - paletotnak?

Egyszóval, Gilagót teljes lehetetlenség volt tányérozási állásától elmozdítani, mert amennyit a banda nyerhetett e réven, négyszer annyit vesztett volna emiatt a vámon.

Valami más expediens kellett.

Törték is rajta a fejüket évek óta, tartván titkos és nem titkos értekezleteket evégbõl; egyszer már az is megfordult a fejökben, hogy deputációt menesztenek Deák Ferenchez, ha igazán okos ember, gondoljon hát ki valamit a Gilagó-féle manipulációk ellen.

De bizony jobb gondolatuk támadt ennél; a ravasz Kolokán így szólt egy napon ragyogó homlokkal:

- Ez éjjel nagyon különös álmom volt. Fehér galamb szállott le a fülemhez és ezt súgta: Fiam, Kolokán! ha te hét napig hét éjjel egy széles kanapén hevernél, ropogós malacpecsenyét ennél, piros ménesi bort innál, sárga muskotály dohányt színál s a bandabeli családokban található legszebb leányt ölelgetnéd, akkor a mennyei gondviselés fölvilágosítaná az agyadat aziránt, hogy mit tegyetek Gilagóval, s a banda rövid idõn fölvirágoznék.

Nagy lett az öröm e szóra. Nosza, rögtön összerakták Kolokánnak a pénzt a veres borra, a malacpecsenyére, a muskotály dohányra s az öreg Gurbincs sem restellte elküldeni a banda jóvoltáért a fekete Tecát (ahogy a leányát nevezték), ha már így kívánja azt a galamb alakjában leszállt mennyei sugallat.

Hét nap hét éjjel mulatott Kolokán közköltségen, mikor a hetedik nap elõjött, az egész banda ünnepélyesen összegyûlve várta a »Kajszin barack« címû csárdában, csak Gilagó nem; az nem tudott semmit a dologról.

A »Kajszin barack«-ban a fõhely volt Kolokánnak fönntartva. Úgy ült bele, mint ahogy illik az olyan férfiúnak, ki érzi saját fontosságát.

- Halljuk Kolokánt! - kiálta Mendus, vitézkötéses sapkáját lekapva fejérõl.

- Úgy van, Kolokán beszéljen - ismétlé Konya Pista, diadalmasan rázva pikuláját a levegõben.

Kolokán köhécselt elõbb, azután így szólott:

- Csitt, more! nem szoktam magam kéretni. A banda jóléte megszületett az agyvelõmben s nem viszem a titkot a másvilágra. A nehézség törjön ki, ha rá nem jöttem, hogy mi legyen ezentúl a dolgok sorja.

- Eljun! - sikította bele Cserpák.

- Az eszem legyûrte Gilagót. Hallgassatok meg!

Mély csendesség lett, mindenki mélyen figyelt a banda bölcsére.

- Ezentúl is Gilagó fog tányérozni.

- Oh jaj! - kiáltott bele Mendus.

- Igenis õ fog: csakhogy átkozottul meg lesz szorítva s többé nem lophat egy fillért sem.

Konya Pista szomorúan és a hitetlenség számtalan jeleivel rázta meg fejét.

De Kolokán rendületlenül folytatá az õ szavait.

- Igenis, nem fog lophatni, mert ha a balkezébe veszi a tányért, valahányszor tányérozni indul, a jobb keze nagy- és mutatóujja közé egy eleven legyet kell beszorítania, s mikor visszajõ, a legyet elevenen kiereszteni egy bizottság elõtt. Ez fogja mutatni, lopott-e, nem-e.

Ha a légy elevenen lesz, akkor ártatlan, mert ha a pénz után nyúlt volna, a légy elröpül vala, míg ellenben, ha a légy néhai állapotban kerül vissza, semmi sem moshatja el a lopás gyalázatát Gilagórul.

Eget reszketõ éljen hangzott fel. Kolokánt vállaikra emelték a cigányok s diadallal körülhordozták a »Kajszin barack«-ban. Évtizedek sajgó sebére ki lett találva végre a gyógyír. A bölcsesség fényébõl a Gilagó banda is kikapta a maga részét, amennyi tökéletesen elég neki.

S újra jönni fognak idõk, évek, évtizedek és századok, de a Gilagó bandát érintetlenül találják, mert azon nagyszabású institució, mely a Kajszin barack-ban üdvriadó helyeslésekkel lett megpecsételve, örök idõkre szolid alapra fektette a Gilagó banda jövõjét.