SZEGED MAKÓN

1879

Mióta a szakértõk kisütötték, hogy mégsem Makón van a világ közepe, azóta én sem merem egész határozottan állítani, ami fölösleges is, mert Makónak azonkívül is annyi érdeme és dicsõsége vagyon, hogy bízvást kölcsön adhatná a felét Schleswig-Holsteinnak.

Már magában véve az is csak valami, hogy Jeruzsálemmel említtetik mindig egy napon, s az is hivatalosan konstatálva van e derék mezõvároskáról, hogy semmivel sincs messzebb Jeruzsálemtõl, mint Jeruzsálem õhozzá.

Azonfölül is mindig nagy szerepet játszik Makó, s néha nekiágaskodik az egész országnak.

Mindnyájan emlékezünk még rá, hogy egy idõben (Széll Kálmán leköszönésekor) milyen hatalmasan népszerû kezdett lenni a Széll név.

Fogta magát Makó s népszerûtlenné tette örökre.

Majd följajdult az egész ország a nagy adó súlya alatt.

Megharagudott erre Makó, s õ azért jajdult föl, hogy az adóhivatal s következésképp az átkos kormány mindig lejjebb szállítja az adójukat, hogy a választói cenzuson kiessenek.

Egyszóval Makó mindig az a város volt, amely önállóan gondolkozott, és amelynek mindig voltak eredeti gondolatai.

Hanem akármilyen eredeti gondolatai voltak is, az, tudom, esze ágában sem fordult meg soha, hogy a népvándorlás ismétlõdjék rajta.

Nemrég éppen ahogy Makóra mentem, találkoztam nehány onnan való bennszülött ismerõssel, akik éppen nekünk szemközt hajtottak.

- Hova-hova, jó emberek?

- Ünnepelni megyünk Vásárhelyre.

- Ugyan forduljanak vissza...

- Vissza Makóra? - mondja foghegyrõl az egyik - nem tom mit csinálnánk otthon idegen helyen...

- Hát mióta lett önöknek idegen hely a szülõvárosuk?

- Tyû, kérem! Annyi ott a szegedi nép, hogy ha végignéz rajtuk az ember, szentül azt hiszi, hogy valahol Dunapentelén van. Márpedig nekem eddig semmiféle nemzetségem sem töltötte Dunapentelén a piros pünkösdöt.

Magam is beláttam ezt a dolgot, annál is inkább, mert magam is körülbelül azért mentem Makóra, hogy ott Szegeden lehessek.

Szegedi itt minden, amit csak a szem lát.

Nini, ott az a szürke felsõ gérokk azon a vaskos emberen régi jó ismerõs ott szokott lógni az Oroszlány belsõ szobájában a fogason.

A szép szõke nyugtalan leányfõ szintén ismerõs ékessége egy szegedi nagy ház elsõ emeleti ablakának. (Kár, hogy az a nagy ház is utána nem sétál mindenüvé!)

A vendéglõkben szegedi emberek ülnek és kétszeresen szidják a vizet, azt, amelyik itthon van, és azt, amelyik a makói borban van; a püspöki kert-ben szegedi menyecskék és leányok sétálgatnak, szegedi sógor- és komámasszonyokat szapulva.

A megyeházi kuglizón a szegedi tek. törvényszék üti a parasztokat, néha - vandlival is. (A Szegedi Hiradó legalább ilyet látszott kiokoskodni nemrég.)

A Gyarmatosító Szeged megírója bezzeg fennen hordhatja a fejét, ha most végigtekint Makó utcáin; hát még hogy fog hencegni mához 20 évre az assentatio-nál, mikor egy-egy megtermett, délceg makói fiú beválik a sorba, hogy: no, ez is a mienk!

A nagyvárosi életbõl nincs itt egy vonás sem.

Alacsony házak tapadnak egymáshoz vörösceruzás föliratokkal: Éljen Verhovay követünk! - Egy helyütt pláne ez áll: Éljen Verhovay királyunk!, mert hát a makói embertõl ilyen is kitelik. Ha Ugocsa non coronat, Makó extra coronat.

Magasabb épületei szinte szégyenlik magukat, hogy át nem szaladhatnak Szegedre. Pedig nem lenne jó; mert a városháza ugyancsak sok szegedi menekültnek ad száraz vendégszeretõ hajlékot. Még mintegy másfélezernyi árvízkárosult tartózkodik ott. Egy egész hivatal van fölállítva, mely tisztán segélyezésükkel foglalkozik. - A földszinti helyiségek tele vannak szerszámokkal, melyek azon mesteremberek között osztatnak ki, kiknek segélyezése megszûnik, mert azt tartja Makó városa is, hogy a Szent Iván énekének, bármily hosszú is, mégis csak van vége. Hanem a menekültek közt akadt egypár filozófus, aki látván, hogy most már az önsegélyre képesek nem élelmeztetnek, egyszerre elfelejtették a csizmadiaságot.

Majd kifelejtettem Makó legnagyobb ékességét, a kevély vármegyeházát, mely téres folyosóival s impozáns homlokzatával olyan fumigative nézi le a város apró házait, mintha azok valami egymás mellé rakott kopott tót kalapok volnának. Begyesen lépked a kapuban a zsinóros hajdú, s nagyot szalutál az urak-nak. Jól dresszírozott fickó, s mint Wenckheim Béla báró mondaná: paprikás szalonnában vette be a - Gothai Almanachot. Még a hatodik vármegyébõl idekerült utas ábrázatján is megismeri, ha nemesember-e. Ruha, hivatal nem hozza tévedésbe; õ itt a középkort képviseli.

A Csanád megyei nemességben egyébként nincs már annyi svihák-ság, mint az én nógrádi véreimben. Munkásabb, konzervatívebb és nem olyan fényûzõ. Két lovon járnak, asztali bort isznak, az egymás feleségét szeretik el s tizenöt percentes pénzzel ferbliznek.

Az én véreim öt lovon járnak, pezsgõt isznak, drága szeretõt tartanak (néha kettõt is, s nem a férj költségén) és száz percentes pénzzel makaóznak. Ez utóbbi sokkal gavallérosabb s elõttem sokkal tetszetõsebb életmód, azonfölül ritkán uralmas s fõleg sohasem hosszadalmas.

Ami azonban a gõgöt, hencegést illeti, e tekintetben a makói megyeista - sem adja olcsón.

Tegnap szóba jött egy társaságban, hogy ugyan hanyadik évben is köszönt le Szlávy?

- Bizony nem emlékszem tisztán az évszámra - mondja egy urambátyám nagyot sodorítva tekintélyes bajszán -, annyit azonban bizonyosnak mondhatok, hogy Szlávy az én szolgabíróságom alatt lépett miniszterelnöki szolgálatba.

Hanem mindezek dacára boldogok a makóiak, mert hát Maros vize folyik csendesen. A szép költõi folyam szelíden járja medrét és nem éhezett meg a házakra, melyek pedig majdnem kivétel nélkül beadnák derekukat elõtte, ha egyszer kegyetlen hódító útra indulna Makó ellen. De a csendes Maros azt nem teszi; csiklandozza a partokat. Apró gyerekek fürödnek benne: arany mosolyukat híven visszaadja a hullámok tükre...

Milyen egészen más itt a levegõ, mint Szegeden; az ember feje fölött nem röpköd milliárd muska és szúnyog, a növényvilág üde illatot lehel a Püspök-kert-ben. A szegediek itt egészen jól érzik magukat. Vendégszeretet, barátság veszi körül õket, s ami legfõbb, jó levegõ.

Szinte megirigylem én, aki vízi lakó vagyok, aki a levegõben bogarakat nyelek, aki a halpaprikásban talán emberhullák részecskéivel táplálkozom (meglehet, hogy éppen a leendõ anyósomból vacsoráltam tegnap).

És mégsem panaszkodom...

A zöld gyepen vígan ugrálnak a szegedi gyerekek. Tömzsi kis lányok, akikbõl délceg hajadonok lesznek, kerek képû fiúcskák, tépett nadrágban és agyonnyomorgatott csizmácskákban. Bohó gyerekek! Jól érzik magukat. Csengõ kacagásuk betölti az egész kertet...

Ezeké a világ! Ezek még nem éreznek semmit.

A tömzsi kis lányka egy színes halálfejû lepkét akar elfogni rózsaszín pántlikás szalmakalapjával. Utána fut. Eléri. Ráveti a kalapot, de elveszti az egyensúlyt. A tömzsi kislány sírva terül el a gyepen, s a pillangó kisiklik elrepül borzalmas szárnyaival.

A mama odaszalad, az õ kis síró Mimijét hirtelen fölemelni és megvigasztalni a nagy szerencsétlenségben.

- Ne sírj, bubus. Hol fáj? Hadd fújjam meg! Hol fújjam meg! így ni, kis bolondkám, most már begyógyult Ugye?

A kis bubus mosolyogni kezd, s az az elsõ kérdése:

- Hova repült a lepke?

- Erre ni, édes fiam - mutatja a mama túl a kerítésen. - Szeged felé, ahol a keresztmama lakik.

A kisleány hirtelen elkomolyodik, picike mellébõl halk sóhaj fakad ki...

- Mama! te De szeretnék én is elmenni azzal a lepkével Szegedre.

Oh, dehogynem éreznek a gyerekek is! Az õ parányi szívüket is megfekszi a honvágy.

S a bubus arca még egyre komolyabb lesz, halántékán ráncocskák képzõdnek.

- Oh, mamám, láttad-e, hogy az a halálfejû lepke volt?

- Láttam, kis szívem.

- De hát, mamám, minek megy az Szegedre?

- Oh, te bohó; hát tudom is én.

- Nem bánt az ott senkit?

- Nem, gyermekem. Gyenge az ahhoz.

A gyermek önkéntelenül dadogja:

- De hát akkor miért van halálfeje? úgy félek, édes mamácskám, hogy elviszi mind-mind az embereket a temetõbe.

És ez az a borzalmas titkos sejtés, ami csak úgy támad, mint a penész a kenyéren, mint a moh a kövön, mint a milliárd piros féreg a vízben.