A MARCSÁM CÍMŰ ELBESZÉLÉS

1879

Egy ábrándos arcú szõke fiatalember, ki szerény állású hivatalnok volt a megyénél, s kivel sokszor sétáltam s beszélgettem egy idõben, s ki mindig érdeklõdve kérdezõsködött s beszélt az irodalomról, Rétsághról a következõ levelet intézte hozzám:

Uram!

Elégettem - volt hozzá bátorságom. De mi adta hozzá az erõt, hogy még csak meg sem sirattam? Igen, uram, én elégettem.

De mit égettem el, fogja ön kérdeni: s én felelek önnek.

Szép kézirat volt, vastag, merített, rovátkás papíron, a szélén kerettel, fölül pedig korona áldás hazánkra fölirattal. Pompásul volt írva, mert ügyes, könnyû kezem van.

És az, amit a fekete betûk ábrázoltak, irodalmi mûvem vala.

Irodalmi mûvem! Oh, milyen édes kimondani, leírni e szavakat. Az én irodalmi mûvem. Mily végtelen kéj, szívdagasztó büszkeség ez a tudat!

Egy elbeszélés volt, melyet az ön irodalmi mûködésétõl buzdíttatva írtam szívem vérével, édes ábrándokkal.

Elsõ szerelmem tárgya, a szép szõke Marcsa volt elbeszélésem tárgya. Õvele akartam indulni a dicsõség útjára.

Midõn elbeszélésem már teljesen készen volt, van a megyében egy tudós akadémiai tag, ki fiatalember korában a szépirodalommal is foglalkozott, azon kérdést intéztem hozzá: mûvemet a Budapesti Szemlé-ben közöljem-e, vagy pedig könyvárusi úton tegyem közzé? A kérdés, amily találékony volt, éppoly ügyesen állítá élére a dolgot. Az illetõ celebritás bizonyosan nem volt tisztában azzal, amit felelni akart volna - s nem felelt.

A megyében minden ember csodált, s én boldog lettem volna, ha nem sújt a nagyság átka, a vágy, hogy az egész világ fölismerje lángelmémet, hogy a tûz, mely szárnyra kapott keblemben, ki is törhessen és ragyogóvá tegye nevemet.

Éppen ez idõ tájban egy fiatal ember került a megye székvárosába, ottani rokonait látogatni. Szép elegáns fiatal ember volt: mint mondá, a meginduló Bokor címû folyóirat munkatársa.

Utat, módot kerestem az elõkelõ fiatal úrral megismerkedni; szegény hivatalnok létemre nem sajnáltam egy ízben meghíni reggelire hozzám. Oh, milyen boldog voltam, hogy elfogadta.

A reggeli egy heti fizetésemet nyelte el s engem õrült pazarló hírébe hozott, de az dicsõségem volt, mert elolvastam az ifjú elõtt a Marcsámat.

A fiatal elegáns úrnak, mikor fölolvasásomat bevégeztem, elfogyott a beszéde, s nem maradt érzelmei kifejezéseire [csak] egyetlen szava, de e szó igazságos, mély, találó s mindent kifejezõ volt. Azt mondta elbeszélésemre:

- Szép!

S azután azt tanácsolta, hogy álljak be a Bokor elõfizetõi közé, s ott közöljem az elbeszélést, mert olyan nagytekintélyû folyóirat sem nem volt, sem nem lesz oly könnyen, mint aminõ a Bokor. Oh, a Bokor szívesen fogja közölni a szép elbeszélést és fölségesen díjazandja. - Õ maga is ajánlani fog a szerkesztõnek.

Örömtõl ittasan fogadtam el ajánlatát, s néhány nap múlva a beszély kéziratával egyetemben a fõvárosba küldtem a Bokor elõfizetési díját.

Két hét múlva megkaptam a Bokor elsõ számát. Mohón lapoztam át, nem volt benne az elbeszélésem.

Nyugtalan izgatottsággal töprenkedtem rajta, mit tegyek most, midõn szerencsére ismét megérkezett a fiatalember, ki azt mondta, hogy ez csak mutatványszám. Addig is azonban sürgessem a szerkesztõt.

Úgy tettem, de mit sem tudtam meg a Marcsám sorsáról, vagy két hónapig. Mintegy két hónapra azt üzente a szerkesztõ, hogy elõbb beszélni akar velem mûvemrõl, mielõtt annak sorsát eldöntené.

Két nappal késõbb kilenc órakor reggel a fõvárosban voltam, s bérkocsin állottam meg a Bokor szerkesztõsége elõtt.

A nagykapunál beküldtem a névjegyemet, ráírva a szálloda címét, ahol szállva leszek.

Egész nap vártam szállodámban a szerkesztõre, de hiában. Másnap elmentem az irodába, s egy sötét elõszobában egy félszemû inas fogadott, akinek a foga fájt. A félszemû nem viszonozta köszöntésemet, s azt mondta, urával csak három és öt óra között szólhatok.

Három órakor már ott voltam az õrségen. A szerkesztõ elmélyedve a következõ szám összeállításába, a következõ szombatra kérte látogatásomat. A félszemû azzal kerekítette ki ura szavait:

- Szombaton bizonyosan itthon találja az urat, ha esni fog.

A szombat elérkezett, de az esõ nem esett. A levegõ azonban ködös volt, az ég felhõs, s ez reményt adott. Elmentem ismét.

A nagymogul olyan hangon fogadott, mintha tudtomra akarta volna adni, hogy éppen három percet szánt nekem, mert gyilkos módon sok a dolga; pipázott, mint egy basa és a Hon-t olvasta.

- Uram - mondám neki -, én a Marcsám ügyében jövök.

- Marcsa? Ki az? Mi az? Ah, de igaz, már emlékszem Nagyon sok mondanivalóm volna e tekintetben, de ma el vagyok halmozva a legbolondabb munkákkal. Legközelebb azonban írni fogok önnek. Aláz’szolgája!

Most tehát nem marad egyéb hátra, mint otthonról sürgetni levelét. Számos sürgetésemre végre is annyit felelt egy carte correspondance-on, hogy õ nem foglalkozhatik mindig ezzel a dologgal, s hogy midõn legközelebb a fõvárosba jövök, meg fogjuk egymást érteni.

Midõn lejárt az elõfizetés, újra elõfizettem, s vártam, de türelmem csak négy hónapig tartott. Leutaztam a fõvárosba, s legelsõ dolgom volt a szerkesztõi irodába menni, hol csak a félszemût találtam, aki most valamivel barátságosabban mosolygott elém. - Jutalmul meghíttam ebédre.

Másnap kétszer is kerestem a Bokor szerkesztõjét: a félszemû azt súgta fülembe:

- Önnek nem sok reménye lehet.

Végre is légyottot kértem egy vasárnapra, melyen már haza kellett utaznom. Az utolsó pillanatban meg is kaptam a szerkesztõ üzenetét a Szerkesztõi postá-ban.

A „Marcsám” nem éppen olyan, hogy tetszésünket meg ne nyerte volna. Szükséges lenne azonban megváltoztatni a címet, a személyek jellemét, s némi részben a mesét.

Mentem haza. S vártam újra még négy hónapig: minõ átalakuláson fog keresztülmenni a Marcsám.

Októberben megküldték a Marcsám kéziratát, hogy az érzékeny dolgokat vegyem ki belõle stb. és vigyem vissza márciusra. Elképzelheti, uram, hogy az a kegyetlenség, melyet kénytelen voltam véghezvinni, minden szépségébõl kivetkõzteté Marcsám-at.

Végezem, uram. Hétszer voltam a fõvárosban s mindig azért, hogy Marcsám sorsán segítsek, midõn a szerkesztõ azzal fogadott:

- Hé! hé! úgy látszik, ön kezd soványodni!

Hóhér!

Midõn tizenkettedikszer voltam ott, alig mondtam ki nevemet, már rám kiáltották, hogy a Bokor megszûnt. - Elpocsékoltam a lelkem mûvére négy esztendõt és kétezer tallért...

Csinos kézirat volt, elégettem.

Fogadja, uram, nagyrabecsülésem stb.