A BORÁSZATI GYŰLÉS

1879

Írta: János

Ecsém! Fölvirradt a mi napunk is. Derûre ború, borúra bor.

Amióta bejött Szegedre a víz, azóta minden okos ember azzal bajlódott az átkos kormánytól kezdve lefelé, hogy a vízzel experimentáljanak; inzsellérekkel telt meg a város, úgyhogy kövezni lehetne velök az utcákat: mérnökök támadtak minden bokorból.

Együtt van valamennyi, az ország vadmérnökétõl, Jankovics Miklóstól kezdve a város vad mérnökén, a druszán keresztül le egész a földkóstolókig.

Én, aki teljes életemben se vizet, se földet nem kóstoltam, hanem csak bort, elkeseredett kebellel néztem, hogy két folyadék: a bor és víz közül mint lesz lassanként becsesebbé a hitványabbik, a víz. Könnyeim sokszor csordultak ki e szívszaggató állapoton.

De amint tapasztalám, hogy az mérnökök, akik arra vagynak kiküldve az kormánytól, hogy a vizeket elpusztítsák, ahelyett a bort pusztítják a Prófétá-ban, megvigasztalódva repesett lelkem örömében, hogy: de iszen bor a bor mégis mindétig, s nem is múlik annak divatja sohasem.

Hanem mit prézsmitálok én itt? Menjünk sorjában.

Alig virnyad meg a vasárnap, korán kászmálódtam föl, mert ilyenkor duflán rózsás az élet. Délceg Katák, Pannák duhajkodnak az utcán, templomba menet, jövet. Az ember kebelében csak úgy dagad a szív, mert hiába mondja az én jó cimborám, az a palóc újságkotyvasztó, hogy aki jóravaló nõi pofát akar Szegeden látni, menjen el Nógrád megyébe, már én csak annak a mondója vagyok, hogy utolsó ember az, aki a vászoncselédben válogat; annak a jele az, hogy már nincsen meg az étvágya.

Hát amint öltözködöm, s felkötöm ünnepi keszkenõmet kackiás máslira, csoszogó lépteket hallok künn, minden lépésnél egy-egy nyögés hallik. Miféle istenteremtése jöhet itt? Egy véka csöves kukoricába mertem volna fogadni egy babszem ellen, hogy városi hajdú.

Csakugyan az volt. Egy félóra alatt beért a kaputól a szobámig.

- Mi járatban van kend, százesztendõs öregatyám?

- Paksamétát hoztam a polgármester úrtól. Én vagyok a polgármester úr extra futárja.

A futár átadta az írást, általbötûztem eleganciával, s íme mit látok:

ezennel meghívom önt mint a hazai borászatban szakértõ férfiút Miklós Gyula országos képviselõ és kormánybiztos úr által tartandó borászati értekezletre...

Csak úgy feszült rajtam a lajbi kevélységemben. Ugrálj, szívem, nagy örömemben vigyázz, lábam, hova lépsz úri voltodban!

Tehát mégis csak gyõz a szakértelem a dibdáb erkölcsök fölött. Ehun ni az érdem jutalma, amiért a tudomány magaslatára emelkedve egyedül a bornak szentelem magamat.

Ordíts, szatymazi szõlõm, mer a te napod virrad táncoljatok, hordók, palackok és kvaterkás poharak, a ti farsangtok van!

Miklós Gyula kormánybiztos! õ hívat engem, õvele értekezünk a borászati érdekekrõl.

E lehet aztán az igazi nagy kapacitás, már csak az is nagy elõnye neki, hogy kétszer lehet megtartani a nevenapját egy évben.

Gangosan sétáltam hát föl délután a városházára, hol Miklós Gyula a polgármester úr szobájában már várt reánk. Csupa jeles férfiak voltunk ott összegyûlve, de a legjelesebb maga õnagysága Gyula Miklós.

Értekezést tartott a borászatról. Mennyi tudomány, mennyi bölcsesség egy rakáson, Mintha hájjal kenyegették volna a hátamat. Tombolt bennem a hazafiúi érzelem, s kifelé kapaszkodott belõlem a sok nemes tapasztalat, amit hosszú évek során itt-ott-összeszedtem.

Fölkeltem ülõhelyemrõl én is s a következõ elveket állítottam föl:

- Az bornak a disznóhús az elöljárója, nem pedig a kormánybiztos.

Ezen rebellis szavaimra néma csönd lõn. Míg végre Miklós Gyula maga is a fejével bólintott: Úgy van! igaz!

- Az bor akkor jó, ha öreg.

Gyula Miklós ismét azt mondta: Helyes.

- Az bornak csak egy csodálatos tulajdonsága vagyon, amit nem értek, s ez az, hogy ha fehér is, veresre festi az ember orrát.

Mindenkinek arcán a kétely tükrözõdött ez érdekes rébuszra, s áhítattal hallgatták további szavaimat.

- A bor - mondám hatalmasabb elementum a királyoknál, mert földhöz üti õket.

A lelkesedés zaja tört ki.

- Az bornak - végzém - csak egy hiányossága vagyon, hogy ti. van egy alávaló kísérõje, egy utálatos szörnyeteg...

- Ki az? - kérdék harsányan.

- Ez a katzenjammer - felelém s viharos éljenek és tapsok közt hagytam el a termet.

Ez volt életemnek legdicsõségesebb napja.