A MÉZESHETEK

1879

Anyám temetése után, mely egy hétre az esküvõm után történt, kaptam én a hagyatékban többi közt két öreg kocsist, Suska Mihályt és Kaczót. Szegény anyám végrendeletileg kötötte ki, hogy egyiket se eresszem el a szolgálatból, hanem fölemelt fizetéssel éldegéljenek a portán, ameddig nekik tetszik.

Suska Mihálynak azonban, mivelhogy éppen akkor volt a nagy kolera, nem tetszett soká a szolgálat, hanem négy-öt nap múlva elment szépen az úrnõje után; a fiatalasszonynak különb parádéskocsis kell már.

Én pedig nem fogadtam az Ilonkának külön parádéskocsist, hanem fölöltöztettem új libériába az öreg Kaczót, aki pedig teljes életében igáskocsis volt, s trágyát hordott, nem szép selyemruhás asszonyokat.

Kapott pedig az én volt feleségem a kelengyéjébe többi közt egy szobaleányt, egy szakácsnét és egy újdonatúj fekete hintót.

A szakácsné még csak ígérve volt, de a hintót azonnal elhoztuk.

Ez a fekete hintó volt a mézeshetek megkeserítõje.

Ilonka semmiféle vagyonommal nem törõdött, csak a hintóval. Ha elégett volna ház, asztag, jég elveri a termést, mind nem bánta volna egy csöppet sem, hanem ha esõ kerekedett, az én Ilonkám mindjárt elsápadt, hogy hátha valami baja lesz a hintónak? Hátha nem jól van behúzva a kocsiszínbe, vagy ha becsurog a födélen az esõ és leszedi róla a festéket.

Reggel, ha fölkelt, ha végigment a gazdasági udvaron, elsõ tekintete mindig a hintóra esett, és este is az volt az utolsó gondolata, be van-e a hintó rendesen takarva ponyvákkal?

Engem annyira bosszantott ez a dolog, hogy elkezdtem elménckedni a hintó fölött. Elneveztem kakadu fészek-nek, Filcsik bundájá-nak, családi cabine noir-nak.

Nojszen csak az kellett még! A Mimi (így híttam nyájaskodva) semmiért sem haragudott meg a világon, szidhattam ruháit, apját, anyját, tréfálhattam a legérzékenyebben, mindig nyájas volt és mosolygott, de ha a hintó ellen mertem valamit mondani, nyomban sírva fakadt és mindjárt el akart válni.

Én pedig egyre dühösebb lettem a hintóra, úgyhogy utoljára gyûlölni kezdtem azt a lelketlen tárgyat.

Négy hatosért megfogadtam a béresgyereket, hogy egy éjszaka feszegesse le a hintóajtókról a Mimike családi címereit.

Másnap két dísztelen folt jelezte a nagy rombolást, s én magam vágtam a legdühösebb arcot azon szerencsétlenséggel szemben, mely szegény Mimit érte...

Máskor megint ráparancsoltam Kaczóra, hogy éjjel titokban meszelje be a kedvenc jószágot fehérre.

Lett nagy sírás-rívás reggelre. A cifra hintó úgy nézett ki, mint egy ütött-kopott csõszkunyhó. Nyomban föl kellett küldeni lakiroztatni Vácra.

Addig, míg a hintó nem volt otthon, Ilonka örökké nyugtalankodott, hátha valami baja esik az útban, tengelye törik el, vagy az üléseiben esik baj?

Ez izgatott napok alatt érkezett meg a levél, hogy az új szakácsné meg fog jönni szombatra, akitõl majd az Ilonka megtanul fõzni.

Mimike törte föl a levelet, egy jókedvû mosoly futott végig az arcán, de csakhamar felhõ ült ki szép magas homlokára:

- Tudja-e maga, hogy ez nagy baj?

- Nem tudnám miért? Legalább nem esnek olyan bolondságok, mint eddig, hogy a múltkor magok ketten a szakácsnéval timsót tettek a levesbe.

- Az ám: de mit tegyünk a mostani szakácsnéval?

- Egyszerûen elküldjük.

- Az ám; de ki küldi el, ki meri neki megmondani. Én ugyan nem. Inkább meghalok, de ahhoz nincs bátorságom.

- Majd megmondom én neki holnap.

De bizony nem volt hozzá elegendõ bátorságom nekem sem. Mind a ketten gyerekek voltunk. Tudtam gorombáskodni a férfiakkal, duhajkodni a legszilajabb fenegyerekekkel, keresztül-kasul gázoltam minden emberen, a Mimike kedveért tûzbe-vízbe el mertem volna menni, de a szakácsnénak fölmondani, ahhoz nem volt elég erõm.

Másnap pedig már péntek volt, s szombaton az új szakácsné jön. Irgalom anyja! milyen keleti kérdés lesz abból, ha a két szakácsné összejön, egyik a hajdani, másik a leendõ terrenumán. Ennek a konfliktusnak nem szabad megesni.

Jó szerencsének vettem, hogy délután megérkezett a hintó. Ilonka repesett örömében, olyan szép volt; fölhasználva jó hangulatát, körülvettem hízelgéssel, nyájaskodással, kérve, hogy õ vállalja magára a szakácsnét elküldeni.

Hallani sem akart felõle, hanem még kinevetett.

- Ne okoskodjon Mimike, mert rettenetes dolgot fogok elkövetni.

- No bizony! Félek is én magától.

- Majd meglássuk!

Behíttam az öreg Kaczót:

- Fogja kend a hintóba a két öreg szürkét elülrõl, a hátulsó tengelyre kössön kend egy erõs istrángot és fogjon be hátulra két igás lovat!

- Igenis értem, kérem, alássan - mondja az öreg Kaczó nagy szemeket meresztve. - De hát mi lesz aztán ebbõl?

- Az lesz, hogy a hintót széthúzzák a lovak. Úgy jár, mint a lúd sarkantyúja: megszakad derékban; a szürkék elszaladnak a maguk felével jobbra, az igások pedig elszaladnak a magukéval balra.

Ilonka most ijedt meg csak igazán. Most is elõttem áll az a kétségbeesett tekintet, melyet rám vetett, midõn a hintó fölött elhangzott a halálos szentencia.

Hangja egyszerre gyöngéd, olvadékony lett.

- Nézze csak! Van nekem egy jó tervem. Maga is megmenekül, én is...

- De csak nagy lángész maga, Mimike! Látom már azokból az okos szemekbõl, hogy...

- Magának nem is jutna eszébe semmi. Mit gondol, nem jó lenne, ha én befogatnék és elmennék Mohorára, az anyámért, hogy jöjjön a szakácsnénkat elcsapni. Most úgyis pompás szánút van...

- Nagyszerû gondolat! Több esze van magának Deák Ferencnél.

Mimike befogatott. Most azonban nagy veszekedés keletkezett, hogy lesz-e a lovakon csengõ, vagy nem.

- No, én a magam csengõjét nem engedem koptatni. Nem én, Mimike. Ha akar menni, menjen; de én a csengõmet nem adom.

Mimike megkötötte magát. Jól van, õ nem bánja - de inkább még ma elvál tõlem, hanem azt már nem teszi, hogy õ csengõ nélkül menjen.

Végre is fölraktam a fiatal lovakra a csörgõket és csengettyûket. Mimike elment, s egy napi fáradságos téli utazás után diadallal tért vissza a mamájával, aki nyomban hozzálátott a statáriális eljáráshoz.

- Ostoba gyerekek! - kiáltá, amint a szánról egészen megcsipkedve a hidegtõl kiszállott, s a bundák tengere alul kibontakozott. - Mi lesz belõletek, ha még köhögni sem mertek. Hol az a szakácsné, hé! Hadd egyem meg, de mindjárt. - Hej, Panna, Borcsa, híjjátok elõ azt a szörnyeteget, azt a szakácsnét Hadd kössem talpára az útilaput, ha maga a hétfejû sárkány is...

Mi pedig félve bújtunk Mimikével a legutolsó szobába és onnan hallgattuk szívdobogva, amint egy-egy hang megcsonkítva, elmosódva fülünkhöz jött és találgattuk: vajon mi lesz most?