KIRÁLYNÉ KEDVENCE

1879

Igaz történet a nagy gyerekek számára, két kis gyerekrõl...

Kegyetlen volt az isten, olyan nagyot, olyan fájót ütött a balkezével, mintha csak ember lenne.

Az az egy éj, rémlátomások éjszakája!

A halál kaszája jól dolgozott az éjjel: a szõregi sírok beszélik.

Az elementumok királya - a víz diadalt ült; tépett gátak, omlott házak mutatják.

Minek is virradt meg?

Hát nem jobb lett volna már, ha megmarad az az éjszaka öröknek, ha az Öreg, aki teremtette a világot, összetöri a tenyerével most az egészet? Úgyis az lesz egyszer a vége. Minek halasztotta továbbra, mikor már úgyis benne volt? Legalább mi is átestünk volna rajta.

Nem. Fölül olyan maradt a világ, aminõ tegnap volt. Az ember szintén csodálkozva nézte, amint a nap, az örök lámpa, fölgyúlt, hogy szokás szerint végighúzódjék kelettõl nyugatig.

Semmi különöset nem talált rajtunk, olyan egyformán ment ott a nagy ûrben s még mosolygott is. Apró kékes felhõk pajkoskodtak vele: betakarták, kitakarták...

Hanem idelenn, idelenn...

Biz itt sok mindenféle dolog történt. Poéta soha rímbe nem szedi azt a keservet, krónikák soha ki nem merítik azt a veszedelmet.

Ha tenger lett város, erdõ helyén, erdõ lett a tenger fölött - a búbánatból.

Erdõ lombjainak zúgását, búgását elhordta a szellõ: a világ négy szögletébõl verõdött vissza zokogásban.

De míg a lombok zúgtak ki hallotta volna meg levelek hullását, neszét?

Pedig a leveleknek is van történetük...

Öreg Botos Ferenc is annyit szenvedett, mint valamennyi együtt.

Fájdalom volt ez, amit nem lehetett megosztani. Ördög, pokol adta hozzá a kiosztási kulcsot: hetvenezer részre oszlott, s mégis mindenki átérezte átszenvedte az egészet.

Az öreg Botos Ferenc is, pedig igazi vízi ember volt teljes életében; halász, hajóács, úgy ösmerte a Tiszát, mint tulajdon tenyerét, még a tengerrõl is csak fumigatíve beszélt, mert csak a Tiszát szerette...

S mégis az szomorította meg olyan nagyon...

Házát, mely csinosan volt berendezve, ledöntötte, fiát, ki ott künn dolgozott a gáton, elsodorta, (rá egy hétre lelték meg hulláját a makkos erdõnél), maga maradt két kis unokájával. Anyjuk, nagyanyjuk már évek óta ott porlad a felsõvárosi temetõben. Isten nyugosztalja, ha ugyan nyughatnak!

Úgy menekült meg, mint a kisujjam. Még a saját ünneplõjét is ott hagyta a fogason, csak a gyerekek cókmókját kötötte össze egy nagy kendõbe.

Mikor végigment a csónakon a palánk városrészen, könnybe lábadtak a szemei, amint a városházára tekintett, melynek csak a felsõ emelete látszott ki a vízbõl.

- Kongassátok meg azt az öreg harangot odafönn abban a toronyban. Édes szülõhelyem, utoljára látlak. Sose lesz itt város még fû se nõ itten örök pocsolya lesz Húzzátok a búcsúztatómat.

A csónak a várnál kötött ki...

Tarka sátrak között ezernyi didergõ nép (mindnyája koldus) tolongott a bástyán.

Némán mentek el egymás mellett, tegnap talán még ismerõsök, rokonok, ma már csak állatok, akik sietnek a halál elõl meglopni az életöket.

Az öreg Ferenc lehajolt a csónakba, s legelõször a nagyobbik unokáját, a tízéves Klárikát tette ki a partra, utána a hétéves Katit. Pici, zöld kabátkák voltak rajtuk, fekete selyem kendõcskék a fejükön: - úgy néztek ki aluluk, mint zöld leveleik között a kezdõdõ piros bimbók.

Mogorván nézett végig rajtuk az öreg, amint a parton voltak.

- No, de mármost hová? Hol fogtok aludni, mivel fogtok takarózni? Hol vettetek ágyat számotokra, hol fõzetek meleget vacsorátokra?

A keserûség reszketõvé tette a vén Ferenc hangját. A nagyobbik gyermek okos szemeit búsan vetette rá.

Észre sem vette! Azon gondolkozott: nem-e lenne jobb bevárni az estét, aztán mikor lehunyják felhõk alatt szempilláikat a csillagok, a vár túlsó bástyájáról hóna alá szedve a két unokát, beugrani az anyatiszába.

A szõke Tiszában mindig akad puha fekhely, vetett ágy elfáradt ember s két ártatlan poronty számára...

A Klárika mintha kitalálta volna e sötét gondolatot, sírni kezdett, a kis Katinak is nyomban széthúzódott a képecskéje...

- No, no, gyerekek - mondá sajnálkozva az öreg Ferenc. - Ne sírj, kis bogárkám, se sírj kis lidérckém. Hiszen itt vagyok mellettetek és nem hagylak el. A nagyapa mindig veletek lesz. Meg az isten is.

S azzal összevissza csókolta a bogárkát meg a lidérckét, s egyszerre olyan erõs lett ezektõl a csókoktól, mint a mesebeli Erõs Jancsi«, akirõl a Pista apa beszélt a gyerekeknek a télen.

Úgyszólván életkedve tért vissza, s a két gyerekkel átkelve Új-Szegedre a hídon, Szõreg felé menekült.

- Elvégre is az én kötelességem. Isten rám mérte, hogy oltalmazótok legyek, hát leszek is.

Így beszélt útközben, mintegy magát is biztatgatva.

- De hiszen te azt mondtad, édes öregapám - szólt a lidércke, a kisebbik unoka -, hogy az istenke is velünk lesz.

- Velünk ám, édes fiam!

- Mutasd meg, kérlek, mert én nem látom.

Az öreg Ferenc valami vallásbeli fölvilágosításon törte a fejét, amiben ugyancsak gyönge volt.

- Mert az istenke, tudod eh, mit hímezzem-hámozzam biz azt én sem látom sehol.

Pedig igazán velük volt az istenke is.

Céltalanul mentek, kóboroltak faluról falura napokon át, de mindenütt akadtak jó lelkek, akik házukba fogadták, megetették, megitatták, gyöngéd nõi kéz kifonta, megfésülte Klárika bogár haját, s a Katica szõke haját, puha párna melengette fáradt testüket az öregapa pedig eltartotta õket mesékkel.

Hiszen õ már úgysem való egyébre, mint mesélni.

Vagy még arra sem: mert a legvígabb mese legközepén egyszer csak sírva fakad, s akkor õ a legnagyobb gyerek hármuk közül.

Jól érezé õ ezt; s egész reménye abban összpontosult, midõn fia halálát is meghallotta, hogy a két leánykát majd csak fölfogadja valaki, fölnevelteti isten nevében, õ pedig a Tisza valamelyik más vidékére megy s beáll a halászok közé. Öreg napjainak terhe úgyse nyúlhatik már valami nagyon messzire.

Azonban hiába kopogtatott a segélyezési bizottságnál, hogy nem jött-e valami ilyen elfogadható ajánlat, bizony vagy nem jött, vagy ha jött, volt már rá jelentkezõ.

Végre valamelyik Csanád megyei faluban utolérte az öregek kísérõ árnyéka, a betegség. Lázba esett, eszméletét is veszté, most már a szegény kicsikék igazán egyedül voltak a legárvábbak a világon.

De talán éppen azért lépett hozzájuk még közelebb az isten. A szolgabíró szemet vetett rájok s éppen azon törte a fejét, miképp segítsen rajtuk, midõn a délutáni postával két levele érkezik. Mindkettõnek egyforma a tartalma, jó emberek készek egy-egy szegedi kislánykát örökbe fogadni, az egyiket egy kertész Gödöllõn, a másikat egy szûrszabómester Miskolcon.

Ez nagyon kapóra jött, még útiköltséget is küldtek, ez éppen jó lesz a két kis árvának.

A szolgabíró elõkerestette az öreg Tóbiásné asszonyomat, a község exbábáját, s megfogadta, hogy a két gyereket rendeltetése helyére szállítsa, formaszerû nyugtatványt hozzon az átvételrõl. A jó Botos Ferenc, szegény, alkalmasint nemsokára deszkát megy árulni Dunaföldvárra.

Tóbiás néni, hórihorgas, ragyás öregasszony, fölkereste a két kicsikét, kik egy szalmazsákon feküdtek a beteg nagyapa mellett, s egymást átölelve annak lélegzetét hallgatták.

- Ne aludj annyi sokat, édes nagyapám! Mesélj már inkább valamit.

De a nagyapa nem hallja a csevegõ unokát, s hörgõ mellébõl fájdalmas sóhajok fakadnak.

Tóbiás néni csakhamar behízelegte magát a gyerekeknél, úgyhogy azok készek voltak vele utazni, eldorádói országokat festett a képzeletüknek, ahova elviszi, s ahova majd a nagyapa is utánuk jõ nemsokára.

Másnap útra keltek, s úgy egy hét múlva került Tóbiásné asszonyom ismét vissza, elmondva, hogy azt a két gyönyörû gyereket ugyancsak emberré tette, kisasszony lesz abból mindkettõbõl; még gróf is elveheti, lehet olyan idõ, s mint ahogy a historikus könyvekben olvashatni: egyszer csak évek múlva üveges hintó fog megállni a Tóbiásné ütött, kopott viskója elõtt, s fényes úriasszony száll ki abból, hogy a keblére boruljon, hogy magával vigye s otthon selyem kanapéra ültesse, mézes pálinkában fürössze s tenyerébõl édes mézzel etesse...

Biz ez mind bekövetkezhetik még!

Nap nap után múlt, hetekké fûzõdött a lepergett idõ, de az árvizes városból még rossz hírek jöttek. Békák kuruttyolnak a városháza elõtt.

Botos Ferenc uram azonban lassan magához jött. Az öreg halász mielõtt megadná magát a halálnak, még elõbb megbirkózik vele. Botos Ferenc uram mennykõ fickó. Még most õ gyõzött.

A kormány ezalatt úgy ahogy fölkarolta a menekültek ügyét, segélyezési bizottságok alakultak, s az öreg Ferenc is részesült a segélyezésben. Pénzzel élelmezték, õ mindennap megtakarította a felét, úgyhogy nehány hét alatt, midõn egészsége is helyreállott, némi kicsiny összeggel rendelkezett.

Most megvalósíthatni hitte tervét: újra fölcsap valahová halásznak. Könnyûnek érezte magát, mint a madár: Se kicsi, se nagy - mondogatta -, olyan vagyok, mint legény koromban.

Nyakába akasztotta ismét a vándortarisznyát, megköszönte a szolgabírónak a szívességét, amiért elhelyezte a gyerekeket, õ, törõdött vén ember, bizony nem bírta volna eltartani, azután elbúcsúzott az öreg Tóbiásnétól.

A jószívû asszony volt az ápolója, s õ vitte el a gyerekeket új otthonukba.

Mikor elvált tõle, úgy érezte, hogy a világtól vált el. Eddig ez az egy teremtés volt, aki tudott neki a bogárká-ról meg a lidércké-rõl beszélni. Most már sohasem hallani felõlük soha semmit.

Szíve elfacsarodott, s két könny gördült ki szemébõl, s amint a D. felé vezetõ útnak irányozná léptét, egyszerre megállott, önkéntelenül a földbe gyökeredzett lába. Nem tudott tovább menni.

Megfordult, s mint aki hirtelen valami nagyra határozta magát, sietõ léptekkel ügetett az indóház felé és Miskolcra kért jegyet.

- Nem, nem! Nem akarok addig meghalni, míg még egyszer nem látom a kicsinyeimet.

Egy este ért Miskolcra. Késõ lehetett. A lámpák már nagyon fáradtan pislogtak az utcákon. Egy, az utcán ácsorgó embertõl kérdezte meg, hogy hol lakik Gergelyi, a szûrszabó.

- Nem tudom, lelköm - mond a kérdett -, idegön vagyok itt!

- Az ám nagyon szögediesen beszél kend.

- Szögedi vagyok. Árvizes ember vagyok.

- No, hát akkor földiek volnánk, mert én sem lennék egyéb la.

- Mi járatban van itt kend?

- Egy unokagyereköm van: ide vette örökbe valami Gergelyi, hát azt a kislányt jöttem megnézni.

Megállapodtak, hogy ennélfogva oda mennek éji szállást kérni, miután erre úgyis szüksége van mind a kettõnek, mert Göréb sógor meg abban a járatban van, hogy munkát keres ezen a tájon, de bizony istenverte görbe ország ez, itt ugyan meg nem keresi szegény ember a kenyerét.

Alacsony, L formájú ház volt a Gergelyié, bezörgettek, hogy úgy lépjenek be, mint a mesékben szokás, szeretett gyermekét meglesi az anya az ablakon keresztül, mit csinál, hogy az ne is tudja, miszerint közelében van, hogy az ne is sejtse.

Valami szolgálóféle nyitotta ki az ajtót.

- Kicsodák maguk, jó emberek, és mit akarnak?

- Szögediek vagyunk, édes húgom - szólt Ferenc bácsi -, éji szállást kérnénk ennél a böcsületes úri háznál.

- No, azt nem tudom, ha kapnának-e, ha nemzetes asszony föl lenne. Szerencsére azonban alszik a nemzetes asszony, hát feküdjenek le kentek itt az eperfa alatt. Tüstént hozok ki valami vackot. De reggel, mire fölébred a gazda meg az asszony, itt ne legyenek ám kigyelmetek.

- Köszönöm, édes húgom. Kicsoda fekszik ott azon a kemény padon?

- A bizony a Katica. Egy szegény poronty. Itt van a háznál.

Nagyot dobbant a szíve az öreg Botosnak, de azért mégsem árulta el magát, hidegen lépett a gyermek kényelmetlen fekhelyéhez: a holdvilág éppen oda sütött a »lidércké«-re s megvilágította szép vonású arcát. Oh, milyen sápadt volt az most.

Szegény Lidércke! Ugyanaz a ruha volt rajta, amivel idejött, csakhogy rongyos, piszkos: vedlett gyapjas kendõje szolgált takarójául...

- Szép kislány! - mondá az öreg közömbösen, csak a hangja reszketett, de azt a szolgáló nem vehette észre.

- Hát ha még nem szenvedne annyit! Higgye meg, öreg bátyó, annyit kiáll ez a kis teremtés, mint egy ló: ütik, verik, s az asszony, ha idegenek vannak itt, még dicsekedni mer vele, hogy jótékonyságot gyakorol. Mert hiú ám a nemzetes asszonyunk.

- Elviszem - kiáltja vadul az öreg. - Rögtön elviszem.

- Kit? A nemzetes asszonyt?

- Ej, dehogy! A gyermeket. Katicám, Lidérckém! Kelj föl, kelj föl, itt a nagyapa!

A gyermek fölriadt, az ismerõs hang szívébe nyilallott, s nyakába ugrott Ferenc bácsinak. A jó öregnek megeredtek a könyûi zápormódra, ölelte, csókolta kicsi unokáját.

- Rosszul bánnak veled, kis aranyos; ütnek, vernek. Nem hagylak itt dehogy hagylak, szívvéremen ha táplállak, mégis magammal viszlek.

Göréb sógor közbeszólt:

- Aszondom én, sógor, hogy hallja kend, sógor, jól gondolja meg kend azt a dolgot, sógor, mert nem tréfadolog ám a szegény árvizes ember nyakán az olyan kölönc, mint egy gyerek Aszondom én, sógor.

De mondhatott volna Göréb sógor akármit, azért a vén Botos mégis csak magával vitte s harmadnapra délben, mikor éppen harangoztak, már hárman értek Gödöllõ híres községébe, mert az öreg Ferenc olthatatlan vágyat érzett a másik unokáját is meglátogatni, és Göréb sógor pedig már olyan szögedi ember volt, aki a cimboráját el nem hagyja.

Bizony nehéz volt fölkeresni a kis Klárikát. Gödöllõn nemigen ismerik egymást az emberek. Azt a nevet, melyet Tóbiásné mondott, elõtte sohasem hallották ott, a kisleánynak sem híre, sem hamva e sok tarka nép közt.

Szegény Ferenc bácsi egészen kétségbe van esve, három nap keresett, tudakozódott fûtõl-fától, kártyát hányatott cigányasszonyokkal, de csak semmi nesze a Klárikának.

Hát bizony már majdnem le kellett mondani reményérõl, midõn egyszerre amint egy gyalogúton szomorúan ballag, megzendül egy szép úri kastély kertjébõl az ismerõs dal:

A szögedi kertek alatt
Két aranyos virág fakadt

Megösmerte Ferenc bácsi a nóta szerzõjét, és nagyot sóhajtott: az õ lánya volt az, de fölismerte az ezüstcsengettyû hangot is, és nagyon megörült, az õ unokája az.

Mármost csak az volt a kérdés, hogy jusson be a gyönyörû kertbe, mely kívülrõl legalább is látszott olyannak, mint a paradicsomkert. Nosza elindult a kaput keresni, dacára, hogy Göréb sógor váltig bizonyította, hogy az ilyen úri kertnek nincs kapuja, mert abba fölülrõl járnak a nagy urak, nem oldalvást, - mint ahogy a szegényember.

Meg is találta a kaput a kastély mellett, de biz ott silbak állt, s hallani sem akart a bebocsáttatásról; azonban olyan keservesen, olyan érzékenyen kérte a vén ember, hogy meghallotta azt egy ott sétálgató gömbölyû hasú papféle ember, s megparancsolta a katonának, hogy engedje be a szegényembereket az udvarra; majd meglátja, hogy mit akarnak.

Ott aztán elõadá a maga kérelmét az öreg, hogy egy kis unokája van itt, valamivel nagyobb ennél, akit itt lát a tisztelendõ úr, hiába kereste, zeget-zugot fölkutatott érte mindenütt, míg végre az imént hallott énekelni abból a szép kertbõl: ott van, ott kell lennie. Azt az unokáját akarná meglátni.

- Hogy hívják? - kérdé a pap.

- Botos Klári.

- Ah, a kis Klára. A kertész fogadott szögedi lánykája. Tudom már, jó ember, ösmerem a kis Klárit. De tudom, maga nem mehet be a kertbe, azt sem tudom, õ kijöhet-e? Várjon itt egy kicsit.

A nyájas pap - áldja meg az isten érte - sarkon fordult s eltûnt a kert fái között, míg a két szögedi ember és a kis Katica ott maradtak az udvaron általános kiváncsiság tárgyainak kitéve.

Csakhamar szóba is eredt velük valami úrféle, s mikor elmondották, mi a kívánságok, így szólt az öreghez:

- No, majd meg lesz lepve, a kis Klárikának milyen jó dolga van. Asszonyunk kedvence. Néha egy félóráig is elbeszél vele. Selyemruhában jár, öltöztetik, dédelgetik. Igazi kis grófkisasszony.

- Istenem, istenem! - motyogja az öreg, s arca nem derül föl, hanem komorodik - egészen elkényeztetik, elmaznítják. Mi lesz belõle?

Azután Göréb sógorhoz fordul, és félénken mondja:

- Nem hagyom itt. Hazaviszem. Dehogy hagyom itt, ahol elrontják. A világért sem, Göréb sógor. Gubó legyek, ha itt hagyom, ahol elkényeztetik.

Így biztatja magát a nagyapa, erõszakkal csoportosítva az indokokat.

De nincs ideje. Ott terem az a jószívû pap.

- Jöjjön kend hirtelen. Szabad lesz az unokáját látni.

Ferenc bácsi karon fogva a kis Katit, nyomban követé a jóembert, mígnem egy tisztáson egy csoportozathoz ért, egy szép úriasszony ült ott egy padon, mellette egy katonaember és nehány úr. Elõttük a bársonyos füvön két kislány ugrándozott.

- Nini, a Klárikánk - döfte meg Botos uram könyökét Katica.

- Ne mondd, no ne beszélj, hé! De biz istók az! Akármi legyek, ha nem igaz. Klári te, hallod-e! Klári lelkem, itt vagyok ám...

A két szép úrilányka közül elsikoltotta magát örömében az egyik, kiejtette kezébõl a labdát, s lélekszakadtából futott a szegény parasztember felé, nyakába csimpeszkedett és megölelte, sokszor megcsókolta.

A másik kislány megállt tõlük vagy tíz lépésnyire, - s némán csodálkozva nézte kedves kék szemeivel ezt a jelenetet.

Azok az urak is odaát abbahagyták a beszélgetést és csak õrájuk figyeltek.

A kis lidércke pedig ezalatt ott ült mezitláb egy szép virágpad mellett és rámosolygott arra az élõ idegen úri kisasszonyra, az pedig visszamosolygott reá. Mindig közelebb-közelebb jöttek egymáshoz, úgyhogy mire Klárika nagyapja ölébõl kifejtõzött, hogy húgához siessen, a három gyermek már egészen együtt volt.

E pillanatban kivált az úri sorból az úri asszonyság és odajött a gyerekekhez.

- Kend az apja ennek a gyermeknek? - kérdi jóságos hangon az öreg paraszttól.

- Nem bíz én, nemzetes asszonyom; mert csak a nagyapja vagyok.

- Meglátogatni jött ugye a mi Klárinkat. Hát abból bizony derék leány lesz, én is bizonyíthatom, jól viseli magát.

- Meglátogatni jöttem, de meggondoltam magam, nem hagyom itt többé; magammal viszem.

- Miért viszi el?

- Hát csak azért, kérem alássan, nemzetes asszonyom, mert ezt a másikat is viszem. Ez is örökbe volt; de bizony ezt is visszahoztam, mert hát...

- Beszéljen nyíltan, jó ember.

- Rosszul bántak vele.

Az asszonyság megütõdve nézett a parasztra.

- Nos, és talán ezzel is rosszul bánnak?

- Nem, ezt nem azért viszem el, hanem mert mert...

- Csak bátran, bátran.

- Mert nagyon jól bánnak vele.

A nemzetes asszony mosolygott.

Oh ilyenek a nagyapák! - mondá mintegy magában.

- Nagyon elkényeztetik - ötölt-hatolt az öreg. - Nem tudom, maga-e az a nemzetes asszony, aki Klárikát magához vette, csókolom érte kezét, lábát, áldja meg az isten jártában-keltében, aminthogy meg is fogja áldani mindkét kezével, nemzetes asszonyomat, de már csak hazaviszem a gyereket mert nagyon-nagyon megszégyelném, ha úri kisasszony lenne belõle.

A nemzetes asszony erre még jobban elmosolyodott, azután így szólt:

- Jól van, hát vigye haza; de várja meg legalább a kapunál, míg a ruhácskáit összeszedik. Isten áldja meg kiegyelmedet.

*

Egy negyedóra múlva fényes ruhájú hajdú hozott le egy kis csomagot.

Ezt küldi õfölsége a királyné.

Erre hüledezék aztán igazán nagyokat Botos Ferenc uram, hát még mikor a csomagot kibontva, Klárika ruhái közt ötven fényes aranyat talált.

Bizony csak derék egy asszony a nemzetes királyné asszony.

*

Most már visszatérhet Szögedre. Aminthogy vissza is tért nyomban. S még az õsszel összetákolta azt a kis házat, mely egyetlen szerény ablakával ott pislog most ritkaságképpen a romok között.

A bogárka meg a lidércke egészségesek, az iskolába járnak s esténkint, mikor az a munkáról visszatér, a nagyapa meséit hallgatják, meg a Tóbiás néniét, akit az öreg idehozott gondviselésnek az új házba.

Most legközelebb igen kíváncsiak a kicsinyek: a nagyapa olyan halat ígért nekik hozni, amelyiknek annyi szeme lesz, mint ahány nap ebben az esztendõben.

S ígéretét be is váltja.