A GYERMEKSZOBÁBAN

1879

- Tegyél még egy hasábot a kályhába, Borcsa, aztán gyújtsátok meg a lámpát. Hadd lássam a gyereket.

Szép fehér idõ van odakünn. Hogy izzadnak az ablakok! A kicsinyek összebújnak a kályha mellett: a rostélyon kiömlõ lángfény beönti arcukat, úgy néznek ki, mint valami rézbõrû indiánusgyerekek.

A külsõ ablaktáblára szemlátomást rajzolódnak a jégvirágok. Az öreg piktor, a természet, sohasem fogy ki új meg új alakzatokból. Mire valók? Közeledõ divat elõõrsei. Jégvirágok, jégszívek fölé.

Igazi meleg még csak itt van a gyerekek közt. S e szívek is amint jönnek-mennek az évek, ki fognak hûlni, mint a föld. Minden hideg lesz, minden fagyos lesz, s még a halál is lejárja magát, mert majd egyszer ahova megy, mindenütt csak kihûlt testeket fog találni.

Itt még szeretnek, hisznek. Szeretni, hinni egy. Itt még nagy este a Szilveszter-este, az utolsó nap az esztendõbõl. Itt még nem gondolkoztak arról, hogy ember mérte meg az idõt, s ahova a cirkalom hegye véletlenül ért, odajutott az utolsó óra az évbõl. Itt még nem tudják, hogy az idõ megmérhetetlen, örök, nem változik ez a kalandárium kedveért, s itt felejti Montedegói Albertet is, amint küllõim kimért szabatossággal fordul.

Felhõk fölött, hol a nagy égitestek, plánéták, hallgatagon virrasztanak, vagy õrülten futkosnak a mérhetetlen ûrben, úttalan utakon, ott semmit sem tudnak arról, hogy az emberek idelenn keresztelõt tartanak az Idõnek s külön néven jegyzik föl évkönyveikbe.

Parányok, akik az óriást apró részekre akarják szétszabni. Csak hadd higgyék, hogy tudják.

Kong odakünn az öreg harang. Vecsernye lesz, a tisztelendõ úr föl fogja olvasni hányan születtek, hányan haltak meg az idén. Rögök a föld sarából, amik ismét sárrá válnak. Meddõ foglalkozás, összeszámítani: a sár lett-e több, vagy a rög.

Nem, nem mozdulok ki a gyermekszobából. Olyan jó itt, olyan üde itt a levegõ. Igazítsd meg, Borcsa, a nagy órát a harangszóhoz, hadd tudjuk pontosan a percet, - amint az újév ideteszi a lábát.

- Ülj ide, Miklóskám, a térdemre, te meg, Pannácska, ülj föl a pamlagra, de meg ne mozdulj, ne rendetlenkedj, mert már ilyenkor újév táján, mikor már nincs messze a haragos Mikulás látogatása, nagyon vigyázza az olyan kislánykák magaviseletét, s úgy fölkap, úgy elvisz valami kenderáztatóba, hogy még talán Keméndy néni sem talál rád, de sohasem.

- Most pedig hallgassatok, beszélek nektek valamit az újesztendõrõl, mert ma van a Szilveszter estéje.

- Mondd meg, bácsi, kicsoda az a Szilveszter? Az is valami bácsi?

- Hát az olyan bácsi, aki nagy patkós csizmában jár, évrõl évre megjön, s mindent elvesz, mindent elvisz.

- Ez vitte el az édesmamánkat is? Oh, a csúf bácsi! Mért nem csukja be Borcsa az ajtókat.

- Nem ez az esztendõ vitte el a mamácskát, Pannácska; hanem ennek az apja. - Az vitte el -, virágos sírba tette...

- Hej, ha én azzal valaha találkoznám - mondja a kis Miklós öklét összeszorítva.

- Az esztendõkkel sohasem lehet többé találkozni.

- A bácsi sem tudja, hova bújnak el?

- De bizony tudom. Az óperenciákon túl van egy nagy fekete óriás, az egy rettenetes nagy pipából szí, abba a pipába belevágnak mindent, s ott füstté válik minden. Ennek az óriásnak Idõ a neve.

- De hát az új esztendõk mibõl támadnak?

- Hát abból a füstbõl lesznek új évek, új dolgok olyan alakban, annyi változásban, amint azt a csibukozó óriás fantáziája magával hozza.

- Idõ! De nagy úr lehet az, bácsi! De fényes lehet a ruhája! Be szeretném megösmerni.

- Az a legnehezebb tudomány! Mert minduntalan változtatja a ruháját, s arca is változik: majd tündöklõ piros, majd halvány sápadt, ma véres, holnap viruló, egyszer ráncos, máskor sima. Hanem ha majd megnõsz, kis öcsém, a szívverését vigyázd meg az Idõnek: arról rá fogsz ösmerni, bármilyen álarc takarja.

- De ha az idõ olyan kegyetlen, mondja meg azt Kákay Aranyos bácsi, hogy van hát mégis szíve?

- Az idõ nem kegyetlen, csak igazságos. Mielõtt megsemmisítené az embereket, az éveket s mindazt, ami van, elõbb kiszolgáltatja az emberiség ítéletének, s amit az ítél, azon nem ront. A hibákat helyrehozza; ront, tör, de a romokból újra épít. Hallgassatok meg, majd elmondom nektek körülményesen, hogyan van az. Van nekem egy kis tükröm, az nekem megmutat mindent, meg egy kis kürtöm, ha én azt a fülemhez teszem, meghallok mindent, még a madarak beszédjét is.

- Kitõl kaptad? Talán a Jézuska hozta?

- Nem biz az, hanem egy szép nénitõl örököltem, akit Fantáziának neveznek. Hanem hát legyetek türelemmel egy kicsit. Bemegyek a másik szobába, benézek a tükrömbe, s fülemhez igazítom a kürtöt. Addig Borcsa megcsinálhatja a teát.

Csörögnek a csészék és kanták, meggyúl a szeszlél és köpcesedõ kékes láng nyújtogatja éles nyelvecskéit mindig följebb. Majd mint tavaszi szél zümmögni, morogni kezd, míg bent a kályhában tüzes kis csillagok kezdenek sziporkázni.

- Hát ugyan látott-e, hallott-e valamit a bácsi?

- Mindent meghallottam, mindent láttam s éppen - a legszerencsésebb pillanatban rátok nézve.

- Ugyan? Igazán?

- No, de most csend. A fekete óriás éppen az imént ott ült egy felhõ tetején, amit maga pipázott maga alá (vagy hogy még most is ott ül) s audienciát adott.

Egy öreg ember közeledett hozzá sántítva, erõtlenül, három aranyládát cipelt a hóna alatt. Ruhája kopott fehér volt, arca ráncos, bajusza jégcsap, szakálla csupa zúzmara. Reszketve járult az óriás elé s lábainál összerogyott.

- Megjöttem, uram - nyögte halkan. - Elvégeztem pályafutásomat, itt vagyok, hogy megsemmisüljek.

- Ki vagy? Alig lihegsz!

- Én az 1879-iki év vagyok, uram!

- Ah, te vagy az! Akkor még négy órád van hátra. Számolj be.

Az öregember ekkor az óriás elé helyezte a három aranyládát és kinyitván azokat így szólt: Itt a tavaszi ruha, emebben a nyári hímes selyemöltönyöm, a harmadikban õszi mentém.

Az óriás átvette a ládákat s intett neki, hogy vetkõzzék le.

Egy pillanat alatt meztelenül állott ott az öregember, míg lélegzete és szívverése egyre halkabb lett.

- Most pedig add be jelentésedet - monda mennydörgõ hangon az óriás, úgyhogy reszketni, hajladozni kezdtek a felhõk, mint erdõk zúgásában a pókhálók a gallyakon.

Az öreg elszámolta tetteit híven, igazán. Értelmesen kiáltotta el egyenkint, olyan sorban, amint történtek.

Egyszerre azonban halkabb lett hangja, s félénken suttogá:

- Elöntettem Szegedet. Hirtelen fölvettem tavaszi ruhámat, s megdagasztottam a folyamokat.

Az óriás szemei haragban égtek, s vadul kiáltá:

- Légy átkozott! Be fognak jegyezni a fekete könyvbe. S elirtózik századokon át, - aki csak nevedet fogja említeni.

- Bocsáss meg, uram! A népeknek példa kellett. S Szegedet lesújtva fölemeltem. Tavasszal belopóztam legszebb kertedbe, s a legszebb virágok magvát vittem magammal, s elültettem az emberi szívekbe: a részvétet Szeged iránt. E részvét gyümölcseit utódaim meg fogják érni csakhamar, s büszkélkedni fognak véle elõtted.

- Tévedsz - kiálta az óriás -, amit egyitek elront, százan sem bírják helyreállítani. Mert sebesen suhantok el az emberiség fölött, s az nem elég leleményes, hogy ruhátokba kapaszkodva, kikutassa zsebeiteket, s elvegye maga számára mindazt, amit én odarejtettem.

- Hát egyebet, hát rólunk nem beszélt az óriás bácsi?

- De bizony megkérdezte, hogy a kis Pannika, meg a Miklóska mit csinál. Az öregember azt felelte, hogy jók vagytok, s hogy megérdemlitek a kíméletet a jövõ Év-tõl is.

- Hát a mamácskát nem említette?

- Az késõbb történt. Egy szép fiatalember lépett elõ. Az 1880-ik év. Magára vette az öreg ruháit. Öltözködés közben meghagyta neki az óriás, hogy a mamának egy külön kis ablakocskát kell fúrni az égben egy csillagon keresztül, ahonnan mindig rátok nézzen.

- Ah! Oh! Mi egyebet még?

- Meg, hogy egy ajtót is csináljanak neki, ahonnan minden éjjel lejöhessen hozzátok, amikor alszotok No, már erre a szóra aztán úgy megörültem, hogy kiesett kezembõl a kis tükör, meg a kis kürt, s se nem láttam, sem nem hallottam semmit többé.

A kályhában már csak elhalóban pislog a parázs, mint egy-egy megvillanó kígyószem, amint a léghuzam lefújja róla helyenkint - a pernyet. A kis Miklóska lemászik térdemrõl s odabúvik a húga mögé. S míg én bodor füstök között elmerengve lesem az érdekes éjfélt, azalatt a kicsi szõke fejekben nagy összeesküvés fogamzik az égi hatalmak ellen; súgnak-búgnak együtt.

Ma jön el hát elõször a mamácska. A Pannika elalszik, hogy eljöjjön, de Miklóska lopva virrasztani fog és tettetni az alvást. Ha aztán jön, s az ágy szélére ül, hirtelen kisuhan az ágyból s becsukja az ajtót belülrõl és sohase ereszti vissza többé.