NÓTÁS KATA

1879

Vasárnap a Nótás Katát ismételték.

János ezt írja az elõadásról:

Ecsém! Mégis csak jó nekünk, kritikusoknak. Tudván, mennyire szeretem a Katákat, Gyõry Vilmos megírta számomra a „Nótás Katát”.

Most, hogy im a te legújabb szerelmed a Marcsa lett, neked is megírta Almásy Tihamér a „Borzáék Marcsája” címû darabot.

A te „Marcsádat” még nem láttam, hanem az én „Katám” helyrevaló hajadon leányzó.

Szép is volt, jó is volt, gömbölyû is volt, csak az énekibe van valami hiányatosság. De az nem annyira a darab hibája, mint inkább a Rónaszékinéé.

Ámbátor a mondó vagyok, hogy ha asszonyról vagyon szó, akkor nincsen szó éneklõ madarakról. Akármilyen is a hangja, csak a csókja legyen édes és forró.

Azt mondta múltkor egy honatya a fülem hallatára, hogy:

„Ennek a Mariettának olyan puszilni való különös kedves kiejtései vannak.”

Van az, ecsém, a Katámnak is, csakhogy ki nem ejtés alakjában. Mikor a seprûvel megnáspágolta Boszorkány Erzsókot, Bodroginét, akkor volt a legbájosabb, s éppen azért volt az, hogy ki nem ejtette kezébõl a seprût, hanem házaséletre emlékeztetõ szívóssággal forgatta e családi szerszámot módos kezeiben.

Makó dicséretes humorral játszott. S õt csakis Bodroginé múlta fölül, ki oly tökéletes boszorkány volt, hogy a Gellért-hegyen sincs mása.

De hogy a szavunkat ne feledjük, a boszorkányról jut eszembe az a kecsegtetõ reménység, hogy mikor Rónaszékit a „Kis Faust”-ban elvitte a kecske a pokolba, szentül hittem, hogy vissza sem tér többé.

Megkerült, s használt neki a mûutazás; túlzás nélkül játszik azóta. Ma is rendes levélhordó volt.

Két kéményseprõ is volt a darabban. Akiknek azonban nem volt ott semmi dolguk.

Pedig lehetne: kisöpörhetnék a primadonnáink torkát.