A HIDEGAJKÚ

1879

Miss Kark vézna beteges teremtés volt, átlátszó, fehér arcbõrrel, a halántékon kiülõ kékes erekkel, a szájszéleknél két-két félkörbe futó ránccal, miket el nem simított az örökösen ott lebegõ jóságos mosoly, hanem mint - téli napfény, inkább valami fagyos jelleget kölcsönzött a színtelen, vékony ajkaknak, mik nem látszottak lenni teremtve édes szerelemre. Akit Miss Kark meg fog csókolni valaha azokkal, az bizonyára összerázkódik a hideg érintésre! Hanem aki azzal a szõke selyemlágy hajjal, mely sarkáig ér a missnek, fog játszadozni egykor, az boldog ember lesz, ha ugyan azoknak a gyönyörû, igézõ, fekete szemeknek egy olvadó pillantása egyszerre izzó szénné nem égeti. Az ellentétek találkozása: a forró délöv és az éjszaki-sark együtt!

Miss Kark, bár úgy nézett ki, mintha már a huszadikban járna, csupán tizenhét éves volt, de valódi gyermek, kedélyének ártatlanságát s üdeségét tekintve. Ki õt bõvebben ösmerte, jóságát, szendeségét, eszményi kedélyvilágát: csak így és nem másképp képzelhetné az úgynevezett angyalokat, mikkel a valláslegendák sûrûn benépesíték ama tartományt, melyrõl nincsen térképünk, sem földrajzunk, s hova a lordmayor sem adhat érvényes útlevelet.

A miss nem elõkelõ hölgy, atyja Mr. Kark egyszerû szatócs a Newton street nyugati részében, anyja pedig néhai Mrs. Kark nevelõnõ volt egy magánintézetben a Hyde-parkkal szemben, ki a leckeóráktól megmaradt idejét lelkiismeretesen értékesíté, átültetvén minden tudományát egyetlen leánygyermeke elméjébe, és midõn már semmi átültetni való nem maradt, teljesítvén az idõközben egy fûszerkereskedõ özvegyével viszonyba bonyolódott Mr. Kark iránti nõi engedékenységbõl folyó kötelmét is, a lehetõ legjobb idõben kitért a jóravaló gentleman útjából, örök nyugalomra hunyva be szemeit.

Miss Edith vigasztalhatlan maradt; mostohaanyja iránt ellenszenvet érzett, de tiszteletteljes modort tanúsított; összes szeretetével atyja felé fordult, kirõl nem tudni egészen bizonyosan, miként vélekedék az új viszonyokkal szemben. Mr. Kark ritkán szokta közölni gondolatait és nagyon ködösen. - Mindössze annyi változást konstatált, hogy az új Mrs. Kark keményebbre fõzi a pudingot és véresebbre hagyja meg a beafsteeket. Egyéb újat nem vett talán észre, de ezen változás is annyira kivette sodrából az örök egyformasághoz szokott férfiút, hogy azt tette, amit még sohasem cselekedett: elkezdett õszülni. Ezen valódi angolnál ritkán elõforduló tünemény említett okához nem kis mértékben járultak az új Mrs. Kark némely egyéni sajátságai, mik egészen ellentétbe helyezték õt a már - végképpen elhallgatott néhai élettárssal, ama fájdalmas meggyõzõdéshez vezetvén a jó gentlemant, miszerint a megboldogult fûszerkereskedõ, az õ érdemes elõdje, egy teljesen alávaló, vastagbõrû fickó lehetett, hogy annyi évig húzta ki életpárja folytonos zsörtölõdéseit és sátáni uralkodását.

Mr. Kark tehát mindjárt a kesernyés mézeshetek után Miss Edithtel együtt komolyabb arccal mint valaha azelõtt, alkotmánya sáncai közé, a szatócsboltba vonult, és kivévén azon idõt, amíg ebédelt és aludt, ott ácsorgott és dörzsölte kezeit, vagy pedig teljesíté a vevõk kívánatát; - nagy ritkán téve egy-egy rövid megjegyzést a nõi munkáiba merült Edithhez: Hideg van ma, leány, hideg van!

Némelykor így szólt: Milyen világ, Dith! Az ördögbe is, Dith!

Máskor megint ezek voltak szavai félnapi elmerült gondolkozás után: „Gyengül az ember, Dith! Öregszünk! Nagyon öregszünk! Átkozottul öregszünk!”

Nincs valami egyhangúbb - még odakint a Themse folyása sem -, mint egy félreesõ szatócsüzlet napi története, illetve forgalma. Ugyanazok az arcok a környékrõl naponkint. Hajnalban a friss süteményt hozza a pékfiú, azután jönnek a különbözõ munkások, kik két penny árú brandyt fogyasztanak fejenkint, majd a szomszédból Mrs. Dembsy csoszog be a maga félköcsög tejéért, melyért fizet nyolc pennyt, de naponkint ott csacsog fél óráig s tíz penny áru meleget szed magába, nemkülönben a vastag vén Dick is, ki - míg szárazhalból álló reggelijét, melyet jóféle whiskyben úsztat meg - fogyasztja, Miss Edithet folytonosan untatja urára, Sir Ralph Ihonra vonatkozó elbeszéléseivel. Délfelé a környék szolgálói adják egymásnak a kilincset, apró bevásárlásokat téve, az átellenes kávéház pincérjei szerzik be szivar- és burnótszükségleteiket. - Délben Plomb anyó érkezik a Nelson streetbõl, friss halat és lisztet, préselt töpörtût visz, egyébkor füstölt sertéshús hulladékot: Mr. Plomb - úgymond - meg fog örülni e cikkeknek. Délután két órakor Mr. Darnley, a szatócs régi és állandó barátja nyit be, egy talpig jóravaló gentleman, aki délután egy óráig hivatalban ül a Lyde-Hallban, háromnegyed óráig ebédel a Kék Hering-ben és aztán piquetot játszik érdemes barátjával egy petróleumos hordón mindazon idõpontig, míg Mrs. Kark jónak nem látja bekiáltani:

- Hallod-e, Kark? Az ördög vigyen el, Kark! Még mindig a kártya mellett gubbaszkodol? Abbahagyod, de mindjárt! A vevõk azért nem jönnek, mert nem látják kopasz vén fejedet az ajtóablaknál! Milyen visszaélés ez, mister! Kártyával ölni az idõt, míg én munkával értékesítem. Ezer csattogó mennykõ! ez többé ne történjék! Mentegetõdzöl ugye? Hogy egy órát magam is megengedtem? Millió kartács! de hát mióta vannak ily hosszú órák Angliában: Feleljen ön, Mr. Kark. És mióta szabad egy üzletembernek annyira megfeledkezni magáról, hogy nekem, a gyönge nõnek, kell õt kötelességeire figyelmeztetnem. Ez többé ne történjék!

- Milyen világ, Mr. Darnley - sóhajt föl ilyenkor fölkelve -, milyen világ! Holnap ön kezdi az osztást, Sir!

És ez így megy napról napra, csak elvétve esik meg, hogy egy-egy ismeretlen ember téved be változatosságból, mi szinte eseményt képez a kis szatócs kereskedésben. - Hát még mikor olyan elegáns ember lép be a boltba, mint Sir Ralph Ihon, az egész elsõ emelet bérlõje?

- Mivel szolgálhatok, Sir? - kérdé Mr. Kark tiszteletteljes meghajlással.

Sir Ralph Ihon fölteszi monokliját, és néhány másodpercig vizsgálja Miss Edithet.

- Egy doboz szivart, Mr.?

- Kark - egészíté ki az érdemes gentleman . Milyen szivart, Sir?

- A lehetõ legjobbat, Mr. Kark. Átkozott ködünk van ma.

Mr. Kark helyeslõen bólint fejével és becsomagolja a szivarokat.

- Inasom, a semmirevaló Dick, egészen el van ragadtatva az ön grogjától, Mr. Kark. Megígértem a vén fickónak, hogy megízlelem...

- Dith! - mondja Mr. Kark egyhangú ünnepélyességgel.

A karcsú miss fölkel, és elhagyja a boltot, hogy ott kint a konyhában megkészíthesse a kívánt italt.

- Ha nem csalódom, uram, az ön leánya a miss?

- Az ördögbe is, Sir, kié lenne másé? Meg vagyok róla gyõzõdve, Sir. Ez tény, Sir, valóságos tény...

- Nem kételkedem benne. Igazi csinos gyermek.

- Aki ép, az mind szép, Sir. Beafsteekké aprítsanak, ha nem ez az én megrendíthetlen elvem.

- Mindenesetre tiszteletreméltó elv, hanem bajosan általánosítható helyzet - viszonzá Ralph Ihon.

Mr. Karkban ma nagy volt a szóbõség. Egy elegáns úr a boltban azon hatást tette rá, mit a tubákot már föl sem vevõ orra tesz a kapadohány megszárított pora: elkezdett tüsszögni.

- Nem általánosítható, Sir, de csak addig, míg a gyakorlatias irány kevesek vezetõje leend. Az öreg Kark gyakorlati fickó, Sir, és neki meg van azon szabadsága, hogy mindent ez irányban fogjon föl. A Sir ellenben fiatal szemekkel és kedéllyel tekinti a dolgot. Ez nagy különbség.

Ralph Ihon csakugyan inkább volt még számítható a fiatalság, mint az öregek közé: csattanó piros arca, a rajta honoló jámbor kifejezéssel, sima, redõ nélküli homloka örök derûjével, legföljebb harmincötévesnek mutatták.

- Bizonyára a helyes úton jár ön. A gyakorlatias irányt én is szeretem, s ez okból mellõzve beszélgetésünk eddigi fonalát, azonnal áttérek a tárgyra, mely tulajdonképpen idehozott.

- Hallgatom önt, Sir.

- Én a misst azon idegen hölgynek hittem, kit Dick említett...

- Ama hölgynek, Sir, ki a szomszéd szobát bérelte tõlem. Én elhiszem ezt önnek.

- Bérelte? Tehát már nem bérli - kérdé Ralph Ihon élénken.

- Valóban, õ már kihúzódott a csinosan bútorozott és jutányos szobából, s meg kell jegyeznem, Sir, az illetõ fiatal hölgy érdekében - számláját teljesen rendbehagyva.

- És hova ment?

- Nem hagyta hátra lakjegyzékét, Sir.

- Nagy kár! - mondá Ralph Ihon bosszúsan. - Nagyon nagy kár.

Miss Edith e pillanatban behozta a párolgó grogot, s hallván a társalgás utóbbi részét, önkéntelen kíváncsisággal kérdé:

- Az idegen hölgyet kérdezi, uram? Engedje tudnom, miért?

- Oh, az egy igen sajátságos, miss. Egy igen kedves barátom fekszik szállásomon betegen már félév óta, keresztülgázolt a tífuszon és nem tudom mi mindenen, bár az orvos is lemondott már róla. Tökéletesen eszmélet nélkül feküdt egész tegnapelõttig, amikor visszanyerte öntudatát, azonban betegségében - ami orvosom szerint éppen nem különös ritkaság, de énszerintem valóságos csoda - elfelejtette az angol nyelvet, melyet oly hibátlanul beszélt akár én, s elfelejtette ama féltucat egyéb nyelvet, mikben még azonfelül járatos volt: nem bírja magát kifejezni, csupán anyanyelvén.

Erre még Mr. Kark is azt mondta:

- Ez már valami, Sir!

- És ez egy csodálatos nyelv, mikor hallom szegény barátomtól. Szinte a velõm rázkódik össze. Valamit hasonlít a cigány nyelvhez, többet a törökhöz, és azt hiszem: keveset az indushoz is, de a legbámulatosabb az, hogy a hangokat oly dühös mozdulatokkal kíséri benne, hogy azt kellene hinnem más körülmények közt, miszerint ez nem is a nyelv sajátságához tartozik, hanem barátom haragjának mimikája, és hogyha fogva nem tartaná erõtlensége, kiugrana ágyából, hogy ott nyomban megfojtson. Becsületemre mondom, Miss Kark!

- Valóban, Sir; de még mindig nem értem, mi vonatkozással van azon fiatal hölgyre?

- Egészen világos lesz. Gondolhatja, kisasszony, hogy ez tarthatlan helyzet. A beteg kényelme és nekem fölötte becses biztonságom követeli, hogy megértsük, mit kíván, s elmondhassuk neki, mihez tartsa magát. London valamennyi cselédintézetét beszaladgáltam, sehol egyetlen egyén, ki e nyelvet beszélné. Ma végre a vén Dick figyelmeztetett, hogy itt az utcai szobában lakik egy hölgy, kit gyakran hallott dalolni ugyanezen a pogány nyelven. S íme, fájdalom, õ is eltávozott.

- Oh, Sir! - kiáltotta Miss Edith - ha csak ez a baj, azon könnyen segítek!

- Hogyan, kisasszony? Kegyed talán tudja lakását?

Miss Edith szomorúan rázta meg kedves szõke fejét.

- Nem, nem tudom; nem mondta meg: maga sem tudta talán Hanem én beszélek e nyelven.

- Hihetetlen! Kegyed magyarul tudna?

- Igen, uram. Miss Mary barátném volt, megtanultam tõle magyarul.

- Ez már valami Dith! - dörmöge Kark úr, egy zöldblúzos vevõvel bajlódva, ki a Hungary szóra mindenáron olyan pipát követelt, melyen ki legyen vésve a Kossuth arcképe.

Edith hévvel folytatá:

- Az igen szép nyelv, Sir. Üde, mint a madarak csicsergése és fülbemászó, mint a hajnali zene. Oh, szegény, szegény Miss Mary! Ha látta volna õt, uram, a legszebbet, a legjobbat...

Ralph Ihon mosolygott.

- Bizonyára nagy tisztelet, miss, ily ajkak által dicsértetni, mint a kegyedéi, de engedje meg, hogy õszinte örömérzetem dacára is, melyet azon tudat kelt, hogy végre érteni és teljesíthetni fogom beteg fiatal barátom óhajait, legelsõbben ön iránti csodálatomat fejezzem ki; hogyan volt kedve megküzdeni ama sok nehézséggel, melyet egy ily nyelv elsajátítása magával hoz?

A hideg ajkak bágyadt mosolya olyan lett, mintha valami magasabb vallásos ihlet tündöklõ hímporral aranyozná be.

- Mert õ akarta, uram! Õ, Miss Mary. Azt akarta, hogy megtanuljam.

- Ah, kisasszony, az ember sokat megtehet egy szép hölgynek, aminõ Miss Mary, kivált, ha az ember férfi; de egy nyelvet megtanulni, ez már több a soknál.

- Szüksége volt rá, Sir - mondá Edith érzékenyen -, hogy én magyarul tudjak. Istenem, hogyan olvashatta volna föl nekem egyébként a levelet, mely magyarul volt írva?

- Bah! egy levelet! Miss Mary eszerint nem beszélt angolul?

- Sõt folyékonyan.

- A pokolba is - kacagott édesdeden Ralph Ihon. - Akadémiai taggá legyen az ember elõbb, hogy fiatal hölgyek kedélyvilágába belásson s indokaikat megértse. Vitázzunk kissé a dologról, ha megengedi. Mi szükség volt a missnek megmutatni a levelet, vagy miért nem fordíthatta azt le angolra?

Miss Edith halavány arcán ritka vendég jelent meg: pír.

- Oh, uram, mit tehetek én arról, ha ön nem érti ezt, s én nem vagyok képes oly szívhezszólón elmagyarázni, mint õ tenné. Mary levelet kapott kedvesétõl, egy Londonban tartózkodó menekült ifjútól, melyben megírja neki, hogy miután a leány szülei meghaltak, nincs ellene azon tervnek, miszerint Mary utána jöjjön Londonba, kitûzi a határidõt, amikor várni fogja az indóházban, megírja benne szállását és sok minden egyebet, ami ilyen levélbe való.

- Kárhozzam el, miss, de ez egy regénynek az eleje.

- Egy szomorú regénynek. Mary ott hagyta hazáját, hogy számûzött kedvesét fölkeresse. A kitûzött napon itt volt Londonban, de az indóházban nem várta senki. Az ifjú nem volt ott.

- Régi történet!

- Megdöbbentõ bizonytalanság metszõ kínaival sietett kedvese szállására. Hiába sietett. Az már nem lakott ott, híre-hamva sem volt. Még a házmester sem tudott róla semmit, hova ment; új, négynapos házmester volt, az elõbbit elcsapták, ki tudná hol van.

- Igazán szomorú eset! - mondá Sir Ihon megindultan.

- Mary kétségbe volt esve. Egyedül, elhagyatva, zúzott szívvel találta magát e nagy világvárosban.

- Szegény leány! - sóhajtá Sir Ihon önkéntelenül.

- Nem olyan szegény, mint ön gondolja. Aki szeret, az még mindig elég gazdag megmérhetlen gazdag. Mary - mint mondá - meg volt gyõzõdve, hogy kedvesének elmaradása s lakásváltoztatása tõle nem függõ körülmények kényszere, és reménye volt õt föltalálhatni Londonban.

- Lelkem legmélyebb érdekével vagyok kíváncsi a következményekre.

- E kinccsel, e reménnyel jött házunkhoz, melyhez, mint magát sokszor kifejezte, valamely sejtelemszerû vonzalom bilincselte. Utcára nyíló ablakú, földszintes szobát keresett: ez éppen olyan alkalmas arra, hogy az ablakból a járókelõket nézze. Õ azt tette örökké, vagy pedig ott bolyongott London legnépesebb utcáin és sétányain. Fájdalom, hasztalanul, az az alak, akit õ keresett, nem volt látható sehol.

- Milyen szerelem! - sóhajtá Ralph.

- Kínos, de mégis édes napjai voltak. A leáldozó nap, mely örömet nem hozott, Mary ábrándjait, reményeit mindig átadta örökül utódjának, a következõ napnak. Néha, nem tagadom, csüggedés ette meg a kedves lény lelkét, s ilyenkor én voltam vigasztalója: szívét az én szívembe öntötte, egy szívvel éreztünk. Kedvese utolsó levelét ezerszer és ezerszer olvasta, külön minden sorát; oh, mennyi mindent beszélt abból neki csak egyetlen szó is!

- Milyen boldogság! - mormogott magában az öreg Kark, egy cukorsüveget nyiszálva apró, pennys darabokra.

- Egyszer az a sötét gondolata támadt, hogy az a levél nem eléggé meleg és elég forró szerelemmel van írva. Lefordította nekem nagy gonddal szóról szóra. Én összecsaptam kezeimet, és fölkiálték: Oh, milyen levél, mennyi érzelemmel teli! Arca boldogságtól ragyogott, kikapta kezembõl a fordítmányt és összetépte: Nem úgy, kedves Edith! - mondá gyönyörû, csengõ hangján - neked nem szabad e hitvány elhalványuló fordításból ítélned, neked az eredetiben kell olvasnod.

- Milyen költészet! - kiáltá Sir Ihon elragadtatva. - Oh, miss, ez valami rendkívüli.

- Beláthatja tehát, Sir, hogy meg kellett e nyelvet tanulnom az én Marym kedvéért, hogy nyugalmát adjam vissza.

- Igaza van, kisasszony. De miként történhetett, hogy a magyar miss anélkül cserélt lakást, hogy önt lakcímével megismertette volna.

- Egy jósnõ, akihez fordult - mert minden eszközt igénybe vett -, azt jósolta szegénynek: hogy egy lény van csak, akitõl neki tartózkodni kell, és az én vagyok. Sírva borult keblemre s kért, ne haragudjam, amiért elhagy nyomtalanul, annak meg kell lenni. Nem használt semmi rábeszélés, és bár fájdalommal, tisztelnem kelle akaratát...

Edith nagy égõ szemeiben könnyek jelentek meg.

- Szinte elérzékenyültem magam is - mondá Sir Ihon fölkelve -, érdekes elõadása annyira magával ragadott, hogy majdnem elfeledkeztem szegény barátomról odafönn. Oh, Miss, nem képzeli, mennyire leszek lekötelezve ezen emberbaráti szívessége által. Nõtlen lévén, talán Mrs. Kark kíséretében lesz oly szíves...

- Nem, Sir, egészen fölösleges; átmegyek egyedül. Angol leány vagyok s ön angol férfi. Mindketten ismerjük a brit címer föliratát: Dieu et mon droit...

- Ez derekasan van, Dith! ez gyakorlati! - vélekedék Mr. Kark.

Sir Ihon néma áhítattal kísérte föl a lépcsõkön.

Ez hát a „hidegajkú miss”, amint a házban nevezik! Milyen leány ez! Az öreg Londont nem tapossák ennél drágább lábacskák!

Sir Ihon szívérõl - úgy érezte - valami ráülepedett por lett ma lekefélve. Könnyebben, szabadabban vert ott belül.

- Egy kis türelmet kérek, kisasszony - mondá egy pazar fénnyel bútorozott kis szalonban -, megnézem oly állapotban van-e barátom, hogy elfogadhat.

Félperc múlva kilépett.

- Szíveskedjék, miss.

Edith szeretetreméltó félénkséggel és együgyûséggel nyújtotta karját, s belépett.

Ihon úgy érezte amint a beteghez közelgtek, hogy az Edith karja, mely az övén nyugszik, görcsösen megrándul.

- Ah, mi lelte kegyedet? az istenért! Rosszul lett?

- Nem, nem - suttogá -, istenem, ez õ! Igen, megösmerem, õ!

- Milyen õ? - kérdé Ralph, egy megvillanó sejtelem befolyása alatt önkéntelenül hangosan.

- A Mary võlegénye, Sir - rebegé a leány mozdulatlanul a földhöz gyökerezve.

- Szent isten! Lehetséges-e az?

- Láttam a fényképét.

A beteg, bármily halkan volt is kiejtve, meghallotta a Mary szót, feszülten figyelt, arcát a spanyolfal mögé húzva.

Edith az ágyhoz közeledék.

- Uram! - szólítá meg magyarul.

Az egyszerre mint a nyíl ütötte föl fejét az édes hazai hang hallatára: nagy fekete szemeiben csillogó tûz gyúlt ki.

- Ki van itt? Ki ön? ön szólt itt hozzám hazám nyelvén?

- Én, uram! eljöttem önnel csevegni, az ön barátja, Ihon úr fölkérése folytán.

Az ifjú végigsimítá ujjaival homlokát, azután nagy erõfeszítéssel elõrenyúlt teste felsõ részével és megragadá a hölgy kezét.

- Akárkicsoda ön, isten hozta.

Majd behunyta szemeit, s fejét, mit fekete göndör fürtei sötéten árnyaltak be, kimerülten hajtá a párnára.

Egy nõ! Oh, õ igazat fog nekem mondani - suttogá magában.

- Barátném kegyed, vagy ellenségem? - kérdé azután hangosan. - Ösmer engem?

- Barátnéja vagyok és ösmerem önt - felelt Edith. - Ön Alacskay Pál.

- Hát ön?

- Az én nevem Kark Edith.

A beteg gondolkozni látszott.

- Idegen hangzású!

- Angol nõ vagyok, uram. A földszinti boltos lánya itt e házban.

- Itt e házban? - nyögé a beteg - itt e házban? Oh, erre még rátérünk majd. Ugye rátérünk?

- Ha ön kívánja.

- Ön eszerint azért jött, hogy velem csevegjen? Énvelem? Mily különös! De hogyan tudhat magyarul, ha angol leány? Ne vegye, kérem rossz néven, ha bizalmatlan vagyok: egy ideges betegnek oka van annak lenni, egy hontalan menekültnek még több oka.

- Önt teljesen kimeríti a sok beszéd. Kímélje magát!

- Nem, nem - mondá elhárító mozdulattal. - Miért nem felel ön, kitõl tanult magyarul?

Oh, ha megmondta volna, - oh, ha tudta volna: kitõl.

- Hosszú történet az. Bizonyára el fogom önnek mondani egyszer.

Az ifjú kedvetlenül rázta meg fejét és soká nem szólt, nem kérdett semmit; nyitott szemekkel, mereven, némán bámult a szobaboltozat mûvészi freskójára, mely Fõbusz égi útját ábrázolta.

Nyomasztó csend honolt a teremben, csak Ralph Ihon mély lélegzete hallatszék, ki sápadtan, keresztbetett kezekkel állott egy ablakmélyedésben.

- Esküdjék meg kegyed - kiáltott föl egyszerre a beteg -, hogy igazat fog felelni.

- Én sohasem szoktam hazudni, uram! - mondá Edith szigorú hangon.

Alacskay megütõdve nézett rá, a lábadozó betegek ideges bámészkodásával, és amint lassankint végigfutott tekintete e hideg, fönséges vonásokon, mint - megnyugtatott gyermek, szégyenkezve rejté arcát a paplan alá.

- Hiszek kegyednek. Lány ön vagy asszony?

- Leány. Ön ugyan kivallat engem.

- Lássa, az megnyugtató, hogy leány. A leánynak több szíve van és kevesebb esze, az asszonynak több esze van de már kevesebb szíve; mert a szív kopik az idõvel, kisasszony, de az ész növekszik...

Edith alkalmat talált most vidámabb mederbe vezetni a társalgást.

- Ön elhagyta az angol nyelvet betegségében, de önt nem hagyta el szelleme.

- Az angol nyelvet? Nem értem önt.

- Azt állítottam, uram, hogy ön derék barátja, Ihon úr nagy bánatára elfelejtett angolul betegsége alatt.

- De hát tudtam valaha? - kérdé mintegy önmagától, mély küzdelembe merülve elõtóduló zavaros gondolatokkal, mik sötéten hömpölyögtek agyában. - Ah! igen, igen ott, ott!

Egyik kezével homlokára csapott, másikkal pedig Edithnek intett, mintha csendet kérne.

- Csudálatos! megõrülök...

Fejével jobbra-balra kapkodott, mintha valami homályosan borongó eszmefonalat akarna megfogni, mely hol föltûnik, hol eltûnik, mint az alaktalan délibáb.

Egy konvulzív rohamrázkódás, mely túlfeszített idegeit megcsapta, egyszerre ismét sötét éjt borított az Edith által nyitott résre, honnan a múlt derengett szürke, formátlan foszlányokban.

- Oly izgatott bolond vagyok. Bocsásson meg! Nagyon kimerített a betegség. Hol is hagytuk el?

- Ön kérdezni akart.

- Ah, igen! Azt akartam kérdezni, szeretett-e már valaha, vagy szeret-e?

Edith arca lángba borult.

- Oh, uram! - rebegé - ilyen kérdés!

- Egy halálos beteg kérdése, egy kétségbeesetté.

Edith összeszedte magát s mosolygott.

- Nem, uram, én még nem szerettem.

- Nagy szerencsétlenség! - sóhajtott Alacskay. - De mindegy: hallgasson meg, hallgasson meg...

- Azért vagyok itt. Barátja tudni akarja minden kívánatát.

- Oh! - mondá leírhatlan dühvel - õ nem felel nekem, nem nyújt fölvilágosítást, két napja ordítok, mint a vadállat, fenyegetõdzöm, rimánkodom, õ nem felel; õ megöl engem.

- De õ nem érti önt! - szólt Edith erõltetett nevetéssel, sejtelmével a szomorú történetnek, melyet a véletlen szõtt átkozott kezekkel, dévaj pajkossággal.

Alacskay fölkiáltott:

- Csakugyan lehetséges! És mégis akkor Oh, én furfangos ember vagyok, kisasszony! És most már hallgasson és feleljen! Miért süt be a nap ablakomon délután, mikor azelõtt reggel sütött?

- Nem értem önt - mondá Edith figyelmesen nézve a beszélõ arcába: vajon hova céloz ez a kérdés?

- Én megfigyeltem e körülményt, s borzasztó gyanúm támadt: én nem vagyok - Fleet street 10. számú házban, mert annak utcai ablakai keletre nyíltak.

Edith most már értett mindent.

- Persze, hogy nincs ott; ön a Newton utcában van. Barátja idehozta önt a saját szállására nagy betegen, mert nem volt kellõ ápolása.

- Istenem! - ordított föl. - Milyen hónap, milyen nap van ma?

- Október ötödike - felelt Edith remegõ hangon.

A beteg indulatosan dobta föl magát fekvõ helyzetébõl. Minden késõ! sikolta velõt hasító fájdalommal. Mari! Mi lett Mariból? hörgé, és ájultan rogyott össze.

- Segítség! Sir Ihon! - kiáltott Edith ijedten. - Dick! Dick!

A vén fickót ugyan kiabálhatta, az odalent oszlatta már a boltban világi gondjait a whisky mellett, Sir Ihon pedig kõszoborrá meredve állt régi helyén, szólni, mozdulni képtelen.

- Miféle dolog ez, Sir? - szólt Edith megrázva karját.

- Oh, miss - dünnyögé az kétségbeesett ábrázattal. - Én mindent kitaláltam. Ez az én mûvem. Szánjon engem! Mit tegyek én most már?

- Ne legyen ön gyermek, Sir. Miss Marit föl fogjuk keresni!

- Igen, igen föl fogjuk keresni - kapaszkodék a felé nyújtott gondolatba -, ha föl kellene is egész Londont fordítani miatta. Hamar orvosért!

A gentleman kalap nélkül szaladt le és a kapuban úgy fellökte a tiszteletre méltó Mr. Darnleyt, hogy az szokása ellenére azon kemény szavakra engedé magát ragadtatni: No, no, Sir! és a piquet parti alatt - megzavartatván ezen rendkívüli esemény által - hamisan mondta be pointjeit, fölemlítvén Mr. Karknak távoztakor, miszerint nincs már messze azon idõ, midõn Angliában a személy iránti tisztelet nem fog érni egy harapás levegõt.

Edith, míg Ralph az orvosért járt, egyedül maradt a beteggel, kiben csak halk lélegzet árulta el az életet. Tizenhét éves leány, beteg fiatal férfi és a néma csend együtt. Költõi társaság. Friss vízzel meglocsolta az ifjú halántékait és félresimítá holló fürteit. Talán mert útban állottak, talán mert meg akarta tudni: olyan puhák-e amely fényesek:

Ahogy megérinté e hajerdõt, megijedt attól, amit tett, elrettenve kapta vissza kezét s ki akart futni - terembõl. De mint hagyja egyedül a beteget? Dick! kiáltá amint csak telt tõle, majd Márthát, Ralph szakácsnéja nevét hangoztatá - mind hasztalan.

Istenem, mily gondatlanság volt Ihont el hagyni menni, nem-e õ mehetett volna inkább orvosért? Mit fog gondolni Pál, ha fölnyitva szemét ott pillantja meg mellette? Oh, bárcsak ne térne eszméletre addig, míg valaki jõ! És mégis bárcsak magához jönne szegény! Lábujjhegyen visszasompolyog az ágyhoz s hosszan elnézi - halavány, élettelen arcot, férfias szépségeivel. Ezt szerette tehát Mari oly nagyon. Ez itt a számûzött hõs, a karcsú ifjú - fényképen, huszármentében, a kardra támaszkodó tarsollyal. Hol van most az a kard? Kettétörte a hatalom; de a lelket, szívet nem törhette ketté: s az is egy éles kard, melynek lángja sújtóbb az acélnál Azért van õ számûzve! A zsarnokság lehelete megrontja a levegõt, hogy az meggyúl, lángra lobban az ilyen szívektõl. Azért van õ számûzve Pedig hát most alig dobban egyet-egyet az a szív, s ha dobban is, minden dobbanása a Marié...

- Boldog Mari! - sóhajtott Edith.

A délutáni napfény nehány bágyadt sugárt szûrt át a leeresztett redõnyökön, bearanyozva az ifjú arcát: mind odaesett az ágy fejéhez, mind neki jutott. Edith elgondolta, hogy a napsugár abból az országból jõ, hol az ifjú született, harcolt, s most benézett ide, üdvözletet intett Aranyos napsugár nagy Magyarországból, ki fölcsókolja a hõsök piros vérét, mellyel be van most ott festve minden fûszál; azért olyan véres, mikor leáldozik.

(Oh, hogy nem volt most ott Mr. Kark útját vágni e csapongó gondolatoknak: A gyakorlati irány, Dith, - és semmi egyéb, Dith!)

De hiszen gondolkozni szabad mindenrõl. A gondolat nem bánt senkit, az egy semmi, amitõl nem fél senki, amit latba nem vesz senki, míg alakot nem nyer, - de annak, aki gondolkozik, mégis sokat érhet, melegíti belül, megborzasztja, kétségbeejti, üdvözíti! Ah, az Edith gondolatai nem ilyenek! Azoknak még mint gondolatoknak sincs irányuk, testük, bizonytalan homályos képzelõdés szülöttei, a szegény Mari elbeszéléseinek kísértgetõ árnyai, mik születnek és örökre elhalnak egy ajtócsattanásra, vagy egy nyomatékosabb lábcsosszanásra, aminõ teszem azt most hangzik a lépcsõkön, Dick közelgését jelentve.

Edith megrezzent, mint a tetten érhetõ bûnös; zavartan fordult el a betegtõl, hogy egy albumban lapozzon.

Pál arcképe volt elsõ, mit megpillantott bent, az a régi kép, az összevont szemölddel, magas, dombor homlokkal, herkulesi mellel. Vajon mint fog kinézni ezután - felöltözve?

Edith elpirult e gondolaton érve magát utól. Úgy tetszett neki, hogy az bûnös gondolat, pedig nem volt egyéb, csak új gondolat, új elültetett mag a szívben, mely az elsõ csíra parány szálait ereszteni kezdi...

Oh, csak jönne már Sir Ihon az orvossal!

Éppen e percben jelent meg a nemes gentleman, lihegve tuszkolva maga elõtt az orvost és Dicket.

- Mindenekelõtt nézze meg a beteget, doktor, és kövessen el mindent! Ön pedig egy javíthatlan csont, Dick! Önt csak akkor nem találja az ember, mikor szüksége van rá, hogy megtalálja. Nekem úgy tetszik, hogy ön délután megint nem volt otthon.

- Csalódni méltóztatik, Sir.

- Midõn Sir Alacskay rosszul lett, a miss kiabált önre; ha itthon van, meg kellett volna hallania. De ön odalent ivott.

A volt tengerész nem jött zavarba.

- Bizonyára hallottam a miss hangját, Sir, de éppen mert az õ hangját hallottam, mentem le Kark apóhoz s illetve a misshez.

- De a miss innen kiáltott a terembõl.

Dick együgyûen bámész arcot vágott.

- Cethallá legyek, de úgy kell lenni, Sir. A hangot hallottam, de elhibáztam az irányt. Az irányt, Sir. Ez gyenge oldala a vén Dicknek!

Míg Ralph az orvosi rendelvényre váró inasával zsörtölõdék, Edith észrevétlenül osont ki, magányt keresni otthon. Talán érdekes mondandója volt a magánynak!

Csakhogy a magány és Mrs. Kark nyelve nem férnek meg egy fedél alatt.

- Ah, drágalátos Miss Kark, - gúnyolódék Kark apó életpárja, amint Edithet megpillantá az udvaron levõ lugasban. - Irgalmas szamaritánus! Csodatevõ szûz! Mióta lett ön gyógyszertár? Nem is tudtam, miss, hogy ön hites tolmácsa a magyar nyelvnek. Ezer csattogó mennykõ! George! Vén George! Lódulj ki odudból, itt van a híres woolwichi kuruzslójavasasszony...

A vén George (Mr. Kark) eszeveszetten engedelmeskedve ugrott ki paróka nélkül a Times egy tegnapelõtti számával, mert õhozzá csak akkor jutott már el ezen angol szellemi élvezetcikk, midõn elõtte való nap egy szomszéd kávémérésben tette meg a szolgálatot, hova valamely elõkelõbb kávéház elévült - lapjaiból került.

- Mi baj? - kérdé Kark apó, nem minden ijedség nélkül.

- Az a baj - rikácsolá a mistress -, hogy bemutatom neked a Sir Ihon házi doktorát Eredj, siess be a parókádért, amit lefelejtettél gyönyörûséges koponyádról, hadd teszem föl a kedves ártatlan miss fejére.

- Mennyire nem gyakorlati! - dünnyögé Kark apó behúzódva.

- Úgy, úgy, paróka a fejedre, szép mákvirág; emancipált hölgyecske! Csak egy kis olló annak a fölburjánzott libaszínû hajadnak, s aztán beállhatsz férfinak, doktornak hahaha! Igen, egy olló! Csakhogy tudja-e, miss, hogy abban az országban, melynek a nyelvével hódítani indult, miféle nõnek szokták levágni a haját?

- Én semmit sem tudok - mondá Edith szilárdan -, csak azt, hogy ön igazságtalan.

- Én igazságtalan? Vajon ki vagy te és ki vagyok én? Azt hiszem én parancsolok a házban; következésképp nem lehetek igazságtalan.

- Nekem senki sem parancsol. Én magam parancsolok magamnak.

- Oh, oh! - tajtékzott még jobban nekigyulladva, úgyhogy hadonázás közben egy porcelánszínûre mázolt csészét ütött le a konyhaállványról. Az ezer darabra málló cserép minden darabkája ezer ördögöt küldött neki kölcsön. - No megálljatok! Majd megmutatom én neked, hogy parancsolok, megmutatom, hogy a Kark név bármilyen mihaszna is, nem merül gyalázatba, míg én tartom kezemben a gyeplõt, míg én fésülöm az erkölcsöt bennetek; én, aki a természet romlatlan gyermeke voltam, vagyok és leszek. Merészkedjél csak még egyszer egy fél délutánt ellopni ilyen helyen...

E végzetes pillanatban futott le Sir Ihon egyenesen Edithez.

- Oh, miss, jöjjön föl kérem egy percre. Barátom az ön nevét emlegeti, minden valószínûség szerint önnel kíván szólani!

- Az nem lehet, Sir - vevé föl a fonalat Mrs. Kark -, éppen most tiltottam meg. Az én szavam nem levegõ, Sir, nekem elveim vannak. Én nem akarok bosszúságot okozni magamnak, mert a bosszúságnak kár a folytatása. Most is a kedvenc csészémet törtem el e leány miatt a legjobb csészémet, Sir, mely hozományomnak - mégpedig milyen hozományomnak, Sir, Kark megmondhatja - legnagyobb éke volt. Edithnek megtiltom többé fölmenni, menjen ön dolgára, Sir!

A megbántott Edith némán, indulataival küzdve állott ott, arcán a megtestesült erély kifejezésével, Sir Ihon ellenben lehûtve és megzavarodva készült elsompolyogni, midõn egy szerencsés ötlet hirtelen visszaadta õt a cselekvésnek.

- Valóban, mistress, e csésze valódi kínai porcelán - mondá egy tört darabját kezébe véve.

- Meghiszem azt, Sir.

- Igazán sajnálom - dolgot, mert tudom, hogy kivált hölgyek ragaszkodnak az ilyesmikhez, és fõleg sajnálom azért, mert közvetve én is oka voltam a szerencsétlenségnek, s ha a mistressnek csak némileg is kárpótlást nyújthatok, szívesen ajánlok föl egyet anyai rokonaim, a Rivière grófok ezüst teakészletébõl. Dick majd le fogja hozni.

- Oh, Sir, ön túlságos szíves. Habozom, elfogadhatom-e? Holla! Éppen itt megy Dick!

Csakugyan Dick jött az orvossággal.

- Dick! - parancsolá Sir Ihon - egy ezüstcsészét fog lehozni azonnal, a Rivière-címerrel.

- Lássa, Sir, nem vagyok én rossz asszony, jó vagyok, mint a falat kenyér, de ezek az enyéim minduntalan paprikát öntenek rám, s a jó falat kenyér paprikás kenyérré válik. Haragítanak, bosszantanak úgy, hogy oszt’ az illedelemrõl is megfeledkezik az ember, mely a magamforma hölgynek, jól tudom, oly kelléke, mint a meztelenséget elfödõ ruha. De tehetek én róla, hogy letépik rólam még a ruhát is? Nos, mit duzzogsz, Dith? Mintha az orrodat harapta volna le valaki. Aztán, Sir, a nõi erkölcs olyan, mint a befõtt, mihelyt egy kis külsõ levegõ éri, mindjárt elromlik. Magamról tudom, Sir.

Eközben Dick jött vissza a csészével.

Mrs. Kark ripacsos arca végtõl végig egyetlen lelkesült mosoly lett.

- Oh, uram teremtõm, hisz ez egy remekmû, egy kincs! Tíz fontot érõ vagyon! Királyi asztalra való drágaság. Kedves Dith! édes gerle! ezt úgy veszem, mintha te ajándékoztad volna szeretõ anyádnak! - kiáltá elérzékenyülten, könnyekre fakadva. - De nini, te itt hagyod állni a tiszteletre méltó gentlemant, ahelyett, hogy felebaráti kötelességedet sietnél teljesíteni, melyet az írás parancsol a szenvedõk és szerencsétlenek iránt.

Ralph el volt ragadtatva diplomáciai csínyjének sikere fölött, s minthogy Pál éppen szenderbe volt merülve, midõn fölértek, elbeszélte Edithnek, miként ösmerkedett meg s kötött barátságot a számûzött magyar ifjúval, ki bár nyomorban élt, javai el lévén kobozva, semminemû segélyt el nem fogadott soha. Egy este a Fleet streeti házmesterné, ki egyszersmind takarított Pál hónapos szobájában, rontott be Ihonhoz jelenteni, hogy barátja haldoklik, minek folytán nyomban odasietett, s Pált Dick segélyével kocsiba emelte ágynemû közé, s idehozta.

- Hihettem-e, miss, gondolhattam-e, hogy egy tragédiának leszek okozója? Õ soha nem avatott viszonyába. Emlékszem ugyan, hogy említé jegyesét, de ki gondolt volna ilyesmire?

- Már megtörtént! Most azon kell lennie, hogy föltalálhassuk Marit.

- Vigasztaló rám, hogy többesszámot használ. Az ön segélye, úgy rémlik nekem, annyi már, mint fél siker. Szíve gyermek, lelke férfi, esze aggastyán.

- Ön nagyon rövidlátó lehet, Sir - mosolygott Edith -, hogy ily rendkívül nagyító üvegen néz engem.

- Mennydörgettét! még bizony hízelgõnek keresztel el öreg koromra! Nos, tehát tanácskozzunk, miss, van-e önnek valami terve Marit föllelni, mert én nehézkes vagyok, mint a daru, ritkán támadnak eszméim. Oh, ez a mai mistressel, ez kitett magáért! Egy ily csel után elmém kimerül, parlagon pihen egy ideig, mint az erejét kiadott föld. Milyen gondolat volt az, milyen ötlet!

Alig bírta elállítani szemeibe könnyeket csaló édes kacagását.

- Úgy, úgy, osszuk föl a munkát - folytatá komolyabban -, mindenkinek azt a részt, melyben megállja a sarat. Ön lesz a tervezõ; én a végrehajtó hatalom.

- Nem bánom. Tehát legelõször is a Timesben kell közzétenni, hogy Berényi Mari fontos ügyben kéretik megjelenni, teszem azt mához három hétre, délután három órakor - de hova? Mert e házba nem hívhatjuk, hol mindjárt reám gyanakodna.

- Talán valamely elõkelõ vendéglõ egyik e célra kivett szobájába.

- Egészen jó lesz: de még ez nem minden. Kedvezõtlen esélyre is számítva, be kell szúrni a hirdetmény szövegébe, hogy aki az illetõ missrõl fölvilágosítást tud adni, ugyanakkor, ugyanoda jelentse magát: jutalma két font.

- Húsz fontot teszek, miss - ha nem használ, semmi esetre sem fog ártani.

- Ön eszerint gazdag, Sir?

- Atyám nagykereskedõ volt: szépen örököltem. Majdnem oly gazdag vagyok, mint Pál.

- Hogyan? Pál úr, ki olyan szegényesen volt a Fleet streeten.

- Igen õ, mert idõközben megenyhültek otthon a politikai viszonyok. Talán kevés hét múlva hazatérhet s javait visszakapja.

Edith el nem fojthatott egy sóhajt.

- Mily feledékenység - szólt mohón -, nem is kérdtem még, az orvos mit mondott?

- Elõadtam neki az egész történetet, mely az ájulásnak okozója lett. Apródonkint - úgymond - nem lesz ártalmas közölni Mari ittlété, ragaszkodó szerelmét és a többit, ami kizárólag az ájulási tényt illeti, aggodalmát fejezte ki egy új nyavalya eshetõsége iránt, mit még most a keletkezés stádiumában meghatározni lehetetlen. De íme, hangot hallok szobájában, menjünk be.

Ott szomorú látvány várt reájuk.

Alacskay hangja volt, amit hallottak, beszélt, de félrebeszélt, összekeverve mindenféle nyelveket. Arcán forró izzadságcsöppek gyöngyöztek, szemeit kísértetiesen forgatva ujjaival mutogatta a csodálatosnál csodálatosabb alakokat a falon, miket képzelete odarajzolt: négy kecske, mely egy szekérrel szalad, hajszálon lóbálódzó éles kés feje fölött, levágott emberi fõ, mely utána kiált. Éppen azzal volt most szóba eredve!

- Új szerencsétlenség! - hüledezék Ralph - bizonyosan agygyulladás.

Valóban Pál ismét eszméletvesztve feküdt reménytelen állapotban. Az imént egy-két óra elõtt lefolyt jelenet talán hetekre, hónapokra vetette vissza, vagy talán örökre. Napokig tartott e veszedelmes élethalál fölött határozó állapot, Sir Ihon két orvost tartott ott éjjel-nappal, hogy négy szem többet lásson. Szomorú arccal látogatott le naponkint a szatócsboltba; önmagát vádolta mindenért s szinte megszokta már, hogy Edith vigasztalja, az õ szavától, bûbájos közellététõl visszanyerte lelke ruganyosságát. Mi is volna a világ Edith nélkül? Kongóbb, üresebb. A Rivière grófoknak már a harmadik csészéje vándorolt le, hogy Mrs. Karkban megszelídítse a koronkint ébredezõ oroszlánt, mely nem nézhette bosszúság nélkül, hogy Edithnek valaki részérõl nagyobb fontosság adassék az õ házában, mint neki, s hogy ugyanannak és Karknak kellemes társalgója van a boltban, mialatt a konyhában uralkodik két alattvalója, Betty szolgáló és a macska fölött, mely utóbbi még arra sem alkalmas teljesen, miszerint kipattogja magát ellene, nem értvén állati oktalanságánál fogva szónoki értékét és hatását amaz ajkak válogatott kifejezéseinek, miknek édességét Mr. Karknak adatott megízlelni másodízben. Ezt a történeti hûség kedveért sohasem mulasztotta el odatenni a mistress.

Egy napon Sir Ihon élénk örömmel nyitott be, mint mondá egy grogra. (Ez volt az ürügy. Nagyon megszerette a mistress kitûnõ készítményét, mely egy idõ óta Rivière-féle csészében adatván föl, ezen ténykörülmény folytán négy pennyvel drágult.)

- Jó hírt hozok, miss. Pál túl van a veszélyen, betegsége megfordult, s az orvos biztosított, hogy most már rohamosan javulni fog.

- Hála istennek!

- De ez még nem minden. Õ ma megszólított engem angolul. Mennydörgettét, majd hanyatt estem örömömben.

Edith szíve elszorult.

- Az új betegség - folytatá Ralph - helyrehozta, amit a régi elrontott. Mindenre emlékszik. Csodálatosan van az emberi természet alkotva! Képzelheti, miss, milyen szemeket meresztettem, mikor egyszerre megszólít jóízû skót kiejtésével: No, Ihon, gonosz fickó! ugyan jól õrizted az ajtót, hogy a halál be nem jöhetett rajta. Akasszanak föl, ha nem ezt mondta szórul szóra. Nem hangzott még mondat brit földön, mely kellemesebb lehetett volna fülemnek ennél!

Edith borult, elmélyedt arccal hallgatta Ihont, vagy talán nem is hallgatta.

- És még ez sem minden. A Times hozta a hirdetéseket. Holnap van a megjelenési idõ az Ezüst kürt 20-ik számú szobájában. Siker, miss, lehetõ siker! Ketten jelentkeztek a kapusnál, kik készek fölvilágosítást adni holnap Berényi Mariról a húsz fontért: egy nõ és egy férfi.

- Ah!

- Meg kell önt kérnem, legyen kegyes magára vállalni ez ügyet egészen, mert én könnyen esem misztifikáció áldozatául, ki Marit nem ösmerem, azt sem tudva: szõke-e vagy barna.

Edith némán intett fejével.

- El fogok menni. A 20-ik szám, nemde?

- Itt a kulcs és itt a húsz font. De mi baja önnek? még nem láttam ily kedvetlenül.

- Semmi, éppen semmi bajom. Sõt inkább...

- Hiába ámít: egészen ki van kelve képébõl.

- Nem tetszem önnek, gondolom, ezt akarja mondani.

- Oh, Edith! - mondá Sir Ihon, és ebben ki volt fejezve minden. Elõször életében hagyta el a miss szót s talán szinte elõször életében hajlott lággyá szokott érdes hangja. Vajon meg lett-e értve az illetékes helyen!

Többet azután egész délután nem mondott Sir Ihon, hallgatott s hosszan, elmerülve nézte Edithet, ki nemkülönben el vala mélyedve, és ki tudja mit nézett, mit gondolt...

Ez este a negyedik csészét küldte Mrs. Karknak és borzadva gondolt arra, hogy több nap mint csésze. Egész éjjel nem bírt elaludni. Ugyan nem-e valami olyan diplomáciai csínyen törte fejét az álmatlan éjen, mely a csésze ritkulásból és a Mrs. Kark nagyhatalmi állásában eredhetõ bonyodalmak gyökeres meggátlását célozta?

Csitt! Még ha úgy volna is; a negyvenéves ember már lassan mozdul, apróbbakat lép - mint ahogy példának okáért a - beszélyíró szeretné.

Hát Edith? Hozott-e édes álmot neki az éj? Volt-e rá vonatkozással az, ami Ralphot annyira melegítette? Edith egészen másról álmodozott! Egy nagy víz partján feküdt a fûben, ölében a Pál feje pihent, ujjai a fekete fürtök közt játszadoztak, midõn egyszerre kánya csap le a magasból s száll mindig egyre lejjebb, de amint közelebb jött, mindinkább átidomult, - fehér galamb lett belõle s a fehér galamb arca szakasztott a Marié volt. Edith fölébredt s megrezzent: többé nem tudott elaludni s nem tudott szabadulni e képektõl. Hol járhat, merre lehet most a szegény Mari? Ugyan fogja-e Pál kívánni még? Nem fogja többé - mert hiszen már fölösleges lett. Olyan szegénynek érezte magát ebben a tudatban, mint aki egyszerre elvesztette a bûvös kincset, - mintha az Aladin csodalámpája esett volna ki kezébõl s tört volna szét ezer darabra...

Azzal a szilárd elhatározással kelt föl reggel, hogy minden erejét megfeszíti Mari föllelésére. Õ fog, a gyenge leány, cselekedni a beteg férfi helyett. Türelmetlenségében nem bírta bevárni a délutáni három órát, melytõl sokat várt; addig is bejárta a statisztikai hivatalt, a rendõrséget, bár sikertelenül mert a hónapos szobák bérlõinek lakása alig képzelhetõ nyilvántartásban még Londonban is. Aztán Budapesten meg nem házasodni, Párizsban tönkre nem menni, Londonban valamit megtudni, - mint a példabeszéd tartja: lehetetlenség. Hanem a húsz font majd megteszi a magáét.

Ebéd után, Mr. Darnley megérkezésével majdnem egyidejûleg sietett az Ezüst kürt-be, s ott a kijelölt szobában tompa álmodozásba merülve várta a tudósításokat; elképzelte, mint fog odarohanni a föltalált Marihoz, hogy szívére borulva elmondhassa neki: Megtaláltam õt - neked.

Végre kopogás hallatszék az ajtón.

- Szabad! - mondá Edith fölugorva, a beközelgõ eseménytõl izgatottan. Az ajtó megnyílt s belépett - Mrs. Kark.

Leírhatlan a tekintet, mit az érdemes asszonyság bámulatában Edithre vetett. Majdnem öt percig maradt némán, tátott szájjal. (Még ennyit egyhuzomban sohasem pihent az a száj.)

- Ah, ah! hidegajkú miss! No, nézze az ember! Õ is eljött pályázni a húsz fontra! Azt mondom, leány, menj haza - én, a családfõ akarom értékesíteni ama tudósításokat: én várom be itt az urat.

Edith meg nem állhatta, hogy szívébõl ne nevessen.

- Miféle urat?

- Nos, aki a húsz fontot adja.

- Hisz az én vagyok, én kutatom Marit Sir Ihon költségén ama beteg barátja számára, ki senki más, mint a Mari sokat emlegetett võlegénye. Annyit pedig, mennyit ön mondhatna volt lakónkról, Sir Ihon már tud tõlem.

- Mily szerencsétlenség! - szörnyülködék Mrs. Kark, rendkívül savanyú arccal - de legalább kétszeri utamat mégis meg kell térítenie Sir Ihonnak. Úgy van, Dith, kétszeri utamat, kocsibérrel.

Újra kopogás az ajtón, melyet tiszteletteljes lábcsoszogtatás kísér a gyékényszõnyegen.

A két nõ feszült várakozással tekintett a lassan csikorogva táruló ajtóra: Mrs. Kark még mindig kételkedett kissé s várta a húsz fontos urat, Edith pedig az igazi tudósítást.

Mind a ketten csalódtak, mert bizony csak Kark apó sompolygott be a maga lassú tempójában.

Már odáig mégsem visz a bátorság, hogy a bekövetkezett jelenetet megkísértsem lerajzolni. Viharos volt az és humorteljes - de mégsem végignézni és végighallgatni való. Edith is ezt gondolta s magára hagyván az ekként összekerült házastársakat, hazasietett. Visszatarthatlan nevetése csak kissé enyhítvén a bosszankodás érzetét és a sikertelenség kedvetlenítõ benyomását.

Otthon a kapuban Ralph Ihonnal találkozott.

- Mi történt, miss, az istenért? A bolt becsukva, és egy lélek sincs itthon önöknél; már kétszer kerestem.

- Az történt, Sir - bár szinte szégyenlem elmondani -, hogy mostohaanyám és apám volt a két jelentkezõ az Ezüst kürt-nél.

- Mennydörgettét, miss! Eszerint ott vagyunk, ahol voltunk.

- Tökéletesen.

- Ez nagy baj, nagy baj Tudja-e, hogy Pálnak mindent elmondtam, ami történt.

- Oh, sir! És mit mondott õ?

- Azt, amit mi. Alig várja, hogy talpra álljon, személyesen fogja fölkeresni Marit, ha addig nekünk sem sikerülne. Addig is az a kívánsága: abban a szobában várni meg fölgyógyulását, ahol Mari lakott. Éppen evégett akartam értekezni szüleivel.

- Õ ide jönne le lakni? Milyen gondolat! kényelmetlen szoba az egy betegnek.

- Egy betegnek kicsinyek az igényei s legalább ha unni fogja magát, kissé cseveghetni fog önnel is, ki iránt nagy hálával van eltelve.

- Valóban, Sir? - rebegé Edith elpirulva -, említett volna tán?

- És még mennyire emlegette de ez nem csoda, miss - önnel részletesebben beszélgethetne Mari itt tartózkodásáról.

- Igaz! - szólt elkomorodva.

Ralphnak sikerült a szobát kibérelni a Kark családtól azon föltétellel, hogy abban minden akképp hagyassék, amint az utolsó lakó, Mari, ott tartózkodása alatt volt elhelyezve, még a port sem szabad letörülni s Pált már másnap oda kellett szállítani az orvos egyenes tiltakozása dacára.

Milyen napok voltak ezek! Mistress Kark és férje (mert õ említendõ másodhelyen) szerették volna, ha sosem lábad föl a beteg úr: átkozottul jól el volt sózva a hónapos szoba; Sir Ihon annyira meg volt elégedve azon állapottal, hogy ki s be járhatott Karkéknál, anélkül, hogy grogot kelljen innia, miszerint borzadva gondolt arra, midõn Pál végre elhagyhatni fogja a szobáját. Ami magát Pált illeti, nemcsak hogy szemlátomást épült, hanem jókedvét, élénkségét is vissza kezdé nyerni, minek elõidézésében azon körülmény mellett, hogy idõközben visszakapta elkobozott birtokait s engedélyt nyert a hazatérhetésre, nem csekély része volt Edithnek, ki sokat beszélt Mariról, Mari nagy szerelmérõl, s ki különben is oly kedves, édes társalgó volt, aminõt csak kívánhat magának egy szerelmes beteg. - Kit e szép, hideg vonások, e szelíd jellegû halvány ajkak fájón emlékeztessenek, fájón és mégis gyönyörrel, azokra a más vonásokra, azokra a más piros, forró ajkakra, miket lázálmaiban csókolt.

A szobát, melyet elfoglalt, csupán közös elõszoba választotta el a Kark család lakosztályától, s Betty elfoglaltatása esetén, ha Pál valamit kívánt, Edith sietett annak eleget tenni, amikor aztán huzamosabban ottfelejtette magát, mígnem lassankint bizonyos gyöngéd baráti viszony fejlõdött köztük, mely csak bensõbbé erõsbült, midõn Pál annyira vitte, hogy az ágyat szabad volt elhagynia s egy-két óráig sétálni bent a fûtött szobában; ezen idõt kizárólag Edith társaságában tölté, fölkeresve õt szobájában vagy a boltban, s ilyenkor nem bírta elnyomni bosszankodását, ha az orvos vagy akár Sir Ihon jötte által háboríttaték.

Csakhogy addig sok víz lefolyt a Themsén! Majdnem az egész õszt és a fél telet ott húzta ki az ágyban, Mari volt szobájában, hol minden zigzug, hol minden bútordarab megszólította, alakot adva képzelõdéseinek: ott ült, meglehet, azon a széken, mely a kályhánál áll, rólam gondolkozva, szomorún, sötéten ott abban a sárga keretes tükörben nézte szép arcát, mikor fésülködött hányszor megfogta puha fehér kezével azt a görbe ajtókilincset, ebbõl a kancsóból ivott abban a szekrényben tartotta fehérnemûjét...

Egyszerre a szekrény tetején valami fekete foszlánynak csücskét pillantotta meg. Kérte Edithet, venné le onnan; az egy székre állt föl, hogy a porlepte tárgyat elérje.

- A Mari fátyla! - mondá Edith - itt feledte szegény.

A Mari fátyla! A Mari fátyla! ez a mondat hangzott mindenünnen, a boltajtó csattanása ezt hangoztatta odakinn, a szekerek behangzó zörgésébõl e mondat bontakozott ki, még a kintornás távolról ideszûrõdõ zenéjének is ez volt refrénje: A Mari fátyla! A Mari fátyla!

A beteg megdicsõülve csókolta össze százszor a szent ereklyét (az egyedülit Maritól, mert a forradalom után búcsútlanul volt kénytelen menekülni), Edithnek kellett õt figyelmeztetni, hogy az az öltözékdarab még mindig tele van porral s hogy majd mit mond hozzá Mr. Lemling, az orvos, ha a mellére száll.

Bánta is õ most, akármit mond a tudós Mr. Lemling.

- Ne búsuljon, miss, biztosítom, mindjárt nem lesz rajta egy csepp por sem, lecsókolom.

- Adja ide, lekefélem.

- Oh, hogyisne! - mondá Pál lelkesülten, újra csókokkal halmozva azt, - a világért sem, az õ kedves porát, izzadságát lerázni! Amit õ piszkolt be.

- Ön egy új kultuszt honosít meg, Sir.

- Ugye? - mondá Pál mosolyogva s a fátyolt keblére rejtve. - Ilyen vagyok én! Ha egész London enyim lenne e pillanatban, nem volnék annyira megelégedve, mint e mindennél drágább kinccsel. Szinte érzem, hogy szívem dagad, sebesebben ver tõle.

- Ha szegény Mari tudná - rebegé Edith.

- Oh, õ tudni, látni fogja azt, mert itt lesz keblemen, míg õt meg nem találtam, és itt azután is örökké, e napok emlékéül. Gyûrt, eldobott rongy, amely az õ arcát takartad, óvtad, megbecsüllek öreg szolga, együtt leszünk ezután, nem válunk el soha többé! Lássa, miss, hát nem mondom, hogy bolond vagyok, egy szerelmes süldõdiák tenne körülbelül így. Ezt úgy hívják a kollégiumban: Óda a fátyolhoz.

Edith nem felelt; most már az õ füleiben zúgott mindenünnen ez a hang: Kopott fátyol, nem válunk el soha többé.

Mily nagy szó az a soha. Egy koporsó, melybe magára zárja az ember a Jelen-t. Tud-e meglenni az az ember veszteg abban a koporsóban, amíg él? Hátha kedve támad fölrúgni a fedelét!

Pál mihelyt tehette, legelsõ föladatul leveleket írt haza ismerõseinek Marit tudakozva: hol van? Gondolta, hátha visszautazott. A válaszok rendesen úgy hangzottak, hogy hiszen azt Pál tudhatja legjobban, hol van, mert még múlt júniusban ment utána Londonba. Majd sorba vette Mari rokonságát, nálok próbálva szerencsét, akként okoskodván, hogy bárhol legyen is, bizonyosan levelezik valamelyikkel: bizony azok is csak azt felelték, hogy mit bolondítja õket a Pali öcsém, mikor hát ezen kérdezõsködõ levél bepecsételéséhez is bizonyosan Mari húgom tartotta a pecsétviaszokat; egyébiránt köszönik a szíves megemlékezõ levelet s hála istennek egészségesek, mind közönségesen, köszöntetik, csókoltatják Pali öcsémet és a fiatal menyecskét.

De ez nem csüggeszté el Pált, csak megerõsíté azon hitében, miszerint Mari még mindig itt Londonban van: márpedig ha itt van: szent, hogy föltalálja, ha kõ kövön nem marad is, - csak egyszer fölépüljön.

Nos végre mint minden a világon, elérkezett az az idõ is, amikor a tudós dr. Lemling azt mondta Pálnak:

- Ön már egészséges, Sir; mától fogva leveszem a kezemet önrõl.

- De bizonyos ön ebben? - kérdé Pál, kinek már szinte rosszul esett a jelenlegi állapot bárminemû megváltoztatására gondolni.

- Megeszem a fejemet, Sir, ha ön nem valóságos vasgyúró.

Most már aztán utána kellett látni testestül-lelkestül a föladatnak, melyen Edith és Ralph fáradozásai hajótörést szenvedtek.

Pál nem is késett egy pillanatot sem. Mindjárt az elsõ napokban amilyen nagy, nyakába vette Londont, tudakozódott az osztrák követségnél. Fölkereste a menekültek immár oszladozni kezdõ különféle klubjait, hol csak gyaníthatta, hogy Mari õt keresvén, megfordulhatott. Sehol semmi nyom - mindössze a magyar egylet-ben emlékeztek rá, hogy Berényi Mária úrhölgy csakugyan járt ott és egy Alacskay nevû urat tudakolt, de annak már négy hónapja is lehet. Lakcímét nem hagyta hátra.

Pál reményei, midõn hét hét után múlt el eredmény nélkül, kezdtek alászállni, s egy napon felhõs homlokkal panaszkodott Edithnek:

- Átok nehezül reám soha, sohasem fogom megtalálhatni...

- Ne essék kétségbe, Sir, jó az isten. Egy véletlen, egy perc...

- Minden vigasztalása hasztalan, barátném. Én, Alacskay Pál, kezdek kételkedni az isteni gondviselésben...

- Oh, Pál úr! Hátha az is egyenesen a gondviselés mûve, hogy nem találkoznak.

Pál soká elgondolkozott.

- Lehet, hogy igaza van, Edith.

Azontúl kevesebbet említé Marit, a hasztalan kereséssel pedig majdnem teljesen fölhagyott; készületeket tett hazájába visszatérni. De vele is az történt, ami a legtöbb emberrel, ki nagyon megszokott egy kedves várost, vagy helyet: állandóan a készülõdésnél maradt s az utolsó napokat, mint nevezte, Edith és Ralph társaságában tölté. Édes boldog napok voltak, pedig hát nem volt semmi történetük. A leány kötött vagy hímzett, Sir Ihon sóhajtozott. (Ki tudja, mi baja egy idõ óta?) Pál pedig nézte õket szivarozva és gondolkozva. És mégis olyan jól érezték magokat!

Hõsnõnk egy idõ óta föltûnõen hidegebb, tartózkodóbb lett Pál iránt, megrezzent, ha jött, kezét visszahúzta, mikor meg akarta fogni, kevesebbet beszélt, s szavait rendesen Sir Ihonhoz intézte, ki egészen el volt ragadtatva e kedvezõ jelektõl. Pál sokat, igen sokat gondolkozott e változásról s azt találta, hogy õ nagyon, nagyon szerencsétlen ember, kivel nem rokonszenvez senki. Pedig hiszen megmondta egyszer Ralph Ihonnak, hogy akadémiai taggá kell lennünk elõbb, ha fiatal hölgyek kedélyvilágában kívánunk olvasni!

Pál ugyan nem lett akadémiai taggá (e beszély folyamán legalább), de olyasvalami történt, mitõl világosabban kezdett látni.

Egy szép tavaszi délután Edith következõleg szólítá meg:

- Türelmetlenül vártam, Pál úr, míg ön kijõ szobájából: fontos közlendõm van.

- Hogyan? nem tudott ön hívni, vagy bejönni, mint egyébkor?

- Mit gondol, Sir! Hisz az illetlen lenne.

- Oh, Edith, Edith! Mi történt önnel? Azelõtt ön...

- Azelõtt - mondá és most elpirult -, mikor beteg volt ön. De minek e kitérés! Röviden, Sir, én egy fontos nyomra akadtam...

- Valóban? Miféle nyomra? Mi tárgyban?

Edith a szemrehányás rezgõ hangján felelt, de valljuk be, e hangban volt valami mesterkélt.

- Még kérdheti? Mi más tárgyban, mint Marira vonatkozólag.

- Hallgatom önt - mondá Pál úr szinte egykedvûen.

- Az éjjel nem alhattam, sok minden között eszembe jutott volt szolgálónk, Eliz, ki most egy City-beli nagykereskedõnél van alkalmazva. E leány vitte ki a Mari holmiját a kocsira, s mint rémlett, még hosszabb beszélgetésbe is bocsátkozott a fiatal kocsissal.

- Nos?

- Ma reggel fölkerestem Elizt, nem-e emlékszik a kocsisra, kinek útján könnyen megtudhatnók, hova vitte Marit. Ez az egyedüli helyes fonál, melyen nyomára akadhatunk.

- Nagyon, nagyon le vagyok kötelezve, édes Edith! Isten látja mit érzek, - de...

- Mit de! Minden megvan, uram. Eliz nemcsak emlékszik a kocsisra, hanem mint magát kifejezte, bensõbb ismeretségben állanak, s kész õt ide küldeni...

Pál úr a bajszát sodorta és elgondolkozott.

- Mind igen szép ez, csakhogy keveset hoz a konyhára. Kár volt a fáradságért! Valószínû, a fickó nem fog már visszaemlékezni.

- Ellenkezõleg, Sir! - tört ki végre Edithbõl a szó -, mert az a fickó már itt is van, s kész önt odavezetni, ahol Mari lakik, vagy lakott...

Pál úr úgy tett, mint az elkényeztetett makacs gyermekek, kik forrón óhajtanak valamit, s mikor már megvan, kifogyhatatlanok a gáncsolásban: nekik az nem jó, nekik az nem így kell.

- Mit érek én azzal, föltéve, ha igazi helyre vezet is - hanyadik helyen lakhatik már azóta Mari! Félév nagy idõ.

- Pál úr, én önt kezdem nem érteni; ha rögtön felöltõt nem vesz és nem indul, tudja meg, magam megyek.

- Menjünk együtt, miss!

Edith csak egy percig habozott.

- Nem bánom, Pál úr, mert érzem, hogy itthon meghalnék a bizonytalanságban.

- Oh, kegyed angyal, Edith! - kiáltá Pál lelkesedve, és megfogta a leány kezét, hogy arra egy csókot nyomjon erõszakkal.

A hidegajkú miss kacsója olyan forró volt, mint a parázs és remegett, mint a fázó lelkiismeret.

A kocsis a Marlborough street egyik háromemeletes háza elõtt állott meg velök. Kihívatták a házmestert.

- Tudni akarjuk, master - kezdé Pál -, hogy lakik-e itt, vagy lakott-e egy Berényi Mari nevezetû miss, ki mintegy félév elõtt kell, hogy ide hurcolkodott legyen?

- Ki tudná azt, Sir. Az régen volt.

- Lássa! - mondá Pál Edithnek majdnem diadalmasan.

Edith néhány shillinget csúsztatott feleletül a házmester kezébe.

- De uram, önnek emlékeznie kell - szólt -, egy szép magas hölgy, kék szemekkel, mindig fekete ruhát viselõ...

- Valóban, Mylady ön kisegíté emlékezõtehetségemet, a fekete ruhát viselõ fiatal hölgy. Az ördögbe is nagyon jól emlékszem, két hó elõtt hurcolkodott ki a Fleet street 10. sz. alá.

Pál izgatottan hajtá fejét a kocsi vánkosára, Edith némán húzódott a szögletbe, mialatt a kocsis a Fleet street felé hajtott.

Megvolt hát minden, amit óhajtottak. Mari ott lakik abban a házban, hol Pál lakott! Oda, arra a helyre vitte nyugtot nem engedõ szerelme.

Miért, honnan e szótlanság? Nincs - arcotokon örömmosoly, hogy az kiüljön most oda ragyogni? Így fogtok odaállni, hidegen, némán, gondolkozva, egyik a kedves, másik a barátné elé?

- Õ nem lesz ott már, Edith - mondá Pál fojtott hangon és hozzátette hirtelen -, félek, hogy nem lesz ott.

Az, akit megszólított, nem felelt; hanem leeresztette fátyolát, ne olvasson most az õ arcáról senki.

A Fleet streeti házmester éppen a kapuban ácsorgott, s mikor Pál elõadá, hogy egy hölgyet keresnek, ki a Marlborough utcából húzódott ide, még csak ki sem hagyta beszélni.

- Ah, a feketeruhás miss, az ott lakik a Panpon anyónál, elsõ emelet ötödik ajtó. Tessék fölsétálni: otthon van.

Pál meghökkenve nézett Edithre; annak az arca olyan sápadt lett, mint a halotté...

- Menjünk menjünk! - suttogá tompa, síri hangon.

- Ön rosszul van, miss.

- Nem vagyok! - kiáltá majdnem bosszús hangon.

Pál most már értett mindent...

Szántszándékkal lassítá lépteit a lépcsõkön, azon lépteket, mik már egy új életbe visznek, mely mögött úgy marad el ez a mostani, hogy vissza sem lesz szabad pillantani rá.

Az ötödik számú ajtónál nagyot dobbant szíve, hirtelen Edith keze után kapott, egy kimagyarázhatlan, bánatos, de édes tekintetet vetett a remegõ nõre, ki kezét elfeledte visszahúzni, aztán az ellentétes érzelmektõl reszketõ hangon mondá, Edith másik kezét gyöngéden levéve a kilincsrõl:

- Oh, Edith! Ne forduljunk vissza innen, úgy amint jöttünk, minden nélkül? Még most lehet, Edith!

A hidegajkú miss szép szemeiben csodálatos tûz ragyogott föl, keze görcsösen szorítá vissza a Pálét, de ugyene percben a másik sebes csattanással nyomta meg a kilincset.

- Pál úr - szólt kemény hangnyomattal, miközben a nyíló ajtó csikordult -, ön megfeledkezik kötelességérõl, Sir; én nem! Magyarországon vas terem. Angliában acél.

- Csak egy percig, miss! - dadogá Pál befelé tántorogva.

Egy kövér, közepes, kissé szeplõs hölgy jött eléjük.

- Miss Berényit keressük...

- Itt Miss Berger lakik. Tán tévedés.

- A Marlborough utcából jött ide.

- Ugyanaz.

- Közönségesen gyászruhát visel.

- Igen, Mylady.

- Látni kívánjuk a misst.

- Valóban, Sir, nagy kitüntetés - szólt kacér mosollyal. - Én vagyok az, Sir!

- Ez esetben bocsánatot kérünk.

Alacskay el nem fojthatott egy mosolyt s ott lent a kocsiban azon akarta kezdeni a társalgást, hogy élceket csinál a Miss Bergerre, de Edith szótlansága megfagyasztá az õ szavát is. Az ajtó elõtti jelenet némán, nyomasztóan feküdt köztük, mint egy tenger. Az érzelmek zárja fölpattant egy percre és ismét lecsapódott Halálos csend honolt a kocsiban, mely robogva haladott a kövezeten, London nyüzsgõ utcáin. Ki mert volna most megszólalni? Milyen szó is következhetnék még ezek után? Olyan-e, mely elsimítsa azt a jelenetet, vagy olyan, mely áthidalja egy következõhöz?

Mikor a Newton utcai házhoz értek, Edith hirtelen fölrántá az ajtót és kiugrott.

- Megálljon, miss - mondá Pál vakmerõn eléje lépve -, ne menjünk így e házba a kétely és bizonytalanság poklával! Edith! édes Edith! tudja meg elõbb, hogy én szeretem, kimondhatatlanul! Legyen nõm!

Edith, mint az álomlátó, behunyt szemmel hallgatta e szavakat, mik, úgy érezte, villámként futnak keresztül minden ízén, megdicsõült gyönyört árasztva; kezével a kapuoszlopba fogódzék, hogy el ne szédüljön röpülése közben az ég felé, másik kezét lankadtan terjeszti ki a levegõbe, kihullatva az útközben vásárolt tárgyakat.

- Feleljen nekem erre, Edith! - suttogá Pál a széthullott tárgyakért lehajolva.

A leány ajkán, a hidegnek gúnyolt ajkon, már ott lebegett az üdvözítõ felelet, a legköltõibb, a legszentebb szó, csak az alakot kereste még, a külsõ mezt, melyben diadalútjára keljen, midõn a lehajolt ifjú mellén kissé szétvált az ing és látni engedé a fekete ereklyét, a Mari fátylát.

Edith összerezzent.

- Feleljen, Edith! - sürgeté az ifjú.

- Erre a kérdésre nem felelek, Sir.

Pál elsápadt.

- Legalább most még nem - toldá utána, arcát elfordítva.

- Meddig?

- Lehet, hogy nagyon sokáig! - kiáltá s hirtelen eltûnt a boltba. Pál szótlanul ment szobájába és csomagolni kezdett. Estefelé beüzent Betty által Karkékhoz, hogy holnap hazautazik, a szobát visszabocsátja rendelkezésükre.

- Mennydörgettét! Hát te mi a mennykõt csinálsz? - álmélkodék a belépõ Ralph, kinek arca szinte sugárzott a jókedvtõl. - Akasszanak föl, ha nem úgy nézesz ki, mint egy megvert ellenség. Nos, ezzel a sok bõrönddel meg mi történik?

- Utazom holnap haza.

- Abból ugyan semmi sem lesz - kacagott Ralph.

- Szeretném tudni, miért?

- Két okból, Sir; elõször mert nem bocsátlak s másodszor mert nagy dolgok fognak történni a te barátoddal a vén megátalkodott fickóval, amiket te bizonyára be fogsz várni.

- Valóban, Ralph, te ma különösen nézesz ki, - glaszé kesztyûk, fehér nyakkendõ, fölsütött haj...

- A vén Ralph ma nagy dologra szánta el magát...

- Talán udvari estélyre vagy hivatalos?

- Följebb!

- Akkor hát magánkihallgatás a királynõnél?

- Még följebb!

- Elvégre is mi közöm hozzá! - mondá mély keserûség hangján.

- Nem úgy, édes Pál, hiszen elõtted nincs titkom. Be van-e jól csukva az ajtó? Halld tehát, - én leánykérõbe indultam.

- Magadnak?

- Mennydörgettét! Ki másnak?

- Dickrõl hamarabb föltettem volna ezt a bolondságot. Azt gondoltam, neki.

- Tréfán kívül, Pál, én komolyan megfeledkeztem régi énemrõl - sakk-matt vagyok, élni sem akarok amaz angyal nélkül. Milyen nõ, Pál, milyen nõ!

- Jókor dicséred elõttem a nõket - veté oda Pál sötéten, majdnem durván.

- Mi bajod velök? - kérdé Ralph megütközve.

- Éppen most kaptam egyiktõl kosarat.

- Te kosarat, lehetséges az? De hát Mari?

- Marit nem lehet föltalálni s elvégre is nem tehetek róla, ha bolondulásig beleszerettem idõközben Edithbe.

- E-dith-be? - tagolá az érdemes gentleman, megüvegesedett szemekkel bámulva a beszélõre. Ajka görcsösen mozgott, valamit mondani akart, aztán mintha magával küzdene, összeszorítá szájaszéleit, finom batiszt zsebkendõjével megtörlé halálos verejtéket izzadó homlokát, levágta magát egy karosszékbe, angolosan keresztbe vetette a lábait és ott ült némán, mereven, mint egy sírból kelt rém. Pál nem olyan kedélyben volt, hogy háborgatta volna.

- Tehát Edithtõl kaptál kosarat? - törte meg végre õ a csendet síri hangon.

- Hányszor mondjam?

Megint hosszú hallgatás következék.

- És most mit szándékozol tenni?

Pál vállat vont.

- Hát én tudom? Holnap hazautazom, ha ugyan még holnapig fõbe nem lövöm magam.

Ralph fölkelt, kalapját vette és szilárd léptekkel nyitott be Edith szobájába. Egy nemes elhatározás visszaadta erejét.

- Miss! - mondá - legyen elõttem bizalmas, mi okból utasítá vissza Pál szerelmét?

- Ez az én titkom, Sir. Remélem, nem kíván számadásra vonni?

- Azt nem, hanem tudja, hogy nagy gyengém a diplomáciai közbelépés, s azért voltam oly bátor, ha tán némi félreértések forognának fönn, mert igaz, hogy barátomat Marihoz kötötte a múlt, de e lekötelezettség sem lehet örökös, a szívnek jogai vannak. Mari meg is halhatott azóta, vagy ki tudja, férjhez mehetett...

- Igaz, Sir - szólt Edith kevés vártatva -, de ki felel nekem, hogy Pál irántam való szerelme nem egyéb gyorsan föllobbant s még gyorsabban kialvó szalmalángnál? Addig, míg a Mari fátylát keblén hordozza, az õ võlegénye, és Kark Edith nem követi el azt a merészséget, hogy ily ereklyén keresztül tolakodjék egy férfiszívhez. Ez az én feleletem önhöz, Sir Ihon. Meg van ön elégedve?

- Tökéletesen, miss, - isten önnel!

Mrs. Kark és férje annyira elérzékenyülének a derék lakó hirtelen elutazása fölött, miszerint elhatározták õt és Sir Ralphot egy csésze teára meghívni, fölhasználván ezen alkalmat a mistress arra, hogy miután a teázás a már teljes számúra szaporodott Rivière-féle ezüst csészékbõl fog történni, az összhang kedvéért soha vissza nem adom fejében elkérje Ralphtól a még hiányzó kannát és cukortartót is. Ez megtörténvén, Pál és Ralph úr megjelenése után behozatott a kormos, vízzel színig töltött üst, s a konyhában sürgölõdõ mistress megparancsolá Edithnek, hogy az urakat mulattassa odabent, addig, míg õ és Kark úr megjelenhetik, valamint gyújtsa meg a szeszt is.

A kékes, rózsaszín szélû láng vígan lobott föl (jele, hogy tisztességes 32 fokú szeszt tart Mr. Kark) túlcsapva még az üst födõjén is. Valódi angolok elõtt mindig ünnepélyes pillanat a teafõzés ezen tényleges kezdete. Vidám családi kör, pattogó tûz a kandallóban, és kékes lángú teaüst az asztal közepén Tán még a paradicsomot is úgy képzelik, hogy az angyalok forró teát öntenek aranycsészékbe (sok rummal), aztán sorba nyújtogatják az odakerült brit alattvalóknak, kik hason fekve heverésznek az éden szalonjaiban, mindenik egy-egy gyapjúzsákon.

Ez ünnepélyes pillanatban (ti. Karkéknál) két férfi a pamlagon ült, Edith pedig az asztalnál állott. Mindenki szeme az üstre volt irányozva és a lángra, mert valljuk be, hogy a láng regényes elem, szerelmesek társalgója, ábrándos gondolatok ébresztõje sat.

Pál csendesen fölkelt helyérõl és hirtelen odalépett az asztalhoz. Arca ünnepélyes volt és szomorú, szemeit Edithre szegezte, ki némán süté le a magáét s amikor újra fölemelte, csodálva látta, hogy az üst lángnyelvei zizegve csapnak össze egy röpke, könnyed tárgy fölött, mit az ifjú dobott oda martalékul.

- A Mari fátyla! - kiáltá Edith utána kapva.

Pál gyöngéden megfogta kezét, hogy megakadályozza.

Hangulatteljes pillanat volt ez, nyomasztó és szomorú...

Egy emléket temettek mélyen, mélyen a megsemmisülésbe, - ahonnan nincsen föltámadás soha soha.

A láng még egyszer nagyot, szilajat lobbant, azután kialudt végképp. Még akkor sem tudták levenni szemeiket arról a parányi hamuról: pedig hiszen nedves volt a könnytõl mind a négy szem, nem sokat lehetett vele látni.

- Miért tette ezt miért tette? - rebegé Edith mintegy álomból ocsúdva.

- Önért, kedves Edith, egyedül önért! Ön kívánta - sóhajta Pál, megölelve az imádott nõt.

Az nem szabódott nagyon s ha oly villámsebesen elfordult az ölelõ karoktól, az csak a szûzi szeméremnek és azon vágynak tulajdonítható, hogy az áruló Sir Ihont megfenyegesse ujjaival.

Hanem Sir Ihon már akkor szép észrevétlenül fölszedte a sátorfát, kitért a jelenet elõl, melyet annyi önfeláldozással õ készített elõ. Annyi hidegvér már mégsem volt benne, hogy végignézze, mikor a hideg ajkakat elõször megcsókolják. Nem kívánt gyönyörködni diplomáciai közvetítésének korán megtermett gyümölcseiben: a diplomata vet, de nem arat. Késõbb azonban elõkerült s olyan egykedvûen szürcsölte teáját egy Rivière-féle csészébõl, mintha egyéb sem történt volna a világrend folyásában, mint az, mit Mrs. Kark hajtott egyre, hogy tudniillik valami égésszag van a szobában.

- Ön ugye nem érzi, miss? - kérdé Pál Edithtõl halkan.

Edith odahajolt az ifjúhoz és azt suttogta vissza magyarul:

- Érzem, kedves Pál, és érezni fogom örökké.

- Igen, Edith, ez szomorú nap legyen nekünk! Az örömet hagyjuk holnapra; legyen ma még édes titok Az ördögbe is, Ralph! - mond aztán Ihonhoz fordulva angolul - te ma elmulasztottad dolgodat!

Sir Ihon nem jött zavarba.

- Elmaradt, mint a te utazásod! - dörmögé. - Egy igazi angol mindig várhat.

Pedig hiszen tudta nagyon jól, hogy már õ nem várhat. De angol volt s azonfelül jószívû, talpig jószívû fickó - mint a klubban nevezték -, mely két kiváló tulajdonságánál fogva ez eseménnyel szemben filozóf lett és költõ egyszerre.

- A szerelem cudar önzõ dolog! - dünnyögé midõn a társaságtól elszakadva fölfelé botorkált a lépcsõkön.

Ott fönt ágyában pedig sokáig gondolkozott arról, hogy holnap, úgy lehet, egy gyászruhás, bánatos arcú hölgy fog föl s alá járni a City fényes utcáin, szembenézve minden délceg férfit, ki az õ võlegényéhez, Alacskay Pálhoz hasonlít! Szegény, búbánatos arcú, fekete ruhás hölgy! ne keresd hiába!

Úgy éjfél felé azonban mégis megnyugodott a történteken, mert hát mindezek miatt végre is nem esik ki a világ feneke, a világ ezentúl is forogni fog, mint eddig, a maga tengelye körül, s a brit földön holnaptól fogva is csak akkor fog kezdõdni a nap, mikor Dick jónak látja reggel behozni a teát.