HOVA LETT A BOTOMRÓL A KORONA,
A MONOGRAM ÉS A PLÉH?

1880

Az én tiszteletreméltó barátom, Pósz, olyan gyöngéd volt tavaly irántam, hogy megajándékozott egy bottal. Hanem az aztán bot volt; összes művészetét beleöntötte, az alját megvasaltatta csipkés ezüst pánttal magyarosan, a tetejére rézsunt odaillesztette az ötágú koronát s a korona alá pedig az M. K. betűket, úgyhogy gyönyörűség volt elnézni.

És én aztán hordtam is sokat ezt az ezüst botot, de nem lettem vele se okosabb, se erősebb.

Nem vertem meg vele senkit, és nem volt vele semmi más kellemetlenségem, mint hogy elhagytam néhányszor, de szerencsésen mindig visszakerült: mert minden eleven ember ismerte az »Oroszlány vármegye« tájékán, s aki megtalálta, visszahozta; mert olyan szemes itt a rendőrség, hogy még tréfából sem mer lopni senki.

Hát a bot meg is volt, meg is van egész mai napig - hanem a »bádogos munka« lefogyatkozott róla egyenkint. Legelőször a címer jött le. Egy hónapig, ahány ismerősöm csak van, mind azt kérdezte: »hova lett erről a botról a címer?«

Szívesen elmondtam egynek-kettőnek - hanem aztán kezdett unalmas lenni ez az örökös kérdés, amit napjában kétszáz ember intézett hozzám. Idegessé tett: eleinte úgy segítettem magamon, hogy mindenkinek mást mondtam, de végre így is kifogytam a mondanivalóból.

Türelmem óriási próbára volt téve, meggyűlöltem e kérdést és a reá adandó válaszokat. Később már nemhogy meggyűlöltem, hanem kétségbe voltam esve.

Valami sajátszerű érzés, inkább láz fogott el, amint a koronáról kérdezősködtek. A botot egy szögletbe szoktam állítani a kávéházban, vagy ott, hol megfordulok; sosem látta meg senki, rá sem ügyeltek, most minden ember észrevette, s mindenki kíváncsi volt hallani, hova lett róla az öt pontos korona?

Idegességem napok múltával dühhé változott, elsápadtam, majd elvörösödtem mérgemben s soha ki nem eresztettem kezemből az ominózus botot, hanem örökké rajta tartottam a hiányos részén a tenyeremet; de az ujjaimon keresztül is meglátták, hogy a korona nincs rajta.

Egyszer véletlenül letettem az asztalra, egy ismerős fiatalember figyelme azonnal oda fordult, kezébe vette és játszott vele.

Én istenem, milyen kínokat állottam ki! Remegve lestem, meg fogja-e kérdezni, szívem dobogása halkabb lett.

A fiatalember forgatta. Nem tudta a szörnyeteg, mily szenvedéseknek tesz ki! Végre lélegzetet vettem. Letette szépen a botomat, anélkül, hogy szólt volna valamit.

Némán megszorítottam kezét. Soha ember iránt még ennyi rokonszenvet nem éreztem.

- Köszönöm önnek, uram! - mondám neki, hálás szemeket vetve rá. - Ön igazi nemes ember!

Az csodálkozva nézett rám, s hihetõleg mai napig sem tudja, miért igazi nemes ember õ.

Pedig hát az egész korona-história olyan nagyon egyszerû, hogy elmondani sem volt érdemes.

Mikor a Hatvani utcai lázadás volt a tavaszkor, egy jó barátom elvitte a botomat Pestre, hogy ott annak mintájára csináltasson egyet; mire visszajött, már nem volt rajta a korona.

- Hova lett a korona róla? - kérdezem, mintegy ösztönszerûleg érezve a jövõt, hogy mennyi bajom lesz miatta.

Még neki állt följebb.

- Kevés híja, hogy a bõrömbe nem került a te kutyabõröd szimbóluma. Amint ott álltam ezzel a bottal a lázadó csõcselék közt a »kaszinó« elõtt, egy blúzos embert láttam gyanúsan kacsingatni rám...

- Nos aztán?

- Hát észrevette a koronát a boton s szomszédját meglökve mondá: »Itt is egy címeres betyár. Üssük agyon!« Ijedten húztam ki a bicskámat s a kabátom szárnya alatt villámhirtelen lefeszítettem az ezüst klapnyit s nekihajítottam a kaszinó ablakának. Kénytelen voltam vele, életem forgott veszélyben.

Most tehát már csak a monogram díszlett ott egymásba fonódó gyönyörû gót betûkkel, és e kettõs betû parányi szögecskékkel volt odaverve az ezüstlemezre.

Egy-két hónap múlva megszûnt a kérdezõsködés, vagy legalább ritkult, s én már a nyugalom révébe reménykedtem jutni, mikor tegnap egy hete egyszerre váratlan és megrázó - katasztrófa történik.

A botomat este egy derék családnál feledtem, ahol a házikisasszony névbetûi »K. M.« Másnap elküldök érte - hát - seregeknek ura! - monogram nélkül hozza haza a hordár.

Félájultan hörgém: »hova lett errõl a botról a monogram?«

Hát biz az nagyon megtetszett Mariska kisasszonynak, lefeszítette és a kendõk csücskébe belenyomkodja chemikus tintával az én becsületes betûim idomait, hogy azokhoz hasonlókat hímezzen. Már csak ne is bosszankodjam. Ha kész lesz a dolgával, majd visszaküldi.

Borzasztó volt ez a néhány nap. Minden elölrül kezdõdött. Az »Oroszlány« vendégei, minden rangú és nemû ösmerõseim, akiknek azelõtt szívvéremmel elmagyaráztam, hova lett a korona, most azzal gyötörtek, hova lett a monogram.

Kerültem az embereket, de fátumom mindenütt közéjük vezetett.

Ha valakinek hidegen köszöntem »jó napot«, õ nyájasan mondta vissza:

- Jó napot! De nini, hova lett a botjáról a monogram?

Amíg lehetett, elmondtam szelíden, türelmesen, de végre is idegességem fölülkerekedett, s többé már nem is köszöntem az embereknek.

Mit sem használt. Amint keresztülmentem az utcákon, úgy tetszett nekem, mindenki a botomra néz, s mindenki ajkán ott lebeg a kérdés: hova lett a monogram. Az ablakokból kíváncsi arcok leskelõdnek, merev, üveges szemek tekintenek le a házak kéményeibõl, kapuk hasadékai közül arra az öt lyukra a botomon, melyet a szögek vájtak oda. Nem mertem kimozdulni, otthon ültem, s mialatt otthon ültem, unalmamban a szombati bankettre egy nagyon szép beszédet tanultam be: két napig írtam, három napig tanultam. Bakait akartam felköszönteni, oly szépen, oly lelkesen, hogy még Tisza Lajos is elérzékenyedjék az õ érdemei fölött.

Föl is emelkedtem már helyemrõl, - szájam már neki volt hegyezve, mikor a jobboldali szomszédom, Komjáthy Béla egyszerre azon szöglet felé vetette szemeit, - ahova a botom volt állítva.

Megzavarodtam. Egy szó nem sok, de a világért sem bírtam volna kiejteni. Minden idegem megmerevedett, szemeim elõtt elhomályosult a világ, s reszketve ereszkedtem vissza helyemre.

De hogy is tudtam volna szólni, mikor pallosként lebegett fölöttem azon lehetõség, hogy rögtön megszólít, - hova lett a monogram a botról?

Nem, ezt nem állom ki tovább. Másnap elmentem a templomba az »úri misére«, természetesen mint annyi mások; én is a szép Ilonkát nézni. Most õ van divatban.

Amint ott elbámészkodom termetén, arcán, egyszerre csak jön az egyházfi s nyújtja felém egy póznán a csöngettyûs zacskót, - amibe ájtatos keresztények rézkrajcárjaikat potyogtatják.

Zsebembe nyúlok. Nem találtam egy krajcárt sem. Szinte restelltem a dolgot, mikor egyszerre pompás ötletem támad.

Elcsapom ezt az átkos botot, mely annyi kellemetlenséget okozott, leveszem róla az utolsó ékességet, az ezüst lemezt.

Megfogtam; mozgott, könnyen lejött. S ahogy lejött, azon módon odavetettem a csöngettyûbe, hadd csináltasson belõle az eklézsia hatosokat!

Most már tehát nem volt meg többé a bot, vagyis, hogy csak a puszta meggyfavesszõ volt. Abból majd fúratok pipaszárat. Most már végre megszabadultam tõle örökre.

Dehogy szabadultam, dehogy...

Mikor délután új botot vásárolva átmentem a népkertbe, minden szembe jövõ ember azzal a kérdéssel gyilkolt: »nini, hát hol van a régi botja?«

A dühtõl sziszegve és az elkeseredéstõl lecsigázva támolyogtam haza, s egy töprengésekben átvirrasztott éjszakán kifundáltam végre, hogy megírom az újságba egész részletesen, hova lett a botomról a korona, a monogram és a pléh.

Innen majd elolvassa minden ember, s nem kérdez senki többé.

De hogy elõbb nem jutott eszembe!