A »KIS GAZEMBER«

1880

Rajz

A kis »hitvány«, a kis »nyomorult«! Hát õ is belekerül az újságba, mintha valami híres perszóna volna, valami nagy generális vagy nagy gazember, pedig szegényke még csak nem is ember, hanem csak egy árva, hétéves fiú.

De hiszen mindnyájan ösmeritek. Bizonyosan találkoztatok vele vagy az újszegedi parkban, vagy a Hungáriában, amint megáll elõttetek kis összenyomott arcán fanyar világgyûlölõ mosollyal, karján viseltes kézikosárral, melybõl üde rózsabimbók kandikálnak ki, míg a másik kezében egy-két nagyobb bokréta terpeszkedik.

Amilyen üdék, mosolygók a »kis hitvány« virágai, éppen olyan fonnyadt, szomorú gyermek õ maga.

Savószínû szemecskéi közönnyel tekintenek szét az embereken, - tárgyakon, az ebédlõszobák fényes terítékein; van e szemekben valami megtört, valami homályos fény, minõ a kocsonyáé, s ezen az arcon bizonyos sajátszerû melankolikus bánat ömlik el.

A hitvány nem jár fényes öltözetben, egy nagy gérok van rajta, mely valamikor a forradalom elõtt lehetett új, ki tudhatja, milyen híres dandy viselte egykor, a kabát hajdani színét már Rómer Flóris sem bírná kivenni, tele van az zsír-, petróleum- és mindenféle természetû, színû és alakú foltokkal. A kis nyomorult összes élettörténete rajta van e kabáton. Az a nagy szakadás a hóna alatt onnan datálódik, mikor tavaly az újszegedi hídon kiszóródtak a virágai, s lemászott értük, mert egy-két csokor a Tiszába esett a hasadékokon keresztül.

Fürge ugrándozással sietett át, talán elõször volt jókedve életében, elõször próbált játszani víg gyerekek szokása szerint, s azt is megkeserülte. Nem, õ nem született a játékra, õ a nyomorúságra született.

Bölcsõje fölött, ha volt bölcsõje, sohasem hangzott altatódal, az az édes kedves anyai zsongás, melyben - puszták költészete nyomja le a csecsemõ szempilláit.

Mikor tarkabarka pólyáiból kivették, már ott volt színtelen ajkai körül a fáradt, fájdalmas mosolygás, s szûk, lapos homlokán ott voltak a redõk. Redõk a gyermekarcon! Penész a rózsabimbón...

Mikor megtanult járni, - az elsõ lépése is a nyomor felé volt. Annak a gyermeke õ. Hát csak az anyja mellett van.

Álmaiban nem látogatják angyalok, kik légies szárnyaikkal lesöpörnék éjjelenkint kis szívének keserûségeit, apró napi bajait, mint ahogy a többi kisfiúkkal teszik, szelíd kezökkel nem simítják meg a »kis nyomorult« arcát, mindössze friss fehér cipók víziója lebeghet szegényes vacka fölött. Pékek kirakatában látja õ azokat nappal. - Oh, hogy ezek a cipók csak kísértetek õnála éjjel!

Én rendes vevõi közé tartozom. Mindennap bevár reggel a küszöbömön, mikor kelek.

»Itt vagy, nyomorult?«

»Itt vagyok« - mondja szenvtelen, tompa hangon.

»Van-e szép rózsád, te hitvány?«

Némán mutatja a kosarat.

»Ejnye, gazember, hiszen ezek már mind el vannak fonnyadva.«

Szelíden mosolyog, azután szomorkásan tekint végig õ maga is a satnya, hervadó bimbókon: mintha magamagát nézné.

De vannak boldog napjai is, ilyenek: ha »Pepike-estély« van, vagy »Pepike-színház«, ilyenkor nagy gavallér »a hitvány«, letaroljuk az egész kertjüket, úgy, hogy már öt órára elfogynak az összes aznap nyitott rózsák.

A »nyomorult« kevélyen sétál üres kosárral a többi virágárus gyerek és kamasz között, mert Szegeden megvan az az ízléstelenség, hogy általánosan fiúgyerekek árulják a virágot.

De ezek között csakugyan legelsõ a »hitvány«. Szó ami szó, neki van a legnagyobb népszerûsége, a legjobb üzleti arca. Próbálják is utánozni a többiek azt az utolérhetetlen szánalomra gerjesztõ kifejezést, de bizony nem megy, mert mindenre születni kell.

Ne hagyd magad, »nyomorult«! Te vagy a legnagyobb virágcsiszár Szegeden! S ahány rózsabimbó, annyi hatos terem a kertetekben reggelenként!...

Ne hagyd magad, »gazember«! hiszen ezek a többiek mind csak kontárok. A Máriás Gazsinak fogalma sincs a virágokhoz, se a »nagyságos urak« ízléséhez, a tearózsát nem különbözteti meg, a duplát nem tudja fölismerni a szimplától, a Köhögõs Misi pedig a száját sem meri kitátni, márpedig kínálat nélkül nincs kereslet. Zsup Ferkónak a kosár sem áll a keze ügyében, s ríva fakad, ha a »drót« elromlik a csokor alatt. Egyszóval az egész virágáruló banda ne mér egy levendulaágat. A kis nyomorult úgy kimagasodik közülök, mint egy - Hunyadi János.

Emberismeret, ész és ízlés kell ide is s az aztán bõven van a »Hitvány«-ban, ki fõbenjáró dolgokra is alkalmatos egyéniség.

Sõt néha még úgy is szerepel mint zsüri.

Az újszegedi bálokon ugyanis sokszor vesszük meg tõle úgy a csokrot, hogy adja a legszebb asszonynak a saját ízlése szerint.

S a kis nyomorult mindig eltalálja. Mert jól tudja a selma, kinek ki tetszik.

Egyszer azonban rászedett a gazember. A nõegyleti bálon nyertem egy bonbonos skatulyát, hát rábíztam, hogy válasszon ki valakit, kit a legszebbnek talál s adja oda neki.

Kereste, sokáig kereste, sorba nézte a kisasszonyokat, meg-megállt habozva egyiknél vagy másiknál, de csak mindég odább vitték meztelen lábai, melyeken az ujjak között és körmök alatt találni tán még harmadévi agyagot és sarat is.

Egyszer csak látom lopva félresuhanni a körönd rekesztékén kívül a bokrok közé, honnan három kis parasztlányka nézte félénken, vágyón, hogy táncolnak benn a selymes ruhákba öltözött tündérek.

A három parasztlányka között a középsõ volt a legvéznább. Finom metszésû, szelíd arcocska nagy fekete égõ szemekkel, melyekben a gyermeki ártatlanság glóriája ragyogott. Ennek a kis ötéves lánykának adta oda a cukordobozt a mi Hitványunk.

»Hoho, te világcsaló! Hát kinek adod te a cukrokat?«

»Annak ott ni« - mondá a »hitvány«, öklével mutatva a lányka felé, ki úgy kipirult a doboz kincsei láttán a boldogságtól, hogy akár beillett volna kis fejecskéje a »nyomorult« kosarába feslõ piros bimbónak.

»Aztán kicsoda az, te gazember?«

»Hát az a legszebb« - felelé durcásan és elfutott. Lábai csak úgy csamcsogtak a puha, sáros talajban.

De szerencsére mindjárt ott termett Máriás Gazsi és a mamlasz Köhögõs Misi. Azok árulták el, hogy az a kislány a hitvány kis testvérkéje. Abból is virágárus lesz. De már az majd csak az új, fényes Szegednek fog árulni: a mai erkölcsös nemzedéknek elég jó a mi derék »hitvány«, »nyomorult« »gazemberünk« is.