REGÉNY A VASÚTON

1881

Unalmas egy utazás az, hogy az ember éjfél után kiindul a Pillich utcai Salamon-házból, megáldja a házat, a lakókat, rengeteg sárban kihajtat iszonyú zökkenések közt a vasúti indóházba, ott megállítja a fiakkerost és a lovakat, akik idehozták, beül a vasúti kocsiba egy hortyogó ember mellé s meg nem áll egy szuszra - Párizsig, már ti. a Budapesten levõ Párizs korcsmáig, ahol megreggeliz és lefekszik, korán reggel egy kis nyugodalomra.

A szegedi indóház tele volt filiszter utasokkal. Hiába kerestem magamnak valami rokonszenves arcot, akivel átbeszélgessem az utat, nem találtam.

Ott lépegette végig a szurtos éttermet a derék Szende miniszter is, kialudt ábrázattal és megnagyobbodott szemekkel. Némileg vigasztaló rám nézve, hogy õ is jön, mert hiába, ezek a leszidott miniszterek valóságos kedves ismerõsök gyanánt tûnnek föl. Az a jó honvédelmi fizionómia, mely különben elég mogorva, olyan biztató, nyájas volt most nekem, mint valami kedves kép, valami kedves szoba faláról. Aztán valljuk meg az igazat, kiben ne volna meg az a hiúság egy és ugyanazon a vasúton és alkalommal utazhatni egy valóságos eleven miniszterrel? Egy nagy ember fényt vet a csoportozatra is, mely mellette van. Milyen édes tudat, hogy Clio közvetlen közelben leselkedik.

A harmadik csengetésre azonban egy elsõ osztályú kupé elzárta földi szemeim elõtt az excellenciás alakot, s én találomra léptem be egy másodosztályú kupéba.

Mint már említém, egy körülbelül negyven éves ember hortyogott ott mély álomba merülve, nagy lõcsös lábait szétrakva a foteleken, mellette jobbra-balra kufferek, ládák és skatulyák töméntelen sokasága, s ezek közt az iskátulyák közt egy gyönyörû, fiatal, barna asszony.

Az az arc volt, ami nekem mindég a legjobban tetszett: fekete arcbõr, kék szemek, hosszú és hegyes vonások, sasorr és duzzadt ajkak.

Andere Städtchen, andere Mädchen. Nyomban elfelejtettem összes szegedi ideáljaimat. A Marcsák, Borcsák, Pepikék és Ilonkák alakjait elnyelte a füst, melyet a gõzgép eregetett, szürke csíkot festve vele az éjszakába.

Mindég az emberiség szerényebb fajához számítottam magamat, nem tudom, joggal-e vagy sem, de annyi bizonyos, hogy a fiatal hölgyet nem mertem megszólítani, pedig csak ketten voltunk a kupéban (mert aki alszik, az nem létezik); a harmadik idegen úr pedig ugyancsak mélyen aludt.

A magányosan utazó hölgyekrõl már Plinius mondja, hogy igen kellemetesek, s én magam azon rossz nevelésnél fogva, amelyben részesültem, bizonyos elõvéleménnyel viseltetem irántuk, mely rendesen a kellõnél több bátorságot szokott kölcsönözni. De ezt a királynét nem mertem megszólítani. Ez még, ha igazán »olyanféle« is, többet ér egy leányneveldénél egymaga!

Míg én ezeket így jártattam eszemben, azalatt egyszerre csak megnyíltak a duzzadt ajkak, s egy csengõ hang ekképpen csiklandoztatta meg füleimet:

- Mi történt, hogy ilyen lassan megy a trén?

- Ez már így lesz egész Szatymazig - mondom. - Az árvíz elrontotta a pályát, s pilótákra csinálták. Ez az ideiglenes pálya, és nem lehet rajta sebesen hajtani.

- Micsoda az a Szatymaz?

- Ami Párizsban Versailles vagy jobban mondva, ami a bundán a gallér. Ez a szegediek egész kirándulási helye. Kedves hely nagyon. Egy-két jó órát én is szívesen töltöttem itt nyaranként.

- Hogyan, ön szegedi? Ezzel a kiejtéssel? Ne mondja?

- Nem. Én majdnem szegedi vagyok, hanem mégis inkább nógrádi volnék és csak egy hajszál híja, hogy még nem vagyok pesti lakos.

- Ah, az derék. Én magam is Pestre költözöm.

- Vigasztaló rám nézve. Egy szép hölggyel több.

- Egy csöpp a tengerben - mondá mosolyogva.

- A tenger, igaz, hogy nagy - szóltam -, de ha az ember abból iszik, nem tudja, nem-e éppen neki jut az az egy csöpp.

- Biztosítom, uram, hogy...

- Csak folytassa, nagysád.

- Hogy ön nem olyan szomjas, amilyennek mutatja magát.

- Honnan gondolja? Tudja-e, hogy az kihívás?

- No, vegye annak, ha tetszik.

- Ah! Nagyon jól van. Félek azonban, maga vagy nem érti, amit beszél, bocsánat, nem vigyázza jól, amit beszél, vagy pedig én vagyok a legboldogabb ember ezen a vasúton. Pedig esküvel biztosítom, hogy egy miniszter is van rajta.

A szép barna asszony lesütötte a szemeit. Aztán sóhajtott.

- Nem mindig a nagyok és hatalmasok a legboldogabbak.

Mintha most is hallanám, mennyi kacérsággal vegyes búbánat volt e szavakba fektetve!

- Nõs ön? - kérdé - aztán álmodozóan, a legyezõjével hajtva el virginiám füstjét.

- Nem én.

- Mi annak az oka?

- Az, hogy még nem akadtam soha nõi arcra, amely mélyebben érdekelt volna.

- Sohasem is gondolt a házasságra?

- Nem én, soha.

- De csak szeretett valamikor?

- Az édesanyámat.

- Lássa, maga nekem tetszik ezekkel a hóbortos beszédeivel.

- Köszönöm, Hanem, aki állít, annak bizonyítania is kell.

- No, no, no... de hamar akar maga mindent. Apropos, hogy is hívják önt?

Minthogy elõttem lebegett a kecskeméti precedens, egy érdemes képviselõnk és volt biztosi tanácsos nevét diktáltam be a szép idegen emlékezõtehetségének. Ezzel a revanssal magam részérõl is tartozásban voltam.

- Ahá, ahá... ön hát az a híres ember? Ejnye no, hisz most emlékszem már, hogy láttam is a vicclapokban. Hanem átkozottul lefogyott ön! Talán beteg volt?

- Nem biz én, hanem már egy év óta valami titkos vágy emészt, melynek tárgyát csak most két órája leltem föl.

- Ej, ej, uram! Gondolja meg, hogy...

- Mindent meggondoltam. És csak azt sajnálom, hogy egy szegedi bicsakot nem hoztam magammal, hadd hasítanám szét ennek a részeg embernek a torkát: ne legyen még lehetõsége sem annak, hogy fölébredhessen. De különben is úgy hortyog, mint egy medve. Én nem látom be, hogy miért kellene respektálni. Vegyük úgy, hogy nincs itt.

A szépasszony mosolygott és a fejét rázta... Megfenyegetett az ujjaival...

- Pszt! Lassabban... Úgy tetszik, mozdult ez a csúf majom.

Csakugyan. E pillanatban megrázkódott a hórihorgas filiszter egész testében, egy irtózatosat csuklott s kinyitotta apró, kékes szemeit.

Meglátva, hogy szétterpesztett lábaival felöltõmet besározta, szelíd hangon mondá:

- Bocsánat, uram, a neveletlenségért... igazán sajnálom...

- Nem tesz semmit - feleltem bosszúsan -, feküdjön ön egész kényelemmel.

- De nem addig az, uram. Én mívelt ember vagyok. Én tudom, mi az a modor. Legyen ön elnézõ, kérem, ilyenkor... igenis, ilyenkor. Az ördögbe is, uram, esküvõje napján a legszolidabb ember is többet iszik egy-két pohárral a szokottnál. Úgy van, uram, egyedüli mentségem ez az átkozott... vagy mit is beszélek... ez a mai esküvõ. A võlegényi állapotom az oka. Hiszen ön meg fogja azt érteni. Te is bocsáss meg, kicsikém, hogy unatkozni hagytalak. De látod, a bor, a sok étel... Vagy elszenderültél? No, csak aludj, édes szívem.

Nagy szemeket meresztettem. Most már világos volt elõttem minden, s tévedésem egész nagyságában feküdt elõttem. Hogy is nézhettem demimonde-nak egy menyasszonyt? De hogy is lehet ilyen egy menyasszony?

A hölgyecske olyan piros lett, mint a bíbor, s lecsukva hosszú selyem pilláit, alvást színlelt férje elõtt egész Pestig.

A derék embernek szemeibõl egészen kiment az álom Ceglédnél, s mint az a boldog emberek szokása, egész végig eltartott szóval.

- Megházasodtam. Viszem a Rózsikát. Bizony, messzirõl hozom. Nagy fáradságomba is került. De most már az enyém, hála istennek, és senki másé. A pesti barátaim váltig biztattak, hogy nõsüljek otthon. Én? Pestrõl? Soha! Oh, ott, uram, le van törülve a nõkrõl a zománc, az a hímpor... igenis, le van törülve. El, el a vidékre. Ott nyílnak a szerény ibolyák. Szakítsunk egyet. Szakítottam, uram, s büszke vagyok rá. Mert õ maga az erkölcs és az irántam való szerelem.

Az aluvóra néztem.

- Igen, igen... õ maga a mocsoktalan erkölcs... dörmögé útitársam. - De nini, Pesten vagyunk már. Hopp. Ébredj, kis feleségem, megjöttünk, itthon vagyunk.

A mocsoktalan erkölcs férje egy gyöngéd érintésére kinyitotta szemeit, s a leírhatatlan szerelem perzselõ tüzével függeszté azokat a legboldogabb emberre.

Engem észre sem vett. Midõn a kupébõl kilépve, köszöntem, még biccenteni is elfelejtett szép fejével.