A VÁSÁRFIA

1881

Rajz

Szomorú az a ház, ahol asszony nincsen. Olyan elhagyatott, rideg az udvar, a kert, a ribizkebokrok, a rózsatõk, minden, minden. A szoba, tornác, mind olyan üres, pedig bizony a Máthé János házatája derekasan meg van rakva cseléddel. Van ajtócsapkodás, elevenség, nyüzsgés aztán, mivelhogy bíró is a faluban; egyik ember a másiknak adja a kilincset reggeltõl estig szakadatlan, ki panasszal, ki a porciós könyvvel; de azért mégis olyan néptelen, üres, elhagyott az a Máthé-ház, mióta kivitték az asszonyt az örök nyugalom helyére.

Nem is bírja elfelejteni Máthé János; komor az õ arca, örökös felhõ az õ osztályrésze e naptól fogva.

Pedig folytatása is maradt a derék nõnek, egy szép rózsabimbó, a szõke Mariska. Alig van még hét éves s mégis olyan kedves, okos, mintha már nagy lenne. Engedelmes, szófogadó, szelíd. - Az elkényeztetés sem árt neki, pedig ugyancsak kényezteti ám Máthé János az õ »báránykáját«.

Neki él, érte fárad, minden gondolata az õ kis leánya; térdein ringatja esténkint, kártyavárakat épít neki, ajándékokat vesz, még a gondolatát is kilesné, még azt a helyet is megfúja, ahová ülteti, óvja széltõl, hidegtõl, napsugártól, hajszál híja immár, hogy üveg alá nem teszi.

De hát csoda-e ez a túlság, mikor két nagy szeretetnek az összeadása! Az anya is benne van, a gyermek is. Képzelete körmeivel nem kell kiásnia, kikaparnia a földbõl a kedves halottat, - itt van, bírja képét elevenen.

Csakhogy ez a kép olyan búbánatos, szomorú -

Mariska azon gyermekek közé tartozik, kik nem betegek, de mégis úgy tetszik, mintha azok volnának; a hangjukban valami részvétgerjesztõ, valami fájdalmas rezgés, az arcukon, a mosolyukban szenvedés van lefestve, halántékaikon kék, duzzadt erek futnak összekuszálva, egész egyéniségök egy megtestesült fájdalom.

Szegény Máthé Jánosnak sokszor elég volt egyszer nézni a méla, elbámészkodó gyermeki szemekbe, hogy könnyekre fakadjon.

Valami titkos baja van ennek a gyermeknek! Miért lenne olyan halovány különben? Elégedetlen, néha elgondolkozik, homloka ráncokat vet, s akkor úgy néz ki a kis bárányka, mint egy százesztendõs öregasszony, mint egy nagyanyó. Vajon mirõl gondolkozik az akkor?

Soha ennek a csengõ kacaját nem hallani, mint más gyermeknek. Csendesen meghúzódva ül egy szögletben s közönyösen nézi a szebbnél szebb játékszereket, vagy ha a mezõn van, mézes virágokat tép, vagy az Ipoly folyó partján ül ki a homokba s órákig is elnézi némán, egyedül a víz folyását. Vajon mit néz rajta?

Pedig azt szeretné Máthé János, ha víg lenne, ha ugrándozna; nem bánná õ, ha azt mondanák, hogy vásott, rossz gyermek, hogy betörte a szomszédok ablakait, agyontaposta vigyázatlanságból a kis kacsákat, vagy csinálna, amit akar, csak ilyen szomorú ne lenne az õ lelkének élõ mása, - s mégis neki egy örökös szemrehányás ez a bánatos gyermek, ez örökös tõrszúrás. Szemrehányás azért, mert nem bírja boldoggá tenni, tõrdöfés azért, mert mindig úgy tûnik fel Máthé János elõtt, mintha nem is ide tartoznék a földre azzal az ábrándozó arccal, azzal a légies, sovány alakkal, hanem mintha a menny lakója lenne már, ki csak ideiglenesen van még itt.

Ezerjófû vagy gyógyító balzsam nincsen ez ellen. A doktorok azt mondták, semmi baja a kis Mariskának, legfeljebb hajlandó a melancholiára. Nem kell sokat magányosan hagyni, mert embergyûlölõvé lesz késõbb sat...

A gondviselõnõje, aki egyszersmind gazdasszony is a háznál, özvegy Kubek Mártonné pedig azt állítja, hogy ennek a gyereknek már a természete ilyen; hanem hát majd másforma lesz, ha eladó sorba kerül... más a bimbó, más a rózsa.

Vannak azonban lelketlen, szószátyár vénasszonyok is a faluban, akik meg-megijeszték Máthé Jánost meggondolatlan beszédeikkel.

- Nem telelni való gyerek az! - mondá az egyik. - Angyalnak termett az, Máthé János uram - mondja a másik.

Máthé János pedig sehogy sem akarja angyalnak nevelni: többet ér annak a földi leány, ha jó, ha szép, ha erkölcsös.

Innen a nagy szeretet, innen a túlság benne. Remeg, hogy elveszti, hogy azok a kék szemecskék egyszer csak örökre behunyódnak, és sohasem fognak olyan szomorúan mosolyogni többé.

Hej, ha Máthé János tudná, mitõl gyógyulna meg az õ báránykája. Bezzeg, ha térdig koptatná is a lábát, ha a világ végén lenne is az orvossága, mégis elhozná, hogy víg legyen, hogy pajkos legyen az õ Mariskája, mint a többi gyerekek.

Pedig hát annak a kis Mariskának semmi baja sincs, csak az õ aggódó, képzelõdõ lelke festi azt bajnak, ami csupán a környezet kifolyása.

Mikor esténkint hazajön a mezõrõl, útközben mindig elképzeli: hátha a picikének baja történt otthon, hátha a kutya megharapta. Vagy a méh megcsípte, vagy valaki bántotta, s lihegve fut az önalkotta veszedelem érzetétõl sarkalltatva hazafelé. Ilyen a szeretet, többet lát a valónál.

Váltig mondják rokonai Máthé Jánosnak, hogy házasodjék meg, hiszen még harminc éves, csak nem akarja oly siváran tölteni el egész életét, aztán a gazdasága is elpusztul asszony nélkül, mindenét szétszedik az idegenek, kivált ha ez a becsületes Kubik Mártonné is be találja hunyni a szemeit.

Megvallva az igazat, volna is kedve hozzá, mert azokhoz az emberekhez tartozik, kik szeretet nélkül megélni nem tudnak. Sõt van is valaki, aki szívesen néz rá vasárnaponkint a templomban, és a Mariska arany haját is gyöngéden megsimogatja, amikor meglátja, - de nem, mégsem teszi, mostohaanyára nem bízza a kis Mariskát; azt a szeretetet, mellyel Borcsája (úgy hítták a szegény boldogultat) leánykájának tartozik, fel nem aprózza a netalán még születendõ gyermekek közt. Õ sohasem fog megnõsülni többé. Hiszen elég életcélnak, amit õ kitûzött: ennek a gyereknek élni, isten szeretetében és a jó erkölcsben dúsnak fölnevelni.

Alább is hagytak ezzel a jó tanáccsal a rokonok, látván, hogy az kivihetetlen. S neki magának sem jutott eszébe semmi.

Egyszer azonban csakugyan beteg lett Mariska, valami jelentéktelen láz fektette le ágyacskájába. Bezzeg lett nagy ijedtség s szörnyû futkosás. Hívatták a doktort azonnal, aki szokás szerint megnézte a Mariska nyelvét és medicinát írt.

- Valami ápoló asszony kellene - mondá a doktor -, az öreg Kubikné nem arra való.

- Kit kellene? - töprenkedék Máthé János. - Mit gondolsz, kis aranyom, kit akarnál ide magadhoz? Kit szeretsz legjobban? Kitõl vennéd be legszívesebben a medicinát?

- Hívassák el nekem a Rózsa nénit! Én a Rózsa nénit szeretem.

Máthé János elpirult, mert õ is azt a Rózsa nénit szerette, az tetszett neki a faluban a legjobban.

Nem volt mit tenni egyebet, mint hogy Kubiknénak át kellett szaladni a felvégbe Rózsa néniért. Nem is vetette meg az a szép kérést, ott termett azonnal, még egy tiszta ruhát sem vett; az igazi szeretet egyszeribe hozta s elfelejtette vele a legközönségesebb asszonyi hiúságot.

No, de hogy megörült a kis beteg, amint meglátta. Sápadt arca egyszerre kipirosodott, amint Rózsa néni puha kezeivel megsimogatta; aztán elkezdett beszélni mindenfélét, ahogy szokás a gyerekekkel, hol tréfásan, hol komolyan. Mariska nagy figyelemmel hallgatta, belefecsegett maga is, aztán közbe nevetett, és olyan víg volt, mint egy szarka. Hogyne, mikor a Rózsa néni olyan jól tud az õ nyelvén szólani.

Máthé János elhallgatta volna ítéletnapig. Ugrált, reszketett a szíve örömében, hogy az õ kis madara milyen vígan csiripel! Hej, mert a tavaszt hozta neki ide az a másik meleg szív, a Rózsa nénié. A madarak sem énekelnek télen...

No, már nem lesz semmi baja - hála istennek -, de ha már az orvos megírta a receptet, s a kocsi be van fogva, mely Jánost a városba viszi a patikába, hogy elhozza az orvosságot, ha netán kellene még...

Mikor Rózsa néni kimegy, hogy tejeskását hozzon be a kis betegnek a konyháról, a fiatal apa lábujjhegyen lopódzik oda a gyerekhez, s befogja kezével a kis szemeket.

- Találd ki, hogy hívnak? - kérdé átváltoztatott hangon.

- Maga az, édesapám!

- Én hát. Tudod-e, hogy a városba megyek. Hozzak-e neked vásárfiát?

- Bánom is én... hanem hát mégis hozzon!

- Ugyan mi legyen az, amit az én kedves leányom szíve kíván?

- Tudja mit, édesapám, hozzon nekem egy... egy...

- Mit no?... Ne félj semmit, kicsikém, mondd ki!

- Hozzon nekem egy mamát!

Máthé János uram meghökkenve hátrált egy lépést a kis virágos ágytól, azután meghajtotta fejét szelíden, megcsókolta hevesen a gyerek arcát, s így szólt:

- Válassz magadnak!

Rózsa néni belépett a tejes bögrével.

A kislányka átkarolta nyakát görcsösen.

- Ezt! ezt! - kiáltá, s mikor lefejté kezeit a szép özvegyasszony nyakáról, vígan tapsolt s dobolt velök a vánkoscihán.