EGY MESEBELI KIRÁLYFI KALANDJAI

1881

Egyszer egy királyfi mit gondolt magában, sok meséket hallván udvari népektõl távoli országokról, hol forróbban süt a nap, hol a pálmafák mennyei illatot lehelnek, hol aranyhalak úszkálnak az ezüstszínû folyamokban, s így szólt felséges atyjának tele vággyal, epedéssel:

- Felséges király-atyám! Fiatal vagyok, mindent élveztem, láttam, engedj engem mielõtt hétszer feljönne és lenyugodnék a nap, elutazni oda, ahol a nap istennõje kél tüzesen, vérpirosan. Szeretném az ágyát látni.

A király jámbor és szelíd vala, s mindeneket megengede fiának, ki trónusát vala öröklendõ, csupán egy ellenvetést tõn:

- Te mégis nagyon messze utazol, édes fiam. Gondold meg, hogy menyasszonyod van, a Csipkeország királyának a lánya, akinek fényes nap tündököl - homlokán, s két bágyadt csillag a mellén. Miként fogod itt hagyni menyasszonyodat, kivel egybe fogsz kelni, mihelyt az elsõ piros rózsa kinyílik a királyi kertben.

- Oh, édes atyám! éppen azért kell elmennem, mert itt nem bírom bevárni a hosszú idõt. A rózsák hava messze van még!... a nagy szerelem kerget... hogy szórakozzam, hogy az epedést a meglepetések enyhítsék az ismeretlen földön, melyet beutazok.

- De miként hagyod itt kedves városodat és kedves népedet, a nagyfülûeket, kiket annyira bálványozol?

- A tudományt jobban szeretem még náluknál is.

- Igaz, te könyvet is írtál. Menj hát, fiam, nem bánom. Hanem azt az egyet kikötöm, végy búcsút a menyasszonyodtól tisztességesen, hogy valami kellemetlenség és harag ne legyen elmeneteledbõl.

A királyfi megígérte ezt, s mihelyt király atyjától elvált, álruhát öltött magára, s elhagyva a rezidenciát, szûk sikátorok között lopódzva suhant be egy házba, hol egy szép tündérleány kitárt karokkal várt már reá.

A tündérleány, kinek igazi hamis kék szeme s hosszú, sarkig érõ s tán szinte hamis aranyszínû haja vala, szeretõje volt a királyfinak.

A királyfi imádta õt, rajongott, bolondult utána, a szép szirén pedig szinte szerette a királyfit. Hiszen a királyfiak oly végtelenül szeretetreméltók egytõl egyig.

- Örömhírt hozok - szólt a királyfi egy szenvedélyes édes csók után, mely neki olyan volt, mint a szirup -, el fogok utazni veled együtt. Itt már nem lehettünk egymásé, csak nagy titokban látogathattalak. Mióta võlegény vagyok, két oldalról is leselkednek utánam. Olyan vagyok, mint az üldözött õzike...

- Mondd inkább, mint a megriasztott majom... De beszélj tovább, kedves majmom!

A majom nagyon kedves volt a szirénnek, mert nagyon sokat jövedelmezett neki.

- Igen, el fogunk utazni, messze, túl a fényes tengeren - folytatá a királyfi -, honnan a hír sem juthat ide, hol nem lophatja el senki az édes titkot, mert jaj nekem, ha valaha kitudódik, hogy te az enyim vagy. Mialatt odamegyünk, egy fényes kalitkába zárva viszlek, emberi szem rád ne vesse fényét, senki se tudja, senki se lásson, csak én... csak én...

- Jó van, királyfi. Én veled megyek, hanem azt kívánom, hogy abban az új országban gyémánt legyen a fû, mit megtaposok, s édesapád képe legyen rajta a papyruson, mellyel pihenõ párnáimat kibélelem. Mert én a tied vagyok az esküvõig, de az édesapád arcát jobb szeretem, mint a tiedet.

Minden úgy történt, ahogy tervezve volt. A mesebeli királyfi, ki az Aladin csodalámpáját is bírta, tüzes szekeren utazott napkelet felé, de atyja parancsához híven még egy kitérést kellett tennie a Csipkeországba, hogy mennyasszonyától búcsút vegyen.

A Csipkeország királynéja és királyleánya nagy pompával fogadta a fiatal võlegényt, lakomákat rendeztek tiszteletére, kíséretét is gazdagon megvendégelték, s általában nagy ünnepélyek valának Csipkeországban, s üdvriadal hangzott - hegyen-völgyön.

A királyfi kísérete elõre jött és huszonnégy aranytól, karbunkulustól csillogó termet bérelt ki egy vendégfogadóban a királyfi számára. A király és kísérete csak huszonhármat foglalt el. A huszonnegyedik szoba zárva volt. Hogy mi van abban a szobában, az titok. Azt csakis a királyfi tudta, ki abban tölté az éjjelek egy részét, és a leghívebb emberei, kik lopva ételt vittek annak az aranyos madárnak odabenn.

Hét nap tartottak már az ünnepélyességek, a fejedelemfi számos esküvésekkel búcsúzott el királyi arájától, mondván, hogy reggel, mielõtt a nap fölkelne, el fog utazni. Ördöngös szekerét már éjfélkor fûteni kezdik.

A királykisasszony ekkor mit nem gondolt magában - hátha õ meglepné az õ võlegényét és már elõbb ott lenne az indulás helyén, mint maga a királyfi. Mennyire megörülne az menyasszonya érdeklõdésének.

A királykisasszony anyjával közlé a tervet, s az anyakirályné beleegyezett a regényes udvariasságba. Mert a királyoknak minden regényes és furcsa, ami szívbõl jön.

A gondolatot tett követte. Királyleány és anyja percekkel elõbb ott voltak, mintsem a királyfi jött egyszerû ruhába öltözve.

Maga a királyfi is egyszerû kocsiban jött, hogy a rangját föl ne ösmerjék.

Nem is ösmerte volna föl senki, csak éppen a menyasszonya. Repesõ örömmel szaladt eléje.

De a kocsiból egy tündér szép leány is kiszállott. A királyleány lába a földbe gyökerezett. A leány, amelyik kiszállott, szebb, sokkal szebb volt, mint õ. Itt megszûnt a rang. Érezte, hogy õ a kevesebb és remegve, sápadtan húzódott vissza anyja mellé.

A szép nõnek karját nyújtá a királyfi s úgy vitte az induló-hely felé.

- Nézd csak azt a kis libát amott - mondá a szirén és egy lenézõ tekintetet vetett a királyleányra -, mennyire megbámul bennünket.

A princ odanézett, elsápadt s reszketve ereszté el a szeretõje karját.

- Menyasszonyom - hebegé s lángvörös arccal tett feléje nehány ingadozó lépést.

De a királyi hölgyek megfordultak s nem várták be. Hirtelen felültek kocsijokba és elrobogtak nehéz szívvel, könnyes szemekkel. A csipkeországi királykisasszony majd fölverte hangos sírásával a rezidenciát.

A királyfi pedig elutazott a szép szirénnel napkelet felé és azt gondolta magában: »ahogy lesz, úgy lesz... Találok én még különb partit is.«

A népeknek azonban jó orruk van... megtudták ezt a cifra kalandot, mely szájról szájra járt most a Csipkeországban, s elkezdték rebesgetni, hogy a házasságból nem lesz semmi.

És nem gondolták meg, hogy a királyfiaknak nem okvetlenül szükséges erkölcsösöknek lenni.