A SZÜRKE ASSZONY

1881

Csöndesen ültem tegnap szobámban, a XIX-ik század legostobább könyvét, a tegnap megjelent »Rejtelmes édes«-t lapozgatva, s koronkint kitekintve a nyitva hagyott ajtón át a folyosóra, ahova éppen most csinálják a telefont.

Bizonyos türelmetlenséggel várom, míg elkészül, mert valóban mulatságos lesz távollakó ismerõseimmel itthonról beszélgetni s végighallgatni azoknak a feleletét.

Az épület, ahol lakom, a Népszínházzal fekszik szemben s kedvenc szállóhelye a színészeknek. Van is itt az én emeletemen vagy negyven színésznõ (köztük a szegedi társulatból is sokan), s olyan nyihogást, vihogást visznek végbe a gangon, hogy az ember majd belesiketül.

Egy szürke ruhás délceg nõ lenyírt hajjal köztük a királyné. Arcában valami szomorú van; tétovázó, de mégis ruganyos lépésein költészet ömlik el. A szürke ruha suhogását még a becsukott ajtón keresztül is kiismerem a többi közül. Varázs és bûbáj van abban a suhogásban...

A szép asszony maga van egy udvari szobában. Olyan fiatal és olyan szomorú! Aztán milyen szép! Bizonyosan akadnának elegen, akik megvigasztalnák...

Semmi közelebbit nem tudhattam meg róla senkitõl, mindössze azt, hogy a pécsi társulatnál volt szende, s hogy férje az idén halt meg, s hogy a nyárra Aradihoz szerzõdött, tehát a jövõ télre Szegedre kerül.

A portás leveleimet hozta föl ebéd után. Mindössze három levél volt. Az egyik, aranyos-betûs Szegedrõl, a szép Ilonka - a »második legszebb« - eljegyzését tudatja. Bizony nem hittem volna, hogy így megszomorít.

A másik levél azé a poétáé, akit az »Üstökös« adomája szerint én vicceltem le a palóc dialektusommal. Aprehensivus keserû levél, - pedig nem igaz egy szó sem a nekem tulajdonított rossz viccbõl: nem bántom én a poétákat sohasem, inkább kezdenék ki a hétfejû sárkányokkal.

A harmadik levelet már nem volt idõm feltörni, a portással elegyedtem beszédbe:

- Kap-e leveleket ez a szürke szép asszony?

- Milyen leveleket?

- Hát tudja, illatos, rózsaszín leveleket. Hiszen ösmerik már önök az efféléket...

- Nem tudok semmit, uram.

- No, ha semmit sem tud, küldje föl nekem a borbélyt. Borotválkozni akarok... és keféltesse ki a fekete kabátomat.

Feljött a házban lakó borbély, s mialatt megmagyaráztam neki, hogy engem Asbóth János mintájára borotváljon meg, elhatároztam magamban, hogy ma este, amikor lent a vendéglõben vacsorázni fog a szép, szürke asszony, megszólítom. Egyéb bajom nem történhetik, mint hogy legföljebb összeszid.

- Nagy sérelem, uram - kezdé a borbély, a szappanhabokat kéjjel kavarva. - Rettentõ dühös vagyok Tisza Kálmánra. Irtóztató sérelem, uram. Miért nem vagyok én a toll embere... mint ön. Hogy lesujtanám most ezt a zsarnokot...

- Mi baja, kedves Sprenger úr?

- Honnan tetszik tudni a nevemet?

- Hát a firmárul. Az ilyen becsületes magyar nevet megjegyzi az ember magának kegyelettel, a sok pipogya Rákóczy, Nádasdy és Árpádffy nevek között.

- Hogy mi bajom Tisza Kálmánnal? Hát képzelje, kérem, az iparosokról szóló törvényben úgy definiálta az iparosok fogalmát, hogy: iparosok mindazok, kik részint kézi, részint gyári munkával valamely használati cikket produkálnak...

- Nos aztán?

- Ön még kérdi? Valóságos merénylet ellenünk. Valódi orvtámadás kerülõ úton! Mert mi, borbélyok, sohasem produkálunk, mi irtunk, uram... mindig csak irtunk - tehát nem is vagyunk iparosok. Hanem megállj, Tisza...

- Ah, bah! Önök mûvészek.

Sprenger mosolygott.

- Van benne valami, uram. Mert nem tréfadolog az, amivé ön lesz például a kezem alatt... Én tetszés szerint teszem az ön arcát, ahogy kívánja, tekintélyessé vagy ellenállhatlanná... Melyiket parancsolja.

- Tegyen ön ellenállhatlanná, kedves Sprenger úr! Látta ön azt a szép szürke ruhás asszonyt, aki ott lakik a hotelben... Szeretném, tudja... hiszen ért ön engem.

Sprenger úr kedvtelenül húzta szét nagy száját.

- Oh, oh! Annyira már nem megy a mûvészetem. Az egy nagyon furcsa, különös asszony.

- Miért furcsa, és miért különös?

- Azért, mert nagyon erkölcsös.

- Tehát ismeri?

- Hat év óta minden húsvétkor ide száll hozzánk.

- Hogyan, mindig húsvétkor?

- Annak sajátszerû története van.

- Mondja el, kérem.

Csak azt várta Sprenger úr, hogy beleszabadítsam a beszédbe.

- Most hat éve volt itt elõször. Olyan gyönge volt, mint a harmat, és már férjes, sõt egy kis három éves, angyalarcú szõke leánykája is volt. Csupa gyönyörûség volt megnézni a szép gyermeket, okos kék szemeivel, pajkos, csintalan mosolyával.

Éppen a húsvét közelgett. Az asszony és férje szûkecskén lehettek pénz dolgában. Amirõl persze a szegény kicsike nem tudhatott. Oh, ezek a gyermekek olyan naivok, uram! Én ha még egyszer születnék, elsõ dolgom volna széttekinteni a szobában, hogy van-e bent Wertheim-kassza? Mert ha Wertheim-kasszája nincs a szüleinknek, meg sem érdemes születni.

A kis Elza, mert így hítták (ezek a színészek mind olyan szegényes neveket keresnek a gyermekeiknek), folyton kuncsorgott az anyjánál, hogy lesz-e húsvétra kalács és tojás? A mama azt mondta, hogy lesz, de a kisleány nagycsütörtökön mindenáron látni akarta volna az említett kincseket, s addig-addig szekirozta a mamát a kalácsért meg a tojásért, mutassa meg, hogy az kijött a türelembõl és megverte a kis Elzát.

Elza kiment a szobából, leszaladt a lépcsõkön könnyû perkál ruhácskájában, s ott ácsorgott a kapu elõtt, nem mert fölmenni egész estig. Mikor a mama meglátta ott este, egészen át volt fázva, meg volt kékülve.

Megbocsátott neki, összevissza csókolta, de a csók már nem bírta fölmelegíteni. Ágyba fektette - s reggelre a kis Elza megkapta a torokgyíkot, s nagyszombaton kivitték a Kerepesi temetõbe, hol akkor sok száz ilyen kis sírocska domborodott egy végbe. A halál apró játékszereket ígért a Krisztuskának, ezer apró sírt mire föltámad. S még talán ez az egy hiányzott...

Képzelhetni, hogy a szegény asszony fájdalma milyen volt! Majdnem megõrült. Húsvét vasárnapján kiment a temetõbe, s kivitte Elzájának a piros tojást és a kalácsot.

- Elhoztam a tojást és a kalácsot - mondá zokogva a sírnál.

De onnan alulról nem jött semmi felelet.

Apró bogarak mászkálgattak ki s be a rögök között: azok se szóltak semmit.

És azóta minden évben húsvétkor itt terem ez a szegény asszony az ország bármely részébõl is, s húsvét elsõ napján kiviszi kicsikéjének a tojást meg a kalácsot.

- Hisz ez egy rettenetes érzékeny történet, Sprenger úr. Szegény szürke asszony! Remélem, készen van ön?

- Egészen, uram. Méltóztassék magát megtekinteni.

- Meg vagyok elégedve. Isten önnel!

- Ne feledje, kérem, Tisza Kálmánt! Oh, a zsarnok! Volna csak toll a kezemben... Vagy ha már toll nincs, legalább azt engedné az úristen, hogy az én borotvám járjon egyszer a nyaka körül. Majd megmutatnám én, hogy kell az alkotmányt kireperálni!