A KÍSÉRTET

1881

Petruska úr szerette volna a házát eladni; akadt is vevõje. De ájtatos nénje, kit a ház jussa felerészben illetett, sehogyan sem akart az õsi fészektõl megválni...

Nagypénteken reggel Püspükóvár templomjáró népe különös hírt hallott.

Petruska Ignác fõkapitány házát kísértetek járják. Soha, mióta Püspökóvárt a török elpusztította, a nagy piacon ilyen gyülekezés nem volt.

Az emberek suttogva bújtak össze s rémült arccal beszélték el egymásnak a történet részleteit, melyeket egyikök se látott. Kupka, a harangozói pontosság 77 esztendõs mintaképe, elfelejtett a nagymisére beharangozni; Hájas Kata asszony nem vette észre, hogy az inasgyerekek az almáját lopják, - oly hévvel deklamált; Pásztor Imre, becsületes szûcsmester pedig keresztet vetett magára a korcsma elõtt is; Pakli Tamás találkozott az utcán Jani úrfival, aki négy esztendeje adósa egy öltözet ruha árával, és Pakli Tamás nem kérte a pénzét. Az al-járásbíró, derék, pocakos agglegény, elment a gyógyszertár elõtt és nem nézte meg magát a nagy üvegtáblán.

És mindezt ama hír okozta, hogy a fõkapitány házát kísértetek járják.

Kellett valaminek lenni a dologban; mert Püspökóvár írástudó közönségét minden kósza szellõ meg nem ingatja hitében. Bizonyosat ugyan senki se mondott; de azt úton-útfélen beszélték, hogy a Petruska-kisasszonyok, ezek a fehér viaszból formált angyalkák, egész éjjel imádkoztak; a padlásról titkos dübörgés hangzott; a falakon kopogó szellemek árnyai vonultak végig, és a fõkapitány testvére, az öreg Zsuzsi asszony feje alól tízszer is kihúzták a vánkost.

A megrontott ház zöld kapuja egész nap be volt zárva, s a magas kõfalon a legkíváncsibb szemek se bírtak keresztülhatolni. Egyedül Erzsók néninek, a Boris szolgáló mostohaanyjának sikerült egy percre bejutni.

- Jaj, édes lányom, gyere hamar, haldoklik az apád.

A szegény leány futott. Erzsók néni megállította.

- Mit tudsz? mit láttál? minõ volt? Beszélj!

- De mikor az édesapám!...

- Ördög baja sincsen. Csak azért mondtam, hogy kieresszen a vénasszony. Láttad a kísértetet?

- Láttam-e anyámasszony? Úgy láttam, mint kigyelmedet látom. Fehér lepedõ volt rajta, a csontjai zörögtek, mint a vacogó ember foga. Villogó haj úszott utána, szemeibõl és szájából kénköves tüzet okádott. Hát még az a csörömpölés, amit véghez vitt! Az üvegek, az edények táncoltak az almáriumban, s a szenteltvíztartóból egy szempillantásra kiszáradt a víz. A ténsúr a fejét se merte kidugni a paplan alól, a kisasszonyok pedig halványabbak voltak, mint amikor bálba mennek. Éppen éjfélt vert a toronyban, mikor a csengettyûk megszólaltak. Én hallottam a zajt s fölnyitottam a szemeimet. De a világért se tudtam megmozdulni. A szívemet mintha malomkõ nyomta volna, s a kezeim guzsba kötve se fájnának úgy. A gonosz lélek járt fölöttem.

Erzsók asszony eleget hallott; kipirult a lótásfutásban, mire a komámasszonyt, sógorasszonyt, ángyomasszonyt s a jó ég tudja, még miféle asszonyt összeharangozta. Nem száradt a lelkiismeretén, hogy másokat nem tudott részesíteni a pletykatudás mennyei mannájában. Déli harangszóra minden ember tudta már a dolgot, s még Rõt Miska, a három mázsás mészáros is így fohászkodott:

- Add meg, Uram, mindennapi kenyerünket és ments meg a kísértetektõl!

Másnap Petruska Ignác úr, hóna alatt a jólismert bambuszbottal, a plébániára ment. Apró szemei nem reszkettek ugyan a félelemtõl, sem arcavirágát az ijedség el nem hervasztotta; de szemtanúk beszélik, hogy a plébánia küszöbén guggoló hét koldusasszonynak fejenkint két garast osztott ki. S ez a körülmény határozottan valami rendkívüli eseményre vall; mert Petruska úr emberemlékezet óta nem adott koldusnak többet egy fillérnél, azt is csak a legnagyobb sátoros ünnepen, mikor az árendát beszedte.

Szelid József esperes úr a díványon hevert s nagyon megörült, hogy a fõkapitányt látta.

- Micsoda gyermekmesét terjesztenek az ön házáról?

- Nem mese az. Egy szóig valóság, fõtisztelendõ uram. Föl van forgatva házam gyökerestõl. Harmadik éje már, hogy a szemünket se hunyhattuk be. Iszonyú dübörgés riaszt fel álmainkból; a falakban titokzatos moraj zúg, a tûzfalon kéklángú jegyek jelennek meg, s a föld mintha bugyborékolna lábaink alatt. Éjfélkor valami kísértõ szellem huzódik át ágyaink fölött, mintha ködbül volna, s hatalmas, mint a pokol fajzata. Olvastam én, uram, Wilkie Collinst, Poe Edgart; egy csöppet se féltem. De most én is csak azt mondom, amit a néném sürget, hogy nem ártana a házunkat  b e s z e n t e l n i.

Ünnep után Szelid József esperes mind a két káplánjával teljes papi díszben beszentelte a kísértetjárta házat. Kupka vitte a füstölõt, s két iskolás fiú a nagy könyveket, melyekbõl az esperes úr ráolvasott a manóra.

Zsuzsi néni, a fõkapitány testvére, ott ült a bõrös karosszékben s morzsolta az olvasót. Redõs arcán az áhítat nyugalma fénylett, s ajkai csöndesen reszkettek.

- Én uram, én istenem, mi rosszat tettem, hogy így büntetsz engem! - suttogta jámboran s szemeit a papra emelte.

De nem használt semmit. Sok bátorság szorult abba a kísértetbe, még a szentelt víztõl sem ijedt meg.

Húsvét után kedden és szerdán éjjel nem volt a Petruska-házban egy zug, mely a kísértet figyelmét elkerülte volna. Zsuzsi néni a kamrába zárkózott, Szûz Mária képe elõtt mécset gyújtott s buzgón hangoztatta a zsolozsmát. Éjfélkor az ablakok megzendültek, az oltármécs hirtelen kialudt és Zsuzsi néni halálra ijedten a következõ szavakat hallá:

- Hagyd el ezt a házat, itt lakik a sátán!...

Isten a megmondhatója, mi történt ezután.

Reggel Zsuzsi néni beszélt az öccséhez.

- Édes öcsém, én ebbõl az átokverte házból még ma kihurcolkodom. Áztasson inkább az egek esõje, mintsem egy éjszakát még e födél alatt töltsek.

Nagyot villant Petruska úr két apró szeme.

- Mondtam én azt régen, hogy adjuk el ezt a házat. Vevõje is volt már. Szekeres Pál hétezer forintot kínált érte; azonban te nem akartad adni.

- Od adom, öcsém, od adom!

- Késõ bánat! Szekeres Pál már csak a felét ígéri.

- Od adom féláron, od adom ingyen.

Húsvét után elsõ csütörtökön megtörtént az alku. Szekeres Pál uram kifizette a hétezer forintot, nem retteg õ a kísértetektõl.

És aki a kísértettõl nem fél, azt a kísértet sohasem látogatja meg...

Püspökóváron pedig a rossz nyelvek azt beszélték, hogy Zatocsil Márton hajdani szitakötõ, akinél azelõtt soha senki tíz garast nem látott, - három hétig csak úgy szórta a pénzt, mint a polyvát, s minden éjjel kapatosan került haza, az utcákon végig azt dalolva, hogy:

- Én vagyok a Petruskáék kísértete!