EGY KIS TÉVEDÉS

1881

- Alkalmi karcolat -

Egy kedves dalocskát dúdolva fogtam korán reggel az öltözködéshez. Bajuszomat elégedett mosollyal keféltem s be kellett vallanom, hogy a tükörben oly szeretetreméltó fiút látok, kihez hasonló legfölebb én lehetek a - valóságban. Vagy megfordítva? Igazán, nem tudtam volna megmondani.

Az egész világ rózsaszínû felhõvé gomolyodott össze elõttem, s én nem voltam képes megkülönböztetni, vajon az a felhõ rózsalevelekbõl vagy égõ, szerelmes szívekbõl alakult-e?

Istenem, ki is vehetné rossz néven egy võlegénytõl, hogy esküvõje napján meg van zavarva a feje!

És én võlegény voltam, mégpedig a közvélemény võlegénye...

Délceg fiú voltam; szemeimbõl tüzes jókedv sziporkázott; fürteim csábítóan göndörödtek homlokomra; tudtam sokat beszélni - semmirõl; kitûnõen lovagoltam; kardra, pisztolyra verekedni, fölségesen lejtettem a keringõt, raktam a csárdást; csoda-e hát, hogy az a bájos, hiú asszony, a közvélemény, belémszeretett s eljegyzett magának?

Én legalább cseppet se csodálkoztam, midõn Karancsi Péter, Fütykös Lázár, Epöli Gábor, meg Rigó Dani nagy becsülettudással bekopogtak hozzám s megkérték a kezemet a csentei választókerület számára. Természetesen kosarat adtam nekik habozás nélkül. Csakhogy abba a kosárba száz összegöngyölt zászló s tízszer annyi kortestoll volt csomagolva.

Személyesen ugyan nem mentem a menyasszonyomat meglátogatni; mert egyszer a torkom fájt (nem beszélhettem volna), máskor pedig az orromon támadt kelés (nem hódíthattam volna): de azért a dolgok teljes rendben folytak. Fütykös Lázárnak 62 esztendõs ember létére olyan atyafisága volt a megyében, Rigó Dani szép szóval, Karancsi Péter ököllel és Epöli Gábor jó borral annyira gyõzték, hogy az ellentábor vereségét már hetekkel a választás elõtt bizonyosnak lehetett mondani.

Az ellenfél a régi képviselõt léptette föl, aki mellett a fõispán, az összes megyei tisztviselõség és a kerület úri osztálya küzdött, s akirõl azt állították, hogy harminc éves közpályán sok jó szolgálatot tett már a hazának; de az én hetyke bajszomnak az õ deres szakállát, viruló képemnek az õ ráncos arcát, könnyû járásomnak az õ tipegését nem volt nehéz legyõzni.

A fõispán fogait csikorgatta, a fõjegyzõtõl le a napidíjas másolóig valamennyi hivatalnok reszketett haragjától... mind nem használt semmit! Latba vetették tekintélyüket; a kormány minden hatalmát fölhasználták; azután, mikor a jelöltjük magasztalásába belefáradtak, rágalmaztak engem is. Elmondták, hogy mindig a balerinák szoknyáját taposom, hogy összes tudományomat a fodrászom fecsegéseibõl merítem, - mind hiába való volt! az én négy kortesem gyõzte az õ köveiket - kenyérrel és borral.

Az ellenfél kivénhedt patrióta, - mint mondják; országos hírû kapacitás volt... de az én eszközeim mégis jobban tudták a népet kapacitálni.

- Hej! szép dolog is az a népszerûség!...

Ezzel az önérzetes sóhajtással feküdtem le a nagy nap elõestéjén, s ennek a sóhajtásnak édes legyintésére pirult oly kerekké arcom a nagy nap hajnalán...

*

A piperézés sok idõt rabolt el (gondoskodnom kellett a kedvezõ hatásról!), a vasúti állomáshoz tehát úgy érkeztem, hogy nagy hirtelen még fölkapaszkodhattam egy kupéba.

A szívem zakatolt, a fejem zúgott... olvasni kezdtem. De szemeim elõtt boszorkánytáncra keltek az apró betûk. A fák csupa zászlóknak tûntek föl, melyeken az én nevem ragyogott. A kövek csillámain az én dicsõségemet láttam. A gép dübörgése mintha népek ezreit lelkesítõ riadás lett volna... úgy elkápráztatott. Éreztem a diadal mámorát; éreztem a szép asszonyok kézszorítását; láttam, hogy kendõiket lobogtatják, csókjaikat szórják felém... szédültem, s lázban égõ ajkam érthetetlen varázsigéket suttogott.

Ha még egy pillanatig tart ez a lázas álom, nem tudom, mi történt volna... de a vonat füttyentett, én fölriadtam... megérkeztünk Úrfalvára.

Kidugtam a fejemet; megvallom, kíváncsiságból, hogy - a díszes bandériumot láthassam, mely rám várakozik... de nem láttam senkit.

A vonat megállt; két utas szállt ki; én ruganyos léptekkel ugrottam a kavicsos földre.

E pillanatban tíz megyei rendõr fogott körül, s az egyik elém állva, kezével a vállamra ütött.

- Uram, ön a törvény nevében foglyom.

- Én? az ön foglya? De hát megbolondult ön?

- Kérem, ha gorombáskodni akar, én megtiltom. Emberek, vasalják meg!

- De, uram, az égre, tévedés lesz! Én nem tûrhetem...

- Nem lehet tévedés. Szõke haj, gondosan felsütve; bamba, savós szemek; a homlokon két sebforradás; vékony, szõke bajusz; hajlott orr; ritka, vöröses angol szakáll; szûk mellkas; feltûnõen hosszú körmök... a leírás tökéletes.

- Ostobaság! Ez minden harmadik emberre ráillik.

- Semmi ellenmondás! Elõre!

- De, kérem, én Nagy Kázmér vagyok!

- Igen Nagy Kázmér, a tengersári pénzhamisítók feje...

- De, kérem, én kisgézengúzfalvi Nagy Kázmér vagyok!

- Nem zárja ki, hogy nagy gézengúz ne legyen!

- A csentei kerület képviselõjelöltje vagyok!

- Hohó! Ez meg már éppen nem valószínû.

- Be tudom bizonyítani. Kérdezzék meg a legelsõ parasztot, akit látnak, hogy ki éljen? Nagy Kázmér - fogja mondani. Térjenek be Fütyökházán nemzetes Fütykös Lázár úrhoz; kerüljenek Kakukkfára, ott van Rigó Dani, õk jól ismernek.

Hiába rimánkodtam, fenyegetõztem, sírtam, tomboltam haragomban; a rendõrök megkötöztek és elhurcoltak. Rázós úton, parasztszekéren, vágtatva vittek a megye székhelyére. Napfényes reggel volt; de én millió csillagot láttam reszketni az égen és bosszút esküdtem a megye, az ország, az egész világ ellen!

*

A megyeházon szikár, zord képû porkoláb jött elém, s annak intésére a rendõrök egy alacsony, homályos rabszobába löktek.

Az ajtó bezáródott mögöttem, én ordítva rohantam neki, döngetni, rugdosni kezdtem... hasztalan volt. De a nagy zajra börtönöm másik felén egy ajtócska pattant föl, s ott állt a küszöbön... az én négy kortesem! Ott álltak Karancsi, Fütykös, Epöli, Rigó... az én népszerûségem oszlopai... láncra verve.

Kezem lehanyatlott... agyamban iszonyú világosság támadt; de nem bírtam egy szótagot kiejteni.

- Árulás! gonoszság! alávaló csalás! gyalázat! - kiálták torkuk szakadtából, midõn megpillantottak.

De az én testem és az én lelkem megtagadta a szolgálatot: kimerülten roskadtam össze...

Mire magamhoz tértem, Fütykös Lázár felém fordulva a vasajtóra mutatott és szólt:

- Hallod e zúgó zajt odakinn? Ez a fönséges nép tiltakozása a zsarnok erõszak ellen! Ez a mi elégtételünk!

Soha még ilyen öt farkas nem került össze - egy veremben. Üvöltöttünk; bosszúterveket koholtunk; gondolatban egy óriási kardot köszörültünk, mellyel az ellenünk elkövetett méltatlanság sárkányfejét levágjuk.

Rigó Dani rekedésig azt harsogta, hogy:

- Van még igazság a földön! Majd megmutatja a mi hû népünk!...

Így aludtak el rideg szalmaágyon. Ilyen volt az én nászéjszakám, mikor a népszerûség ölelésére vágytam.

Másnap reggel megnyílt a börtönajtó, s azon a sima képû kir. ügyész lépett be hozzánk.

- Uraim, bocsánatot a rendõrök ügyetlenségeért, kik a tengersári pénzhamisítók gyanánt önöket fogták el. Egy kis tévedés volt. Igazán sajnálom...

Izgalomtól reszketve álltam az ügyész elé, két öklömet fölemeltem... de Fütykös Lázár méltóságteljes nyugalommal tolt félre s azt kérdezte az ügyésztõl:

- Mi történt a képviselõválasztáson?

Az ügyész mosolyogva felelt:

- Szavazást senki nem kívánt. Kikiáltották egyhangúlag - Bogárdi Jánost.