A KIS ABLAK A MENNYORSZÁGBÓL

1881

- Rajz -

- Beszéljen nekem valamit, kedves bácsi, az esztendőkről - így szólt a kis Katica hozzám egy este, midőn a kandallóban barátságosan pattogott a tűz. Az apró szikrák, mint valami tűzijáték, a lyukacsos vasajtón keresztül jobbra-balra ugráltak s jóformán a levegőben hamvadtak el.

- Miért vagy éppen az esztendőkre kíváncsi, kedves gyermekem?

- Mert lássa, az olyan nagyon furcsa, hogy az esztendők elmennek és sohasem jönnek vissza többé. Hova mennek azok?

- Elvesznek, édes picinyem. Hatalmas trónusán ül az idõ, királyi palástban és aranyos jogarral; õ azokat átgyúrja és új esztendõk lesznek belõlük.

- Hát az esztendõket sohasem lehet megtalálni?

- Nem bizony, édes lányom. De miért szomorodtál el annyira?

- Mert ha én nagy leszek, meg akartam keresni azt az esztendõt, amelyik az én édesmamámat elvitte.

- Oh, te bohó! Hiszen az édesmamádnak jó dolga van...

A kis Katica szemeibe drága harmatcsöppek gyûltek. Mintha megöntözött violák volnának.

- Dehogy van jó dolga, abban a csúf fekete földben... Ahol azok az utálatos férgek vannak. Aztán milyen hideg lehet ott! Szegény jó mamám!

- Nem úgy van az, gyermek! Nem érted te azt! Mikor édesanyádat a sírba tették, éjjel eljöttek az angyalok, kiemelték a hideg sírból és magukkal vitték a mennyországba.

- Hát igazán elvitték?

- Persze, hogy igazán.

- Honnan tudja a bácsi?

- Van nekem egy tükröm, hogyha én abba belenézek, mindent látok, ami a földön és az égben történik.

- Ugyan nézzen bele, kedves bácsi, hátha meglátná a mamámat, hogy most mit csinál? Vagy hagyjon engem is belenézni.

- Nem lehet ám. A tükörbe csak én látok; te mindjárt megvakulnál, ha belenéznél.

A kis Katica makacs, akaratos volt. Meg kellett neki tenni, amit kívánt.

Míg a gyertyákat felgyújtotta a cseléd, addig a bácsi bement a szobájába, meghagyva, hogy a kis Katica azalatt rendesen viselje magát, mert különben nem lesz tiszta a látása.

Mire visszakerült, a Katica nyakába ugrott.

- Ejnye, honnan olyan dohányfüst-szagú a bácsi? Nem pipázott maga odabent?

- Nem bizony.

- Hát belenézett-e a tükörbe?

- Persze, hogy belenéztem.

- Látta-e a mamámat?

- Bizony láttam.

Katica örömreszketve tapsolt kis kezeivel.

- Hát mit csinált? Hogy néz ki?

- Lassan, sorjába, kis picikém! Hajtsd ide szõke fejedet a térdemre, hadd mondjam el apródonkint; mert igen sokat láttam, véletlenül éppen jó idõben találtam belenézni a varázstükrömbe.

- Ne várakoztasson hát olyan soká.

- Jól van, no. Ide hallgass! Mikor a tükörbe belepillantottam, az édesanyád éppen istenkével beszélgetett; szép piros selyemruha volt rajta, az arca meg szinte olyan piros.

- És mit beszélgetett az istennel? Emlegetett-e engem?

- Éppen rólad beszéltek.

- Oh, ne mondja! - kiáltott fel Katica, s arca kigyúlt, szemei ragyogtak az örömtõl.

- Azt kérdezte az istenkétõl, aki - mint már mondtam is neked - mindentudó, hogy jó kislány-e az õ Katicája?

Az istenke nagy zavarban volt arra nézve, hogy mit feleljen, mert eszébe jutott, hogy sokat pajkoskodol, tegnap is majd kitörted a lábadat a jégen, a bácsinak szót nem fogadsz s több efféle; de csak nem akarta megszomorítani a szegény megboldogult testvérhúgomat, s mondá, hogy nem tartozol éppen a rosszak közé.

- Oh, hála neked, istenke! Hát aztán?

- Édesanyád erre megörült s könyörögve tette össze kezeit a nagyhatalmú mindenség ura elõtt, hogy engedje meg neki, hogy õ maga vigyázhasson rád az égbõl - és néha-néha éjjelenkint lejöhessen hozzád.

És az isten így szólt:

»Teljesítem kérésedet, jó asszony. Ezentúl egy kis ablakot csináltatok neked a mennybõl, melyet odalentrõl nem fognak látni, s melyen által te mindent látni fogsz, amit gyermeked tesz és mond.«

- Úgy bizony, kedves Katicám! Ezentúl hát engedelmes légy, jó légy, mert a mamácska nézni fog rád.

- És igazán meglátogat engem?

- Meg bizony.

- De mikor?

- Mikor már alszol éjjel. Eljön fehér ruhában, szellemléptekkel, s megigazítja fejed alatt a vánkost s csókot lehet arcodra.

Katica egyszerre elkomolyodott. Nagy szöget ütött fejébe a bácsi elbeszélése. Kis homlokát összeráncolta, szemei tévetegen jártak ide-s-tova. Gondolkozott, nagy tervet forralt - a bácsi háta mögött.

»Nekem okvetlenül meg kell látnom a mamámat.«

Nem szólt semmit, hanem mikor aludni mentek, mikor a cseléd szobájába vitte, s mikor az is elaludott és hortyogni kezdett édesdeden, szõtte a tervet tovább.

Tehát a mamácska el fog jönni. Bizonyosan az éjjel is el fog jönni. Jól van, õ nem fekszik le, virraszt, ameddig lehet, hogy megláthassa. Mert neki okvetlen meg kell látnia.

De én istenem, ha jön, merre jön be? A szobaajtó nincs ugyan bezárva, de bezzeg be van a kapuajtó. Az ablakon sem jöhet be.

Oh, ezen segíteni kell, hogy a mamácska bejöhessen.

Felkelt, lábujjhegyen odalópozott az ablakhoz és kinyitotta. Aztán visszafeküdt, s boldogan csukódtak le pillái, de nem aludott el, hanem a mamát várta. Meglehet, hogy késõbb aztán el is aludt, és a mama meg is látogatta.

A decemberi hideg csak úgy özönlött a szobába. Reggelre a kis Katica nem tudta elmondani, találkozott-e a mamával, - torokgyíkot kapott. Harmadnapra azután bizonyosan találkozott a mamával. S most már együtt vannak örökre.