CSAK SEMMI MOZGÁS

1881

Útirajz, írta: János

Mehádia, aug. 14.

Még a palóc kollegám ki nem adta a jelszót, hogy »csak semmi mozgás«, azalatt én is másztam a hegyeket keservesen, de hogy ím õ megjött Temesvárról s kimondta, hogy õ egy tapodtat sem mozdul a kúrszalon környékérõl, hol állandó tanyánkat felütöttük, mert - úgymond - miért tenne õ kirándulásokat, az egyik bikkfa olyan bikkfa, mint a többi bikkfa, míg ellenben - így szólt - tanulmányozzuk a kocsmákat és kávéházakat, mert mindenütt másféle bort mérnek és mindenütt másforma kasszirnõ van, így lett aztán, hogy mi ketten, okosabbak ki sem mozdultunk a kúrszalon és mellékhelyiségeibõl. Sõt most is ennek egyik asztalán kalapálom ezt a tárcát, hogy félbenszakadt irodalmi mûködésemet ismét folytassam.

Hát biz itt szép élet van. Jó bor, jó egészség bõven akad. A vidék olyan magasra van feltöltve, hogy még gondolatban sem lát haza ebbõl a mélységbõl az ember.

Nem is igen vágyódunk egyhamar, mert biz itt a szerelem rózsafája is virít, annyi a szép asszony és leány a fürdõ közel kétezer vendége között, hogy lapátolni lehet.

Ki is választottuk azonnal a javát - persze csak ideálnak. Nekem jutott a legszebb, egy begyes, rózsás arcú menyecske, a többieknek is olyan amilyen. A palócé nem ér egy pipa dohányt, lévén az egy vékony dongájú verseci kisasszony, ki négyszer vált gúnyát napjában, amit Párizsban varrnak a nõi »kecskék«, a »Zrínyi-köntöskék«-et, ahogy tudományosan elneveztük.

De ebben ugyan nem kopik a fogunk, mert egy angol fõúr, állítólag Maulborough herceg udvarol neki, ki itt Svarcz név alatt fürdõzik inkognitóban.

Megeshetik azonban, hogy a Maulborough az álnév és a Svarcz az igazi.

A verseci lány különben általános föltûnés és hódolat tárgya a fürdõben, mert hát kiveszett már a jó gusztus az emberbõl.

Csupa agglegények és özvegyek lévén együtt, mondanom sem kell, hogy ábrándozás mellett a vászoncselédek tekintetében a gazdag partikra irányult fõfigyelmünk.

Mindjárt Szegeden beszálltunkkor egy kétmázsás, piszkos sárga ruhás öregasszonnyal jutottunk egy kupéba.

Mint a legszebb gyereknek, nekem volt kötelességem megtörni a jeget s szóba keveredni a derék asszonysággal, mert hiába, nem a ruha teszi az embert... hátha hasznunkra válhatik.

- El van fáradva, asszonyom, ugye? - kérdém gyöngéden, midõn fésületlen, rút fejét egyik kufferjére hajtotta.

- Meghiszem azt, uram, 65 órája utazom...

Jelentõségteljesen pillantottam a fiúkra, mintegy diplomatice mondván, hogy:

- Hüm! Ühüm! Hatvanöt órát utazik gyorsvonaton! - Fiúk, ennek az asszonynak pénze van!

A nemes ifjak megértettek és vetélkedve mulattatták Kikindáig, hol borzadva láttuk, a férje várta az indóháznál.

De ez a szerencsétlenség nem hökkentett meg. Asszonyt találtunk mi Mehádián is nem egyet s gazdag parti is volt bizonyára elegendõ.

A hadi szerencse azonban nem kedvezett. Oláh asszony nélkül fogunk hazatérni Szegedre, mert hát nem értjük a nyelvüket, nem lehetett érvényre emelkedni.

Egyedüli mulatságunkat az képezte, hogy milyen ajándékokat viszünk haza az ismerõsöknek.

A Katámnak egy kis pirosítót, két szép menyecskének egy kis fehérítõt, a »Szegedi Napló« szerkesztõjének egy lepke Zsuzsu-t, a »Hiradó«-énak száz darab Spielmarkot, Pálfy polgármesternek egy messzelátót, Tisza Lajosnak egy kártyavárat, a Borcsának egy virágbokrétát, Szluha fõkapitánynak egy ólomkatonát.

De hát mit vegyünk legkedvesebb emberünknek, az Oroszlány gazdájának?

Vegyünk neki egy eleven oláh gyereket.

Nyolc forintot ígértünk egyért, de az anyja nem adta, ámbár látszott, hogy kész az alkudozásra, mert hogy a portéka tetszetõsebb legyen, ujjait megnyálazta s mosdatni kezdé velök piszkos csemetéjét.

Itt van a híres festõ Makart is.

Szóba eredtem vele. Kérdezõsködött Szeged felõl. Meginvitáltam, hogy csak jöjjön el ide, mert van elég kilátás a keresetre. Ezer új ház épült Szegeden legalábbis, s a közt sok olyan úri módis, akit ki kell pingálni belülrõl.

Összes mulatságaink közül legtöbbet ért a fogat verseny. Öt talyigát béreltünk ki s így hajtottunk a Mayerhofba uzsonnálni, a fürdõi vászoncselédség nagy bámészkodása mellett.

Az úton elõzködni kezdtünk s büszke vagyok a »Manci« lovamra, mert úgy elhagytam a gyerekeket, mintha ott sem lettek volna.

Egyszóval én voltam a nap hõse az asszonynép elõtt, s este a kúrszalonban nem egy csinos táncosné felejtette tüzes pillantását a bajuszomon, le is perzselték a két végét egészen.

A nyavalyás Bismarck gyerek is itt van, de bizony nem láttuk, mert betegen fekszik, bizonyosan politikából - hogy az európai potentátok azt higgyék az apjáról, hogy most nem diplomatizál, hanem az orvosságot adogatja be kávéskanállal a beteg gyerekinek.

Mondják, hogy a Herkulesfürdõnek igen szép tájéka van, nagyszerû vízesési, pompás meleg fürdõje és hideg uszodája, kirándulási helyeit is dicsérik, igaz-e vagy sem, nem lehessen tudni, mert mi nem láttuk.

Hétfõn éjjel összeszedtük a palóc cimborámmal a cókmókot (mert õt csak nem hagyom el) s hazapályáztunk.

A többieknek, akiket ott hagytunk, kiült az öröm az arcára: mert most már õket is észreveszik az asszonyok.