APABÁCSIKA

1881

(A szegedi árvíz idejébõl)

Egy úszó deszkán találtak egy csecsemõt. Nem volt már pólyákban, de mégis igen kicsiny. Kék szemeit bámészan hordta szét a tenger fölött, mert valóságos tenger volt akkor a szegedi »budai országút« - s üde, gömbölyû arcán egy bájos mosoly nevette azt a regényes képet, amit annyian sirattunk.

A kormánybiztos éppen arra siklott el könnyû csónakján s észrevette az elhagyott csecsemõt.

- Vegyétek fel az istenadtát a csónakba.

A gyerek, mintha értette volna a kormánybiztos szavait, örömrepesve terjeszté feléje kis kezecskéit és tapsolt.

Izmos fiúcska volt. Tagjait egyetlen ingecske fedte, mely nyakánál piros zsinórral volt összehúzva.

- Jó erõs fiú - mondá a biztos -, ha apja, anyja nem akad, magaménak fogadom.

- Engedd át nekem, bátya! - szólt a kormánybiztos öccse, aki mint országos képviselõ szintén parancsosztogató volt a mentési munkálatoknál.

- Hagyd el: majd találok én neked másikat. Lesz itt elég.

Talált is mindjárt másnap egy másik fiút, körülbelül hasonló korút, és elnevezte Csongrádi Mihálynak. A tegnapi, minthogy éppen Gergely napja volt, Szegedi Gergely nevet kapott. Szüleik nem jelentkeztek, a két csecsemõ megmaradt hát a két képviselõnek.

Éppen egy kupéban utaztam a képviselõ urakkal, midõn a gyerekeket hazavitték. Vagy nyolcan voltunk benn, a gyerekeken kívül, mert menekülõkkel volt tele a vonat. A mi kupénkban csupa képviselõk voltak.

A két gyereket ölibe vette a kormánybiztos s mindenféle gyügyelõ szavakat talált ki nekik; de azok nem feleltek semmire; nem tudtak még beszélni.

- Azt restellném - mondja a kormánybiztos -, ha valami rácgyerekeket fogtunk volna össze.

- Biz az pedig nem lehetetlen; hátha valami szõregi asszony tette ki. Gergely úrnak úgyis olyanforma a kinézése - találgatta az egyik utas.

- Nem szeretném pedig. És kivált Gergelynél, aki az enyim. Hanem tudod mit, öcsém, mondok neked egy pompás tervet. Neveljük a két gyereket közös kasszára...

- De hisz az mindegy...

- Nem úgy értem. Csináljunk egy tréfát a sorssal, neveljük a két gyereket közösen, de az egyiket közönséges parasztnak, a másikat pedig elõkelõ úrnak.

- Jó, ebben van valami érdekes. Én ráállok.

Mindenkinek tetszett a dolog s abban állapodtak meg, hogy döntsék el szavazat útján, melyik legyen úr és melyik paraszt.

Jól megtekintve a gyermekeket, Csongrádi Mihálynak vékony arca sokkal úriasabb volt, mint Gergelyke cipó-feje.

Majdnem egyhangúlag Mihály nyerte el az »úri jövõt«.

Gergely tömzsi állapota azonban sokat nyomott a latban a szavazásnál, pedig ez az állapot nem volt természetes. A kormánybiztos 15 forintot adott a hajdúnak elindulás elõtt, hogy Gergelyt equipirozza ki, s az, amit vett, mind a gyerekre húzta: négy inget, két lajbit és két kacabajkát: persze, hogy nem lehetett szegényke oly karcsú, mint Csongrádi Mihály (kinek ezentúl már »y«-nal írjuk nevét).

Cegléden Gergely úr fészkelõdni kezdett s minden jelekkel földre kívánkozott. Elértettük, s hat parlamenti tag rohant hozzá ruhácskáit kikapcsolni, s ekkor sült ki tulajdonképpen, hogy egy egész ruhamagazin van rajta.

De ugyanakkor kisült az is, hogy Gergely úr magyar ember; egy csikót látván ugyanis éppen az indóház elõtt, kis ujjacskáival, mintha kedves ismerõst pillantott volna meg, odamutogatott:

- Ló! Ló! - mekegte, száját egészen kinyitva s lábaival dörömbölve. A »ló« szót tisztán ki lehetett venni, s okozott is olyan örömet a képviselõ urak közt, mint egy jól elsült »névszerinti szavazás«.

Így értek be a gyerekek Budapestre, ahol a következõ intézkedések történtek õrájuk vonatkozólag.

Gergely számára ezer forintot tettek le a takarékpénztárnál, hogy midõn felnõ, ebbõl és kamataiból egy kis telket vehessenek számára valahol falun.

Nehogy elpuhuljon, egy napig sem tartották otthon, hanem odaadták kosztra egy házmesternéhez a Zöldfa utcában, onnan jár a kisdedóvóba, oda, ahová a közönséges szegény gyermekek.

A megállapított rendszerhez képest bezzeg egészen más sorsa lett Csongrády Mihálynak. Õ otthon nevelõdik az úri háznál, bársony ruhácskában jár, és a bonne vigyáz rá, az neveli.

Néhány nap elõtt találkoztam a kormánybiztossal.

- Hová megy? - kérdém tõle.

- A Gergely gyereket nézem meg - felelte.

- Nagy-e már?

- Beszél, mint a folyóvíz, és pajkos mint az eleven ezüst.

- Hát Miska?

- Azt nagyon elkényeztetik a feleségem, meg a leányaim. Sose lesz belõle semmi. Beteges, sápadt és el van kényszeredve.

- No, hát nézzük meg a Gergelyt. Ha megengedi, én is önnel megyek.

Gergely éppen az udvaron szaladgált mezítláb, midõn odaértünk. Két macskát kötött össze madzaggal s azokat kergette szilaj kedvteléssel.

- Apabácsika! - kiáltá örömteljesen s a kormánybiztos elé futott.

A házmesterné is kijött a fiú felkiáltására s nyájasan köszönt.

- Nos, hogy viseli magát a kis huncut?

- Semmi panaszom rá; nagyon szeretem, csak ne beszélne olyan csúnyán. Maig sem bírtam leszoktatni.

- Hát hogy beszél? - Kérdém.

- Csupa »ö«-vel uram, ahogy a szegediek. Én nem tudom, kitõl tanulta. A vérében hozta magával. Mert közülünk senki sem beszél úgy.

- Hogy hínak fiam? - kezdé vallatni a kormánybiztos.

- Szögedi Gergöly - felelte bátran.

- Kell-e cukor, hoztam!

- Köll - mondá Szegedi Gergely s hirtelen elkapta a csomagot s vígan futott a macskái után.