A KIS ANDRIS CSIZMÁI

1882

- Beszélyke -

Keskeny, szürke felhõfoszlányok úsznak a környék felett. Nagy égiháború lehetett az éjjel, villámlással, esõvel, viharral vegyes. Látszik is a nyoma mindenfelé: a fák gallyai le vannak tördelve, faleveleken, fûszálakon esõszemek csillognak, a templomsoron a nagy garádban zuhog a víz. Vöneki János uram portáján egész tócsák állanak, a Zákó Mihályék kertjében pedig - éppen az imént mesélte Mihók Magda - a madárfészket is lemosta a fáról a szakadó zápor.

Köd gömörödik a sár fölött, átlátszó és fehéres, mint a musselin-ruha, a falusi kémények füstje fölfelé száll, megannyi jele, hogy esõ nem lesz, bár az ég morcos, borús még, mint a Bizi apó arca, ki ingadozó léptekkel, meghajolva megy a hosszú utcán Szücs Istók kõmûvessel.

Az emberek az udvarokról és a kerítések mögül nézik. Hogy összeesett! Megõszítik a csapások, csövestõl jönnek. Az eladóleánya meghal, csûre, asztagja megég, lovait elhajtják a szegénylegények. Örökké rajta tartja most az Isten a »másik« kezét.

Érzi is a súlyát. Bezzeg kellemeztetné most már magát õ szent felsége elõtt; hogy ím az a kisebbik lánya is halálosan megbetegedett, meghökkent õkigyelme s megfogadta: ezentúl arravaló lesz a gazdagsága, hogy jót tegyen vele.

- Ni, a Bizi, a fösvény Bizi! - kiáltja az Andris gyerek a Gughiék udvarán.

- Csiba te, ne te - veszi fel a szót Gughi Panna -, legalább már ti ne bántsátok. Eleget veri az Isten. Ugyan tegyen lelkem, egy-két hasábot az üst alá, míg én megkavarom…

- Nedves ez a tüzelõ - veszi át a szót özvegy Csupor Mátyásné. - Az én idõmben még a fa is jobban égett, Panna… Hanem ez a Bizi dolga csakugyan csodálatos. Mikor a drága Mária-képet hozták, amit a templomnak vett, leszakadt a szekér alatt a Csoltó hídja, ló odaveszett, kép dirib-darabra tört.

- Valóságos mennyei kijelentés, nénémasszony. De vajon hová mehet most ilyen korán reggel? Eredj csak, kis Andris, nézz utánuk, merre fordulnak el a savanyúkúttól?

A »falu gyermeke« (így nevezték a szelíd képû, anyátlan-apátlan fiút) ott guggolt az udvar közepén, a lekvárfõzõkatlan mellett, ami igen irigylendõ állapot volt rá nézve, mert nemcsak a lábait melengethette a tûznél (csípõs az idõ egy kicsit), hanem a jószívû Gughi Panna a kóstolást is engedte.

Hogy most már ott kell hagyni a vén Bizi miatt ezt a nagy boldogságot!

Kelletlenül kullogott utánok, mert félt Bizi uramtól. Minden gyerek fél a faluban attól a sötét arctól.

Bizi apón egy hosszú krispin volt, abba húzta be apró kopasz fejét a váll-lapockái közé. Õkigyelme fázhatott talán, mert olyan idegesen mozgott az ajka, mintha a foga vacogna.

Jobbról-balról köszöntek neki, de õ nem vette észre. Csak egyszer fordult vissza, és a kis Andris úgy érezte, hogy õt nézi. Megrezzent és mélyen szemeire húzta a viseltes báránybõrsapkát.

A csõsz, aki a sánta Péri Jánosnéval kendert vitt az utcán, az Andris fülehallatára mondta el, hogy megint csoda történt az éjjel. A kõkeresztbe beleütött a mennykõ. Pedig száznyolcvan forintjába került Bizi apónak, aki most mindenre adakozni kezd, mert perben áll az Úristennel és ki akar vele békülni. De hasztalan, alighogy felállították tegnap a drága kõkeresztet, ma már össze van törve.

Andris kitalálta, hogy a temetõbe mennek Bizi apóék. De már azt az istennyilát õ is megnézi.

Illõ távolságban követte, s mikor a temetõ közepén megálltak, a nagy kõrisfa alá húzódott.

A gyönyörû, piros kõkereszt csakugyan ott hevert két darabban a sárguló pázsiton. Nini, hova lettek az aranyos betûk: »Isten dicséretére emeltette Bizi József.« Éppen a betûknél, derékon törte ketté nyilával az Isten, mintha mondaná: »Nem kell a dicséreted, Bizi József, a Mária-kép sem kellett, ez sem kell.«

Az öregember elkapta fejét a földrõl, hol adománya széttörve hevert, és nem mert fölnézni az égre sem, ahol olyan nagyon haragusznak rá. Révedezõ szeme a gyermeken akadt meg, mintha annak a boglyas feje lenne közbül égnek-földnek.

Andris a kõrisfának dûlt, s lábait, amik egészen besüppedtek az ittas, kövér temetõi földbe, sorban emelgette, meg-megrázva õket a levegõben, mintha ezáltal melegednének. Kis homloka ráncba van szedve, szeme bekalandozza a sírokat, arra gondol, amelyikben nyugszik az õ anyja, apja.

- Menjünk innen… - mondá Bizi apó összeszedve magát.

- És a kereszttel mi történjék?

- Úgy hagyom - viszonzá tompa hangon, majd halkan hozzátette: - amit az Isten ujja összetört, azt nem szabad az ember ujjainak összeragasztani.

- Bizony kegyelmedet meglátogatta az Isten.

- Hiszen ha csak látogatna - kiáltott fel keserûen Bizi apó -, õ már nálam lakik, Istók, állandóan nálam lakik.

- Tûrni kell, Bizi uram!

- Pedig hidd el, Istók, nem vagyok rossz ember.

- Fösvény volt kelmed, szívtelen, gõgös. A világ elejének képzelte magát. Aztán, valljuk meg az igazat, uzsorával szerezte kincseit.

- Nem becsülöm õket már semmire - hörgé. - Fázom, reszketek. Valami rossz elõérzetem van. Mintha marokkal fogná össze valaki a szívemet. Meglásd, ismét szerencsétlenség vár rám… Oh, te kifogyhatatlan Isten, mivel engeszteljelek meg?

Elhagyták a temetõt.

- Hej, ni! - kiáltott fel Istók. - Hát ez a poronty mindig a sarkunkban van! Milyen veresek a lábszárai a hidegtõl! Takarodsz innen mindjárt, te kölyök!

- Ne kergesd azt a gyereket, Istók. Olyan jólesik, hogy itt látom mellettünk. Gyere idébb, kis fiam!

Az öreg arra gondolt, hogy abból a borús égbõl egyszerre lepattanhat még egy villám, de csak akkor, ha már az a gyerek itt nem lesz.

- No, gyere hát közelebb!

- De csak hadd menjen haza - véli Istók -, megveszi a lábát az Isten hidege!

- Miért nem húztál csizmát, fiú - kérdi Bizi uram szelíden.

- Nincsen csizmám - mondá a gyerek szomorúan.

- Hát mért nem varrat apád?

- Nincs apám - felelte közönyösen.

Ez a közönyös szó fogta meg Bizi apót. Hogy nevekedik ez fel, ha még a szeretetet sem ösmeri…

Szótlanul megfogta a kis Andris kezét s vitte magával végig a nagy utcán, le egész a templom mellé.

Ott aztán benyitottak egy házba, amelynek kapujára két sarkantyús csizma volt kifestve aranyos rojtokkal s a következõ aláírással: »Filtsik István csizmadia-mester.«

- Mérjen ennek a gyereknek egy pár csizmát, Filtsik uram, az én kontómra! - mondá Bizi apó.

Filtsik megnézte a gyereket s így szólt:

- Éppen van egy ilyen kis csizma készen.

A kis csizmát elõhozták, csakugyan jó volt: mintha a lábára öntötték volna.

A gyerek örült neki, ragyogó mosoly ült ki arcára s vígan kopogott az öreg után a pitvarban.

Ott künn ezalatt eloszlottak a felhõk. Mikor Bizi apó kilépett az udvarra, a napfény elöntötte szomorú arcát, az égbolt pedig nyájasan mosolygott. A füvek nevettek rá az úton, sõt még a meggyûlt esõvizek is.

Mintha új levegõt szívott volna be, könnyebben érzé magát.

- Add ide a kezedet, fiam! Olyan jó meleg kezed van. Eljössz-e hozzám?

A gyermek a csizmáit nézegette gyönyörködve és így szólt:

- A lekvárfõzéshez szeretnék menni!

- Nem, te velem jössz. Íme, itthon vagyunk már, itt lakunk ebben a cserepes házban.

A kapuajtóban a kocsis várta azzal a hírrel, hogy az ellopott lovak megkerültek, a tornácon a doktor fogadta vidám arccal, a leány már túl van a veszélyen.

Bizi apó hálateljesen nézett fel az égre. Milyen messze van és mégis milyen közel… Egy pár kis csizmával meg lehet járni egy óra alatt…