ÉJI SÉTÁK ÉS ÉJI ALAKOK II.

1881

A Király utca koronája bizonyára a »Kék macska«. Parlamenti életünkben nincs egyetlen állat sem, mely nagyobb szerepet játszana a »Kék macská«-nál, hacsak a »kétfejű sas« nem. De mi ez a macskához képest? A macska nagyon népszerű, a kétfejű sas pedig nagyon népszerűtlen.

De én ezúttal nem foglalkozom azon kitűnőségekkel, kik a macskai asztalokat az éjfélutáni órákban körülülik s a hazafiúi fájdalmak keserűségét igyekeznek eltemetni a rossz fukszinos borba. Nem írom le a lábikrákat, az ingerlő kecses idomokat, melyek a képviselői diurnumokat elnyelik, én ezúttal Hiripi Gáspárról akarok megemlékezni.

Hiripi Gáspár urat már ismerik önök a Petőfi »Hóhér kötele« című regényéből. De ez nem az a Gáspár, csak hasonló ahhoz!

Az én Hiripi Gáspáromat Kranz Jánosnak nevezik. Valaha iskolatársam volt, ami ugyan kicsiny titulus a világon, de nagyobb titulusa ennél még sohase volt, hát nem is említhetem föl.

Teljes életében »alak« volt. Most már kevesebb: most már csak »éji alak«.

Nappal sohasem látható, mert nagyon rongyos, nagyon piszkos, nem az emberek szeme elé való. Nappal meg van vonulva valami külvárosi háznak a padlásán, csak éjjel jön ki. Az éj ráadja a fekete palástot mindenkire s betakarja a rongyokat.

Hiripi Gáspárt, mert már az iskolában is így neveztük korhely természete miatt, papnak szánták a szülei, de Gáspárban nagyobb hajlandóság volt elfordulni az Istentõl, mintsem az õ dicséretének élni.

Csavargó lett hát belõle, miután a szüleinek rámaradt kis vagyonkáját elpusztította. Föld terhe lett, kinek nyomorúság a vetett ágya, éhség a takarója, szomjúság az üldözõ lidérce.

De azért becsületes ember; nem lop, nem csal, hanem csak úgy õdöng az utcákon. Csoda, hogy az éhhalál még megkímélte! Hogy az õ számára is dob a gondviselés valami csontokat!

Hét osztályt járt ki és nem volt éppen rossz tanuló. Sõt igen szép kalligrafikus írása volt valaha, míg a keze nem reszketett a sok italtól.

Mi, akik tanulótársai voltunk, sokszor próbáltuk már tisztességesen felöltöztetni s betenni ide-oda díjnoknak, hanem ugyancsak hajótörést szenvedtünk vele mindenütt. Egy napnál nem bírt tovább maradni seholsem, a ruha meg õrajta nem bírt megmaradni egy napnál tovább sohasem.

Ilyenkor aztán tõlünk is hosszabb ideig eltûnt a szemünk elõl, de csak vissza-visszakullogott megint megtörve, mindig jobban megtörve, megöregedve. Valaha csinos fiú volt, most egy ijesztõ rém, pedig még csak harminc éves.

Egy éjjel, mintegy félév elõtt, midõn éjféltájban hazakerültem, egy sötét alak állott elém, nagy bozontos szakállal, kidülledt kékes szemekkel. A hold éppen rávilágított. Láttam, hogy az egyik cipõjén madzaggal volt odakötve a lekívánkozó talp a fejhez.

- Te vagy, Hiripi? - kérdém.

- Én vagyok - mondá rekedtes hangon.

- Hát élsz még?

- Élek. De nagyon éhes vagyok. Ez már a negyedik nap - hörgé sötéten.

- Szegény Hiripi! Most kevés pénzem van, de íme, vedd el ezt a két hatost és egyél valamit. Minden héten egy nap eljöhetsz hozzám. Reggel tízig otthon szoktam lenni.

- Nem, én nem mehetek - szólt akadozva, folyton kerülve a tegezést vagy az önözést -, mit szólnának a lépcsõn, ha látnának… ha látnák, hogy bemegyek… Nem, én nem mehetek be.

- Hát jól van, Hiripi, gyere el éjszakánkint erre, s ha nyitva lesz az ablak, nyúlj be, mindig találni fogsz ott egy hatos ára ennivalót.

- Köszönöm - szólt halkan -, de talán úgy gondolom, úgy képzelem…

- No, mit gondolsz, ki vele?

- Azt tartanám a beosztásra nézve… - tagolá nyöszörgõ hangon.

- Hadd hallom!

- Azt tartanám, hogy legjobb lenne két krajcár ára kenyér, háromért szalonna, ötért pedig egy kis pálinka.

- Úgy lesz, Hiripi. Csak aztán mindig tedd vissza az üveget, hogy megint megtölthessem.

Vagy két-három hétig tartott ez így. Mindennap tettem Hiripinek ételt és pálinkát az ablakba. Mikor éjjel hazajöttem, mindig vissza volt téve az üres pálinkás üveg. Ha több pénzem volt, néha egész lukullusi lakomákat állítottam elõ.

Egyszer azonban elfeledkeztem Hiripirõl. Reggelre az összes ablakaimat betörve találtam. Az a csendes csavargó dühbe jött és betörte bosszúból.

Nem is mert mutatkozni sokáig, de hiába is jött volna ezentúl, mert emeleti lakásba hurcolkodtam.

Hanem ezért rám akadt egy hajnalon. Egészen ki volt kelve a képébõl, homlokán kidagadva az erek, szemei vérvörösek, ajka reszketett.

- Mi bajod, Hiripi?

- A kétségbeesés hajtott ide… Az utolsó garádicsra léptem. Elhatároztam, hogy mától fogva gyilkos, betörõ és tolvaj leszek.

- Ne bolondozz, Gáspár. Börtönbe kerülsz.

- Mit nekem a börtön? Az volna csak nekem az igazi fejedelmi kényelem.

- Hát honnan jössz most?

- Sehonnan. Nincs otthonom már.

- De hiszen eddig se volt.

- De igen, az Orczy-kert. Ott aludtam eddig. De most már nem lehet többé. Onnan is kikergettek és vigyáznak rám. Kértem a rendõrt, hogy vigyenek be a börtönbe, de nem visznek. Érzem, mindjárt lerogyok az éhségtõl.

Nagyon megesett a szívem a szegény Hiripin. Hiszen mégis csak iskolatársunk volt.

- Hát tudod mit, Gáspár! Maradj te csak meg becsületes korhelynek. A mi Hiripi Gáspárunknak. Mert tudd meg, hogy Hiripi Gáspár derék ember volt a maga nemében. Ez a név: Hiripi Gáspár - cím. Ha ez a cím is lemegy rólad, akkor többet nem is vagy ember.

Gáspár mellébõl egy sóhaj tört ki. Bozontos fejét szomorúan lekonyította.

- Ne lopj, Gáspár! Igaz, hogy nehéz sorsod van, de tûrj, szenvedj! Megkérem a háziasszonyomat, engedje meg, hogy itt hálj a folyosón - a kis kutyák mellett.

- Az volna nekem jó - mondá Hiripi felcsillogó szemekkel. - A kutyák melegek. Magamhoz venném õket éjszakára.

- Ami pedig a megélésre vonatkozik… ha tán elmennél napszámba dolgozni.

- Ezekben a rongyokban ki adna nekem még csak napszámot is.

- Inkább mégegyszer felöltöztetlek az ócska ruháimba.

- Nem lehet… lehetetlen. Érzem, meghalnék, ha dolgoznom kellene.

- Hát akkor mit gondolsz, Gáspár?

- Semmit - mondá tompán. - Minden forrásom bedugult.

Felgyûrte rongyos ingét s mutatta az ütlegeket, amik a testét tarkították.

- Bliccelni már nem merek. Nagy pechem van. Sokszor próbáltam, de nem tudok megszökni, mindig megcsípnek s összevernek a kellnerek. Akármihez kezdek, nincs szerencsém - dünnyögé szomorkásan.

- Szegény Hiripi! Hanem tudod-e, hogy egy zseniális ötletem támadt. Én téged úrrá teszlek, Gáspár.

A korhely kíváncsian emelte fel fejét.

- Te értesz egy kicsit a színészethez. Hiszen színészekkel szöktél az iskolából.

- Igen… a Lantos társulatával. Milyen idõk!

- Eredj be a vendéglõkbe, egyél, igyál, amennyi beléd fér s ezalatt vágj szörnyen melancholikus arcot. Mikor aztán fizetni kéne, hídd oda magát a vendéglõst s így szólj hozzá körülbelül… - Uram, hallgasson ki engem! Én Kranz János vagyok, még ezelõtt négy évvel jómódú vendéglõs voltam magam is, de tönkre mentem, nõm megcsalt, elszökött egy fûszerkereskedõvel. (Ezt mondd, mert minden vendéglõs dühös a fûszerkereskedõkre.) Most itt állok így, ahogy lát… Uram, egy olyan ember beszél önnel (ön az egyetlen, ki elõtt kitárom szívemet), ki már egy óra múlva a halál országában fog járni. Bocsássa ön meg nekem, hogy azt a kellemetlenséget szereztem önnek, miszerint egy utolsó ebédet ettem itt, amelyet már nem bírok kifizetni… Zseniális ötlet ez, Gáspár! Ha ezt érzékenyen elmondod, nagy hatást fog tenni, mert a korcsmárosok többnyire jószívû emberek.

Hiripi élénken ugrott fel.

- Pompás gondolat. Aranyakat érõ gondolat! Ez a gondolat egy egész vagyon.

Szemeibõl csak úgy potyogtak a hálakönnyek.

Egy szó, mint száz, Gáspárból urat csináltam. Úgy élt, mint a pók. Budapesten körülbelül nyolcszáz korcsma van, több, mint elég két esztendõre.

Sorba vette õket, mialatt ott hált a folyosónkon a kutyákkal. Mindennap részegen jött haza s a kapust hatosával fizette.

Egy reggelen olyan korán keltem, hogy Gáspárt még alva találtam a folyosón, a házmester szokta megrúgni minden reggel, hogy már keljen fel: most én ráncigáltam meg.

- Hop hó! - dörmögé Gáspár. - Mindjárt, apó… várjon egy kicsit, apó.

- Én vagyok, Gáspár. Hát hogy vagyunk, öreg csont?

- Akár a váci püspök - szólt Gáspár, szemeibõl az álmot törülve. - A korcsmárosok derék gyerekek, hahaha. Az ötlet kítûnõen szuperál. Nemcsak, hogy meg nem vernek, hanem még meg is siratnak a bolondok. Némelyik pénzzel, más hetekig tartó koszttal segít, hogy csak ne legyek öngyilkossá. Van eszemben, hihihi!

- Csakhogy nemsokára kiösmernek! S akkor vége az arany napoknak!

- Hol van az még! Most csak a Ferencvárosban vagyok. Még öt kerületem van, s maga a Terézváros valóságos Kalifornia. Ki gondolna a messze jövõvel? Csak a szállást tartom egy kicsit kényelmetlennek. Hanem a jövõ héttõl kezdve az is lesz.

A másik héten csakugyan elmaradt Hiripi, nem is láttam többé, csak e napokban az éji séták alatt.

Éppen ott vacsorált õ is a »Kék macská«-ban, hölgy társaságában.

Odaintettem magamhoz.

Vonakodva és kedvtelenül jött hozzám! Szépen, divatosan volt öltözve, aranylánccal és aranygyûrûkkel.

- Mit akarsz? - kérdé idegenül.

- Hogy mit akarok? Hát isz tudod, hogy érdeklõdöm a sorsod iránt. Mi lett azóta belõled?

- Megházasodtam, pajtás!

- Igazán? Ne bolondozz, Hiripi.

- Az én nevem nem Hiripi, hanem Perényi János, az a hölgy meg ott a feleségem.

- Hüm, hüm! Van-e valamicskéje?

- Na tudod… hozott úgy negyvenezer forintocskát - mondá Perényi János foghegyrõl.

- Hát van pénzed?

A semmi-emberek pöffeszkedésével kivette tárcáját s mutatta annak tömött tartalmát.

- Ejnye, János - mondám bizalmasan suttogva -, ha most neked annyi pénzed van, adhatnál egypár forintot kölcsön. Mert én most nagyon szûkecskén vagyok.

Hiripi megvetõleg nézett végig ruhámon.

- Nos igen, meghiszem neked… de ti, újságírók, megéltek a jégen is, nektek kicsinyek az igényeitek… Szívesen tenném, tudod, de nálam más, egészen más… a háztartás, a nagy igények… De bocsáss meg, nõm már türelmetlen.

Fizettem s a szerencse változandóságát forgatva fejemben, ballagtam hazafelé.

Midõn hazaértem, valami sötét alakot láttam fel s alá járkálni a kapu elõtt.

Tán a Hiripi!

Nem, nem. A boltõr az. Hova gondoltam Hiripire? Hiripi miatt most már nyugodt lehetek vagy két hónapig, - csakhogy most már elvesztette a Hiripi címet.