A VÁSÁRHELYI ASSZONY

1881

Nem való biz ez tárcának, ha úgy vesszük mint történetet, de ha már száz meg száz cikkben fölhoztuk és soha el nem hallgattuk mindazt, ami a rendõrség léhasága mellett bizonyít - tegyük meg most az ellenségeinek is megbocsátó Krisztus születése emlékére, hogy egy enyhítõ körülményt is hozzunk föl a rendõrség mellett. Hátha olyan hasznára válik, mint a Hugo Viktor emberének, ki sok vétket követ el, de mert egy haldokló disznó nyakába mélyebben döfi be a kést, hogy kevesebb kínnal múljon ki, a tisztelt disznó azután odafönn az égben olyan súlyossá válik a jótettek serpenyõjében, hogy a gonosztevõ összes bûneit lenyomja.

A választások elõtt történt meg ez a dolog, - amit különben felesleges elmondani, mert az olvasó kitalálhatja magától is, hogy nem történhetett a választások után. A »lélektani motívumot« nélkülözné ez esetben történetünk, amit pedig nem nélkülözhet, mert szórul szóra megtörtént dolog.

Igenis, azokban az idõkben esett, mikor még folyt a bor a választók gégéjén, s folyt az édes szó a jelöltek ajkain, mikor még Emmer Kornél peckesebben járt, s mikor még számtalan libával több liba volt Magyarországon, mikor még Szende Béla magyar nadrágot viselt, s Kemény miniszter a ferencvárosi burgerekhez járt vizitekre.

Egy ilyen bejelentett vizit alkalmával a családfõ a minisztert várván, megparancsolta a családtagoknak, óvakodjanak valahogy említésbe hozni a társalgás alatt az »idõt«, nehogy sértve érezze magát õexcellenciája. De azért a család kis leánykája csak nem állhatta meg, hogy arra a megjegyzésre: »Eljönnek-e nagysádtok megnézni a holnaputáni választást?« meg ne kérdje: »Mit gondol, bácsi, lesz-e jó idõ? Mert a papa azt mondja, hogy csak úgy megyünk, ha jó idõ lesz.«

Hát ezekben az idõkben történt, hogy Hódmezõvásárhely volt képviselõjéhez beállított egy mesteremberféle öregasszony.

- Jó reggelt kívánok, nagyságos uram. Hogy-mint szolgált az éjjeli nyugodalma? Ejnye, de friss színben van nagyságod, hála legyen érte az Úrnak…

A »nagyságos demokrata« bámészan nézte a magyaros arcú asszonynénit. Látott már százat, tán ezret is ilyenformát, de hogy ezt az egyet látta volna valaha, nem emlékezett rá.

- Ejnye, talán bizony nem is ösmer, lelkem, nagyságos uram? Nem-e? Ugye nem? Oh, oh! Hát én vagyok a Tóth Máténé Hódmezõvásárhelyrõl. Ejnye, ejnye, galambom, nagyságos uram, hát nem is tudja, hogy az uram szokta a zászlóját hordani?… Hogy feledkezhetett meg rólunk annyira? Dehogy, dehogy is… Már hogyisne emlékeznék, ott a templommal átellenben lakunk, abban a sárga kõházban… eperfa van a házunk elõtt… No, ugye, ugye…

A jelölt úr mit tegyen, ráhagyja, hogy emlékezik. Sõt tán képzeli is, hiszi is, hogy emlékezik.

- Csizmadia az uram. A jómódú Tóth Máté. Nagy kortese nagyságodnak. Haragusznak is rá sokan emiatt… De csak hadd verje ki õket az irigység szeplõje, nagyságos uram…

- Foglaljon helyet, kedves Tóthné asszonyom. Miben szolgálhatok kegyelmednek?

- Hát egy kis bajunk esett, kérem alásan. Eljöttem az urammal. Mikor már összevettük a sok bõrt s hazakészültünk, az uram elcsúszott a lóvasúton, kificamította a lábát, hát már négy napja vagyunk tovább, mint ahogy számítottuk a költségét… Azért jöttem be én, galambom, nagyságos uram, hogy vagy harminc forintocskát kérjek kölcsön, míg hazaérünk. Azon nyomban tesszük postára.

- Tudom, kedves Tóthné asszonyom. Szívesen teszem. Aztán nem olyan nagyon sietõs.

Elment Tóthné asszonyom a harminc forinttal, s alighogy betette maga után az ajtót, benyitott a vásárhelyi polgármester, A. K. uram.

- Akárcsak Vásárhelyen volnék. Egyitek megy, a másik jön - mondja mosolyogva a képviselõ.

- Ki volt itt tõlünk?

- Az az asszony, akivel a lépcsõn találkozhattál.

- Az? Nem ösmerem. Sohasem láttam.

- Már hogyne ösmernéd? Tóth Máténé. Csizmadia a férje. A templommal szemben lakik.

- No, ott ugyan nem lakik. Tóth Máté csizmadia nincs is Vásárhelyen.

- Tyû! Akkor hát engem meglopott az az asszony harminc forintig.

- Jegyezd a »Választási költségek« címû rubrikába.

Oda is jegyezte az érdemes képviselõ. Hanem nagy szerencséje volt ebben a szerencsétlenségben, hogy harmadnapra, amint a Kerepesi úton sétál, egyszer csak megpillantja Tóth Máténét.

- Tóth Máténé! Álljon csak meg egy szóra.

Az asszony elsápadt és reszketni kezdett.

- Maga nagy tolvaj, Tóth Máténé.

- Könyörüljön rajtam, nagyságos uram! A kényszerûség, a nyomor…

- Jól van, jól… megbocsátok egy föltétel alatt. Sõt még kapni fog tõlem tíz forintot.

- Mit kell cselekednem, kezét-lábát csókolom?

- Lakik itt a Vas utcában egy N. nevezetû képviselõ. Erdélybõl való. Rettenetesen fösvény ember… ha azt is lefõzi úgy, mint engem harminc forint erejéig… akkor éntõlem megvan még a tíz forint jutalma.

- Megpróbálom a nagyságod kedvéért, isten nevében.

Meg is próbálta.

Aznap este N. F. azzal a panasszal ült le a tarokkhoz a klubban, hogy mennyi mindenféle kiadása van az embernek… Ma is ötven forintot kellett kölcsönözni egy kerületebeli asszonynak.

- No, de - mondá - az ilyesmi mindig hasznos befektetés. A jó emberek pontosan megküldik… s a szívesség jó íze a szájukban marad.

- Persze, persze… - szólt a vásárhelyi követ hamis szemhunyorgatással. - Az okos ember sok bolondot tesz meg a választói kedvéért.

Másnap reggel Tóth Máténé megjelent a tíz forint jutalomért.

- Itt van öt forint - mondá a tréfás öregúr -, a többiért pöröljön be.

S ezzel felölté kabátját s hihetõleg valami pártgyûlésre ment dörgedelmes dikciókat tartani a rendõrség, a korrupció és mindenféle társadalmi botrányok és kinövések ellen - amiket a Tisza-éra meghonosított és terjedni enged.