A HOSSZÚ ÉLETŰEK

1882

A híres Gerge Istvánt látogattam meg egyszer. Ösmerhetnék a tekintetes urat az olvasók a »Tót atyafiak«-ból. De fölteszem, hogy nem ösmerik, azért hát elmondom, hogy csendbiztos, de szolgabírói hatáskörrel.

Gyerek voltam még, mikor utólszor voltam nála. Ott lakik egészen a hegyek között, nem messze a hatalmas tót erdõtõl, a »Lopatá«-tól, egy kis faluban, mély völgykatlanban.

Udvara tele volt úgy nyarankint leanderekkel és mákvirágokkal. Amazokat a kisasszonyok kezelték, ezeket õ.

Egész raj bocskorozott tót heverészett az ambituson. Asszonyok, aggastyánok, gyermekek. Mindnek valami ügye-baja volt, s õ azt nagy passzióval intézgette.

Ott ült rendesen fekete bõrszékében s ebbõl a trónusból uralkodott, mert igazán uralkodott.

Egy délelõtt különös, nagy, bonyodalmas lopási üggyel bajoskodék. Volt benne vagy negyven tanú, úgyhogy délfelé már egészen elunta s pihenésbõl más ügyet vett elõ.

- Mi következik? - kérdé az írnokától.

- A Majgó Márton-féle lopás.

- Hadd jöjjön!

Ez a falusi bírónak szólt, ki rendesen ott állott a vádlottak háta mögött, hogy mindig megadhassa a szükséges felvilágosításokat.

A bíró kiparancsolta az eddigi ügy személyzetét s új alakokat tuszkolt be az ajtón nemsokára, melyek közt különösen feltûnt egy merõ õsz aggastyán élénk fekete szemekkel s lazán félrecsúszott tüszõvel a derekán. Piszkos, kurta inge alig ért a hónaaljáig, s látni engedte az öregember aszott testét: olyan volt színre, mintha már ötven esztendeje lógott volna a füstön.

- Hát kend mit keres itt, öreg atyus? - kérdé Gerge uram nyájasan. - Miféle ügyben van itt?

- Én vagyok a Majgó Márton - felelte hányaveti hangon.

- Lehetetlen! Tudja-e, kendre azt fogják rá, hogy lopott, de már az csak nem igaz, ugye?

- Minek is tagadnám, tekintetes fõkomiszáros uram.

Gerge uram, aki nagy tisztelõje volt az öreg kornak, kiejtette szájából a tajtékpipáját csodálkozásában. Csak az isten õrizte, hogy össze nem tört.

- Oh, oh! Hány éves kend?

- Nyolcvanhat leszek aratáskor.

Gerge elfordítá fejét tõle, s kemény, ropogó hangon feddé meg:

- Vén bûnös, kinek az istenhez kellene már térnie, s ahelyett most kezdi a lopást. Nem szégyelli magát?

- Az apám vett rá - mentegetõzék Majgó Márton.

- Micsoda? - ugrott fel Gerge, kisfiát hirtelen lerázva térdérõl. - Kendnek élõ apja van? Lehetetlen!

- Magammal hoztam - jegyzé meg a bíró s kinyitván az ajtót, kikiáltott:

- Az öreg Majgó!

Sajátságos alak gurult be fürgén az ajtón, összetöpörödve, mint a sün, feje egészen hátrahúzódott a vállapockái közé, hasa elõre nyúlt, a koponyáján egyetlen hajszál sem volt, hanem ahelyett olyan sûrûn és rendszeresen torlódtak ott egymás mellé a ráncok, hogy kötött pamutsapkának látszottak.

Gergének össze kellett magát szednie elõbb, hogy szólhasson.

- Kend ennek az embernek az apja?

- Én volnék - felelé az idõsebb Majgó kelletlenül.

- Majgó Márton azzal vádolja, hogy kend vette rá a lopásra.

Az atya egy haragos, szigorú pillantást lövellt fia felé.

- Igenis, apám vett rá… - ismétlé a fiatal Majgó.

- Hallgass, te tacskó! - kiáltá az idõsebb Majgó dühösen s egy ügyes, alig észrevehetõ mozdulattal úgy arcul teremtette az árulkodó fiút, hogy a csattanása beillett volna valami apró felföldi faluba puskalövésnek is. - Szemtelen fattyú kölyök! Még az apja ellen mer vádaskodni. No iszen, kerülj csak haza, majd megtaníttatlak az anyáddal móresre!

Hanem ezzel ugyan rá nem ijesztett, mert a fiatal Majgó nagyon jól tudta, hogy nem egyhamar kerül haza… legjobb esetben három-négy év múlva - körülbelül kilencven esztendõs korában.