AZ UTOLSÓ LOVAG

1882

Vannak még eredeti alakok, akik úgy hátramaradnak, mint a költözõ fecskemadarakból õsszel egynehányan. Itt is, ott is van még egy, aki elõtt végighurcolták a zászlókat az egyenlõség, szabadság és testvériség jelszavaival, aki látta lezajlani a forradalmat, élt a Bach-szisztém alatt s azután egészen maig, de ez mind csak úgy tûnik fel elõtte, mint egy nagy álom, vagy egy színjáték: néhányszor leesett a kortina, meg felhúzódott, s mindig más és más jelenetek voltak láthatók. Hanem hát az egész dologból nem igaz egy betû sem, minden úgy van, ahogy régen volt; az az igazi, - ez a többi csak semmi.

Ilyen alak Bibith Pál is. Isten nyugosztalja meg a szegény öreget, ha már meghalt volna. Bizony olyan visszamaradt fecske õ, mégpedig nagyon soká maradt itt, majd hogy meg nem fagyott ebben a nagy hidegben.

Bevette magát a Turóc megyei birtokára és sohasem mozdult ki onnan. Se vendéget nem fogadott, sem újságot nem olvasott, sem levelet nem írt, amit neki írtak, nem törte fel, hanem úgy élt ott harminc hosszú éven át, mint egy halott.

Valaha vidám, daliás fiú volt õ is. Szép leányt vett fel feleségül valahol Borsod megyében, ahol szinte volt egy jól rendezett birtoka. Szegény volt a leány, de gyönyörû, irigyelte tõle az egész környék, õ pedig imádta, mint egy szentet.

A szép menyecske tán kacér volt egy kicsit, de nem bûnös. Egyszer elvitte egy bálba, s ott valaki azzal dicsekedett, hogy a szép szõke asszony megcsókolta. Meglehet, igaz se volt, vagy ki tudja, milyen felhevült pillanatban tehette. A férjnek, ki véletlenül hallotta a dicsekedést, arcába tódult a vér, ajkaiba harapott és nem szólt semmit reggelig.

Reggel bepakolta az asszonyt a bricskába és azt mondta neki nagy nyájasan:

- Eredj haza, édes fiam. Énnekem el kell utaznom valahova, ki nem mozdulj otthonról, míg vissza nem térek.

Az asszony arra kérte pirulva, hogy siessen haza, mert… mert õ már holnap hozzáfog ahhoz a nagyon nagy munkához - kis fõkötõt horgolni. Ahhoz a nagyon édes munkához.

Hozzá is fogott. A férj pedig megvívott azzal a dicsekvõ emberrel, összevissza szabdalta az ábrázatát, aztán elment és sohasem tért többé vissza.

Várhatta a szép szõke asszony otthon az ablaknál ülve, harminc álló esztendeig.

Azalatt Pál úrból Pali bácsi lett és az a híres bagoly, aki sohase mozdult ki sehova. A szép asszony megpróbált minden utat, hogy kiengesztelje, hogy láthassa, leveleit feltöretlen kapta vissza, üzenetvivõjét be sem eresztette az a rideg ember, aki az ország másik végére temette magát.

A kisfiúból, akinek a fõkötõket horgolták valamikor, nagy fiú lett. Az is eljött egyszer - de az öreg õt sem fogadta el. Nem akart semmit sem tudni senkirõl.

- Én már a kriptában vagyok - azt üzente -, és a kriptát ne nyitogassák elevenek.

Megszakadt minden fonal köztük. Éltek elválva, hírt se hallva egymásról hosszú évekig, talpig fekete ruhában az özvegy asszony, megkövült szívvel a megbántott ember, ki a szobájából sem lépett ki.

Hát igazán van olyan seb, amelyik nem gyógyul meg soha többé?

Egyszer azonban, évek múlva, jött a levelek közt egy olyan, amelyiken messzirõl kiütõdött a fekete szegély belülrõl. A rideg ember elsápadt, de ezt a levelet se bontotta ki, csakhogy nem is küldte vissza, érezte már õ azt, mi van benne s hogy nincsen kinek visszaküldeni.

A szalmaözvegy halva fekszik.

Kinyitotta az ablakot reszketõ kezével. Fák lombjai megsúgták azt neki, a szél besüvítette… Azoknak a nagy fáknak az árnyéka a selyem gyepen táncoló csipke-szemfedõket rajzolt. Mind, mind halotti pompa ez neki.

Mikor besötétedett, behítta az egyetlen bejáratos cselédjét, akivel különben máskor csak az ablakon át beszélgetett.

- Pista fiam! - szólt szomorúan - nyergeld meg a lovamat!

Az bámész szemekkel tekintett rá s csodálkozva rázta a fejét.

- Nagy utam van. Hazamegyek Borsodba.

- De csak nem lóháton?

- De bizony lóháton megyek, édes fiam.

Elment lóháton more patrio. Az utolsó lovag keresztülhúzódott a falukon, s még tán nevették is a gyermekek útközben, mert bizony már görbén ült azon a szürke lovon.

Egy hét kellett neki az utazásra.

Éjjel ért be falujába s egyenesen a temetõnek tartott. Ott is a legfrissebb hantolású sírhoz.

A hold éppen rásütött a barnuló rögökre. Az öreg nemes levette a kalapját. Õsz hajszálait a szellõ lengette.

Azután odaszorította öklét a ló nyakához, hogy azt térdelõ helyzetbe kényszerítse, s lassan suttogta a paripához:

- Kapard meg az úrnõd sírját, édes lovam… mert hátha becsületes asszony volt.

A ló, mintha megértette volna a gazda szavait, meghajlította mindkét lábát s szelíden bólintott a fejével.

Akkor azután lassan föltette a kalapját ismét s szép csendesen kiballagott a temetõbõl.

A kastély mellett elment nyugodtan. Pedig világos volt az egyik ablak.

Talán a fia olvasgat ott most, vagy imádkozik az anyjáért? Hanem a korcsmánál megállapodott. Lovagostorával megzörgette az ablakot.

- Kelj fel, Eliás! Adj egy icce bort!

A zsidó kihozta a borosüveget. A lovag ivott egy kortyot, aztán kiöntötte a többit az útra.

- Itt a palack, árendás. Semmit sem fizetek érte, mert tudd meg, hogy a földesuratok járt itt.

…Õ maga bizonyosan nem tudta, hogy már nincsenek földesurak!

Sarkantyúba kapta lovát és elvágtatott, mint egy fiatal középkori dalia, hogy köd elõtte, köd utána.