A CSODAHAJÓ

1882

Adósságot csinálni nem volt olyan nehéz soha, mint most, de viszont adósságot nem fizetni sem volt oly könnyû soha, mint most. Hja, uraim, tisztelt gavallérok és kaszinói tagok, az volt még csak az alávaló korszak, míg az adósok börtöne egzisztált.

Pedig egzisztált. Az embert a pezsgõpoharaktól sokszor odahurcolták a négy fal közé, míg aztán a nagybácsi ki nem váltotta - már akinek volt nagybácsija.

A hitelezõnek joga volt akkor nemcsak az ingóbingóságokra és az ingatlanokra, hanem az adós személyére is. De azért a szenvedélyes adósság-csinálók akkor sem retiráltak, hanem kötötték nyakra-fõre a kölcsönöket. Látszik, hogy ez a tulajdonság örök s benne leledzik az emberi természetben õsidõktõl fogva.

Voltak aztán olyan idõpontok is, hogy míg Bécsben megvolt az adósok börtöne, addig Magyarországon már eltörülték. Csodálatos, hogy ebben az idõben nem szaporodtunk fel tizennégy millióból legalább száz millióra.

De éppen az ellenkezõ történt. A mi derék mágnásaink akkor is ott csinálták - alkalmasint csupa sportból - az adósságot, ahol az nagyobb veszedelmekkel járt. Párizsban, Bécsben hányták-vetették magukat a hazai föld kegyelmébõl egy darabig, azután a hazai föld rovására, végre pedig föld nélkül.

Ilyen volt Bécsben többi közt báró Karvázy Domokos, az igazi nevét nem írom meg, mert most együtt szoktam dominózni az öreggel s még megapprehendálja, hogy fiatalkori kalandjait napvilágra hoztam.

Fiatal, tüzes gyerek volt még akkoriban az én összetöpörödött öregem s olyan furorét csinált a bécsi leányok közt, mint egy Alkibiades.

Csakhogy az asszonyok már akkor is sokba, nagyon sokba kerültek - kivált Bécsben. Még ha nem voltak is színésznõk, de hátha még színésznõk is voltak hozzá.

Márpedig Karvázynak csak az ilyenek tetszettek. Szerzett négy év alatt annyi illatos levelet, hogy odahaza az õsi levéltár bikkmag ehhez a töméntelen papiroshoz képest, de adósságot is szerzett annyit, hogy az õsi szilvafáknak, ha minden levele ötforintos bankóvá lenne, se futná ki.

A nagy uraskodás kezdett lassankint összeesni. Már-már lehetetlenné lett betartani a terminusokat. A hitelezõk között olyan nyüzsgés támadt, mint a megbolygatott kaptárban. Ezeknek a derék embereknek megvan az a tulajdonságuk, ami a köszvényes lábnak: legelõbb veszik észre az idõváltozást.

A báró úr kellemetlenül érezte magát Bécsben. Úgy volt ott, akár az üldözött vad, szeretett volna elillanni, de már nem lehetett, minden lépését õrizték, s ha ilyetén kedvet talál vala tanúsítani, besétáltatják az adósok börtönébe.

Desperátus helyzet volt biz ez! S teljes lehetetlenségnek látszott kimászni belõle.

Még csak egy utolsó stádium volt a börtönig. Ezt az utolsó stádiumot pedig úgy hívják, hogy »vármegye-politika«, ért ahhoz minden magyar ember s abból áll, hogy - szóval tartja az embereket.

Karvázy Domokos báró is ezt csinálta; ez pedig nehéz, izzasztó munka. Próbálja meg, aki nem hiszi.

Az egyiknek kigondolni valami nagybátyát, aki most járja az utolját s tegnapelõtt téteményezte le a testamentumot a kassai káptalannál; a másikkal egy jelentõségteljes pillantás kapcsában sejtetni, hogy a gazdag Kohlbrenner kisasszony és õ közte… no, de most még nem illik kifecsegni.

Hanem az ilyen vármegye-politika csak az utolsó lélegzetvétel, nincs semmi gyakorlati értéke, mert annyira nem hisznek, hogy új kölcsönt adjanak, csupán annyira bíznak, hogy tovább várnak néhány nappal a régire. A halál odábbítása ez napról-napra - de mit ér, ha az azért ott marad a küszöbön s el nem mozdul onnan.

Egyszerre azonban egy radikális hír támad és jelenik meg a bécsi lapokban, mely szerint Karvázy Domokos báró egy olyan hajót talált fel, mely egyforma sebességgel megy a vizeken úgy fölfelé, mint lefelé.

No, ez aztán nem tréfadolog! (Kivált azokban az idõkben, mikor még lovakkal vontatták a hajókat.) Ha ez így beüt, akkor a báróból milliomos lesz. De iszen, mégis derék, nagyeszû ember az! mondogatták a hitelezõk s nem egy tette hozzá kevélyen:

- Tudom én, kinek hitelezek, kinél nincs reszkírozva a tõkém.

Egyszerre megváltozott a hitelezõk arca. Újra kiderültek és mosolyogtak e kaján, kiborotvált pofák. (Mert már a hitelezõket jól esik ilyeneknek képzelni.)

Még pénzt is adtak neki a jövõ vasárnapig - mikor hivatalosan be lesz mutatva a közönségnek az új, megbecsülhetetlen találmány. Hogyne adtak volna neki? Kár lenne egy embert megakasztani a siker elõtt. Mikor aztán megérkezett a kitûzött vasárnapi nap, Bécs minden uzsorása ott volt a Dunaparton. Ott tarkállottak gyûrt cilinderben és veres esernyõikkel, tubákszín kabátokban - mert hát nekik lesz az édes látvány, ha sikerül.

A csodahajó ott állt a parton kikötve, míg beszállnak az arra hivatottak. De bizony nem volt azon a hajón semmi különös. Olyan volt az kívülrõl, mint a többi, kerekes egyszerû jármû. Hát iszen majd meglátjuk mindjárt, hogy mit tud.

Jöttek is nemsokára Karvázy báró és néhány ismeretlen ember: azok bizonyosan részint a barátai, részint a zsüri.

A matrózok már régebben ott benn voltak, amint tehát a báró beszállott, rögtön következett a nagyérdekû kísérlet, melyet türelmetlenül várt a parti tömeg.

Úgy volt a programban, hogy a hajó lefelé megy egy darabon s onnan aztán fölfelé fordul, hogy egészen kényelmesen ítélhesse meg a közönség, mert így közvetlen a szeme elõtt történik a hajó sebes útja a víz folyásával szemben.

Eloldották a matróz-köteleket.

- Hurrá! - kiálták a matrózok.

- Hurrá! - harsogott a közönség kalapjaikat és kendõiket lobogtatva.

A hajó lassan, méltósággal megindult lefelé Pozsonynak.

Ment, ment. A szél éppen a hajó farát csapkodta, könnyû volt mennie.

Az emberek utána néztek nagy darabon.

Még azután is utána néztek volna, de nem láthatták.

Most már azt várták, hogy visszatérjen. Ejnye, de messze mennek, mire való az? Már azóta visszafordulhatott volna! Hiszen kis darabról is kitûnik a próba.

Vártak, vártak. De bizony hiába vártak.

A csodahajó nem tért többé vissza, hanem szépen elvitte Karvázy bárót a hitelezõi elõl Magyarországra - ahonnan aztán fittyet hányhatott nekik.

Hja, csak szép idõk voltak azok a régi idõk!