SALAMON ÍTÉLETE

1882

Késõ alkonyatkor tépett ruhájú aggastyán-zsidó kopogtatott a Weisz Náthán lakásán.

- Beteg vagyok - nyögé a megtört alak. - Megismertem a háztájadról, hogy hitsorsosom vagy, adj helyet megpihennem, jó ember!

Alig bírt már beszélni, roskadozott, arca el volt kékülve, szemei kísértetiesen forogtak.

- Menj az istállóba, jámbor lélek - szólt Náthán -, ott meleg van a tehenek párájától, pihenj meg ott, akárki vagy is.

Meg is pihent az ott úgy, hogy föl sem ébred többé az ítéletnapig.

Bizony nem siratta senki. De a halálának sem örült meg senki, mint azokénak szoktak, akiket megsiratnak. Hiszen csak alkalmatlanságot okozott azzal, hogy meghalt, mégpedig elsõsorban Weisz Náthánnak, akinek házánál hunyta be szemeit, másodsorban pedig a hitközségnek, mely most a saját költségén tartozik õt a másvilágra szállítani.

Az pedig sok elõleges parádéval jár. Kényes portéka a zsidó - a halála után. Akármilyen szegény volt is, megmossák tetõtõl talpig, kicsinosítják, új ruhákba öltöztetik, hogy tetszetõs legyen a másvilágon.

Ez a mosási szertartás bonyolította ki ezt a sajátságos történetet, amelyet most leírok.

A szegény halottnak a nevét sem tudták, se honnan jött, se hova ment. Hanem amint mosni kezdik, látják, hogy fájós lehetett az egyik ujja (most már az is meggyógyult), és amint levették róla a köteléket, az alúl begöngyölített papírdarab tûnt szemükbe olvasható héber betûkkel: »Meghaltam; ötszáz forint van a zsebemben.«

Azt ugyan látták, hogy meghalt, de az ötszáz forintot nem látták. A zsebekben ugyan nem volt egy veszekedett krajcár sem.

A vénekben, akik ott dünnyögtek a holttest körül, nagy gyanú támadt Weisz Náthán ellen.

- Hol az ötszáz forint? - kérdik tõle.

Az mennyre-földre esküdözék, hogy nem látta. A vének bevitték a holttestet a szobába s ott letakarták fekete lepellel, azután összebújtak, mit kellenék cselekedni? Mert nagyon jó lenne, ha megkerülne a pénz, nemcsak a temetési költség futná ki, de még a hitközségnek is maradna. A törvény elé vigyék? Ej, tud is a törvény valamit! Aki tagad, az nem vétkes.

- Ne vigyük a törvény elé - vélekedik Svarcz Simon -, ítéljünk benne magunk bölcs Salamon királyunk rendszere szerint, furfanggal, ésszel.

Megegyeztek abban, hogy a törvény útján semmi sem sülhet ki Náthánra, mert az öreg, aki tudhatná, nem fog felelni többé, ha a nagyméltóságú Kúria parancsolná sem. Náthán pedig, ha tette, nem bolond, hogy bevallja. Hanem megbízták az öreg Svarcz Simont, mert õ a legbölcsebb, legyen õ a bíró; fundálja ki módját, hogyan juthatnának eredményhez.

Simon ki is gondolta s még aznap estefelé ilyen ítéletet mondott:

- Hallod-e, Náthán! Bemégysz a halottas szobába két tanúval, megfogod az öregembernek a gyásztakaró alól lecsüggõ merev kezét s mikor így leszesz vele kéz a kézben, ezt fogod mondani: »Bizonyomra mondom, nem én vettem el az ötszáz forintodat.«

Ebben az ítéletben, noha kevés bölcsesség mutatkozék benne, mégis megnyugodtak, de leginkább maga Náthán, kinek így alkalma lesz végképp tisztázkodni a gyanú alól.

A kijelölt idõben két tanú jelenlétében bevezették a halottas szobába. A halott viaszsárga keze alácsüggött, arca, alakja el volt takarva. Az asztalon kísértetiesen lobogtak a gyertyák. Náthán közellépett a ravatalhoz s megfogta a kezet. Brr! de hideg volt. Összerázkódott, megborzadt tõle, de tartotta.

- Jó öreg - szólt Náthán kissé reszketõ hangon -, bizonyomra mondom: nem én vettem el az ötszáz forintodat.

Irtózatos sikolyt hallatott Náthán e szavak után, mert a holt kéz görcsösen összecsukódott s odaszorította az övét, mint egy vaspánt.

- Jaj, irgalom, kegyelem! Jehova, légy könyörülõ! Én loptam el a pénzt, de visszaadom. Nincs egy garas híja sem; odatettem a lencsésszakajtó alá.

- Ugye, te gazember? - szólt most a halott, vagyis a halottat helyettesítõ Svarcz Simon, lehányva magáról a temetési leplet. - Ugye kivettem belõled az igazat? Azt hitted te ugye, hogy én is fenyítõtörvényszék vagyok, akit hazugsággal lehet tartani?

A vének helyeslõ és hódoló fejbólintásokkal tolmácsolták, hogy õ több, okosabb, bölcsebb a törvényszéknél.