A FÁTUM GYERMEKE

1882

Akit az Isten egy garasra teremtett, sohasem lesznek forintjai. Minden csak föltevés, találgatás, de ez az egy tény. Ami pedig tény, az tény, legjobb megadni magunkat elõtte.

Ott van a Naláczi Gyuri esete. Azé a Naláczi gyereké, aki már huszonegy éves korában, midõn másodéves orvosnövendék volt, nagykorúsíttatott s elpocsékolta minden örökségét.

Szülei elhalván, rokonai váltig intették a takarékoskodásra, mire Gyuri, mint nagy fatalista így szólott:

- Ugyan hagyják el, kérem! Önökben nincsen semmi logika s azonfelül a közvéleményt sem tisztelik eléggé. A közvélemény azt végezte felõlem, hogy tékozló lump vagyok, hát annak kell maradnom… ez alól nincs kibúvó.

- Magadtól függ.

- Dehogy függ. Megmagyarázom mindjárt. Vegyük fel azt az esetet, hogy bemegyek a trafikba s veszek ott huszonhárom krajcáros szivarokat, mi történik? Az, hogy az emberek így fognak szólani: »Ni, ez a lump hogy pazarolja a pénzét!«

- És méltán fogják mondhatni.

- Megengedem. De vegyük most már az ellenkezõ esetet, bemegyek a szivaros boltba és szerényen két krajcáros szivarokat veszek. Nos, nem így fognak szólani? »Ez a lump már annyira jutott, hogy kurta szivarokat szí.«

Ilyen logikával nem is lehetett egyéb Naláczi Gyuri, mint országos lump. Amíg a pénze tartott, nasizott, kártyázott a pesti kávéházakban, ahelyett, hogy a tanórákra járt volna, mikor pedig a pénze elfogyott, gibickedett a nasivasi-játékosok mellett s némely nagy húzás után egy-egy hatos sápot kapott a nyerõtõl, ez volt a jövedelme.

Napról napra süllyedt e mellett az élet mellett. A szép fiúból lassankint sárga viaszképû proletár lett, hogy napról napra még mélyebben essék s ott találja magát egy reggel a társadalom legutolsó söpredéke között.

Azok a gázlángok a kávéházak csillárain nagyon vénítik az embereket, s mint ahogy a napfény kiszívja az igazi színt a szövetbõl s fakónak változtatja, a gázlángok az életerõt szívják ki s elhomályosítják a lelket. Fény, amelynek sötétség a folytatása.

Szegény Naláczi Gyuri igazi csavargó lett. Ruhái elszakadoztak, csizmáiból kinézett az egyik lábujja, hiába kente be azt is suviksszal, hogy a járókelõk ne vegyék hirtelen észre. Nem törõdtek már õvele a járókelõk. Nem volt már egyetlen cérnaszál sem, ami õt ehhez az emberiséghez kötné; kivévén a kártyakompánia, annak a számára még megvolt - hogy kellemetlen legyen neki.

Hiába füstöltek Pesten a kémények: mikor déltájban bejött nyári szállásáról, az Orczy-kertbõl a városba, az õ számára nem fõztek már sehol a világon. Évek elmúltak már azóta, mikor õ utoljára evett asszony fõztjébõl meleg ételt.

Napi egzisztenciája, jó és balsorsa a kellnerek szeszélyétõl függött. Nem is volt már egyéb vágya a földön, mint hogy »Jozef«, a fõpincér gráciáját bírja teljes mértékben. Ennyivel boldog tudna lenni tán, mert a boldogságra a sok sem elég sokszor, de a kevés is sok néha.

Mert görbe szemmel nézték ám a »doktor«-t (gúnyból nevezték így a harmincöt éves exorvosnövendéket), s ha valamelyik mérges volt, a doktoron töltötte a bosszúját, aki ott ült, ott drukkolt, együtt érzett a játékosokkal estétõl reggelig, véres verejték csurogván ráncosodó homlokán.

Mindig egy-egy firmához szegõdött, ahhoz, aki »rokonszenves gibic«-nek deklarálta, mert volt olyan is, aki így szólt:

- Ne üljön mellettem, doktor! Ön nagyon antipatikus ember.

S ezt mindig többen-többen találták így, amint a doktor külseje mindinkább torzult. Nem sokat ért már a »rokonszenve«. Csak nagy kasszáknál jövedelmezett néha egy hatost.

Pedig becsületes, igazi rokonszenv volt. Együtt érzett, együtt örült, együtt szenvedett a játékossal. Ez a sok szenvedés ölte, vénítette idõ elõtt. A láz, amely fogva tartotta idegeit, a játék, meg talán a sok éhezés is valóságos csontvázat formált a hajdani gyönyörû fiúból, kinek élénk észjárásáról következtetve, azt jósolták gyerekkorában, hogy nagy ember lehet belõle, tán még a király mellett is.

Nem lett ugyan nagy ember, de az mégis beteljesedett, hogy örökké ott tartózkodott a királyok mellett, akik annyival inkább tökéletesebbek a többi királyoknál, hogy legalább három kell belõlük együtt egyszerre a gyõzelemhez a ferbliben.

Naláczi Gyurit én is ösmertem, s mikor egyszer egy vidéki rokona Pestre jött, rávettem, hogy nézze meg õt a kártyabarlangjában.

Elmentünk, fölkerestük. Gyuri már akkor úgy nézett ki, mint egy közönséges csirkefogó, torzonborz bajusza, fésületlen szakálla és haja rémletessé, visszataszítóvá tették külsejét.

Megörült a rokonnak, nem futott elõle, mint vártam (túl volt már azon, hogy szégyenkezzék), hanem ellenkezõleg, egészen odatapadt az égbõl lecsöppent rokonhoz, hogy »egy« forintig megpumpolja.

Unokaöccse volt a gazdag bihari gazdának s mégsem mert már többet kérni egy forintnál. Õ, aki hatvanezer forintot vágott el egy év alatt. Ez mutatja, hogy a nyomor nemcsak rosszakká teszi az embereket igen gyakran, de szerényekké is néha-néha.

Elpanaszolta, hogy már két napja nem evett semmit s hogy már két esztendeje nem aludt ágyban. Azt hinné, hogy a föld legboldogabb királya, ha õ egyszer meleg ágyban hálhatna.

- Hát hol hálsz? - kérdé a nagybátya némi tartózkodó undorral eleinte.

- Néha egy-egy percig ülve a széken, ha a kellnerek észre nem veszik s fel nem ráncigálnak. Néha pedig pincében, ha meg bírom fizetni az öt krajcár háláspénzt. Oh, a nyár, a nyár! Az csak a nagy boldogság. Olyanokat horkolok az Orczy-kertben…

Mindezt vidoran, elevenen mondta el, mint olyan ember, aki kedélyesen elfecsegi a napi életrendjét, anélkül, hogy panaszkodnék, csak az Orczy-kerti hortyogás emlékénél csillogott fel a szeme élénk tûzben.

- Megpróbálok tenni valamit érted - szólt a rokon, anélkül, hogy csak a kezét nyújtotta volna a csavargónak, amikor eltávozott.

Erre két hétre egy este levél várta a »doktor«-t a kávéházban.

Egy levél a doktor számára! No, ennél nagyobb csodálkozást még a III. Napoleon elfogatása sem okozott a stammgastok között.

Hallatlan! Egy levél! Szájról szájra járt ez a hír a »Kék Hering«-ben: olyan szokatlan dolog volt az, hogy a doktor levelet kapjon. Mindenki csodálkozott. Hogyisne? Hát még olyan ember is akadhat a világon, akinek valami mondanivalója lehet a doktor számára? Megnézték az alakját, a posta helyét, keltét. Rajta van-e a »márk«, a feladó neve? A fõpincér odanyomta az ablakhoz. Semmi sem lehetetlen: még bizony pénz is lehet benne.

Nem volt abban pénz egy garas sem, hanem azt írta meg a nagybátya, hogy beváltotta a szavát, megválasztatta a falujokban nótáriusnak. A jövõ héten feljön maga is, felöltözteti s hazaviszi az új hivatalába.

El is vitték Naláczi Gyurit; a Sáros-fürdõ, a Széna-téri borbély és a Kecskeméti-utcai »kecske« egészen új embert formáltak belõle. Úgy nézett ki, mint valami… mint valami adófizetõ polgár, hogy nagyon sokat mondjak.

Az új nótáriust jól fogadták, s minthogy mûvelt volt s kellemesen tudott társalogni, csakhamar kedvence lett a bogárfalusi intelligenciának. Szép, kényelmes szállása volt, jó konyha és tisztességes jövedelme. Úgy élt ott, mint egy kiskirály, s amirõl már a legmerészebb fantáziával sem lehetett volna álmodni, még asszonyi szem is rávetette csábító fényét; egy csinos özvegy menyecskének valóságosan megtetszett s hajlandónak mutatkozott életét az övéhez fûzni. Gyuri talán itt is jobban szerette a mások házasságából szedni ki a sápot, - hanem azért mégis erõsen rebesgették a faluban.

Már-már azt hitte a nagybátyja, hogy a Gyuriból ember lett, meg fog állapodni, tisztességes gondolkozásmódot vesz fel s még bizony nem lehetetlen, családot is alapít.

Legalább minden jel azt mutatta, szolid lett, korán feküdt, korán kelt s volt valami szomorú komolyság a modorában, ami mutatta, hogy megbánta az elõbbi életét.

De hátha olyan szomorúság volt az, mint a kalitkába zárt madáré?

Egy napon üresen találták a Naláczi Gyuri szobáját reggel. Hova lehetett, nem is hált otthon? Várták délig, várták másnap, semmi híre. Elmúlt egy hét, kettõ, még mindig nincsen nyoma. Azt hitték, hogy talán elköltötte a község pénzét s megszökött. Vizsgálatot tartottak, kitûnt, hogy a legnagyobb rendben van minden.

Gyuri mégis eltûnt. Talán megölte magát?

Egy darabig ez volt a hit. Végre azonban Pesten találkozott vele valaki. Ott ült rongyosan, piszkosan a »Kék Hering«-ben és drukkolt erõsen egy zsidónak, aki már hetven forint veszteségben volt.

- Ön az, nótárius úr?

- Én! - szólt nagy örömmel a doktor.

- Hát mért hagyott el bennünket?

A doktor vállat vont.

- Tudom is én? Eluntam magam. Nem tudok én úgy élni, hogy mindenem van.

Abbahagyta egy félórára a »rokonszenvezést«, hogy egy forintot pumpolhasson a bogárfalusi ismerõstõl.