AZ ÜRES BÖLCSŐ

1882

A Mari babát kivitte a dajka messze-messze. El egészen a parknak legvégibe. Az új kék fõkötõt adták fehére, amit alul rózsaszín szalaggal szép »bébé«-csokorra kötöttek.

Mari baba még sohasem látott ilyen nagy darabot a világból. Örült is neki. A kis szemvesztõ gödröcskék minduntalan megjelentek piros, kövér arcocskáján, s két bogárszeme úgy nevetett, mint két ragyogó gyöngy.

Szép nyári délután volt, minden aranyos verõfényben úszott, fák, nyiladozó virágok, a madarak fel s alá repkedtek, csicseregve, az egész természet zsongott az élettõl. A kis Mari baba sohase látott ilyet. Persze, mert még nem volt alkalma hozzá, a múlt karácsonykor született.

Volt már õ kint többször is, de még soha ilyen szabadon. Néha-néha kivitték õt azelõtt is a kerekekre járó bölcsõben, de most valahára otthon hagyták a »kék szobában« a megunt kis odút, s õ ott ülhetett a dada karján egész kényesen, majdnem úgy, mint a mama, mikor a lóháton ül.

Igen, a kis bölcsõ ott állott üresen, mint egy gyöngyös kagyló, ahonnan az ékszer, amelynek számára csinálták, ki van véve.

A nap besütött a zsalu bordácskáin át, beeregetve szúrós nyelvecskéit, de bizony nem nyalogathatta meg a Mari babát, mert a Mari baba kiment sétálni és csak a bölcsõt hagyta ott, hadd higgye a napocska, hogy õ benne van. A szép fehér függönyök is le vannak rajta eresztve, mintha bent aludnék, az angyalok közé vive álom-gyors lovain. A »bobo«, ez a rossz szellem sem találhatja most meg, az is azt hiszi most, hogy a bölcsõben fekszik.

A szomszéd nappali szobában a mamácska ül egy karszéken, apácska pedig dühösen járkál fel s alá és sötét felhõk tornyosulnak a homlokán.

- Ön engem sohasem szeretett.

- Lehet, mert nem szerelemért vett el, hanem pénzemért!

- Hallgasson. Ön meggyalázta nevemet. Ön tegnap jött haza a fürdõbõl, ahova egyedül ment, s én ma már arról értesülök, hogy ön a fivérével volt ott, így van ez feljegyezve a fürdõzõk lajstromában.

- Szemtelen gyanúsítás. Ez lehet félreértés, tévedés, de egyéb semmi.

- Persze, tévedés - kiáltja a férj rikácsoló hangon -, tévedés annyiban, hogy az illetõ nem lehetett fivére, mert nincsenek fivérei.

- Kíméljen meg e hangtól! - szól közbe a nõ, s az õ hangja is emeltebb és indulatosság rezeg rajta. - Különben is…

- Csak folytassa. Régi praxis ez! Vádolni, hogy védekezhessünk!

- Igen, vádolom önt azzal, hogy szeretõi vannak.

- Hahaha! Csak rajta! No, és mi következik ebbõl?

- Az következik, uram, hogy én megyek, azonnal megyek.

- Isten hírével! - kiáltja a férj.

Az asszony a dühtõl reszketõ kezével megfogja a csöngettyût s a csengetésre belépõ szolgának azt parancsolja:

- Fogjon be azonnal!

Ekkor a férjhez fordul:

- Köztünk mindennek vége. Még ma beadom a válópört ön ellen. Isten önnel, uram, engedje meg, hogy ruháimat becsomagolhassam.

S ezzel a szomszéd kék szoba felé tart.

- Hohó! Asszonyom! - ordít fel a férj dühében magánkívül. - Ön magával akarja vinni a »mahagóni-fiók« tartalmát, bûnének bizonyítványait, a szerelmes leveleket, amiket kapott. Nekem ezekre szükségem van.

- Ne merészkedjék… tiltakozom!

A férj a szoba felé tart, az asszony eltaszítja s besuhan az ajtón, de oly hirtelen becsuknia mégsem lehet, hogy az be ne tolja az ajtót.

- Ön szemtelen, uram, - szisszen fel a nõ, de egyszerre megpillantja, hogy a szoba közepén a bölcsõ áll, az a kis aranyos torony, a picike hajléka, s önkéntelenül lassú, suttogó hangba megy át a kiáltása: - Távozzék… távozzék…

- Nem megyek… - suttogja halkan a férj, kinek hangját szintén gúzsba köti a bölcsõ. - Akarom…

- Mit akar? - nyögi a nõ s lábujjhegyen lépked elõre a mahagóni-asztal felé.

- Meg akarom kegyedet akadályozni.

- Miben! - mond a nõ emeltebb hangon.

- Lassabban, Anna! Látja, hogy nem lehet kiabálni. Hogy tud ilyen dühbe jönni?

- Hiszen ön dühös.

- Én? Ne bolondozzon, Anna. Hiszen látja, milyen csendes vagyok.

- Aladár, maga bolond. Mondom, nincs tökéletes esze.

- Nincs ám… - hebegé zavartan -, mert… szeretem, nagyon szeretem… De maga haragszik rám!

- Én? Nem, én nem haragszom.

- Akkor hát csókoljon meg…

Anna végigsimítja rózsás ujjait homlokán, aztán félig mosolyogva jegyzi meg:

- Hát azért jöttünk be?

- Persze azért… úgy gondolom legalább.

- De hiszen veszekedtünk, mikor bejöttünk…

- Igen, de mikor nem lehetett… Hogy is csak. Miért is, hogyan is hagytuk úgy egyszerre abba?

- Ki tudná azt? Vagy igen… alkalmasint a bölcsõ miatt.

- Ah, hiszen a kis fészek üres… a baba elment… üres… üres…

- Õrá vigyáztunk, hogy fel ne ébredjen. Oh, mi bohók?

- Pedig mégis felébredett, kedves Anna. És azt mondta nekünk, hogy éljünk békében egymással - õmiatta.