ADÓSOK, JÓTÁLLÓK, HITELEZŐK II.

1882

Ha már megígértük tegnap, adjuk hát élethû fotográfiáját annak, hogy miképp szerzik a jótállót. Mennyi rafinéria és diplomáciai tapintat szükséges egy megnyert ütközethez, azt csak az tudhatja, ki oroszlánszelídítéssel foglalkozott valaha.

A kozák (mert ez a név illeti meg a balekfogdosót) legelõbb is a kiszemelt áldozat egyéni sajátságait, véralkatát és természetét tanulmányozza. Meglesve jó hangulatát, délután megy hozzá abban az idõpontban, midõn az feketekávéját szürcsöli, derült kedélyességet árasztó latakia-füst mellett.

A fogadtatás ilyenkor csak kedvezõ lehet.

- Szervusz! Jó, hogy jössz. Iszol egy csészével?

- Köszönöm. Lehetetlen! Sietek, csak egy percre szaladtam fel. Inasodat láttam odalenn. Azt mondá, hogy itthon vagy, megnézem, gondolám…

- Okosan tetted, de hát ülj le…

- Lehetetlen, barátom, lehetetlen… egy halaszthatatlan ügy… egy izé…

- Örökké sietsz, pedig látod, olyan jól esnék egy kis diskurzus a régi jó idõkrõl.

- Magam is pompásnak találnám, az ördögbe is! Egy csésze jó mokka, egy pipa dohány s hozzá még harmadikul egy szellemes társalgó, az mindig pompás ajánlat, azonban…

- Semmi azonban. Leülsz és itt maradsz.

- Nem, nem! Okvetlenül találkoznom kell X-szel még ma. Egy kis malõröm kerekedett. Bagatell különben. Egypár forintra volna szükségem. X zsirálja.

- Hüm! - morog a csibukozó áldozat. - Úgy hát nem is tartóztatlak.

- Isten megáldjon! Futok, mert az ügy sürgõs, becsületbeli, s félek, otthon nem lelem X-et. Szervusz!

Az áldozat az ajtóig kíséri látogatóját s nyájasan rázza meg kezét.

- Apropó! - kiált fel a búcsúzó, bosszúsan ütve homlokára. - Milyen ostoba vagyok! Hiszen sokkal egyszerûbb lenne, ha például te magad lennél oly szíves…

A gazda arca egyszerre meghosszabbodik, ajka savanyú mosolyra torzul s kezét hidegen siet kihúzni felebarátja szorongató markából, mely kimért biztossággal közeledik a zsebe felé.

- Szívesen - dadog fanyarul. - Ha X nem teljesítené… hm… hja, hja…

Azzal visszaoson az ajtón s becsapja maga után. Újra szürcsölni kezdi a kávéját és szívni a csibukot, de az nem ízlik többé. Nem jól érzi magát otthon. El, el innen! Siet menekülni valahova. A balek! Azt hiszi, hogy elmenekülhet!

Alig hogy felhúzza felöltõjét, kesztyûit, már megszólal a csengettyû. A jó barát visszatért. Természetes, hogy X-et nem találta otthon, milyen pech, elutazott huzamosabb idõre s most már nincs egyéb hátra, mint kedves barátja imént tett szíves ígéretét venni igénybe.

Az áldozat meg van fogva. Darab ideig még vergõdik a hálóban, okul adva családos voltát, sok kiadásait, de ezt már kiparírozni gyerekség. A váltó aláíratik.

De hát ez csak az érem egyik oldala, a sziszifuszi munka másik fele még hátra van. Míg a váltó nincs elhelyezve, addig csak holt papír. Az elhelyezés pedig nem tréfadolog! A pénzemberek bizalmatlanok és gyanakodók; annak kölcsönöznek legszívesebben, kinek nem kell a kölcsön. A bizalmatlanság és gyanakodás réme mindenütt nyomukban húzódik s a tényeket sötét színekkel festi ki. A kölcsönkérõk fekete mezõbe rajzolt alakok.

Mi a teendõje tehát az élelmes embernek? Kiradirgumizni maga körül a sötét mezõt.

Emberünk ebben is remekelt, ami nem is csoda, mert egy tudomány az, csakhogy kétfelé ágazik, mint a jog: alaki és anyagi részre. Az öt ujjában van minden csínja-bínja: az uzsorásnak még a vérlüktetését is ösmeri. Vén róka az, el kell vele tudni bánni.

Ott ül egész nap a leglátogatottabb ifjúsági kávéházban harminc év óta, amikor a legelsõ ötven forintot adta ki uzsorakamatra, melybõl azóta már százezer forint lett. Az ország fiatal nemzedéke ott nõtt fel a szeme elõtt, s a fiatal nemzedékkel együtt nõtt tõkéje is.

A tõke olyan, mint a verem: minél többet vesznek ki belõle, annál nagyobb… Õ maga is olyan, mint a verem, aki egyszer belebotlik, az beesik és nem egykönnyen mászik ki. Pedig sokan botlanak bele.

Az emberiség nem okosodik, vagy ha okosodik is, mindig elölrõl kezdi a maga kárán. Ha ágaiba új erkölcsöket olt is az idõ, a gyökér mégis megmarad bolondnak. Ejh, a fiatalság minden évben a - tavalyi!

- Jó estét, Stein papa… Hogy mennek a geseftek? - közeledik emberünk lassan, óvatosan.

- A geseft is csak úgy ér valamit, ha az Isten keze köti - feleli Stein papa ájtatosan.

- A poklot! Még egyszer be fogja ön bizonyítani, papa, hogy az üzlet a nyolcadik szentség.

Hõsünk, mintha zsebkendõt keresne, kihúzza zsebébõl merõ szórakozottságból a kitöltött váltót, aztán hirtelen visszadugja.

- Nos, mi az? Mutassa.

A váltó birtokosa felpattan.

- Hallja, Stein, maga impertinens ember.

Stein úr mosolyog, kiveszi tubákpikszisét s kedélyesen szippant.

- Kikérem magamnak.

- Mi köze magának az én váltómhoz? Mit kapkod utána?

- Azt gondoltam, hogy nekem hozta.

Emberünk gúnymosolyra vonja össze száját:

- Hogyisne. Nem magának való ez.

- Ugyan, ugyan… Micsoda már az? Legalább mutassa… Hátha csinálhatnánk valamit.

- Nem ettem bolondgombát, hogy egy ilyen váltót a maga körme közé adjak. Nem mutatom. Tudja-e, ki a zsiránsom? Z úr, ha ösmeri.

- Hadd lássam csak.

- Nem adom, ha mondom. Eresszen…

Emberünk ott akarja hagyni Steint, kit egészen elfog a méltatlanság keserû érzete, hogy õhozzá csak a rossz váltókat hozzák, a jókat lelketlen uzsorásokhoz viszik.

Hõsünkben végre is felülkerekedik a gentleman természet, s a váltó odakerül a Stein Wertheim-kasszájába.

Van most már lakodalom hegyen-völgyön, míg az utolsó forint is annyira le nem olvad, hogy már éppen csak egy üres váltóra telik még.

A jószerencse sokáig szereti kísérni lovagját, de egyszer mégis az a vége, hogy elmarad mellõle s akkor nagyon könnyen megesik, hogy egy olyan váltó kerül a Stein úr Wertheim-kasszájába, amelyiken az a kéz írta az »elfogadót«, amelyik a »forgatót«.

Különben ez ellen nincs mentség: a szegénység útja ide vezet néha, de a könnyelmûség útja majdnem mindég.

Tárcacikk ezeken a dolgokon nem segít, hanem a könnyelmûség ellen a leghathatósabb szer a jó nevelés.

A szegénység ellen pedig… ejh, hát ki nem találja ki, a szegénység ellen mi a legjobb gyógyszer?

Én nem mondom meg, de idézem egy jó ismerõsöm jeles szavait:

»Ha még egyszer születnék - mondá -, az lenne az elsõ dolgom, hogy körülnézzek a szobában, van-e szüleimnek Wertheim-kasszája?«